Talabos Dávidné Dr. Lukács Nikolett: A bűn problematikája Oscar Wilde műveiben
I. rész: Prózai művek
„A bűn az olyasvalami, ami ráíródik az ember arcára. Néha beszélnek titkos bűnökről. Hát ilyesmi nincsen. Ha egy nyomorult embernek bűne van, az megmutatkozik szája vonalán, szemhéja hajlásán, még a keze formáján is”
(Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe)
Bevezetés
Oscar Wilde a XIX. század egyik legnagyobb és legellentmondásosabb alakja volt. Egyénisége művein messze túlmutat, de ez nem is meglepő, hiszen ő maga mondta André Gide-nek: „ A zsenimet az életembe oltottam, a műveimbe csak a tehetségem jutott”.[2] Élete fordulatokkal teli, izgalmas volt, mely végül egy persorozat következtében tragikus véget ért. Wilde végzete is jól példázza a bűn fogalmának relativitását- korában a homoszexualitást még többévi fegyházbüntetéssel sújtották, napjainkban pedig több országban már lehetséges az azonos neműek házassága, sőt a gyermekvállalás is engedélyezett számukra. Tanulmányaimban a bűn fogalmának problematikájával foglalkozom, mely már számos irodalmi műben megjelent Szophoklésztől Truman Capotéig. Oscar Wilde azonban nemcsak regényében, kisregényeiben, elbeszéléseiben, drámáiban, verseiben, hanem meséiben, művészeti tanulmányaiban, sőt általa legjelentősebbnek tartott munkájában, az életében is többször elmélkedett bűnről, erkölcsről, igazságról és feloldozásról. A publikációim mindössze a bizonyosan Oscar Wilde által írt művek bemutatását és elemzését tartalmazzák. Ezeknek első része a prózai művekre terjed ki, életére vonatkozóan pedig külön kitekintést tesz, hiszen minden művészi alkotás az életből merített élményekből születik, Oscar Wilde-nál jobban ez pedig kevesekre igaz.
„Az élet titka a művészet”- Oscar Wilde élete röviden
Oscar Wilde életét nehéz és értelmetlen feladat lenne néhány mondatban összefoglalni. Életéről számos kötetet jelentettek meg, ezek közül egyet fia, Vyvyan Holland is. Hazánkban is számos elektronikusan és nyomtatásban megjelent cikk foglalkozik bemutatásával, a külföldi forráslehetőségekről nem is beszélve. Tanulmányomban azonban az életéből merített élményeket műveinek alapjaként és fő ihletőjeként vázolom fel, nem pusztán a bemutatás kedvéért, hiszen azt már sokan megtették előttem.
Oscar Wilde, eredeti nevén Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde Dublinban született 1854. október 16.-án egy költőnő és egy híres dublini fül- és szemspecialista fiaként. Ősei holland származásúak voltak, s első életrajzírói, többek között Robert Sherard és fia, Vyvyan Holland szerint az első Wilde, aki Írországba érkezett egy építész volt, aki Wolsinghamből ment Dublinba.[3] Nagyapja, Dr. Thomas Wilde szintén orvos volt, akinek három fia született. Fia, William szintén orvos lett, aki 1851. november 12-én feleségül vett egy különös, szenvedélyes írónőt: Jane Francesca Elgee-t, aki „Speranza” álnéven meséket, balladákat, de feminista röpiratokat is írt.[4] Wilde-ék lakásába járt a dublini elit színe-java, s ezen a szellemi elitet kell érteni. Írók, költők, művészek, orvosok voltak a társaság tagjai, ahol a kisfiú számos érdekes és számára ismeretlen témáról hallhatott.
A párnak két fia és egy kislánya született, aki azonban gyerekkorában meghalt. Oscar és bátyja William 1864-ben az enniskilleni Portora Royal School-ban kezdték meg tanulmányaikat. Ezután Oscar a Trinity College-ba került, ahol hamarosan egy olyan tutorra akadt, aki rendkívüli hatással volt rá: ő volt Dr. John Pentland Mahaffay. Oscar egyre jobban kezdett érdeklődni a művészetek, különösen a görög és a latin nyelv és kultúra iránt, melyet professzora csak erősített benne, hiszen az antik görög kultúráról maga is írt egy könyvet. Később 1875-ben közösen elindultak egy görögországi körútra, de pénz hiányában csak Olaszországig jutottak el, ahol bejárták Rómát, Veronát, Páduát, Milánót, Firenzét.[5] 1877
Oscar ezután sikeresen pályázott egy ösztöndíjra Oxfordba, melyet el is nyert, így a legszebb kollégiumok egyikében a Magdalen College-ban lakhatott és évi 95 font ösztöndíjban részesült. Két tanára, John Ruskin és Walter Pater még inkább elmélyítették a görög és a latin nyelvek iránti szenvedélyét. A család életében szomorú időszak következett: 1876-ban meghalt édesapja, majd féltestvére Henry Wilson is elhunyt 1877-ben, ezért Oscarnak el kellett tartania magát, hiszen Lady Wilde-nak özvegyasszonyként még az ügyvédnek készülő Williamről is gondoskodnia kellett. Oscar oxfordi éveiben sorra nyerte a díjakat, a követelményeket pedig rendkívül könnyen teljesítette, mégsem kapott tanári kinevezést, mert természete egyáltalán nem felelt meg annak, amit egy oxfordi tanártól elvártak volna.
Így egy lakásba költözött festőbarátjával, Frank Milesszal, ahol hamarosan számos fiatal művész és hölgy volt mindennapos vendég. Frank lerajzolta őket, Oscar pedig az írásaiból próbált megélni.[6] 1881-ben amerikai és kanadai előadókörútra indult, ahonnan 1883-ban tért haza. Ennek során számos városban járt, melyet nagyon élvezett és szép sikereket ért el.[7] Oscar Wilde életében egyébként számos országba látogatott el, Algériától Amerikán át Franciaországig. Magyarországra csak azért nem utazott el sosem, mert állítása szerint „nem tudta hol keresse a térképen”.[8] A tokaji bor és a cigányzene azonban megjelenik egyik munkájában, a Teleny-ben.
Angliába való visszatérése után kis idő múlva Párizsba ment pár hónapra, ahol számos híres személyiséggel találkozott, például Émile Zolával, Victor Hugoval, Paul Verlaine-nel, Degasval, Pisarroval, Mallarméval, Daudettel.[9] Hazatérése után számos újságban és folyóiratban közölt cikkeket. Ekkor találkozott egy híres ír ügyvéd kedves, szép és intelligens lányával, Constance Lloyddal, akit 1884. május 29-én feleségül vett. A párnak hamarosan két fia született, Cyril 1885-ben és Vyvyan 1886-ban. Oscar fáradhatatlanul dolgozott, még egy női folyóirat szerkesztésében is részt vett. Sikerei íróként 1888-tól kezdődtek, mikor megjelentette varázslatos mesegyűjteményeit A boldog herceg és más mesék (The Happy Prince and other Tales), majd a Gránátalmaház (The House of Pomegranates) címmel. Ekkortól jelennek meg prózai munkái, elbeszélései és kritikái, mint a Toll, ecset, méreg (Pen, Pencil, Poison), A hazugság alkonya (The Decay of Lying), A kritikus mint művész (The Critic as an Artist), vagy az Álarcok igazsága (Truth of Masks). Legellentmondásosabb műve a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray) 1891-ben jelent meg, mely egyszerre híressé és hírhedtté tette.[10] Igazi sikerei azonban ezután következtek: vígjátékaival meghódította az arisztokráciát, bejáratos lett a legfelsőbb körökbe és anyagi helyzete is rendbe jött.
Wilde-nak azonban hármas élete volt. Az egyik a nyilvánosság előtt zajló, a másik a férj és apa élete, aki rajongásig szerette gyermekeit és imádta feleségét, a harmadik a hol titkolt, hol művein keresztül felszínre törő élete. Wilde fiatalkora óta tartott fenn homoszexuális kapcsolatokat alkalmi partnerekkel, prostituáltakkal, de voltak tartós kapcsolatai is, mint Frank Miles vagy Robert Ross. Életének „démona” azonban 1891-ben elérte őt- megismerkedett a fiatal Lord Alfred (Bosie) Douglasszel, akivel viharos és nyílt szerelmi viszonyba bonyolódott. Tragédiája közismert- a fiú apja provokálta őt egy neki címzett névjegykártyával, aminek következtében Wilde Bosie unszolására becsületsértési pert indított ellene. Queensberry magándetektíveket fogadott fel, aki hamar kiderítették, hogy Oscar Wilde-nak számos fiatal férfival volt viszonya az évek alatt. Ezt követően a Korona indított ellene pert 1895. április 26-án. A per végére Wilde-ot tisztázták a megrontás vádja alól, de döntés ügyében csak a harmadik per során született. Bűnösnek találták és 2 év kényszermunkával súlyosbított börtönbüntetésre ítélték, melynek letöltését a pentonville-i börtönben kezdte meg embertelen körülmények között. Barátai végül elintézték, hogy átszállítsák Readingbe, ahol életkörülményei jobbak lettek. Előtte azonban elszenvedte a legnagyobb megaláztatást, ami embert érhet. Az átszállítás során fél órát kellett várnia a vasútállomás peronján a vonatra, miközben más vonatok megérkeztek. Közönsége egyre nőtt, az emberek kinevették és gúnyolódtak rajta, végül egy ember, aki felismerte odalépett hozzá és leköpte. Mindezek után nem csoda, ha egészsége megtört. Anyja időközben meghalt, gyerekeit többé nem láthatta.
Szabadulása után újra együtt volt Bosie-val, de útjaik hamarosan szétváltak. A börtön végleg megölt benne valamit, hazája nem fogadta be többé. Sebastian Melmoth álnéven utazgatott Párizsból Caprira, Szicíliába, Rómába, Svájcba. Anyagi gondjai voltak, csupán barátai segítettek rajta kisebb összegekkel. A megváltó halál 1900. november 30-án jött el érte a párizsi Hotel d’Alsace-ben. Barátai kísérték utolsó útjára a bagneux-i temetőbe.[11] Műveit ettől kezdve adták ki újra, 1908-ban pedig egy ismeretlen személy kétezer fontot adományozott arra a célra, hogy egy Wilde-hoz méltó síremlék készüljön neki a Pére Lachaise temetőben. Jacob Epstein monumentális emlékművét azóta évente számos turista keresi fel, valóságos zarándokhely lett belőle.[12] Életéről több film is készült, ezek közül a legismertebb Brian Gilbert 1997-es alkotása Stephen Fry és Jude Law főszereplésével. 2000-ben halálának centenáriumán a British Libraryben kiállítást tartottak tiszteletére. Műveit azóta számos nyelven és kiadásban adták ki, filmesítették meg, szelleme számos művészt ihlet meg azóta is, elég ha csak a már említett Stephen Fryra, Derek Jarmanra, vagy David Bowie-ra gondolunk, de sokan a queer első valódi megjelenését is neki tulajdonítják.[13]
Ellenségét, Queensberry Lordot hamarabb érte el a halál: Wilde valóságos mániájává vált, még halálos ágyán is Wilde barátai elől „menekült”. Bosie nagy összeget örökölt, majd feleségül vett egy szintén biszexuális költőnőt. Két könyvet is írt Wilde-dal való kapcsolatáról, az elsőben megtagadva, a másodikban pedig eszményítve őt.
Wilde többé nem látta gyermekeit: egyik fia, Cyril az első világháborúban Franciaországban életét vesztette, másikuk Vyvyan Holland azonban hosszú életű volt. Apjáról szóló könyvét 1954-ben adta ki. Fia, Merlin Holland 1945-ben született, író és szerkesztő, aki családjával fáradhatatlanul küzd a homoszexuálisok jogainak elismeréséért.
Bűn és erkölcs Oscar Wilde regényeiben és kisregényeiben
Oscar Wilde egész életében mindenben más volt, mint a viktoriánus kor megszokott erkölcsű és viselkedésű polgárai. Mézédes és elbűvölő ritmusú hangja, magassága, hosszúra hagyott haja és igéző szemei csak egyfajta „külső keretként” szolgáltak megosztó természetéhez. Feltűnő öltözködésével és viselkedésével már az iskolában kitűnt társai közül, akinek legalább annyi ellensége volt, mint barátja. A konvenciókkal egész életében harcolt. Megvetette az angol képmutatást, melyet több vígjátékában is „pellengérre állított”. Ahogy Konczer Kinga jellemezte: „Oscar Wilde-ot csak a maszk érdekelte – gyűlölt mindent, ami kendőzetlennek akar tűnni. Mondván, hogy olyan nem létezhet. Mindig csak maszkokat láthatunk – a maszkok mögötti láthatatlant kevesek találhatják meg. Ezért művelnek veszedelmes dolgot azok, akik a látszat mögöttit, a szimbólumok értelmét, megfejtését keresik. Wilde ott van minden műve mögött, más-más álarcban, minden szereplőjében – megsokszorozza önmagát –, “mert az álarcok megválasztásának szabadsága egyenlő a művész szabadságával”.[14]
Ír volt, s ez elmond róla mindent. Olyan nemzet fia, amelyről ő maga egyszer azt nyilatkozta: „Mi vagyunk a legjobb beszélők a görögök óta, de túlságosan politikai költészettel és brilliáns hibákkal megáldott nemzet”.[15] Wilde egyszerre volt szenvedélyes és öntörvényű, szabadságra vágyó, mégis ahogy Stephen Fry, csodálatos megformálója mondta róla: „Wilde, ahogy minden más öntörvényű ember vágyott arra, hogy elismerjék és hogy beilleszkedhessen a társadalomba, ahogy erre mindannyian vágyunk.”[16]
Munkáit egyfajta kettősség jellemezte, művészetében és „közemberiségében” tézisek és antitézisek találkoznak: férfiasság- nőiség, angol-ír sajátosságok, jó-rossz.[17] A bűn többféleképpen jelenik meg műveiben, de megállapítható, hogy számára az egyik legnagyobb bűn a közönségesség volt: „Minden bűntett közönséges, aminthogy a közönségesség maga is bűntett”- mondta egyszer, de mint minden másban ebben is meghökkentő tudott lenni. „Az emberi lélek és a szocializmus” (The soul of Man under Socialism) című 1891-es rövid tanulmányában például így nyilatkozik a bűnről: „A jótékonyság számos bűn szülőatyja”.
A bűnfogalom wilde-i arculatainak bemutatása során elsőként a napjainkban rendkívül népszerű, a maga korában (1890-ben jelent meg) pedig meglehetősen hírhedt regényét, a Dorian Gray arcképét (The Picture of Dorian Gray) emelném ki. A Dorian Gray arcképe, ahogyan Neil McKenna nevezi „a legnyilvánvalóbb férfiak közötti szerelemről és szexről szóló regény, melyet addig valaha kiadtak”.[18]A könyv azonban jóval többről szól. Álláspontom szerint tökéletes mélylélektani regény, thiller, némi fantasy, gótikus horror és krimi egyszerre.
A regényben Basil Hallward festő egy festményt készít Dorian Grayről, a kedves és naiv fiatalemberről, amely magával ragadó elevenséggel mutatja meg a fiatalember kivételes szépségét. Dorian Gray azonban hamarosan féltékeny lesz a képre, amely múlandóságára emlékeztetné egész életében és azt kívánja, hogy bárcsak a kép öregedne helyette, ő pedig megőrizhetné fiatalságát.
Dorian Gray teljesen Lord Henry Wotton, egy dekadens arisztokrata hatása alá kerül, aki egy erkölcstelen élet édes gyönyöreivel csábítja el a fiatal Doriant. Dorian Sybil Vane, a kedves és szép színésznő szerelmét egy megbukott előadás után eltaszítja magától, ezért a lány, aki valósi és önzetlen szerelmet érez iránta öngyilkos lesz fájdalmában. Ezután Dorian kívánsága teljesülni látszik: a portré, amelyet Basil készített róla, változni kezd. Bűne nyomán eltorzuló arcvonásai megjelennek a képen, amely életét végigkövetve valóban öregedő és ijesztő arcot tükröz vissza, míg Dorian megőrzi tiszta, fiatalkori arcvonásait. A kép maga lesz az élő lelkiismeret. Dorian Gray a regényben pontosan azt teszi amit a bűncselekményt elkövető emberek: lelkiismeretét hátrahagyva követi el tetteit. A regény sok helyen ugyan csak sejtelmesen vázolja fel ezeket, azonban biztosan tudjuk azt, hogy az egyre kíváncsiskodóbbá és számon kérőbbé váló Basilt megöli.
Basil az első, aki megfogalmazza Dorian Gray hatását másokra, az első, aki „tükröt tart” régi barátja elé:
„Jogunk ítéletet mondani egy emberről, annak a hatásnak alapján, melyet barátaira tesz. Barátaid teljesen érzéketlenek becsület, jóság, tisztaság iránt. Te őrjöngő kéjhajhászokká tetted őket. Mind mélységes mélyre süllyedtek. Te juttattad őket oda. Igen: te juttattad őket oda, és meg te tudsz mosolyogni, mostan is mosolyogsz.”- mondja.[19]
Meglátásom szerint a „sárga könyv” a bűn szimbóluma, mely a könyvben többször is megjelenik. A lelkiismeret és a bűnbánat ezután viszont egyre fojtogatóbbá válnak számára, egyre jobban felszínre törnek. A Sybil Vane megtört bátyjával való találkozás felszínre hozza rég elfelejtett emlékeit és lelkiismeretét. „Az az élet, melyet élünk, zűrzavaros, de képzeletünkben van valami rettenetesen logikus. A képzelet uszítja a bűn nyomába a lelkiismeret-furdalást. A képzelet műveli, hogy minden gonosztettnek hordania kell megfogant, torz vemhét. A tények közönséges világában a rosszat nem büntetik, a jót nem jutalmazzák. Erőseké a siker, gyengéké a kudarc”-elmélkedik Dorian.[20]
Később Lord Henryvel beszélgetve a lord kifejti véleményét a bűnről és a bűntettekről: „A bűntett csak az alsóbbrendű embereké. Nem ítélem el őket cseppet sem. Sőt azt hiszem, hogy a bűntett az nekik, ami minekünk a művészet, szóval valami, amivel különös izgalmakat szerezhetnek.
– Különös izgalmakat szerezhetnek? Hát azt mondod, hogy aki egyszer gyilkolt, az másodszor is tudna gyilkolni? Ugyan, kérlek, ne mondj ilyeneket.
– Ó, minden gyönyörűség, ha az ember nagyon gyakran csinálja – kiáltott Lord Henry és kacagott. – Ez az élet egyik legfontosabb titka. De azért azt hiszem, hogy a gyilkosság mindig tévedés. Nem szabad olyasmit tennünk, amiről nem beszélhetünk vacsora után.”[21]
Dorian Gray Lord Henryt is megtéveszti ártatlan és romlatlan külsejével, azonban a Gonoszt, mely lelkét megrontotta, nem tudja becsapni. Az egyre inkább elhatalmasodó bűntudat arra sarkallja, hogy elpusztítsa a képet, azonban tettével saját halálát idézi elő. Dorian legnagyobb hibája az volt, hogy képtelen volt felismerni bűneit, életének utolsó pillanataiban is mindössze a bizonyíték eltüntetésén gondolkozott. Oscar Wilde könyvében, melyet állítólag egy fogadás miatt írt meg rendkívül rövid határidő alatt, brilliánsan mutatja be saját korának visszásságait, az angol felsőosztály, sőt az egész társadalom képmutatását is. A viktoriánus kor erkölcsösségéről rántja le a leplet mesterien, az álarcként viselt ártatlanságot a valódi arcról. A bűn másik oldala természetesen saját korában a nem leplezett homoszexuális vonzalom bemutatása, melyet a szerző jócskán megváltoztatott, az eredeti változat pedig valószínűleg el is tűnt, csupán egy kevésbé cenzúrázott változatát adták ki nemrég Nagy-Britanniában.
Nem meglepő, hogy az elfojtott felszín alatt virágzott a prostitúció, gyakoriak voltak az orgiák és a legkülönfélébb perverziók élté virágkorukat. Oscar Wilde másik, társadalmilag elfogadhatatlan élete később bukását okozta. Fiatal kora óta fenntartott homoszexuális kapcsolatainak tapasztalatai -állítólag még Walt Whitmannel és André Gide-del is viszonya volt egy ideig- műveiben is helyet kapnak, néhol rendkívül nyíltan. A homoszexuális viszony kettős megjelenítése egy másik munkájában, a Telenyben érhető tetten. A Teleny (eredeti címén: Teleny or The Reverse of the Medal)1893-ban íródott, ám akkor még csak névtelenül jelenhetett meg a regény, mely szinte minden kétséget kizáróan Wilde műve. A kötet a saját neve alatt először csak 1966-ban jelenhetett meg.[22]A Teleny erotikus kisregény, ezért míg minden más művében csak utalásokat találunk a homoszexuális szerelemre vonatkozóan, ez a regény két férfi szerelmét helyezi központi témájává.
A történetben a fiatal nemes, Camille Des Grieux és a zseniális magyar-cigány származású zongorista, René Teleny szerelme bontakozik ki, mely egyre inkább beteges féltékenységbe és önkínzásba csap át. Camille sokáig igyekszik elfojtani a bűnösnek tartott gondolatait és vágyait. „Újabb színváltozás: Szodoma és Gomora ködlött elő, szépségesen és hatalmasan, rontó bűnben; mert a zongorista játéka nyomán a hangok mintha fülembe csókolták volna a csábítást, eddig ismeretlen kéjről susogván”- írja Wilde kendőzetlen őszinteséggel.[23]
Később azonban enged a kísértéseknek, melyekről Wilde maga egy helyen azt írta: „A kísértésektől csak úgy szabadulhatunk, ha engedünk nekik”. A regényben pedig ezt olvashatjuk: „Tudom, jómagam szodomitaként jöttem a világra, s ez nem az én vétkem, romlottságom vagy hibám; ez alkatom velejárója. Mindent elolvastam a szerelem tárgyában, elsősorban a férfiak egymás közti vonzalmáról és mit tudtam meg? Hogy ez utóbbi: égbekiáltó bűn lenne. Holott maguk az istenek is tanítottak ilyet, példákat szolgáltattak rá. És Minósz is eképpen járt el Thézeusszal, „szodomizálta”, hogy úgy mondjam.[24]
A könyv a Briancourt által szümpózionnak nevezett estély részletezésével bepillantást enged a viktoriánus Anglia kevésbé ismert világába. A prositúció és az orgiák nem tartoznak azok közé a témák közé, amelyet ez az önmagát erkölcsösnek tűnni akaró korszak szívesen felfedett volna. Wilde tovább megy, nemcsak ezekről az eseményekről tudósít olykor pornográfnak titulálható őszinteséggel, hanem az iskolarendszert is jellemzi kijelentésével, melyben Szodomához és Gomorrhához hasonlítja az összes internátust és kollégiumot az országban.[25] Ennél kifejezőbb görbe tükröt nem is állíthatott volna az elé a társadalom elé, mely őt pár év múlva olyan igaztalanul taszította ki magából.
Kapcsolatuk folyamán Teleny egyre különösebben és feldúltabban viselkedik, majd azt mondja Camille-nak el kell utaznia egy időre. Camille Teleny hiánya miatt feldúltan végül a lakására siet, ahol édesanyjával Camille öngyilkos akar lenni, a vízbe veti magát. Először tévesen halottnak hiszik, ezért a hullaházba szállítják, miután magához tér elindulnak vele a kórházba. Sem anyja sem más nem kereste fel őt, mire hazaér anyja is elköltözött házukból. Camille mivel senkis sem áll vele szóba és semmilyen hírt nem kap Telenyről végül házához megy, ahol barátját haldokolva találja. Később Teleny levelét elolvasva tudja meg, hogy csupán azért lett anyja szeretője, hogy a hölgy kifizesse az adósságait. A levelet eladták egíy nagyobb újságnak, a lapok pedig nemcsak ezt, hanem kettejük történetét is megírták. Camille-t nemcsak a társadalom, hanem barátai, rokonai és ismerősei is ugyanúgy veszik semmibe ezután, ahogy az íróval tették később, igaz ő nem kerül börtönbe, csupán mindenki elfordul tőle, a vasárnapi istentiszteleten a pap kiátkozza és közmegvetéssel sújtják. Valószínűsíthetően elköltözik, a történetet pedig új szerelmének meséli el. A legkeserűbb mondat talán az író által közhelynek titulált igazság: „a világ korántsem követel tőled jóságot, csak annak látszatát kívánja”. Oscar Wilde egyik nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy sohasem volt hajlandó látszatban élni, hanem mindent a maga valójában élt meg és mindig önmagát adta.
Oscar Wilde nagyon kedvelte a botrányos titkok, misztikus múltak és meghasonlott életek motívumát, mint azt következő kisregénye is bizonyítja.[26] A Lord Arthur Savile bűne (Lord Arthur Savile’s Crime) először a The Court and Society Reviewben jelent meg 1887-ben. A kisregény központi témája a bűn. Főhőse Lord Arthur Savile, a gazdag arisztokrata, akinek egy jós, a könyvben kiromantistaként említett Mr Septimus R. Podgers azt jósolja, hogy a közeljövőben gyilkosságot fog elkövetni. Lord Arthurt nagyon megviselik a hallottak, hiszen számára sincs borzalmasabb bűntény ennél: „Gyilkosság, gyilkosság… ismételte szakadatlanul, mintha csökkenthetné a szó borzalmát azzal, hogy csökkentheti a szó borzalmát azzal, hogy megnevezi. Saját hangja hallatára megreszketett, mégis majdhogy azt kívánta, bár a visszhang meghallaná, s felkeltené álmából a szendergő várost. Esztelen vágy szállta meg, hogy megállítsa a véletlen arra járót, és mindent lemondjon neki”- olvasható a regényben.[27]
Lord Arthur ezért elhatározza, hogy még házasságkötése előtt túlesik a borzalmas tetten. Hosszas tanulmányozás után talál egy akonitin nevű mérget, mely gyors és fájdalommentes halált okoz. A mérget elkészítteti egy gyógyszerésszel, majd anyja másod unokatestvéréhez, Lady Clementinához megy. A Lady egy ideje már betegeskedik, ezért Lord Arthur orvosságként viszi el hozzá a gondosan becsomagolt mérget. Másnap elutazik Velencébe, ahol bátyjával két hetet tölt. Ezután Ravennába utaznak, majd visszaérkezésekor Lord Arthur táviratot kap a Lady haláláról. A Lord örömében azonnal hazatér Londonba, Sybillel pedig kitűzik esküvőjüket június hetedikére. A Lady házában azonban Sybil megtalálja a kis ezüst bonboniéret, melybe a Lord a mérget tette, melyet Sybil bonbonnak vél. A Lord kétségbeesik és újból elhalasztatja kedvesével az esküvőt. Elhatározza, hogy nagybátyját, a chichesteri esperest robbantja fel, aki nagyon kedveli az órákat. Egy fiatal orosz gróf, bizonyos Ruvaloff segítségével szerez be egy bombát, mely azonban végül nem robban fel. Hajnalban hazafelé tart klubjából, amikor az utcán megpillantja a kiromantistát, akit beledob a Temzébe. Néhány nappal később megkönnyebbülten olvassa az újságban a kiromantista öngyilkosságáról szóló cikket, másnap pedig boldogan veszi feleségül szerelmét.
A kisregény kitűnő paródia az arisztokrácia fonák világáról és romlott erkölcseiről, melyben a kezdeti félelemtől és undortól a főszereplő eljut a teljes közönyig, majd elégedettségig tettével kapcsolatban. Ebben a munkájában Wilde olvasatában a bűn „a haladás lényeges elemévé” és az individualizmus igazi kifejezőjévé válik.
A canterville-i kísértet különleges „színfolt” Wilde munkásságában, hiszen itt a szokásos angol-ír kísértethistória nem kevés humorral egészül ki. A történet a múlt századi Angliában játszódik, egy ódon kastélyban, melyet az amerikai nagykövet, Mr. Hiram B. Otis vásárol meg Lord Canterville-től, az előző tulajdonostól. Lord Canterville figyelmezteti Otist, hogy egy kísértet is fel szokott bukkanni, de az amerikai nagykövet ennek ellenére feleségével, valamint négy gyermekével beköltözik a kastélyba, ahol történetek már furcsa események. 1575-ben Lady Eleanor de Canterville-t a férje megölte, majd kilenc év múlva a Lord titokzatos körülmények között tűnt el, de sok más egyéb tragikus esetről is olvashatunk a kisregényben. Kis idő elteltével a család meggyőződik a kísértet létezéséről. Első találkozásukra a kísértettel éjszaka kerül sor, amikor is Sir Simon – a kísértetet hívják így- a rozsdás láncait csörgetve, álmából veri fel a családot. Mr. Otis a szellem legnagyobb megdöbbenésére Tammy-féle Napsugár Kenőolajat ajánl neki, majd az üvegcsét az asztalra helyezve, nyugovóra tér. Sir Simon vérig sértődik, és megfogadja, hogy most aztán halálra rémíti az amerikai családot. Többszöri próbálkozás ellenére sem sikerül a terve, ettől pedig egyre búskomorabbá válik. Otisék lánya egyik nap megpillantja és megsajnálja. A kísértet beszélgetésük során elmondja, hogy az emberölést egyáltalán nem tartja bűnnek. A felesége csúnya volt, nem tudott főzni és rendesen inget keményíteni, ezért az „olcsó és elvont erkölcsi szabályokkal” nem törődve megölte őt.[28] Sir Simon azonban később bevallja Virginiának, hogy ahhoz, hogy békét leljen, egy tiszta lelkű gyermeknek imádkoznia kell a lelkéért és meg kel siratnia őt. Neki nincs sem hite, sem könnyei, lelke pedig bűnös, ezért csak egy gyermek tud rajta segíteni.[29] Virginia megteszi, amit a kísértet kér, aki cserébe csodálatos ékszereket ajándékoz neki. Titkát – hogy milyen módon segített a szegény kísérteten- azonban még későbbi férjének, a hercegnek sem árulja el, mivel ezt szeretné magának megtartani.
Ebben a kisregényben a bűnös megbánja bűneit és üdvözülést nyer, mely egy újabb arculata Wilde bűnértelmezésének. Itt a meséiből már jól ismert tisztaság és nemesség győzedelmeskedik a rossz felett és ha a humoros és néhol horrorisztikus-misztikus részekre nem fordítunk figyelmet, egy csodálatos mű tárul elénk, mely a legtisztább erkölcs hangján szólal meg.
Elbeszélések, tanulmányok és mesék bűnről, erkölcsről, bűnbocsánatról
A Mr. W. H. arcképe (The Portrait of Mr. W.H.) Wilde egyéb prózai munkái közül talán a legsejtelmesebb. 1889-ben a Blackwood’s magazinban jelent meg először, a történet középpontjában pedig egy titokzatos hamisítási ügy áll. A mesélő Erskine nevű barátja, aki egy fiatalembert ábrázoló XVI. századi festményt mutat neki. Elmondja, hogy egy jó barátjától, Cyril Grahamtől örökölte a képet, aki egy új elméletet talált ki Shakespeare szonettjeivel kapcsolatban. Ők ketten Etonban barátkoztak össze, s barátságuk Wilde munkáiban nem szokatlan módon több lehetett barátságnál.[30] Cyril később Londonba ment diplomáciát tanulni, de színész szeretett volna lenni, de nagyapja és ő visszatartották ettől. Egy nap levelet kapott tőle, melyben kérte, hogy látogassa meg őt. Cyril ekkor elmondta neki elméletét, melyben Shakespeare múzsáját egy Willie Hughes nevű színészfiúval azonosította. Erskine azonban később véletlenül megtudja, hogy a festmény hamisítvány. Cyril bánatában öngyilkos lesz, a képet pedig rá hagyja azzal a kéréssel, hogy ő tárja fel Shakespeare szonettjeinek igazi titkát. A történet titokzatos mesélője végül maga kezd el kutatni a titok után, majd levélben követeli Erskine-től, hogy szolgáltasson igazságot a fiatal Cyril emlékének. Ezt megbánva felkeresi Erskine-t, aki a rejtély megoldására teszi fel életét. Barátja megpróbál beszélni vele, de Németországba utazik, mindössze egy levelet kap tőle két év múlva. A levél hangvételéből azt hiszi, hogy Erskine öngyilkosságra készül, valójában azonban, ahogy később orvosától megtudja tüdővészben halt meg. Anyja később neki adja a képet, mely olyan sok titkot és szenvedést okozott.
A bűn meglátásom szerint nemcsak a hamisításban, hanem a titkolózásban, a nem vállalt kapcsolatokban és a hazugságokban egyaránt megnyilvánul. „A bűn nem mindig ott kezdődik, ahol a büntető törvénykönyv paragrafusba foglalja a tényállást”– mondja Szabó László. Wilde művére ez tökéletes igaz. A festményhamisítás, majd az öngyilkosság a bűnök produktuma, melyek a külvilág számára is láthatóvá válnak, mögöttük azonban jóval több rejtőzik. Wilde tőle megszokott módon rendkívül kényes témát „feszegetett” azzal, hogy az angol irodalom legnagyobb drámaírójáról, a két gyerekes, nős Shakespeare-ről azt állította, hogy csaknem minden szonettjét és nőalakját egy fiatal, alig 17 éves színészfiúról mintázta. Barátai, köztük Frank Harris is megpróbálta őt rábeszélni a változtatásra, sikertelenül. A bűn itt nem izgalmas és nem színes, csupán szenvedést és halált okozó, kísértetiesen hasonlítva Dorian Gray esetére. [31]
Kisregényei és meséi előtt Wilde számos tanulmányt és előadást írt, melyeknek egy része a művészetről, a lakberendezésről, más részük mélyebb kérdésekről szól. 1891-ben négy esszét jelentetett meg Intenciók (Intentions) címen. Az Álarcok igazsága (Truth of Masks) egy művészettörténeti párbeszéd. A hazugság alkonya (The Decay of Lying) című esszéje megteremtette végre hírnevét művészetelmélet-íróként is.
A Toll, ecset és méreg. Tanulmány zöld stílusban (Pen, Pencil, Poison) című esszéje a költő, hamisító, festő és gyilkos Thomas Griffiths Wainewrightról szól. T. G. Wainewright 1794 és 1852 között élt és először íróként próbált hírnevet szerezni magának. Később azonban inkább gyilkosként és hamisítóként vált hírhedtté. De Quincey szerint jóval több emberölést követett el, mint amennyivel végül meggyanúsították. Ezeket méreggel követte el, némelyiket bosszúból, mást hatalomvágyból. „A bűn magányos utazás, melyhez nincs szükség útitársra”- mondja Wilde, aki kedvelte az olyan művészeket, akik szélsőséges életszemléletet tükröztek, például a híres aranyműves- zenész-festő és gyilkos Benvenuto Cellinit. Bizonyos értelemben maga is reneszánsz ember volt, nem véletlen tehát a témaválasztás. Wainewright emellett, mint már említettem ügyes hamisító és tolvaj is volt, aki több ezer fonttal károsította meg a Bank of Englandet, valamint ellopott néhány Marc Antonio festményt a British Museumból. Büntetése életfogytig tartó deportálás volt. Hobart Townban műtermet nyitott, majd 1852-ben meghalt. Számára a bűnözés vállalkozás volt, ahogy látogatójának egy biztosítótáraság ügynökének mondta: „Van vállalkozás, mely sikerrel zárul, és van, amely elbukik. Az enyém elbukott, az önöké sikerrel járt. Ez az egyetlen különbség köztem és látogatóm között.”[32]Wilde szerint azonban éppen a bűn az, mely különös, egyéni, erőteljes stílust adott művészetének, hiszen ahogy Wilde mondja: „a bűn és a kultúra korántsem összeegyeztethetetlen dolgok”.
Írói pályája felívelésével Wilde folyamatosan visszavonult az újságírástól. A kritikus, mint művész (The Critic as an Artist) című munkája az előbbiekhez hasonlóan művészetelmélettel foglalkozik, de itt kitér olyan kérdésekre is, amiket későbbi perében is felhasználnak majd ellene. Wilde ebben a munkájában mondja ki, hogy „minden művészet erkölcstelen”, de azt is, hogy „nem térhetünk vissza a szentekhez, a bűnösöktől sokkal többet lehet tanulni”.[33] Megállapítható, hogy a bűn itt ismét a fejlődés és a művészi mondanivaló egyik alapvető eleme.
A boldog herceg és más mesék (The Happy Prince and Other Tales) című mesekönyve először 1888-ban jelent meg. Ezek a mesék csakúgy, mint a Gránátalmaházban található történetek, inkább felnőtteknek, mint gyerekeknek szólnak. Az előbbi darabjai az önfeláldozásról és a szeretetről szólnak, utóbbiban azonban már komoly erkölcsi kérdések is felmerülnek. A Gránátalmaház (The House of Pomegranates) című mesegyűjteménye 1891-ben készült el. Az ifjú király (The Young King) című mese egy hiú ifjú királyról szól, aki koronázása előtt három szörnyű álmot lát kapzsiságáról, hiúságáról és kegyetlenségéről. Az álmok hatására a király megbánja bűneit és a díszes jogar, palást és korona helyett egy durva juhászbundát, egy pásztorbotot és egy vadrózsakoszorút ölt magára. A nemesek és udvaroncai kétségbeesnek, mert királyuk kívülről inkább tűnik koldusnak, mint uralkodónak. Wilde remekül rámutat a már a Dorian Gray arcképében is megállapított igazságra: az emberek az arcukat álarcként, az álarcot pedig arcukként viselik, s a díszes külső nélkül sokszor képtelenek meglátni az igazi arcot, ami sokszor csak mélyen elrejtve, legbelül lakozik. A katonák alig akarják beengedni a királyt a székesegyházba, a püspök pedig így szól hozzá, miután a király elmondja neki álmait:
„Az álmaidra pedig ne gondolj többet! E világnak sokkal nagyobb a nyomora, semhogy egyetlen ember elbírhassa, és sokkal nagyobb a szomorúsága, semhogy egyetlen szív viselhesse”.[34]
A nemesek kivont kardokkal rontanak be a templomba és meg akarják ölni a királyt, akit uralkodásra méltatlannak tartanak. A király ekkor megáll Krisztus képe előtt, imádkozni kezd, s ekkor az Isten kegyelme megmutatja a kételkedőknek, hogy milyen nagy a hatalma. A király csodálatos ruházatban áll a kétkedők és bűnösök előtt, akik közül elsőként a püspök szólal meg térdre rogyva:
„Nálamnál nagyobb koronázott meg téged!- kiáltott és térdre borult előtte. -Ó, uram, királyom, most látom csak, hogy aranynál, ezüstnél ékesebb az ujjasod, gyémántnál és drágagyöngynél ragyogóbb a pásztorbotod! Mert a Krisztus szeretete lett úrrá benned, és szolgája lettél te, a király, az Üdvözítőnek. Mert felmagasztalt téged az Isten, mivelhogy alázatossá lettél a te szívedben.”[35]
Hasonló témakört érint A halász meg a lelke (The Fisherman and his Soul) című mese is. A történet szerint egy fiatal halász egyik nap kifog egy kis hableányt, akit megsajnál és elenged, majd beleszeret, azonban a tenger népeinek nincsen lelkük, ezért addig nem lehetnek egymásé, míg a halász meg nem szabadul a sajátjától. A halászlegény elmegy a helyi tiszteleteshez, akitől tanácsot kér. A pap kemény szavakkal utasítja el a fiú kérését. Tette nem igaz keresztényi cselekedet, hiszen Jézus mindenkit szeretett, akit az Úr teremtett, a pap viszont átkozottnak tartja a tengeri lényeket és azt is, aki velük él. Mivel lelke a kereskedőknek sem kell, ezért elmegy egy fiatal boszorkányhoz, aki segít neki. A lélek azonban kétségbeesetten keresi egykori gazdáját, s bűnnel (lopás, emberölés), zsarolással, kísértéssel igyekszik őt visszaszerezni. A szerelem azonban mindennél erősebbnek bizonyul:
„Megkísértettelek bűnnel és megkísértettelek erénnyel, és a te szerelmed erősebb nálam, ezért hát nem kísértelek tovább. De kérve kérlek, fogadj be a szívedbe, hogy egyesülhessek veled, úgy, amint egy voltam veled hajdanán.”[36]
A halászlegény szívesen segítene rajta, de szíve tele van szerelemmel. Ekkor a tenger a kis hableány holttestét veti partra, aki nélkül a halász már nem tud élni. Hiába könyörög a lelke, a legény megvárja a tenger gyilkos hullámait. Holttestüket a pap nem áldja meg, s a temető árkának egy zugában lelnek örök nyugalmat. Három év múlva a templom oltárán csodálatos virágok jelennek meg, melyekhez hasonlóak a temető árkának zugában nőnek. A pap végül megérti a bűnbocsánat és a megváltás igazi jelentését és megáldja nemcsak a tenger, hanem az erdő és a völgyek lakóit is. Wilde meséje szimbolikus jellegű: a bűnös embert lelketlennek is szokták emlegetni, s lelke nélkül a halászfiú is követ el bűnöket, melyeket azonban megbán, és nem akar megtenni.
A De Profundis kitűnik Wilde prózai munkái közül, hiszen valójában egy hosszú levélről van szó. 1897. január-márciusában írta a művet, megjelenésére azonban csak halála után került sor Nagy-Britanniában, azonban ekkor is csak töredékes változatban. Az 1910-es években egy német nyelvű változatot is megjelentetett a Tauchnitz kiadó, mely a levél teljes változata volt. A De Profundis a bűnbánó és szenvedő ember csodálatos himnusza. Számomra e levél legszebb sorai a következők voltak: „Anyámtól és atyámtól olyan nevet örököltem, amelynek nemes díszt és becsületet szereztek nemcsak az irodalomban, művészetben, archeológiában és tudományban, hanem hazám történetében, nemzeti létének fejlődésében is. Én ezt a nevet örökre meggyaláztam. Hitvány szállóigévé aljasítottam hitvány emberek körében. Meghurcoltam sárban és piszokban. Kiszolgáltattam a durva csőcseléknek, hogy durvasággá alacsonyíthassák, és az eszetleneknek, hogy az esztelenség szinonimájává avathassák.(…)Most már csak egy dolog van hátra számomra: a legteljesebb alázatosság.”[37]
Wilde szerint számára sem a vallás, sem az ész, sem az erkölcs nem jelenthet vigaszt, mivel ő a tapintható és érzékelhető dolgokban hisz, a rossz és igazságtalan törvények pedig lelki tapasztalattá kell, hogy átformálódjanak benne, hiszen minden tapasztalat értékes és az ezekből történő tanulási folyamat eredménye lesz az igaz élet, mely nem ismer hazugságot és alakoskodást. A jóért és a rosszért ugyanúgy meg kell bűnhődni, a társadalom azonban éppen a legrosszabbkor, a büntetés lejártával hagyja cserben az embert, azonban mégis ezzel kényszeríti majd őt, mint művészt a kiteljesedésre. Sajnos remélt kiteljesedése nem következett be- a börtönből távozva megfáradt lélekben és szellemben egyaránt, s lelt örök nyugalmat legkedvesebb városában.
Összegzés
Oscar Wilde páriaként halt meg, a világ által megvetetett és kiközösített emberként, akinek mindössze néhány közeli barátja maradt.[38] Hatása mégis felfoghatatlan. Klubokat, kocsmákat, könyvesboltokat, díjakat neveznek el róla nemcsak Dublinban, hanem szerte a világon. Szelleme él és virágzik, stílusa követendő példa lett. Nála jobban senki nem tudta megjeleníteni az arisztokrácia és vele együtt a kortárs Anglia bűneit, képmutatását, a korrupciót, az apró, titkos viszonyokat, azokat az álarcokat, melyeket ő sosem volt hajlandó magára ölteni. Közrejátszhattak ebben szülei, főleg édesanyja reformer nézetei, apja félrelépései és húga, valamint féltestvérei tragikus halála egyaránt.[39] Családja, majd saját élete is remek alapul szolgált műveihez, mely sokak, nemcsak önmaga szerint is főműve volt, művei, melyek kevés kivételtől eltekintve zseniálisak, mindössze ennek halvány árnyai lehetnek. Saját kettős, vagy inkább hármas élete még ma is megdöbbentő, mivel ő mindegyiket teljes szívvel élte- példás családapa, férj és közember volt egy személyben, akinek biszexualitása nyílt titok volt, mellyel néhol kérkedett, máskor pedig elrejtette azt.
Ír volt francia szívvel, protestáns, aki halála előtt katolikus lett. Első tanulmányomban prózai munkáit tekintem át a bűn problematikájára fókuszálva, de az erkölcs, bűnbocsánat és hazugság wilde-i megjelenítései is a tanulmány részét képezik. A következő publikációban drámai, lírai munkáinak és aforizmáinak elemzésére kerül sor.
Irodalomjegyzék
ELLMANN, Richard, Oscar Wilde, Vintage Books, A Division of Random House, New York, 1988.
GIDE, André, Oscar Wilde, Szerk.: Laczkó Géza, Ford.: Lányi Viktor, Kultúra Könyvkiadó és Nyomda Rt., Kultúra Könyvtár 19., Budapest.
GLICK, Elisa, Materializing Queer Desire – Oscar Wilde to Andy Warhol, State University of New York Press, Albany, 2009.
HARRIS, Frank, Oscar Wilde- His Life and Confessions, – With Memories by Bernard Shaw, Volume I., Brentano’s Publishers, New York, 1916.
HOLLAND, Vyvyan, Oscar Wilde- A Pictorial Biography, Thames and Hudson, London, 1960.
KIBERD, Declan, Inventing Ireland- The Literature of The Modern Nation, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 2009.
MCKENNA, Neil, The Secret Life of Oscar Wilde, Basic Books, USA, 2005.
Oscar Wilde össze művei, I. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2000.
Oscar Wilde össze művei, II. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2001.
Oscar Wilde össze művei, III. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2002.
PEARCE, Joseph, The Unmasking of Oscar Wilde, HarperCollins, Ignatus Press, San Francisco, 2004.
PEARSON, Hesketh, The Life of Oscar Wilde, Penguin Books, London, 1985.
ROBBINS, Ruth, Oscar Wilde, Continuum International Publishing Group, London- New York, 2011.
SMYTHE, Colin, Joyce’s Precursors. In: Images of Invention – Essays on Irish Writing by A. Norman JEFFARES, Irish Literary Studies, 46., Gerrards Cross: Colin Smythe; Savage, MD: Barne & Noble, 1996.
TÖRÖK András, Oscar Wilde világa, Írók világa sorozat, Budapest, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.
WILDE, Oscar, Az élet titka a művészet – Oscar Wilde füveskönyve, Szerkesztette: Molnár Miklós, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2008.
WILDE, Oscar, Dorian Gray arcképe, ford. Kosztolányi Dezső, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2006.
WILDE, Oscar, Lord Arthur Savile bűne, ford. Bálint Lajos, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2007.
WILDE, Oscar, Teleny, ford. Tandori Dezső, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2010.
HÓDOSY Annamária, Platón és a fiúk – A meleg hang jelenléte Wilde, James és Zweig szövegeiben, Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 1. évf. 2. sz. / 2011, 25. http://www.frissmeleg.hu/2010-10-04/oscar_wilde_teleny (2012. november 11-i letöltés).
KONCZER Kinga, Egy kutatás részletei- Hajas Tibor “pillanat utáni” pillanatai, Új Forrás, 2005. 9. szám, http://epa.oszk.hu/00000/00016/00109/050932.html (2012.december 12-i letöltés).
A bűn problematikája Oscar Wilde műveiben
Drámák, lírai művek és aforizmák
„Vidéken könnyű erényesnek lenni. Ott nincs kísértés. Ez az oka annak, hogy azok, akik nem laknak a fővárosban, annyira civilizálatlanok. A civilizációt egyáltalán nem oly könnyű megszerezni. Csak két módon juthatunk birtokába. Az egyik mód az, hogy műveltek vagyunk, a másik, hogy romlottak vagyunk.”
(Oscar Wilde)
Bevezetés
Oscar Wilde világa színes, magával ragadó, néhol megdöbbentő, félelmetes, gondolatébresztő. Könyveinek lapjain megelevenedik a korabeli viktoriánus Anglia ismert és ismeretlen szegleteivel együtt. Nem véletlen, hogy mint mindennel, így a bűnnel kapcsolatban is többféle, néhol megbotránkoztató, néhol pedig teljesen szokványos álláspontra jut, természetesen a rá jellemző elmaradhatatlan cinikussággal és humorral. Ahogy egyik életrajzírója írt róla készített könyvének fejezeteiről: „újságírás, kaland, az iskolarendszer, homoszexuális közösségek, kriminológia, etikett, színház, és börtönök- talán ezek a legfontosabb alapjai ennek a műnek”.[41] A megállapítás remekül jelzi azt a sokszínűséget és hihetetlen intellektust, amivel szembetaláljuk magunkat műveinek elemzésénél. Szavai dallamosak, díszesek, erotikusak, lüktetőek, sejtelmesek, szívbe maróak, elgondolkodtatóak, lélekemelők, vagy nagyon érzékenyek, melyek az olvasásuk során fokozatosan az embert is életre keltik. Első tanulmányomban ennek a nem mindennapi művésznek az életén és prózai munkáin keresztül kíséreltem felvázolni a bűn, erkölcs és bűnhődés fogalmát, jelen tanulmány tárgyát pedig a drámai, lírai művek és aforizmái képezik. A publikáció csak a bizonyosan Wilde által, vagy az ő társszerkesztésével készített műveket vizsgálja.[42]
Elbeszélő költemények, aforizmák és versek a bűn és bűnhődés jegyében
Wilde nemcsak regényeiben és egyéb prózai műveiben, hanem lírai munkáiban és aforizmáiban is foglalkozott a bűnnel, megtisztulással, jósággal, erkölccsel, kétséggel és kísértéssel. A bűnbánat és bűnbocsánatra vágyódás bemutatásában Wilde börtönévei alatt vitte tökélyre művészetét. A readingi fegyház balladája (The Ballad of Reading Gaol) egy fájdalmas önvallomás, mely csodálatosan ábrázolja a szenvedő és bűnbánó ember gondolatait, kétségeit és fájdalmait. Szinte érthetetlennek tűnik a mai – főként európai- büntetőtörvények ismeretében ilyen súlyos büntetés kiszabása azért a cselekményért, melyet ma szerencsére kevés országban büntetnek. Wilde talán ebben a művében legőszintébben vallja meg az olvasóknak azt, amin jól tudta ő is, hogy nem változtathat.
A balladát 1898-ban írta és C.T.W. néhai királyi lovasgárdista közlegény emlékének ajánlotta, aki 1896. július 7-én halt meg a readingi fegyházban. A „bűn” szó többször jelenik meg a műben, melyet Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső fordítottak magyarra. Tóth Árpád fordításában először a Nyugat 1919. 14-15. számában jelent meg. Wilde a meséi mellett talán itt szólt legszebben az emberi esendőségről, hibákról, szeretetről, reményről és ártatlanságról. Főhőse önmaga, aki végignézi társaival az egyik felesége meggyilkolása miatt elítélt rabon történő ítélet végrehajtást és saját, valamint társai bűnein mereng:
„Egy más kört én is róttam ott,
Mely torz sétán forog,
Tűnődtem: őt mi nyomja, Mi bűn?
Sulyos vagy könnyü dolog?
S mögöttem egy hang súgva szólt:
“A cimbora lógni fog!”[43]
A színeknek különösen fontos szerepük van a balladában: a kék, opál, a zöld különféle árnyalatai, a türkiz és a zafír váltogatják egymást a műben. Az ég változó színeivel a szabadság ígéretét jelképezi a börtön ridegségével szemben.[44] A mű teljesen másként hat a Toll, ecset és méreg könnyedségéhez képest. A T.G. Wainewrighttal szembeni együttérzés összehasonlíthatatlan a T.C. Woolridge iránt tanúsított sajnálatával és empátiájával.[45]A valódi dráma nem abban áll, hogy egy részeg katona megölte feleségét, hanem abban, hogy valaki naphosszat lelke tépő fájdalmában a börtönudvart rója körbe és körbe, remény és nyugalom nélkül.[46] Az utolsó versszakban a csók szimbólumként szolgál, könnyen párosítható Júdás Jézusnak adott csókjával.[47] Az élet értelme, a bűnbocsánat, a remény és megbocsátás gyönyörű gondolatfüzére ez a mű, melynek végén Wilde eljut a lelki megnyugvásig, és úgy hiszem a megtisztulásig egyaránt:
„De itt, míg Krisztus hívja majd,
Neki is béke jár,
Ne hulljon hát rá balga könny,
És sóhajtozni kár:
Megölte, akit szeretett
S meg kellett halnia már.
Mert mind megöljük, amit szeretünk,
tagadni ne is akard:
van úgy, hogy zord nézés is öl,
s van méreg, bókba takart,
s a gyávák gyöngéd gyilka csók,
de a bátrak fegyvere kard!”[48]
Bölcsességek „Wilde- módra”
Oscar Wilde szellemességei és bölcs mondásai máig útmutató jellegűek. Aforizmái sok helyen szólalnak meg újra, melyeket számos válogatásban adtak ki. Szellemességei némelyikében a bűn az élet izgalmas elemeként jelenik meg: „A bűn az egyetlen eleven alapszín, amely a modern világban megállja a helyét.”- olvashatjuk egy helyen. Máshol a kísértésről beszélve azt írja, hogy annak engedni kell, hiszen: „Ha ellenállunk a kísértésnek, lelkünk megtelik a dolog beteljesülésének vágyával betegesen”.[49] Az erkölcsről egy helyen perében is felhasznált idézetében így vélekedik: „Nincs olyasvalami, hogy erkölcsös könyv, erkölcstelen könyv. Csak jól megírt vagy rosszul megírt könyvek vannak. Ennyi az egész.”[50] Meglátása szerint a bűn és az erény a művészet alapanyagai, minden más csupán kiegészítésként szolgálhatnak: „ A gondolat és a nyelv a művész számára: szerszám. A bűn és az erény: anyag.”[51] Wilde igazi dandy volt, de emellett esztéta is, aki mindenben az abszolút szépséget kereste. Az erkölcsösséget gyakran szembeállítja munkáiban a szépséggel, mely meglátásom szerint a tökéletesség, szabadság is egyben. Jól látja, hogy az erkölcsösség sokaknak póz, álarc, mely hamis és kigúnyolásra érdemes. Így igazán érthető meglátása, mely szerint: „Az erkölcs mindig azok menedéke, akik a szépséget nem értik”.[52]
Wilde azonban sokszor ellentmondásos megállapításokat tett műveiben. Aforizmáiban is hasonlóan járt el. „Nincs más bűn, csak az ostobaság”– nyilatkozik, máshol a sekélyességet tartja bűnnek, később viszont megjegyzi, hogy „miért nem képesek elhagyni az emberek a bűnök régi, kitaposott útját, aztán valami eredetieknek lenni hibáikban- ha okvetlenül vétkezniök kell?”[53]A lelkiismeret hatalmát azonban ő is elismeri, hiszen ez az ami az embert bűnössé teszi. Megállapítását viszont, mely szerint a „bűnözés kizárólag az alacsonyabb osztályok sajátja”[54] éppen ő maga cáfolja meg műveiben. A bűn a társadalom minden rétegében jelen van, ahogy ezt ő olyan kiválóan ábrázolja is például a Dorian Gray arcképében. Máshol azonban felmenti őket: „Az éhség és nem a romlottság a bűn oka korunkban. Ezért is van, hogy bűnözőink (…) olyanok csak, amilyenek a tiszteletre méltó átlagpolgárok is lennének, ha nem jutnának elég ennivalóhoz”.[55] A börtönévek során már inkább a bűnhődés foglalkoztatta. A bűnbocsánat ekkortól válik fontossá számára és az eddigi könnyed elegancia helyébe a tiszta elegancia lép: „Persze, hogy a bűnös kötelessége a bűnbánat. De miért? Mert csak így tisztázhatja önmagának, miben is vétkezett. Ám a bűnbánat pillanata a megszentelődésé is. S több annál. A múlt leküzdésének eszköze”.[56]
Nem meglepően Wilde a bűnt is olyan színesen jeleníti meg, ahogy minden mást is. Bár azt írta, hogy „A bűn az egyetlen szín, mely modern életünknek megmaradt”, angyali tisztaságú meséi és életrajzai nem ezt bizonyítják. Tipikusan wilde-i dolog mondhatnánk- egész élete paradoxon volt, nem meglepően meglátásai is azok.
Wilde – versek a bűnről
Oscar Wilde számos verset írt, melyek közül néhánynak már a címében is megjelenik a bűn. A Szerelem virága (Flower of Love) csodálatos, sajnos kevésbé ismert költeménye. 1881-ben írta és mintha tragikus életét is előrevetítené. A költeményben a bűn maga a szerelem, melyért Wilde később börtönbüntetést kapott:
„A bűn csak az enyém, én nem hibáztatlak, nem köznapi anyag, miből mintázhatlak(…)
Csókoltunk, öleltünk, valónak tűnt álmunk, de a sors azt súgja, hogy most el kell válnunk.(…)
A szerelem ellen mit tehettem volna? Kedvesebb vagy nekem, mint Istennek anyja, tengerből kiszálló ezüstlő küthéri liliomalakja fényed el nem éri. Döntöttem. Költöttem, s megéltem verseim. Ifjúságom oda, nem maradt már semmim, szeretőm mirtuszát akkor szebbnek láttam,
Mint a költő-babért, melyre mindig vágytam”.[57]
A vers egyike Wilde meglehetősen nyílt költeményeinek az azonos nemű szerelemre vonatkozóan. A bűnbocsánat a költő számára mellékes, hiszen boldogságát a bűnbocsánattal elnyerni nem fogja, hiszen azt csak szerelmével teheti meg.
Wilde számos művében találkoztunk már az emberöléssel, melyet minden bűn fölé helyezett. A királylány bűne (The Dole of the King’s Daughter) című versében az érte versengő férfiakat megölő királylány bűnbánatát, majd halálát jeleníti meg. A hét férfi a lány kezéért versengett, végül mindannyian meghaltak. Közvetlenül nem ő ölte meg őket, mégis ő felelős halálukért, mert önzése és hiúsága fontosabb volt számára mindennél. Egyiküket azonban igazán szerette, ezért a végén a bűnbánat annyira elhatalmasodik rajta, hogy meghal. A hetes szám is feltűnik a versben, mely a hiedelem alapján sokáig szerencsétlen szám volt, itt is a halált és a bűnt szimbolizálja:
„Víz tükörén hét a csillag, mindhét izzik fenn az égen,
Hét bűnt hord a király lánya, lelkében búvik meg mélyen.(…)
A lány lelkén a hét bűnfolt, a férfién csak egy, csak egy”.[58]
A vörös szín nemcsak a szerelmet, hanem a vért is szimbolizálja, ennek különös jelentősége van a versben. A Hold ugyanazt testesíti meg, mint a Nap, értelmezhető Isten jelenlétének, megtestesülésének is, mely „nem világol” a cselekmények idején, jelképezve a bűn súlyosságát és antikrisztusi voltát egyaránt.
A bűn változatai Wilde tragédiáiban és vígjátékaiban
A tragédiákban nem meglepően sok bűnnel találkozhatunk. Wilde, mint eddig is láthattuk minden műfajban igyekezett kipróbálni magát, végül azonban kijelenthetjük, hogy a Dorian Gray arcképét és aforizmáit leszámítva leginkább tragédiái és komédiái arattak sikert.
A páduai hercegnő (The Duchess of Padua- Guido Ferranti) című öt felvonásos tragédiája viszonylag kevéssé ismert. 1883-ban írta, premierjére 1891-ben került sor New Yorkban. A mű az emberölés igazságosságának problematikáját veti fel. A XVI. században játszódó tragédiában egy fiatal férfi, Guido Ferranti érkezik Páduába barátjával. Egy Moranzone nevű férfival találkoznak, aki elmondja neki, hogy apja Lorenzo, Párma fejedelme volt, akit Simone Gesso, a páduai herceg árult és adott el hadifogolyként Giovanni Malatestának, aki végül kivégeztette őt. Guido megfogadja, hogy bosszút áll apjáért és megöli a herceget. A herceg udvarában azonban beleszeret annak feleségébe, Beatricébe, érzelmei pedig viszonzásra találnak. Guido ezért elhatározza, hogy nem öli meg a kegyetlen zsarnokot, akit népe is gyűlöl. Végül Beatrice döfi le alvó férjét egy tőrrel, melyet Guido nem tud neki megbocsátani:
„Mert hogy megölted férjedet, ki bánja, hisz lelkét úgyis leste a pokol-
De tudd meg, a Szerelmet is megölted, és most helyén vér mocska feketül,
S ragályos, pestises lehellete megfojtja a Szerelmet.”[59]
Beatrice dühében Guidot vádolja meg férje megölésével. Guidot végül bűnösnek találják, de nem halálra, hanem hét év száműzetésre és az egyházból való kiátkozásra ítélik. Beatrice nem nyugszik bele az ítéletbe, ezért Guido utolsó kétségbeesésében elmondja a bíróságnak, hogy mit tett a herceg az apjával és hamis beismerő vallomást tesz, valamint kéri a halálos ítélet kiszabását. Beatrice meglátogatja őt cellájában, és kéri, meneküljön el. Mikor nem figyel, Beatrice kiissza a Guidonak kihelyezett mérget, Guido pedig fájdalmában tőrrel vet véget életének. A mű néhol a Rómeó és Júliára emlékeztetheti az olvasót, míg azonban Shakespeare az értelmetlen halál témáját járta körbe, addig Wilde drámájában a zsarnokölés és a szerelemből ölés problematikájával foglalkozik. Beatrice Guido számára angyali, tiszta teremtés, olyan, mint amilyennek Dante leírta szerelme tárgyát, aki végül megváltást hozott számára. Guido számára Beatrice a végzet, hiszen ő szerelemből és a férje iránt érzett megvetésből követi el tettét. A cselekmény másik oka a népe iránt érzett sajnálat és szeretet. A zsarnokölés igazságosságával foglalkozó egyik leghíresebb tragédia Szophoklész Antigonéja, melyben szintén az a kérdés merült fel, hogy hol van a határ az emberi ítélkezés, a törvény, az isteni ítélkezés és a bűncselekmény között? Guido bevallja, hogy ugyanolyan bűnös, mint szerelme, hiszen gondolatban már ő maga is számtalanszor elkövette azt, amit Beatrice:
„A lelkem ölt, de gyáva volt karom rá, karod gyilkolt, de lelked tiszta volt.
Ezét szeretlek én, Beatricém. És aki nem szán, nem talál kegyelmet az égben sem.”[60]
A fiatal szerelmesek végül megnyugvást találnak a halálban és megbocsátást az égben. Guido és általa Oscar Wilde utolsó szavaival menti föl mindkettőjüket a cselekmény alól: „Az, aki a szerelemért vétkezik a földön, nem is vétkezik”.
A Salomé Oscar Wilde máig leghíresebb tragédiája. Már abban a tekintetben is különleges volt, hogy Wilde nem angolul, hanem kedvenc nyelvén, franciául írta meg, angolra Lord Alfred Douglas fordította le. A dráma bibliai alaptémája ellenére erotikus, elfojtott érzelmekkel és bűnökkel teli. 1891-ben jelent meg, színpadra először 1892-ben állították Sarah Bernhardt-tal a főszerepben. Ebben a darabban is a legnagyobb bűn az emberölés, melynek büntetésére nem a bűn felismerése, hanem a megtorlástól való félelem miatt kerül sor. A darabban számos bűnről esik szó (emberölés, fosztogatás, vérfertőzés, az akkoriban büntetendő homoszexualitás), de ezek közül az emberölés a legsúlyosabb. Salomé a drámában az eredeti bibliai történettől eltérően még anyjánál, Heródiásnál is elvetemültebb, gonoszabb nő, aki igazi femme fatale-ként viselkedve romlást hoz mindenkire maga körül.[61] A történet egy része a bibliai változatot követi: Heródes, Jeruzsálem tetrarchája gőgös, kegyetlen és hataloméhes ember. Még házasként viszonyt folytatott testvére feleségével, Heródiással, akit ezután feleségül vett, testvérét pedig tizenkét esztendeig tartatta fogva a ciszternában. Mivel a börtönt túlélte, végül Námánnal, a hóhérral ölette meg saját bátyját. A bűn fogalma szinte ismeretlen a király és felesége számára, megbánást egyáltalán nem tanúsítanak semmilyen esetben sem.
A dráma elején Heródiás apródja figyelmezteti az ifjú syriai szolgát, Narrabothot, hogy ne nézze Salomét, mert valami szörnyű történhet vele. Közben Keresztelő Szent János (héberül Jochanaan) érkezik meg Heródesék udvarába. Saloménak rendkívül megtetszik a férfi, aki azonban csupán egy bűnös nőt lát benne, aki „egy parázna anya leánya” és többször is figyelmezteti, hogy ne követelje ki a szerelmet:
„Vissza Babylon leánya! Az asszonnyal érkezett minden gonoszság erre a világra. Ne szólj hozzám! Nem hallgatlak meg. Én nem hallgatok meg mást, csakis az Úristen hangját.”[62]
Salomé egyre szenvedélyesebben vágyik a próféta csókjára, aki eközben a megérkező Heródest és Heródiást szembesíti bűneikkel. Eközben az ifjú syriai látva Salomé szenvedélyét Jochanaan iránt bánatában megöli magát. Heródes azonos neműek iránti vonzódása itt jut kifejezésre a műben:
„Elég különös, hogy az ifjú szíriai megölte magát…Nagyon sajnálom, mert kellemes volt ránézni. Nagyon szép volt. Olyan…vágyakozó szemű.”[63]
Salome nem törődik Narrabothal, csupán Jochanaannal, aki elmondja, hogy bűneitől csak akkor szabadulhat, ha elmegy Jézushoz, aki éppen a galileai tónál van:
„Kéjvágynak leánya, te, csak egy valaki van, aki megmenthet téged, Ő, akiről szólok. Eredj, keresd hát! Egy csónakban ül, Galilea tengerén, és az Ő tanítványaival beszélget. Térdelj le a tenger partjára, és szólítsd Őt neván. Amikor odamén hozzád- mert Ő mindenkihez odamegy, aki őt szólítja-, hajolj meg lábai előtt és könyörögj hozzá, hogy oldozzon fel bűneid alól!”[64]
Salomé ezzel sem törődik, szenvedélye egyre őrültebbé és kétségbeesettebbé válik. Jochanaan elmondja, hogy az egyetlen igaz út az Istenben van, akit nekik is bűneiket megbánva követniük kellene. Heródes végül börtönbe vetteti Jochanaant, akit megöletni nem mer, mivel sokan őt prófétának tartják.
Heródesnek tetszik nevelt lánya, ezért tesz egy könnyelmű ígéretet, hogyha táncol neki bármit kérhet tőle cserébe. Salomé eljárja a híres hét fátyol táncot és Jochanaan fejét kéri ezüsttálcán. Heródes vonakodik megtenni, hosszú monológban kérleli Salomét, melyben „rettenetes bűnnek” nevezi azt, amire kéri őt. Végül azonban enged nevelt lány kérésének, aki szenvedélyesen megcsókolja a halott próféta fejét, melytől maga Heródes is elborzad és megparancsolja katonáinak, hogy öljék meg, akik parancsának engedelmeskedve pajzsaikkal zúzzák őt agyon.
Salome a bűn legtisztább bemutatása Oscar Wilde munkásságában. A bűn itt nem fejlesztő, újító vonásként, hanem elítélendő és romlást hozó jelenségként jelenik meg. Ahogy John Sloan találóan megfogalmazta: „Salome maga az antiszemitizmus, a degeneráltság, a perverzió megtestesítője, mint Bram Stoker Draculája”.[65] A Salomé „félig pornográf és félig bibliai történet”,[66] mely annyira nyílt és Wilde-ra jellemzően annyira dekadens, hogy az is csoda, hogy franciául megjelenhetett. Salomé hatása ezért lehet napjainkig jelentős, ami számos művészt ihletett meg azóta is. [67]
Wilde vígjátékai nem tartalmazzák a legkomolyabb bűnöket, inkább apró titkokat, hazugságokat, félrelépéseket vagy botlásokat. Darabjai végén a bűnösök megbűnhődnek, az erkölcsösek és tiszta lelkűek pedig némi jellemfejlődés, keserű tapasztalat és bonyodalom után esélyt kapnak a boldog életre.
A Lady Windermere legyezője (Lady Windermere’s Fan) 1891-ben íródott, színházi bemutatójára 1892. február 20-án került sor, megjelenésére 1893. november 9-én. Wilde ezelőtt már két színházi kudarcot szenvedett el, ez a műve azonban hatalmas sikert aratott.[68] Népszerűsége egy rövid időszakot kivéve azóta is töretlen, a vígjátékból több filmadaptáció is készült, bár néhány kritikus szerint ez a darab sem nevezhető hibátlannak: Norbert Kohl például Edouard Roditit idézi, aki szerint „a szatirikus komédia modoros, könnyed dialógusát nem társította teljes mértékben a cselekmény súlyos mondanivalójával”.[69] A történet valóban könnyed és egyszerű, mégis a Wilde-ra jellemző frivolság és báj felfedezhető benne. Főszereplői Lord és Lady Windermere, Lord Darlington és Mrs. Erlynne. A fiatal házaspár, Lord és Lady Windermere a Lady huszonegyedik születésnapjára készülődnek. Lord Darlington igazi dandy és nőcsábász, aki meg akarja hódítani Lady Windermere-t. A Lady a látogatóba érkező Berwick hercegnétől megtudja, hogy férje rendszeresen találkozgat egy bizonyos Mrs. Erlynnel, aki rosszéletű, csábító asszony hírében áll. Lady Windermere ezek után kijelenti férjének, hogy nem hívja meg Mrs. Erlynnet a születésnapjára. Ítélete gyors és világos: „A nő, ha valóban bánja bűneit, akkor meg sem próbál visszatérni abba a társaságba, amely végignézte a bukását”.[70]
Mivel férje ezt megtiltja neki, a fogadás estéjén elhatározza, hogy elszökik Lord Darlingtonnal, aki szerelmet vallott neki. Lady Windermere elhatározza, hogy elszökik a férfival, ezért egy búcsúlevelet hagy hátra, melyet Mrs. Erlynne talál meg, aki ezután követi őt Lord Darlington házába.
Mrs. Erlynne figyelmezteti Mrs. Winderemere-t, hogy egy ilyen botlás nemcsak hogy később boldogtalanná teheti, hanem örökre szégyent hozna a nevére, a társaság kivetné magából, és mire megbánná késő lenne. Mrs. Erlynne annak idején ugyanezt tette Margaret, azaz Lady Windermere apjával, aki ezután egész életében boldogtalan volt. Margaret erről semmit sem tud, ő anyját bálványozza és úgy tudja, még csecsemőkorában meghalt. Mrs. Erlynne bár bűnös és sokszor szívtelennek tűnő asszony, aki módos férfiak elcsábításából tartja fenn jólétét, rég nem látott lányát meg akarja óvni attól a szörnyű hibától, mely az ő és közvetve férje életét is tönkretette. Margaret végül hallgat rá, de mikor haza kíván indulni Lord Darlington tér haza férfitársasággal, akik között Lord Augustus – akinek különösen tetszik Mrs. Erlynne- és Lord Windermere is ott vannak. Figyelmetlenségből az asztalon maradt Lady Windermere legyezője, amelyet Lord Windermere is felfedez és követeli Lord Darlingtontól, hogy átkutathassa a lakását. Mrs. Erlynne a helyzetet úgy menti meg, hogy míg Lady Windermere kisurran, ő lép elő a függöny mögül. Lord Augustus döbbenten és dühösen néz rá, világosnak tűnik, hogy ezek után nem kívánja feleségül venni az asszonyt. A történet természetesen jó véget ér: Lady és Lord Windermere kibékülnek, Lord Augustus feleségül veszi Mrs. Erlynne-t, akivel külföldre távozik. A Lady Windermere legyezője tipikus wilde-i darab: a humorral számos igazság keveredik, számos súlyos tény és megállapítás.
A bűnös végül megbánja bűneit, a jó boldogan él tovább. Bár ahogy Wilde-nál ez lenni szokott ez sem teljesen igaz, hiszen maga Mrs. Erlynne jelenti ki: Manapság nem a bűnbánat, hanem az élvezet vigasztalja meg az embert. A bűnbánat idejétmúlt dologgá vált.[71]
A Lady Windermere legyezője ellentmondásos darab, ebben az életre hasonlít. A bűn, még ha kicsi is, mint Lady Windermere és Mrs. Erlynne közös titka, vagy nagy, mint Mrs. Erlynne múltbeli cselekedete egyszerre, kitörölhetetlenül van jelen az igazság mellett. Ahogy Lady Windermere mondta: „Mindannyiunk számára csak egyetlen világ létezik, egy olyan világ, ahol a jóság és a gonoszság, a bűn és az ártatlanság kézenfogva jár.”[72]
A jelentéktelen asszony (Woman of No Importance) 1892-ben íródott Norfolkban, bemutatására 1893-ban, megjelenésére 1894-ben került sor. A darab a Lady Windermere legyezőjéhez hasonlóan egy múltbéli botlást és megannyi bűnt mesél el. Wilde-ra nagyon hatottak a korabeli társadalmi és politikai változások, ennek jó példája A jelentéktelen asszony is, melyben a feminizmus vonásait fedezhetjük föl, ahogyan Kerry Powell is megállapítja.[73] Művében találkozunk kedves és konzervatív asszonnyal (Mrs. Arbuthnot), feminista és puritán fiatal lánnyal (Hester), de női dandyvel is Mrs. Allonby személyében.
Központi figurája Lord Illingworth, a tipikus dandy: okos, vicces, nőcsábász, aki számos bűnt követett el. Lord és Lady Hunstanton villájában egy fogadáson újból találkozik régi szerelmével, Mrs. Arbuthnottal, aki azért hagyta el, mert nem akarta feleségül venni őt, mikor teherbe esett. Fiuk, Gerald kedves, szerény, tisztességes fiatalember, akit Lord Illingworth egy magántitkári állás ürügyén maga mellé akar venni. Gerald szerelmes lesz Miss Hester Worsley-be, akit Lord Illingworth zaklatni próbál. Gerald dühében verekedni akar a Lorddal, de anyja elárulja neki, hogy Lord Illingworth nem más, mint az édesapja. Gerald dühében először követeli anyjától, hogy menjen hozzá Lord Illingworth-hoz, de anyja szavai meggyőzik őt arról, hogy egy ilyen tettel a házasság intézményét csúfolnák meg. Mrs. Arbuthnot szavai elgondolkoztatóak: a világ szemében bűnt követett el, de ennek a bűnnek az ajándéka a fia, akit mindennél jobban szeret, s ahogy Hester mondja: „Az Úrnak csupán egyetlen törvénye van: a szeretet”.[74] Hester, a puritán és gazdag amerikai lány az, aki elhozza a szebb jövő reményét Geraldnak és anyjának, hiszen Mrs. Arbuthnotot anyjának fogadja, Geraldhoz pedig feleségül megy.
A Bunbury (The Importance of Being Earnest) álláspontom szerint Wilde legjobban sikerült vígjátéka. 1894-ben készült el, bemutatására 1895, január 3-án került sor, de kiadására csak Wilde halála előtt egy évvel, 1899-ben került sor. A Bunburyben Wilde végelegesen megtalálta saját hangját és félreismerhetetlen eleganciával teszi nevetségessé a felső tízezer léha életmódját és kétes erkölcseit. A fiatal lányokat mindössze választottjuk keresztneve érdekli, mit sem törődve annak jellemével. A Bunbury frivol és szellemes stílusban mutatja be az arisztokrácia semmittevő, botrányokban és pletykákban kimerülő életvitelét. A címszereplő Jack Worthing kettős életet él: vidéki birtokán igazi nevét használja, Londonban viszont a neve Ernest. Legjobb barátja Algernon Moncrieff aki, hogy kimentse magát kellemetlen kötelességei alól egy folyton betegeskedő barátra, Bunburyre hivatkozik, aki szintén képzeletbeli személy. Lady Bracknell Algernon nagynénje, akinek lányába, Gwendolenba Jack szerelmes. Kihasználva a Lady pár perces távollétét Jack megkéri Gwendolen kezét, aki azonnal igent mond, mivel álma mindig az volt, hogy egy Ernest nevű férfihoz menjen feleségül. Jacknek azonban nincsenek szülei, mivel csecsemőkorában a Victoria pályaudvaron hagyták egy kézitáskában, ahol egy kedves, jótékony és gazdag öregúr talált rá, akinek nevét és vagyonát köszönheti. Lady Bracknell azt tanácsolja Ernestnek, azaz Jacknek, hogy mielőbb találjon egy szülőt, különben máshoz adják feleségül lányukat.
Jack ekkor elhatározza, hogy felhagy kettős életével, ezért vidéki birtokára siet testvére halálhírével, ahol ott találja Algernont. Jacknek ugyanis itt él gyámleánya, Cecily Cardew, akiről Algernon véletlenül, egy cigarettatárca révén szerez tudomást. Algernon meg akarja hódítani Cecilyt, akinek Ernestként mutatkozik be. A névből azonban félreértések adódnak, mikor nem sokkal később Gwendolen megjelenik a birtokon és megtudja, hogy Cecilyt –akinek szintén az Ernest név az ideálja- eljegyezte Ernest, akit ő Jackkel azonosít. A lányok számára hamar kiderül az igazság, ezért sértődötten mennek be a házba. A két férfi elhatározza, hogy átkeresztelkedik, amikor Lady Bracknell érkezik meg. Miután megtudja, hogy Cecily rendkívül gazdag, engedélyezi unokaöccsével Algernonnal kötendő házasságát, Gwendolen és Jack frigyéről azonban hallani sem akar. Ekkor azonban megjelenik Chasuble tiszteletes, aki a keresztelésre készült és véletlenül Miss Prism, Cecily nevelőnőjének nevét említi meg, aki a sekrestyében várakozik rá. Lady Bracknell számára ekkor válik világossá, hogy Jack nem más, mint néhai nővérének a fia, Algernon bátyja. A darab végén örömmel tudatja, hogy atyjának a neve Ernest volt, így a fiatalok boldogsága teljes lehet. Miss Prism lelkiismeret furdalása is megszűnik, boldogan lehet a tiszteletes felesége.
A Bunbury az általános társadalmi tökéletlenséget humorba öltöztető darab, melyben apró titkok és félreértések következnek be, súlyos bűnökről nem esik szó, legfeljebb az olvasó képzeletében mélyülhet el a kor erkölcseit illetően. Bunbury a hazugság, a titok és a másság szimbóluma, kimondva vagy kimondatlanul mélyen a sorok mögé látva. A kettős élet mindkét férfi dandy sajátja, akik számára Ernest mintha a legális élet, a konvenciók, a család, sőt a heteroszexualitás megtestesítője lenne egyszerre.[75] A férfiak végül kilépnek a kettősség mögül és elindulnak azon az úton, amin valaha Oscar Wilde is, melynek végén saját Bunburyjével megküzdve büszkén nyert megbocsátást egy másik világban.
Az eszményi férj (An Ideal Husband) 1893-ban íródott, bemutatójára azonban csak 1895-ben került sor. A sármos Lord Arthur Goring Wilde másik leghíresebb dandyje Algernon Moncrieff mellett. Hiába apja minden erőszakossága mégsem hajlandó házasodni. Akárcsak Lord Illingworth, ő is eltökélt nőcsábász és megszállott agglegény. Barátja, Sir Robert Chiltern vele ellentétben szorgalmas, tisztességes ember, sikeres politikus és tökéletes férj. Egy nap egy titokzatos és veszélyes nő, Mrs. Cheveley érkezik a városba és egy régi ügy kapcsán megzsarolja Sir Robertet, aki eddig feddhetetlennek tűnt az olvasó számára. Sir Robert ugyanis egy kabinettitkot adott ki kezdő politikus korában, ezzel alapozva meg vagyonát. A politikus egyszerre mindent elveszíthet: szerető feleségét, aki bálványozza őt, valamint karrierjét is. Ahogy Mrs. Cheveley mondja: „Manapság azonban a mi modern erkölcsmániánk mindenkitől szigorúan megköveteli, hogy a tisztaság, a megközelíthetetlenség meg a többi halálos erény mintaképét játssza. És mi az eredmény? (…) Azelőtt a botrány csak vonzóbbá tette az embert, vagy legalábbis érdekessé; ma teljesen összezúzza! És az öné nagyon csúnya botrány lenne; nem tudná túlélni!”.[76] Hogy titkára ne derüljön fény, Robertnek támogatnia kellene egy általa ellenzett argentin csatornatervet.
Robert nem tehet mást, barátjához fordul segítségért, akinek régen szerelmi viszonya volt Mrs. Cheveley-vel. Mrs. Cheveley másnap megjelenik Lady Chilternnél, akinek utalásokat tesz férje múltjára, aki így kénytelen bevallani a múltbeli botlását. Gertrude megdöbben és Lord Goringhez megy, előtte azonban Mrs. Cheveley érkezik, aki az egyik szobában várakozik az éppen Sir Roberttel beszélgető Lord Goringre. A beszélgetés közben felborít egy széket a szobában, Sir Robert pedig ebből arra következtet, hogy barátja összejátszik Mrs. Cheveley-vel, aki Sir Robert távozása után megzsarolja Lord Goringet, hogy Gertrude neki címzett levelét eljuttatja férjéhez. Lord Goring időközben Sir Robert eszes húga, Mabel iránt kezd gyengéd érzelmeket táplálni, akinek kezét másnap meg is kéri, majd elmegy Gertrudhoz, akinek elmondja, hogy bár Mrs. Cheveley átadta neki azt a levelet, amellyel Robertet zsarolta, de a másik levél bármikor megérkezhet hozzá. Szerencséjükre Sir Robert félreértette neje levelét, így Gertrude és Arthur, azaz Lord Goring sem került félreérthető helyzetbe. Ekkor érkezik meg Lord Goring apja, aki Sir Robertnek miniszteri állást ajánl fel, melyet ő visszautasít azért, hogy feleségének imponáljon. A történet végül természetesen jó véget ér: Lord Goring meggyőzi Lady Chilternt Sir Robert értelmetlen áldozatáról, Sir Robert pedig áldását adja testvére és barátja házasságára. Gertrude megtanulja, hogy az eszmények és ideálok nem összeegyeztethetőek az élettel, hiszen mindannyian emberek vagyunk, akik bűnnel és hibákkal születtek. Bár a címből elsőként arra következtetnék, hogy Sir Robert az eszményi férj, a történet végére kiderül, hogy Lord Goring lesz az. Benne egyesül az az őszinteség, nyíltság, merészség és a bátorság, melyektől minden egyéb hibájával tökéletes férj válik majd belőle.
A szent kurtizán, avagy az ékkövekkel borított asszony (La Sainte Courtisane or The Woman Covered in Jewels) című mű több szempontból is különleges. Nemcsak azért, mert egy méltatlanul mellőzött színműről van szó, hanem azért is, mert Wilde ezt 1895-ben bekövetkezett bebörtönzése, valamint a Salomé és a Bunbury munkálatai miatt sosem fejezte be. A sors fintora, mert források szerint ez volt Wilde egyik kedvenc munkája- megírásának már 1893-ban nekilátott, de végét már sosem tudhatjuk meg.[77] Főszereplői Myrrhina, a gyönyörű kurtizán és Honorius a remete, aki „sosem akar asszonyarcra nézni”. Myrrhina két férfitől hall a remetéről, akit felkeres, mert nem érti milyen ember lehet az, akinek a testi örömök semmit sem jelentenek. Honorius úgy téríti jó útra Myrrhinát, mint Jézus Mária Magdolnát. A színmű bár befejezetlen maradt, mégis gyönyörű gondolatok hangzanak el a bűnbánatról és a megtérésről, melynek útja az Istenben van.
Tanulmányom utolsóként tárgyalt drámája Wilde korai drámaírói próbálkozása, a Vera, avagy a nihilisták (Vera, or the Nihilists) című drámája volt, mely 1880-ban már elkészült, színházi bemutatójára azonban csak 1883-ban került sor. Nem aratott nagy sikert, de jó alapja volt Wilde későbbi drámáinak, valamint olyan kérdéseket feszegetett, ami azokban az időkben központi témája volt az értelmiségi köröknek.[78] A szocializmus, mint társadalmi eszme, valamint lehetőség később más munkájában is megjelenik. Az emberi lélek és a szocializmus (The Soul of Man Under Socialism) című tanulmánya 1891-ben készült, tulajdonképpen egy érv a szociális reform mellett.[79] A dráma amellett, hogy egy újfajta politikai és szociális megoldást tárgyal, tanulmányom szempontjából egy újabb változatát részletezi a bűnnek. A főszereplő Vera egyszerű emberek gyermeke, akinek testvérét, Dimitrijt politikai nézetei miatt Szibériába viszik bányamunkára. Vera bosszút esküszik és hamarosan a nihilisták néven ismert anarchista csoport legismertebb tagja lesz. Filozófiájuk egyszerű: aki a nép ellensége azt nem bűn megölni, hanem ellenkezőleg, kötelesség, hiszen csak egy számít, a haza szabadsága. Ahogy Alexej, egyik társuk megfogalmazza:
„Tegyük szentté a jövőt; legyen forradalom, legalább egy, amit nem a bűn nemz, amit nem a gyilkosság táplál”[80]
Legnagyobb céljuk a cár, minden önkényuralom és elnyomás szimbólumának a meggyilkolása. Vera az egyetlen, akiben néhány alkalommal kétségek merülnek fel, s végül önmagával végez. Vera tettével bizonyos mértékben nyer feloldozást bűnei alól, hiszen ezt megelőzően testvéri szeretete indokán ő maga is részt vett ártatlan emberek elleni merényletekben és robbantásokban. A jelenség nem idegen számunkra, hiszen a világ számos országában ma is zajlanak hasonló események valamilyen eszmére hivatkozva, gondoljunk csak az Al Kaidára, vagy a tálib, baszk, csecsen felkelőkre. Álláspontom szerint egyetlen cél sem lehet olyan értékes, mint az emberi élet, ezért is lehet Vera összetett személyiség az olvasó számára, hiszen míg egyrészt együtt érzünk vele, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy bűncselekmények elkövetése semmilyen problémára nem jelenthet megoldást. Bár a darab nem lett sikeres Wilde kitűnően ábrázolt egy sajátos élethelyzetet és emberi sorsot olyan téma köré építve, mellyel a mai olvasó is könnyen azonosulni tud.
Összegzés
Oscar Wilde nemcsak kivételes író volt, hanem extravagáns, modern művész és szeretnivaló, kedves ember is. Műveit sok társával ellentétben nem tartotta sokra. Nagy részüket kedvtelésből, némelyiket fogadásból írta, a legnagyobb hangsúlyt az életébe fektette. Legnagyobb varázsa hatalmas intellektusa mellett csodálatos hangja és figyelmes személyisége volt, mely tulajdonságait számos életrajzírója megemlíti. Mivel élete csak másodkézből ismerhető meg, figyelmünket munkái felé kell fordítanunk, melyek legalább annyira bővelkednek titkokban, rejtélyekben, csábításokban, szerelmekben, izgalmakban, félelmekben, mint alkotójuk maga. Különösen sok ellentmondásra lehetünk figyelmesek, ha prózai munkáihoz hasonlóan lírai műveit, drámáit és aforizmáit is figyelmesen áttekintjük. A bűn és erkölcs, meghasonlottság, vezeklés, igazság és hazugság rendkívüli tárháza tárul elénk. Wilde számtalan arcát mutatja nekünk- néhol szociálisan érzékeny, a szocializmussal kacérkodó, a szegények, elnyomottak nevében felszólaló „szócső”, néhol dekadens, az élvezeteket előszeretettel megmutató író, máskor kényes esztéta, aki számára a szépség a moralitás felett áll. Tanulmányom lírai munkáit, aforizmáit és drámáit tekinti át szűkebb értelemben a bűn problematikájának megjelenésére összpontosítva.
A publikáció célja nemcsak a bűn és irodalom összekapcsolódásának elemzése, hanem egy kor és egy nem mindennapi művész bemutatása is. Wilde egyik barátjának egy helyen ezt írta: „Amikor még nem ismertem az életet, írtam. Most, hogy föltárult előttem az élet értelme, nem kell már írnom. Az életet nem lehet megírni, csak megélni.” Ha valaki, ő biztosan ezt tette.
Irodalomjegyzék
Könyvek, tanulmánykötetek:
BECKSON, Karl E., Oscar Wilde: The Critical Heritage, Routledge & Kegan Paul Limited, London, 1970.
CRAFT, Christopher, Another Kind of Love: Male Homosexual Desire in English Discourse, 1850-1920, University of California Press, Berkeley- Los Angeles- London, 1994.
DOWNEY, Brown, Perverse Midrash: Oscar Wilde, André Gide,and Censorship of Biblical Drama, Continuum, New York- London, 2004.
GAGNIER, Regenia, Idylls of the Marketplace- Oscar Wilde and the Victorian Public, Stanford University press, Stanford, California, 1986.
GILLESPIE, Michael Patrick, Oscar Wilde and the Poetics Ambiguity, University Press of Florida, Florida, 1996.
GOODWAY, David, Anarchist Seeds Beneath the Snow: Left-Libertarian Thought and British from William Morris to Colin Ward, PM Press, Oakland, 2012.
GREWAR, Debra Suzanne, „The Love that dare not speak its Name” In the Works of Oscar Wilde, Dissertation, Master of Arts, University of South Africa, 2005.
KOHL, Norbert, Oscar Wilde: The Works of a Conformist Rebel, Cambridge University Press, Cambridge, UK, First published in English by Cambridge University Press, 1989, First Paperback Edition, 2011.
OJALA, Aatos, Aesheticism and Oscar Wilde, Part II. Literary Style, Suomalaisen Tiedekatemian Toimituksia Annales Acadamiae Scientiarum Fennicae, Sarja-Ser. B Nide-Tom, Helsinki, 1955.
Oscar Wilde össze művei, I. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2000.
Oscar Wilde össze művei, II. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2001.
Oscar Wilde össze művei, III. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2002.
PEARSON, Hesketh, The Life of Oscar Wilde, Penguin Books, London, 1985.
POWELL, Kerry, Wilde Man: Masculinity, Feminism and A Woman of No Importance, In: Wilde Writings: Contextual Conditions By Joseph Bristow, William Andrews Clark Memorial Library, University of California, Los Angeles. Center for 17th- & 18th- Century Studies, Toronto- Buffalo- London, 2003.
SLOAN, John, Oscar Wilde, Authors in Context, Oxford World’s Classics, Oxford University Press Inc., New York, 2003.
WILDE, Oscar, Sóhaj a mélyből, Fordította, összeállította: Tandori Dezső, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002.
WILDE, Oscar, Sóhaj a mélyből, Fordította, összeállította: Tandori Dezső, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002.
Internetes hivatkozások:
MUCKLEY, Peter A., “With them, in some things”: Oscar Wilde and the Varieties of Socialism,
Lásd: http://flag.blackened.net/daver/anarchism/oskar.html (2013. február 10-i letöltés).
PÉTERFI NAGY László, Eszköz, áldozat vagy femme fatale? 2., Opera historica,
Lásd: http://www.operaportal.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=38499:eszkoez-aldozat-vagy-femme-fatale-ii&catid=31:opera-historica&Itemid=31 (2012.december 10-i letöltés).
[1] A publikáció elkészítését a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0024 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
[2] GIDE, André, Oscar Wilde, Szerk.: Laczkó Géza, Ford.: Lányi Viktor, Kultúra Könyvkiadó és Nyomda Rt., Kultúra Könyvtár 19., Budapest, 18.
[3] HOLLAND, Vyvyan, Oscar Wilde- A Pictorial Biography, Thames and Hudson, London, 1960.6.
[4] PEARSON, Hesketh, The Life of Oscar Wilde, Penguin Books, London, 1985, 18.
[5] ELLMANN, Richard, Oscar Wilde, Vintage Books, A Division of Random House, New York, 1988, 57. (továbbiakban: ELLMANN, i.m.).
[6] TÖRÖK András, Oscar Wilde világa, Írók világa sorozat, Budapest, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 40. (továbbiakban: TÖRÖK, i.m.).
[7] HARRIS, Frank, Oscar Wilde- His Life and Confessions, – With Memories by Bernard Shaw, Volume I., Brentano’s Publishers, New York, 1916, 74. (továbbiakban: HARRIS, i.m.).
[8] WILDE, Oscar, Az élet titka a művészet – Oscar Wilde füveskönyve, Szerkesztette: Molnár Miklós, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2008, 169.
[9] HARRIS, i.m. 81.
[10] ROBBINS, Ruth, Oscar Wilde, Continuum International Publishing Group, London- New York, 2011, 13.
[11]TÖRÖK, i.m. 262.
[12] A 90-es években egy ismeretlen nő csókolta meg Wilde sírját, azóta ez a hagyomány olyan méreteket öltött, hogy 2011-ben a tehetetlen család üvegfalat emeltetett a sír köré, mivel félő volt, hogy a tisztítás megsérti a követ. Azóta egy kordon is került az üvegfal köré, de sokakat a súlyos bírság és a kordon, valamint a kihelyezett emléktábla sem rettent el, hogy felmásszanak a sírra.
[13] A queer jelentése „furcsa, különös”. Oscar Wilde tökéletes prototípusa a férfiakhoz és nőhöz egyaránt vonzódó, különc, sorból kilógó, meghökkentő figurának. A dekadens dandy dialektusait a Dorian Gray arcképében fektette le, melyek az olvasás során rögtön feltűnnek. Lásd: GLICK, Elisa, Materializing Queer Desire – Oscar Wilde to Andy Warhol, State University of New York Press, Albany, 2009, 17.
[14] KONCZER Kinga, Egy kutatás részletei- Hajas Tibor “pillanat utáni” pillanatai, Új Forrás, 2005. 9. szám, http://epa.oszk.hu/00000/00016/00109/050932.html (2012.december 12-i letöltés).
[15] SMYTHE, Colin, Joyce’s Precursors. In: Images of Invention – Essays on Irish Writing by A. Norman JEFFARES, Irish Literary Studies, 46., Gerrards Cross: Colin Smythe; Savage, MD: Barne & Noble, 1996. 299.
[16] Stephen Fry interjút adott a „Wilde” című film extrájaként megtekinthető „Simply Wilde” című dokumentumfilmhez.
[17] KIBERD, Declan, Inventing Ireland- The Literature of The Modern Nation, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 2009, 38.
[18] MCKENNA, Neil, The Secret Life of Oscar Wilde, Basic Books, USA, 2005, 1.(továbbiakban: MCKENNA, i.m.) 147.
[19] WILDE, Oscar, Dorian Gray arcképe, ford. Kosztolányi Dezső, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2006, 88. (továbbiakban: WILDE, Dorian Gray…, i.m.).
[20] WILDE, Dorian Gray…, i.m.119.
[21] WILDE, Dorian Gray…, i.m.127.
[22] http://www.frissmeleg.hu/2010-10-04/oscar_wilde_teleny (2012. november 11-i letöltés).
[23] WILDE, Oscar, Teleny, ford. Tandori Dezső, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2010, 8-9. (továbbiakban: WILDE, Teleny, i.m.).
[24] WILDE, Teleny, i.m. 55.
[25] WILDE, Teleny, i.m. 41.
[26] HÓDOSY Annamária, Platón és a fiúk – A meleg hang jelenléte Wilde, James és Zweig szövegeiben, Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 1. évf. 2. sz. / 2011, 25.
[27] WILDE, Oscar, Lord Arthur Savile bűne, ford. Bálint Lajos, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2007, 19. (továbbiakban: WILDE, Lord Arthur…, i.m.)
[28] WILDE, Oscar, A canterville-i kísértet, ford. Timár Judit In.: WILDE, Lord Arthur…, i.m. 107.
[29] „- Azt jelenti – felelte a kísértet szomorúan -, hogy sírnia kell a bűneimért, mert nekem nincsenek könnyeim, és imádkoznia kell velem a lelkemért, mert nekem nincs hitem, s akkor a kedvességéért, jóságáért és szelídségéért a Halál Angyala megkegyelmez nekem. Ijesztő alakokat fog látni a sötétben, és gonosz hangok fognak suttogni majd a fülébe, de nem bánthatják, mert a gyermek tisztaságán nem vehet erőt a Pokol hatalma. Lásd: WILDE, Oscar, A canterville-i kísértet, In.: WILDE, Lord Arthur…, i.m. 107.
[30] Erskine így áradozik volt barátjáról: „Azok, akik nem szerették, filiszterek és tanárok, továbbá olyan fiatalemberek, akik papi pályára készültek, mindig azt mondták róla, hogy csak csinos; de sokkal több volt az arcában, mint kellem és csinosság. Azt hiszem a legpompásabb emberi lény volt, akit valaha láttam, s bájos mozdulataival, elragadó viselkedésével semmi sem vetekedhetett. Mindenkit elbájolt, akit csak érdemes volt elbájolni, és igen sok olyat is, akit nem volt érdemes.” Lásd: WILDE, Oscar, Mr. W. H. arcképe , ford. Hevesi Sándor, In: WILDE, Lord Arthur…, i.m. 50-51.
[31] ELLMANN, i.m. 296.
[32] WILDE, Oscar, Toll, ecset, méreg- Tanulmány zöldben, ford.: Szabó Kata, In: Oscar Wilde össze művei, II. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2001, 44. (továbbiakban: WILDE, Összes művei…II., i.m.).
[33] WILDE, Oscar, A kiritkus, mint művész, ford.: Szántai Zsolt, In: WILDE, Összes művei…II., i.m. 99- 100.
[34] WILDE, Oscar, Az ifjú király, ford.: Mikes Lajos In: Oscar Wilde össze művei, I. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2000, 345. (továbbiakban: WILDE, Összes művei…I., i.m.).
[35] WILDE, Oscar, Az ifjú király, ford.: Mikes Lajos In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 346.
[36] WILDE, Oscar, A halász, meg a lelke, ford.: Mikes Lajos In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 383.
[37] WILDE, Oscar, De Profundis, ford.: Mikes Lajos In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 357-361.
[38] PEARCE, Joseph, The Unmasking of Oscar Wilde, HarperCollins, Ignatus Press, San Francisco, 2004, 11. (továbbiakban: PEARCE, i.m.).
[39] PEARCE, i.m. 43.
[40] A publikáció elkészítését a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0024 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
[41] GAGNIER, Regenia, Idylls of the Marketplace- Oscar Wilde and the Victorian Public, Stanford University press, Stanford, California, 1986, 5.
[42] Ezt azért fontos kiemelni, mert Wilde gyakran patronált fiatal költőket, írókat és barátokat, melyek esetében nem tudhatjuk bizonyosan mennyi a tőle származó gondolat.
[43] Oscar Wilde össze művei, III. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2002, 203. (továbbiakban: WILDE, Összes művei…III., i.m.).
[44] OJALA, Aatos, Aesheticism and Oscar Wilde, Part II. Literary Style, Suomalaisen Tiedekatemian Toimituksia Annales Acadamiae Scientiarum Fennicae, Sarja-Ser. B Nide-Tom, Helsinki, 1955, 64.
[45] GILLESPIE, Michael Patrick, Oscar Wilde and the Poetics Ambiguity, University Press of Florida, Florida, 1996, 159.
[46] BECKSON, Karl E., Oscar Wilde: The Critical Heritage, Routledge & Kegan Paul Limited, London, 1970, 220. (továbbiakban: BECKSON, i.m.).
[47] GREWAR, Debra Suzanne, „The Love that dare not speak its Name” In the Works of Oscar Wilde, Dissertation, Master of Arts, University of South Africa, 2005, 33.
[48] WILDE, Oscar, A readingi fegyház balladája, ford.:Tóth Árpád, In: WILDE, Összes művei…III., i.m. 223.
[49] WILDE, Oscar, Sóhaj a mélyből, Fordította, összeállította: Tandori Dezső, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 11. (továbbiakban: WILDE, Sóhaj…, i.m.).
[50] WILDE, Sóhaj…, i.m. 12.
[51] WILDE, Sóhaj…, i.m. 37.
[52] WILDE, Sóhaj…, i.m. 41.
[53] WILDE, Sóhaj…, i.m. 57.
[54] WILDE, Sóhaj…, i.m. 84.
[55] WILDE, Sóhaj…, i.m. 116.
[56] WILDE, Sóhaj…, i.m. 134.
[57] WILDE, Oscar, Szerelem virága, ford.: Szántai Zsolt, In: WILDE, Összes művei…III., i.m. 40-41.
[58] WILDE, Oscar, A királylány bűne, ford.:Szántai Zsolt, In: WILDE, Összes művei…III., i.m. 62-63.
[59] WILDE, Oscar, A páduai hercegnő- Guido Ferranti, ford.: Kosztolányi Dezső, In: WILDE, Összes művei…III., i.m. 147.
[60] WILDE, Oscar, A páduai hercegnő- Guido Ferranti, ford.: Kosztolányi Dezső, In: WILDE, Összes művei…III., i.m. 178.
[61] PÉTERFI NAGY László, Eszköz, áldozat vagy femme fatale? 2., Opera historica,
Lásd: http://www.operaportal.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=38499:eszkoez-aldozat-vagy-femme-fatale-ii&catid=31:opera-historica&Itemid=31 (2012.december 10-i letöltés).
[62] WILDE, Oscar: Salome, ford.: Szántai Zsolt In: Oscar Wilde össze művei, I. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2000, 459. (továbbiakban: WILDE, Összes művei…I., i.m. ).
[63] WILDE, Oscar, Salome, ford.: Szántai Zsolt In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 457.
[64] WILDE, Oscar, Salome, ford.: Szántai Zsolt In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 458.
[65] SLOAN, John, Oscar Wilde, Authors in Context, Oxford World’s Classics, Oxford University Press Inc., New York, 2003, 114.
[66] A jellemzést 1892-ben használta E. F.S. Pigott. Lásd: DOWNEY, Brown, Perverse Midrash: Oscar Wilde, André Gide,and Censorship of Biblical Drama, Continuum, New York- London, 2004, 11.
[67] Salome utóélete rendkívül változatos: Richard Strauss operát írt a történetből, ezt 1902-ben mutatták be Berlinben. Kim Wilde, a U2, Andrew Lloyd Webber, Pete Doherty dalt írtak róla, de a The Smashing Pumpkins „Stand Inside Your Love” című dalának videójában, valamint a U2 „Mysterious Ways”című dalában is feltűnik. Az első némafilmet 1918-ban Theda Bara főszereplésével készítették róla, a másodikat „Salome”címmel 1923-ban Allan Nazimova főszereplésével. Az 1953-as „Salomé” Rita Hayworthel rendkívül emlékezetes alkotás, csakúgy, mint a „A születés-Jézus születése” (1978), melyben Salome szerepében Kate O’Mara-t láthatjuk. Az 1986-os „Salome” után 1988-ban Ken Russel egy rendhagyó filmet készített „Salome utolsó tánca” (Salome’s Last Dance) címmel, melyben Oscar Wilde saját darabját tekinti meg meglehetősen furcsa környezetben és szereplőkkel. Salomé legutóbbi filmfeldolgozását 2011-ben Al Pacino rendezte „Wilde Salomé” címmel, melyben Heródest alakítja, csakúgy, mint 1980-ban egy színházi feldolgozásban. A film Wilde életének és a darabnak az összekeveredése modern formában.
A balett és a táncművészet természetesen szintén megtalálta Salomét. 2002-ben Carlos Saura flamenco-zenéből összeállított balettfilmet rendezett „Salomé” címmel, de különleges stílustalálkozás 2006-ban Christian Zagler a videójátékok világát operazenével kombináló animációs rövidfilmje, a „Salomé in Low Land”. Az irodalmi továbbgondolások sem várattak magukra: a híres ausztrál zenész, Nick Cave ötfelvonásos drámát készített „Salomé” címmel, a híres forgatókönyvírók, Caffe Cino és Doric Wilson pedig egy képregényt készítettek Wilde művéről „Now She Dances!” címmel, de a híres „Blood+” című anime-t is inspirálta. A festőket különösen megigézte Salomé, elég ha csak Edvard Munch és Gustave Moreau, valamint a spanyol Gino Rubert 2005-ös képsorozataira gondolunk.
[68] BECKSON, i.m. 11.
[69] KOHL, Norbert, Oscar Wilde: The Works of a Conformist Rebel, Cambridge University Press, Cambridge, UK, First published in English by Cambridge University Press, 1989, First Paperback Edition, 2011, 206.
[70] WILDE, Oscar, Lady Windermere legyezője, ford.: Szántai Zsolt In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 415.
[71] WILDE, Oscar, Lady Windermere legyezője, ford.: Szántai Zsolt In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 444.
[72] WILDE, Oscar, Lady Windermere legyezője, ford.: Szántai Zsolt In: WILDE, Összes művei…I., i.m. 447.
[73] POWELL, Kerry, Wilde Man: Masculinity, Feminism and A Woman of No Importance, In: Wilde Writings: Contextual Conditions By Joseph Bristow, William Andrews Clark Memorial Library, University of California, Los Angeles. Center for 17th- & 18th- Century Studies, Toronto- Buffalo- London, 2003, 127-147.
[74] WILDE, Oscar, A jelentéktelen asszony, ford.: Szántai Zsolt In: Oscar Wilde össze művei, II. kötet, Szerk.: SZÁNTAI Zsolt, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2001, 196. (továbbiakban: WILDE, Összes művei…II., i.m.).
[75] CRAFT, Christopher, Another Kind of Love: Male Homosexual Desire in English Discourse, 1850-1920, University of California Press, Berkeley- Los Angeles- London, 1994, 113-114.
[76] WILDE, Oscar, Az ideális férj, ford.: Mihály József, In: WILDE, Összes művei…II., i.m.219.
[77] PEARSON, Hesketh, The Life of Oscar Wilde, Penguin Books, London, 1985, 237.
[78] A párizsi kommün 1871-ben a változások előszele volt. Az új politikai irányzatról Robert Owen, valamint J.H. Roebuck is írt, Reybaud pedig 1840-ben jelentette meg „Socialistes Modernes” című művét. Nem elhanyagolható Flaubertre, Verlaine-re, Zola-ra és Ibsenre gyakorolt hatása sem. Az irodalmi körökön kívül a tágabb értelemben vett értelmiséget is foglalkoztatta a kérdés, jó példa erre Shaw „An Unsocial Socialist” (1883), Stepniak „Russia under the Tsars” (1885) és „The Russian Storm-cloud” (1886) című munkája is. Lásd: MUCKLEY, Peter A., “With them, in some things”: Oscar Wilde and the Varieties of Socialism, http://flag.blackened.net/daver/anarchism/oskar.html (2013. február 10-i letöltés).
[79] GOODWAY, David, Anarchist Seeds Beneath the Snow: Left-Libertarian Thought and British from William Morris to Colin Ward, PM Press, Oakland, 2012, 63.
[80] WILDE, Oscar, Vera, avagy a nihilisták, ford.: Szántai Zsolt In: WILDE, Összes művei…I., i.m.15.
Illusztráció: Oscar Wilde
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
