Kis Pál István – Mikó István: Háry vagyok, az angyalát!
Obsitos történetek első kézből
Ajánlás és Köszönet!
Az alább olvasásra kínált színpadi játék, műfaját tekintve dalos borozgatás. Zenéjét Mikó István, Jászai Mari-díjas színész, rendező, muzsikus és komponista szerezte. Az általa rendezett változat címszerepét is ő alakítja. Pompás előadás, jó szívvel ajánlom mindenkinek. A színlap csak a tényt közli, de higgyék el nekem, ideális szerzőtárs, nagyszerű művész és barát, kijár neki közreműködéséért e helyt is a köszönet. Köszönöm!
Kis Pál István
Szekszárd
2017
Szereplők
Háry János, az Obsitos vendéglő főpincére
Deákfi Emma, az Igaz Szó munkatársa
Trohos Pál, ex-polgármester
Tüske Loránd, zenész
Helyszín:
Az Obsitos vendéglő belső tere. Középen egy terített vendégasztal, tőle jobbra egy állózongora, balra a főpincér szerviz asztala. Háry, a főpincér halkan dudorászva tesz-vesz, észre sem véve az érkező, szó nélkül a hangszere mellé telepedő Tüskét. A dúdolt dallam halkan megszólal a zongorán is. A főpincér oda se nézve tölt, majd két pohár borral a kezében elindul a zongorista felé.
Háry: Szervusz, Lórikám! Isten hozott!
Lóri: Aztán most mire igyunk, János bátyám?
Háry: Te, mint friss nyugdíjas, igyál a TB egészségére, én majd, ahogy szoktam, a vendégek kedvére iszom! (Kortyint egyet, majd dalba kezd)
Elvárja a vendég,
már ha füle éhes,
aki szóval tartja,
értsen a meséhez,
ne legyen a szava,
hamis, éllel álnok,
ha feslene a való,
szőjön bele álmot.
refr. Pompás az alkalom,
a kedv talán elég lesz,
de még ez is kevés
egy csodás, egy mesés, egy boldog csevegéshez!
Mert…
Kell, aki mesél, s kell, aki azt hiszi,
kell még, aki szerint, hiszi azt a piszi,
kell, aki zenél, s kell, ki dalol vele,
s kell a bor, mert azzal igazabb a mese!
Terítve az asztal,
a szék csupa párna,
csilingel a pohár,
borra, csókra várva,
tudom én, hogy mi jó,
s mi kell a vendégnek,
azt is tudom, mit vár,
mikor, mit meséljek?
refr. Pompás az alkalom…
Hunyjanak a lámpák,
dúdoljon a gyertya,
látni, mit a szem lát,
az is elég lesz ma,
aki fejben eszes,
látni szívvel bátor,
csak annak érdemes
szólni a világról!
refr. Pompás az alkalom…
Trohos Pál és Deákfi Emma érkezik
Háry: Az angyalát! Micsoda öröm és megtiszteltetés! Polgármester úr, ön újra itt?
Trohos: Már csak ex, János, bizony már csak ex! Ha nem akar magának ellenségeket, szólítson inkább csak Trohosnak, de ne ám Potrohosnak, mint Garay János hajdan a szekszárdi bírót. Eleget élcelődött már ezen a városházi ellenzék.
Háry: Még hogy ellenség? Tizenkettő egy tucat, mit számít, uram?
Tüske: Nekünk bizony Trohos Pál, már csak az örökös Polgármester!
Trohos: Főúr, művész úr, azt hiszem, még nem ismerik a hölgyet. Engedje meg kedves Emma, hogy bemutassam az urakat.
Tüske: Tüske Loránd, nyugdíjas könyvelő, de aktív muzsikus.
Háry: János vagyok, asszonyom! Háry János, az Obsitos vendéglő főpincére.
Emma: Deákfi Emma, az Igaz Szó munkatársa. Örvendek!
Trohos: Emma asszony kicsit szerény, merthogy főmunkatárs, bizony, a főszerkesztő jobb keze. Éppen riportot akar készíteni velem, de mondtam neki, ne velem foglalkozzon, van itt más, akiről érdemesebb cikket írni.
Háry: Foglaljanak helyet. Amíg az étel- és itallapot átnézik, én, ha megengedik, visszavonulok.
Emma: Egy pillanat, főúr! Mit is mondott, milyen János?
Háry: Háry, asszonyom! Háry János a nevem.
Emma: Ipszilonnal?
Háry: Igen, asszonyom! Történelmi név, Háry, ipszilonnal…
Emma: Mint a nagy hazudozó?
Háry: Én inkább mesélőnek mondanám. Nyilván Garay János jeles művéből ismeri a nevemet. Nagy költő volt, szókimondó atyafi! Az angyalát! Nekem elhiheti! De jó, ha tudja, még ő sem vonta kétségbe soha a szavaimat!
Emma: A szavaimat! Így mondta, János? Mintha az a bizonyos Háry, az obsitos is maga lett volna? De hiszen az képtelenség! A százéves ember is ritkaság, de hogy kettő- vagy háromszáz éves lenne?
Háry: Mert halhatatlan vagyok! Csodálkozik?(fejébe csapja a huszárcsákót) Gondolom, így már könnyebb elképzelni. Ilyen délceg, fess huszárt ma nem sokat lát, ha körülnéz. Az angyalát!
Emma: Én bizony egy ilyen kurtalábú, pocakos – már megbocsásson – öregurat a cirkuszi póni hátára se tudok odaképzelni… Még, hogy nyalka huszár! Kacagnom kell!
Trohos: No-no, Emmácska! Nem illik egy ilyen sokat látott, jeles urat kigúnyolni. Egy kis pocak a férfiembert csak tekintélyesebbé teszi.
Háry: Azért csak akad itt valami (kerít a kezébe egy boros palackot), ami a szerkesztő asszony fantáziáját beindítja, mert a bor nélkül már a szerda is csak csütörtök…
Emma: De hát lódít! (tüsszent egyet) Nem hallják, hogy lódít? Hadd ne mondjam… hazudik. Még, hogy halhatatlan. Ezt már, mint ama bizonyos diák, aki a potrohos bíróval együtt Háry halandzsáit hallgatta Garay művében, ezt már én se bírom ki tüsszentés nélkül! Szerintem az igaz szónál nincs fontosabb. (egyre harciasabban) Nekem lehet élő, lehet képzelt irodalmi alak, ne csak meséljen, az igazat mondja! Halhatatlanná csak az örök igazság teszi!
Háry: Amikor sok évvel ezelőtt ide, a rólam elnevezett vendéglőbe elszegődtem pincérnek, már tudtam, hogy mindig lesznek kétkedők, olyanok, mint kegyed, de az angyalát is, csak várjuk ki a mese végét! Hogy is mondta szerkesztőasszony? Halhatatlanná csak az örök igaz-ság tehet? Érdekes! Mennyire másként hangzott ez a mondat egy totemoszloptól az Etelközben, mint itt, a mai újságírótól, még ha egyébként, amit mond, igaz is. Honnan is tudhatná Emma asszony, hogy én már akkor százéves voltam, amikor ott tanyáztunk a sztyeppén a hős megyeri törzzsel. Akikkel együtt jó kumiszt ittunk! Tudják, erjesztett lótejet. Bizony, bizony magyarok! Kár volt azt a pompás italt elhagyni. Nem csak boldoggá tett minket, de még az anyagcserénket is rendben tartotta. Mi az, hogy rendben tartotta? Hadrendbe állította! Az utókor csak annyit tud a korabeli történetíróktól, hogy a magyar lovascsapatok mesterei voltak a színlelt visszavonulásnak. Az ám, mert csata előtt mindenki kapott egy fél liter kumiszt. Attól aztán csata közben – úgy fertály óra múlva – olyan sürgős VISSZAVONULHATNÉKUNK támadt, hogy vágtattunk, mint a szélvész az első rekettyésig. Ott aztán következett a műveleti vezénylés: Lóról le! Gattyot le! Guggantás és trottyantás! Hanem annak a trottynak a felhajtó erejével már szálltunk is ám vissza a nyeregbe! Az istentelen durranástól megrémült lovak megkettőzött lendületével vágtattunk egyenest a gyanútlan üldözőkre. Mi csak úgy hívtuk ezt a hadműveletet, hogy trükkös-trotty! De sok csatát megnyertünk vele!
Tüske: Trükkös-trotty, ez jó, ezt még nem hallottam.
Emma: Trükkös-trotty! (tüsszent) Ez meg itt a prüsszen-prütty!
Háry: Szóval a századik születésnapomnál tartottunk. Akkoriban még minden megyeri, aki nem veszett oda a csatában, legalább kétszáz évet élt. Bár buzgón vitézkedtem, valójában az igricek nemzetségéhez tartoztam. A törzsbeliek csak ugricként emlegettek, mert ifjú voltam és bohó, és olykor-olykor előfordult, persze csak úgy ugratásból, hogy énekemmel megtévesztettem a jó megyerieket… Szóval hazudtam!… Ők persze, értették a tréfát, és rendre meg is bocsátottak. A születésnapom meg olyan világraszóló hepaj lett, hogy Etelközben talán még ma is emlegetik. Az angyalát! Én persze, a sok kumisztól… kótyagossá lettem. Lepihenni meg, nem tudva, hogy hol vagyok épp, a törzsi totem elé hemperedtem. Azért a tréfáló kedv még akkor is ott mocorgott bennem. Már úgy fél éberen arra gondoltam, kidöntöm azt a totemoszlopot és rábízom az Etel vizére. Hadd keressék mindenfelé a megtréfált megyeriek. Nem sokat bíbelődtem a tervezéssel, nekiláttam a dolognak. De csak épphogy megemeltem harci csákányomat, egy láthatatlan kéz úgy megszorongatott, hogy a vízgazdálkodásom menten csődöt mondott. A hatalmas totem meg fölém hajolt és a képembe dörögte: „El a kezekkel tőlem, ugric! Én a Világszellem vagyok, már jó ideje figyellek és megvallom, bosszant, hogy énekeid meséje nem mindig egészen igaz!… Szóval hazugság!… Tanuld meg, az igazságnál nincs fontosabb! Ne csak mesélj, az igazat mondd, hazudni még tréfából se szabad! Az öröklétre érdemessé csak az igaz szó tehet. Különben csak addig tart hitvány életed, amíg az igazat mondod. Abban a percben, hogy hazudni merészelsz, a kénköves ménkű csap beléd, és halálnak halálával halsz! Még megesketett, hogy ezentúl igaz énekeimmel és meséimmel, csak a megyerieket fogom szolgálni… Ne számolják, hány száz éve már, hogy eskümet meg nem szegtem, lám, még mindig itt vagyok, és miként a mellékelt ábra mutatja, nem csapott belém az a kénköves ménkű, hát élek! Az angyalát, élek és mesélek!
Emma: (tüsszent) Hát ez nem igaz! Van valakinek egy csomag papírzsebkendője?
Trohos: Emmácska, ez valami vírus vagy baci lehet! Láza nincs? Nekem nehogy baja essék!
Emma: Ez inkább allergia… allergiás vagyok azokra, akik beültetnek egy hintába, s azt hiszik, én mindent beveszek (úgy tesz, mintha távozni akarna).
Háry: Most akkor nem érdekli, hogy is volt az a Honfoglalás?… Mert mondjuk, ha én nem vagyok, bajosan jött volna össze. Kevés olyan ember volt, aki meg merte volna ülni a Turult, de Árpád tudta, hogy ezt a kényes feladatot rám bízhatja.
Emma: (kénytelen-kelletlen visszaül) No, igen, Árpád aztán tudta!
Háry: (dalba kezd, hozzá Tüske kerít valahonnan egy dudafélét,Trohos meg egy idő után a térdén veri a ritmust.)
Hágót mutass, vitéz, én mondom ezt, Árpád!
Szavaddal, elvesző reményünket tápláld.
Mert hol a Havasok utunkat nem szegik,
a Beszkidek lánca igen terpeszkedik.
refr. Sárkánygyeplőt s zablát félelmes csőrébe,
vetettem ezüstöt s kengyelt színaranyból,
szállt velem a Turul, vitt a magas égbe,
s én a földi parány óriás lettem attól.
Nyilat küldve égtájaknak,
parolát az égi Napnak,
én találtam utat
a sok jó magyarnak.
Míg a havas bércek félre nem hajolnak,
kioltva a reményt, sötét gond a holnap.
Van-e éles szablyád, ki ha int a hegynek,
hókucsmás ormai elénk térdepelnek?
refr. Sárkánygyeplőt s zablát félelmes csőrébe,
vetettem ezüstöt s kengyelt színaranyból,
szállt velem a Turul, vitt a magas égbe,
s én a földi parány óriás lettem attól.
Nyilat küldve égtájaknak,
parolát az égi Napnak,
szablyám nyitott utat
a sok jó magyarnak.
Háry: (még hozzáfűzi a dalhoz) Nem azért, de volt egy kis tériszonyom ott fenn a magasban.
Emma: (tüsszent) Nahát! Maguk még be is segítenek neki, síppal, dobbal nádi hegedűvel! Alámuzsikálnak? Adják alá a Turult?!
Háry: Gondolom, sikerült átnézniük az étel- meg itallapot…
Emma: Én már este hat után nem étkezem, elég lesz itt ez a néhány pogácsa a borhoz.
Trohos: Én megennék egy csülkös bablevest, ha nem tiltaná az orvos… majd később néhány rétest azért elköltenék…
Háry: (újra tölt a borból) Ezt persze kihagyta Anonymus mester, mikor a Gestájába beépítette a regösénekeimet. Akkoriban sem szerették nagyon emlegetni szent madarunkat, a Turult, merthogy pogány jelképnek tartották. Én nem nagyon bántam, mert egy aprócska hiba azért történt ebben a honfoglalásban, amit az utókor az én nyakamba varrt volna. Pedig én mondtam a vezérnek: Árpikám, ezt a hágót be kellene zárnunk magunk után, akárki fia ne tudjon ott mögibénk kerülni. De csak legyintett, mondván, hogy onnan legfeljebb az Etelközben hátramaradt megyeriek jöhetnek, azok meg hadd jöjjenek. Így történhetett, hogy mire szegény IV. Béla észbekapott, a tatárok már benn is voltak Muhinál. Bizony, nagy árat fizettünk azért, hogy nem zártuk le még jó időben a határainkat… Nekem meg cselhez kellett folyamodnom, hogy kiköszörüljem valahogy a csorbát. Az udvari nemesilevél-műhelyben, a kutyabőr-kikészítőben, magamra öltöttem egy komondor bundáját, mintha én is csak olyan, közibük való féle volnék. Már az Etelközben, a portyáink során foglyul ejtett kutyafejűektől kitanultam a nyelvüket meg a varázsénekeiket. Fogtam hát az én kedves regös hangszeremet, odaültem a tatár vezéri sátor elé és elkezdtem az ő módjukon énekelni:
Ögödej gyanannák hahinalt
Göjük e lyahéb tarodart
tajarikul denge timenet
gimal lötjel bólmád hemelnet
Mena Göjük szelazru
dahoréa gyanaru
kelovera Batu kán
vészlész simódraetán
dimdamhora levemegy
gyenelnivív csanekegy!
No, hiszen, nem kellett ezt a nótát kétszer eldalolnom. Azok menten lóra kaptak, és mint a szélvész elvágtattak kelet felé.
Emma: (tüsszent)…
Háry: Jaj, asszonyom! Nem azért, mert olyan ronda ez a nóta, bár nem mondom, az „akácos út” jobban hangzik, hanem azért, mert ez a nóta magyarul így hangzott volna:
Ögödej a nagy kán odalett,
Göjük a helyébe fut, siet,
a nagytanács enged, mit tehet,
amíg jelölt másból nem lehet.
Nem a Göjük lesz az úr,
ha odaér a Nagyúr!
siess haza Batu kán,
lovad a szél legyen ám!
A horda is hazamegy,
legyen víni, nem csak egy!
Emma: (újra csak prüsszent) Na, ez már tényleg túlzás!
Háry: Mindebből persze egy szó se volt igaz, de az angyalát is, ők nem voltak megyeriek, nekik akár hamisat is szólhattam. Ám én ekkor se maradtam hazugságban, mert – mit tesz Isten? – amikor az Ögödej hírét vette, hogy a félelmetes Batu kán hatalmas hordájával hazafelé tart, hát ijedtében menten szörnyethalt! Igaz, a kutyafejű Batuból mégse lett nagy kán, rossz helyre lett törzskönyvezve. Csak ekkor sajnáltam igazán, hogy a szent madár, a Turul, megunva a folytonos pogányozást, elköltözött az Ural hegység havas csúcsaira. Így aztán – alkalmatos segítség híján – nem tudtam a tatárok mögött se bezárni Vereckét. Nyitva van az immár ötödfél százada. Persze a veszedelem nem csak onnan jött, került az mindenfelől, mint a házi pocok, mikor jól tartják a macskát a házban.
Trohos: Igaz, János, szent igaz, hogy a mese szépítse meg!
Háry: (bort tölt mindenkinek) Trohos úr, asszonyom, ugye hallotta, hogy egyetért velem és hisz nekem… és így van ezzel körbe mind az ékes-fényes társaság…Igaz?…Magácska viszont minden szavamra csak prüsszög. Érdekelne, mit gondol?… Ajaj, látom azon a gyönyörű szemén! Úgy gondolja, amit mondok, régen volt, a Turul is csak mese volt, én meg… végtére is bárhonnan néz, csak egy poros öregember vagyok… Maga viszont nagyon csinos, csak épp sokat tüsszög. Van nálam jó gyöm-Béres-csepp, talán jót tesz, s mivel, látom, igen ízlik a bor, hozok azt is, újat… Az angyalát, ez ám a nemes Kadarka!
Trohos: Ez jó bor! Éppen, mint a szépasszony csókja: minél többet kóstolgatom, annál jobban szomjúhozom!
Háry: Mielőtt Trohos úr nagyon belefeledkezne a csókolózásba, csapjunk inkább egy kis ricsajt, és zengjük el a bor titkáról költött édes éneket. (dalba kezd)
A kezemben kancsó, benne tüzes bor van,
csak a dőre kérdi, mi a jó a borban?
Mitől leszek bölcsebb, mire azt megittam,
megtanulni titkát, nem elég a hittan!
refr: Van a borban tréfa, nagyszerű,
messze hangzó ének, hegedű,
van a szívhez szólni muzsika,
ha van bor, a dalba’ sincs hiba.
Ha nem iszol pajtás, dőre vagy, nem józan,
s nem fogod megtudni, mi a jó a borban?
Én vagyok a bölcsebb, látod, én már ittam,
nem is vezet félre semmiféle hittan!
refr: Van a borban tréfa…
Borra, nőre, táncra, nem való a zabla,
adja magát bőven, aki szívvel adja!
Legyen az szekérnyi, nem elég a jóból,
ne sajnálja tőlem az a bor, ha csókol!
Legyen benne tréfa, nagyszerű,
messze hangzó ének, s hegedű,
legyen szívhez szólni muzsika,
ha csak ámít, abba’ sincs hiba!
Háry: (újabb bort tölt mindenkinek)
Megvallom jó Atyám, eluntam itt magam – fordult egy nap Jézus az égi Fényességhez. – Ide a mennybe csak azok jutnak, akik egytől egyig jámborok. Gyomorbeteg, sótlan népség, se egy kacaj, se egy tréfa, beszélgetni meg csak rólad lehet Atyám,vagy jobb híján magamról… Hadd menjek le, kérlek – végtére is férfi vagyok – a Földön egy olyan helyre, ahol a kocka, a kártya dívik meg a bűn. Hadd legyek magam is gyehennára való pára, hadd legyek hússal, vérrel mocskos féreg, legalább egy éjszakára.
– Ugyan fiam, hova mennél? Nézz le, mutass helyet, s társaságot, aki ugyan léha, szíve mégis nemes, s megérdemel tőled ekkora bizalmat.
Mit gondolnak, hol volt a hely, hova Jézus szíve vágyott? Nem fogják elhinni, de halljanak csodát, Szigetbe, a Zrínyi-várba vitte mohó kalandvágya.
– Pont a Zrínskihez, a Nikolához mennél fiam? Ki horvát bánnak s magyar grófnak egy kutya? Igaz, a török, szablyáját rettegi, de a jámbor asszonynép is féli, italban fürdik, étekben tombol, s csak ritkán hallik fülemig imája.
Én akkoriban hadnagyként szolgáltam hős Szigetben, hát mondhatom, nem csodálom a Teremtő féltő aggodalmát. De az Úr is csak érző atya, hogy mondana nemet egyszülött fiának?
– No, ha az kell, nem bánom, eredj! De vinned kell a léha grófnak szóló kemény üzenetem: Jön a török, hát a keresztért, s a hitért halni kész legyen! Mert aki végső szavával Jézus nevét leheli, s kinek szablyájától szimultánná lesz a Szultán, azért a vitézért, fiam, angyalt küldök, ide mellém elhozatom fel a mennybe, és én tanítom meg ferblit s ultit játszani.
Hogy az égben mi, s hogy esett, túlélőként nem tudhatom, de az égi angyalokat, ahogy a szigeti vitézekért földre szálltak, én is láttam, tény és való, mondhatom.
Emma: (persze prüsszent) Ezt már a szigeti hős dédunokája, a költő Zrínyi is megírta. Plágium, én mondom, ez plágium!
Háry: Hogy a költő 100 év múlva megírhassa, bár ő vagy akárcsak egy kortársa is, ami történt, nem láthatta: ha nem én, akkor ezt a sztorit, ki mondhatta el neki?
Emma: Egy szava sem igaz, de úgy tűnik a fantáziája kimeríthetetlen! Megvallom, egyre jobban szórakoztat!
Trohos: Bizony Emmácska! A világban annyi ostoba hazugságot hallhatunk, hogy mellette Háry meséit és dalait szinte jólesik hallani.
Emma: Ha a főúr ennyire otthon van a magyar történelem századaiban, bizonyára van a kuruc korból is valami izgalmas története.
Háry: Olyan hol volt, hol nem kezdetűre gondol? Az angyalát, ha belegondolok…
Trohos: Bizonyára tartogat nekünk valami kurucos meglepetést!?
Háry: No, hát akkor, Trohos úr, csak őszintén mondja meg nekem: szokta-e az osztrákokat, noha sok bajunkban ludasak, csak úgy kedélyesen sógoroknak nevezni? S ha igen, miért?
Trohos: Mindenki sógornak mondja őket, talán mert olyan régi szomszédok!
Háry: Akkor lehetnének sógoraink körben a többiek is! Nem, nem, polgármester úr, másért van az. S annak okáért vissza kell fejtenünk a történelem fonalát egészen a kurucvilágig. Történt, hogy Szentgotthárdnál már jó ideje készült egymásra a rettenthetetlen Vak Bottyán és a félelmetes Heister generális serege. A Dunántúl volt a tét, hát mindkét táborban nagy volt a sürgés-forgás. No, meg az újonctoborzás, merthogy sok volt már a veszteség, itt is, ott is, kellett az ember. Nagyfalván a kuruc János káplár táncolta elő a verbunkot, míg alig kőhajításra onnan Szalonakon, az osztrák Hannes, ugyancsak káplár, ígérte németül az osztrák császár zsoldját a labancságra hajlóknak. Többnyire ez is, az is a magyar legényeknek kínálta a csákót meg a kardot. Haj, nem tetszett nekem, hallva ezt a gotthárdi fogadóban, amikor épp kockára tettem Rákóczy urunk rézpénzét a bortól lármás kurucok között. Jeles társaság volt az, mondhatom, még az Ördög is feljárt közénk a pokolból minden este! Mondtam is neki a vállát veregetve: Jó patás barátom, valahogy el kellene rendezni ennek a két káplárnak a dolgát. Hannesnak csak a németek közt kellene soroznia, hagyva a magyar legényeket Jánosnak.
– No, hiszen! – esett gondba a füstösképű. – Két nagy ellenség az, hogy fognak ebben szót érteni?
– Ismerik és értik ezek már egymást ősidők óta. Johannes I. és Johannes II. néven együtt szolgáltak Babilonban, amíg az Úr össze nem keverte a nyelvüket. Azóta beszél az egyik így, a másik úgy, és már csak a széplányokhoz szólnak a régi közös nyelven.
– De jó, hogy mondod! – csapott homlokára a derék Pokolravaló. – Majd az én világszép lányaim, Hanna és Emma – már megbocsásson asszonyom, csak véletlen az egybeesés –, majd azok ráveszik őket az egyességre.
Szólt is neki mindjárt, s azok jöttek. Szépek voltak, az angyalát, gyönyörűek, s hej, hogy hallgattak az apjuk szavára. Mentek is mindjárt a két gyanútlan káplárra. Alig járt le néhány kockaparti, kitűzetett és mindjárt meg is tartatott az esküvő. Az Ördög maga öltözött be káplánnak, s csak úgy mellékesen, megeskette őket arra is, hogy Hannes csak németet rukkoltat ezután, János meg csak a magyar legények fejébe nyomja a kurucsüveget. A fogadalom persze nem tartott csak a hajnali jánosáldásig, merthogy az Ördög lányai a nászéjszakán úgy meghuncutkodták a két derék káplárt, hogy azok örültek, amikor az asszonyaiknak nyoma veszett. Hanem azért Hannesen és Jánoson úgy rajta maradt az ördög jegye, azóta is emlegetik azt a fene nagy sógorságot. A szentgotthárdi csatát egyébként Bottyán generális nyerte meg a kurucokkal, tovább öregbítve ezzel is a Jánosok hírnevét.
Emma: Na, de János! Csak nem tekint engem is az Ördög lányának?
Háry: Emma asszony, kegyed azért egy fokkal jobb! Megvallom, amióta tanúja voltam a két káplár esetének, mondhatom, óvatos vagyok a széplányokkal, szépasszonyokkal! Mit lehessen tudni? Talán ezért is maradtam agglegény.
Emma: (tüsszent) Mese, mese, hazugság az utolsó szóig! Mért csinálja ezt, Háry Úr? Sztorizik, énekel. Mi motiválja, talán, hogy több legyen a bevétel?
Háry: Akkor most meséljünk a dalról, vagy daloljunk a meséről? (a zongoristához) Lórikám, szerinted mért muzsikálunk itt nap, mint nap?
Tüske: Mert unalmas a nyugdíjas élet, igaz-e polgármester úr?
Háry: (Dalba kezd)
Ha vágyad a pénz,
a bankárod felderül,
de bármennyit adhat
a mosolyra nem kerül,
elfogy, elillan egy perc alatt,
csak szegény a pénztől, ki nem szabad!
refr. Ne légy se szegény se gazdag,
a gatyának elég a madzag.
Ha nehéz a sorod,
a bánathoz elég-e?
Dalold be magad
egy édes-szép mesébe!
Ha vágyad a rét,
a Nap fénye rád ragyog,
a szellő, s az illat
a csenddel andalog,
dúdolva ringat a pillanat,
szegény, de boldog, ki így szabad.
refr. Ne légy se szegény…
Ha vágyad a tér
a végtelen ég, s idő,
a veled s általad
győzelmes, víg erő,
tudni és hinni, mit így szabad,
gazdag vagy, szegény a pillanat!
refr. Ne légy se szegény…
Emma: Bravó, Háry úr, bravó! Ez már majdnem filozófia. Így ámítja magát egy magyar úr! Nem baj, ha nem igaz, csak szép legyen! Bravó!
Háry: Az angyalát, Emmácska! Hisz maga a túlvilágban?
Emma: Na és, ha hiszek? Hogy jön ez ide?
Trohos: A túlvilágban, így vagy úgy, de mindenki hisz!
Háry: Mindenki hisz a túlvilágban? Egy mesében? Merthogy az valójában egy mese. Ha elhiszik a túlvilágról, hogy igaz és valós, mért nem hiszik el a többi meséről? A mesékben csak olyan dolgok történnek, amik a valós világban is megtörténhetnének, ha ahhoz minden feltétel adva lenne!
Emma: Ugyan már! Miféle feltétel hiányzott ahhoz, hogy Napóleont egy csatában valaki tényleg foglyul ejtse, hogy maradjunk a legismertebb… mondjuk így, történeténél.
Háry: Leginkább egy jó vitéz alatt táncoló villámléptű paripa. Olyan, mint az én Fakóm volt, Isten nyugosztalja.
Emma: Egy ló?
Háry: Mi ezen a csodálatos? Ha a Turulon problémázik valaki, még megértem, mert annak elképzeléséhez kell némi fantázia, de az angyalát is, egy ló?
Emma: Azért a költő, Garay, diszkréten elhallgatta, hogyan és miként volt az a holtodiglan-holtomiglan picsipacsi azzal a Mária Lujzával, a Napóleon feleségével? Egészen csalódott voltam, amikor olvastam.
Háry: Nem a költő, hanem én voltam diszkrét és úriember. Garay uramban már mocorgott az újságíró, de többet egy szót se tudott kihúzni belőlem… Ha szabad ajánlanom önöknek ezt a tüzes Szekszárdi Bikavért. Aki issza meg nem bánja, bakája vagy huszárja a szépasszonynak, és az angyalát, tán még a tüsszentésre is pompás gyógyír!
Trohos: Hát csak hozza, János! Ha a bor már elkapódott, száraz gigán a nóta is csak nyekereg.
Emma: Aztán, hogy jobban el tudjam képzelni a tüzes bor mellett egy tüzes paripa hátán, mesélje már el nekünk, mikor ült először jó huszárlovon, és mikor szállt le róla végleg.
Háry: Hát ez bizony egy csaknem félezer éves történet.
Emma: Félezer év, János? Nem sok az egy kicsit? Maga igen ravaszul színezi és csavarja a szót.
Háry: Pedig én nem is vagyok újságíró… De mást nem is mondhatok, mert itt ütne agyon menten a kénköves ménkű és csinálna belőlem egy csapásra Háry-pecsenyét, és én nem szeretnék már csak az étlapon szerepelni… Szóval, Mátyás király seregében szálltam először huszárló nyergébe, ahova húsz tolnai falu állított ki lovastul, ruhástul, zsoldostul. Századunkkal éppen Simontornyán gyakoroltuk magunkat a vitézségben, amikor jött a parancsszó: Lóra! Aztán csak irány egy vágtában Boroszló – manapság Wroclawnak mondják –, ott aztán mentünk rá egyenest a cseh-lengyel seregre.
Emma: (tüsszent) Egy vágtában Wroclávig… egy századnyi huszár a cseh és lengyel sereg ellen… mi tagadás, kezd a dolog megint hihetetlenné lenni!
Háry: Annyian voltak, mint a nyű, de hiába, mert a mi századunk úgy elvágta őket az utánpótlástól, hogy a katonai tudományokban huszárroham címmel azóta is azt tanítják. Zsákmányoltunk annyi füstölt csülköt, sonkát, kolbászt, knédlit, no, meg bryndzát, hetekig csak ettünk, az angyalát. Ettünk és ittunk, leginkább Slivovicát meg Zubrówkát, mert azok olyan pálinkafélék. Volt sör is Teplából meg Olomucból egyhektós hordókban, de azt nem ittunk. A káplárunk szerint gyanús volt a színe. Adott a lovának egy vödörrel, de az csak prüszkölt, meg a fejét rázta, meg nem itta. No, akkor maradunk a bornál, adta ki az ukázt a derék tisztes, ezt meg öntsük a kanálisba, mert se lóba, se emberbe nem való. Én azért titokban megkóstoltam, és nem is volt olyan rossz, igaz, a jó borért ma se cserélném el. Mondtam is a lengyel atyafiaknak, hagyják ezeket a sörivó cseheket, válasszanak inkább magyar királyt uruknak, akkor aztán a jó magyar borokon barátságban elleszünk, az angyalát! A bölcs tanácsért, azóta is áldják a nevem, no, meg Báthory óta a lengyel-magyar barátságot!
Tüske: Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, issza borát!
Háry: Az ám: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.
Trohos: No, ez bizony, máig így van, szent igaz!
Háry: Ezen a hadjáraton ismerkedtem meg Mátyás királlyal is, az angyalát, de az egy másik történet… Most még tartozom az utolsó huszárrohamom történetével.
Tüske: A nagyapám az orosz fronton, még látott magyar lovas katonákat.
Emma: Mikor? Melyik háborúban?
Tüske: 1940-ben rukkolt be, majd négy évet töltött a fronton, nyilván akkor.
Háry: Ha 1941 augusztusában Nyikolajev városában szolgált, ő is láthatta az utolsó nagy lovasrohamunkat. A huszárezredet a német gyalogság megsegítésére küldte oda a hadvezetés, az angyalát, merthogy tüzérségi támogatást nem tudott adni. Az oroszok a vasúti töltés mellé ásták be magukat, és már az ötödik rohamot verték vissza vitézül. A német bakák először csak nevettek rajtunk, hogy mit akarunk mi a beásott géppuskafészkek, a dobtárasok, meg aknavetők össztüze ellen egy szál puszta karddal? Ezek majd kolbászhúst aprítanak belőlünk is, a lovainkból is. Volt is aztán csipanyitogató nagy csodálkozás, amikor a vitéz muszkák fegyvert, állást hátrahagyva, úgy megfutottak előlünk, mint a nyulak. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, ebben azért majd százéves gyakorlatuk volt a bestéknek, merthogy azt a világosi sörözgetést, az osztrákkal való bratyizást a kontónkra, igen sokszor megtoroltuk rajtuk. Az első nagy világégés idején már annyiszor, hogy a végét meg se várták. Csináltak inkább egy forradalmat, még a Cáratyuskát is eltették láb alól, csak velünk, a magyar huszárokkal ne kelljen bajuszt kötniük! Azért a bosszú csak ott motoszkált bennük. Nem szívesen emlegetem ezt a diadalt, egyrészt, mert az utolsó volt, másrészt, néhány héttel később igen sokba került nekünk.
Emma: Az orromon érzem, hogy megint csavart egyet-kettőt a történeten. (tüsszent) Hát olyan sose volt, hogy Háry János rajtavesztett volna?
Háry: Mi tagadás volt, nem is egyszer volt olyan, hogy Háry Jánoson is megszorult a huszárnadrág. Csak épp mindig kimászott a bajból. Na, nem úgy, mint a híres hazug, a Münchausen báró. Még hogy a parókám copfjánál fogva ragadtam volna ki magamat lovastól a mocsárból?… Nekem elég volt egy fél vödör víz, hogy kihúzzam magamat a bajból… De hiszen tudják, merthogy azzal kezdtem a mondókámat; engem eskü köt az igazsághoz! Én csak a megtörtént dolgokról dalolhatok, mesélhetek, legfeljebb, ha kicsinyt kiszínezem, hogy jobban essék a magyar füleknek… (dalba kezd)
Mondjad hát hordónak a jó boros kancsót,
s ha decisből ittál, tituláld meszelynek,
emlegetve asszony, kinek csókja jó volt,
földre szállott angyal a férfiembernek.
refr. A nagy szavak sora dísze a mesének.
Ha nem volna nagyszó, igaz lehetnének.
Ha a tettről beszélsz, mely se gaz, se olcsó,
szépítve lehet még házad büszkesége,
de ha meséd szerint hétvilágraszóló,
bizony, a magyar szív nagyot dobban érte.
refr. A nagy szavak…
Mondhatod, hogy tied, hazád ez a szent föld,
hogy a puszta-égen, bárányod a felleg,
testvéred a madár, ki fiat arra költ,
vele leljen dalra istenadta lelked.
refr. A nagy szavak sora…
Ne ámíts, csak álmodj, s álmod szője meséd,
arról szóljon szépen, ami épp a vágyunk,
ne marjon, mert hazug, se másba, se beléd,
legyen benne teljes álomigazságunk!
refr. A nagy szavak sora dísze a mesének.
Hej, ha volna csoda, igaz is lennének!
Emma: No, de hogy volt az a fél vödör víz? Miféle bajból húzhatja ki az ember fiát ilyen apróság?
Háry: Nagy bajból, asszonyom, szörnyű nagy bajból. Merthogy a diadalmas lovasroham után az oroszok néhány nap alatt úgy összeszedték magukat, hogy ellenük már a huszárvirtus is kevés lett. Minden elesett orosz helyén három újabb támadt, minden ágyúnak, aknavetőnek, de még a kézifegyvereknek is három csöve lett, s minden kilőtt golyó három lyukat ütött. De ez még mind csak semmi! Amikor megindultak felénk, akkora dübörgéssel jöttek, mintha a mennybolt szakadt volna ránk. Én arra gyanakodtam, hogy valahogy elvéthettem a szavam igazságát és a Világszellem küldte rám azt a kénköves ménkűcsapkodást. Egyszer látom ám, hogy a német bakák sorra teszik le a fegyvert. A fényes ezredből századdá, majd szakasszá olvadt lovascsapat a vezetésemmel még tartotta magát, s tán győzünk is, ha a lovam egy akna tüzétől megugorva, le nem hengeredik a töltésről. A szegény Fakó épp úgy esett, hogy a lábam alatta maradt, s mire kikászálódtam alóla, bizony fogságba estem. Akkor aztán megjártam vagy féltucatnyi tábort, ahol a társaimmal káposztatorzsán meg krumpli héjon tengődtem. Tavasz volt már, mire Kirográd vasútállomásán alkalmam nyílott a szökésre. Reggel volt még, alighogy kihajtottak bennünket a vagonokhoz szenet lapátolni. Egyszer csak nézem ám, hogy az én vagonomtól alig karnyújtásnyira egy szénásszekér poroszkál. No, uccu neki, rögtön átugrottam, egyenest a széna közepébe. Amikor egy tanyaféléhez értünk, egy alkalmas pillanatban felmásztam a padlásra, ott vártam be a sötétedést. A ruhaszárítóról kerítettem magamnak inget, nadrágot, cipő sajnos nem akadt, a kút mellől elemeltem a félig telt vizesvödröt, és még az éj leple alatt elindultam nyugatnak. Alig került három hétbe, itthon voltam. Hazasétáltam az angyalát, kezemben a vödörrel!
Emma: (prüsszent, de nem szól)
Trohos: Szép kis séta lehetett, nem mondom. Útközben senki nem kérdezte, hova megy?
Háry: Azt gondolták, hogy a kútról épp vizet viszek haza. Nem mondom, azért volt, ahol megállítottak. De én ott mindjárt belenyomtam a kérdező kezébe a vödröt, és úgy csináltam, mint egy dühös siketnéma, hadonásztam a két kezemmel, mutogattam többnyire nyugat felé, és artikulálatlan hangon ordibáltam. Hamar visszaadták a vödröt és intettek, hogy menjek, csak menjek, és ne ordibáljak.
Emma: És a lovával mi lett?
Háry: Én sem adtam nekik vissza a vödröt…
Emma: Van egy régi magyar mondás: Mondd meg az igazat, betörik a fejed!… Ha maga olyan igazat beszél,… hogy nem törték be még a fejét, vagy szegték a nyakát?
Háry: Arra is volt jelentkező bőven, azt viszont épp magácskának kellene a legjobban tudnia, hogy így vagy úgy, de mindig győz az igazság. Én ezt persze nem egy újság szerkesztőségében tanultam, hanem Mátyás udvarában.
Emma: Mátyás? Aztán melyik Mátyás tanította ezt magának?
Háry: Én bizony tettem látogatást az egyiknél is, meg a másiknál is. Bizony tanulságos volt mindkettő. Melyikkel kezdjem, az angyalát, a Hunyadival vagy a Rákosival?
Trohos: A Hunyadival, az valahogy kedvesebb a fülünknek, igaz?
Háry: Mint azt már mondottam, a sziléziai hadjáratban ismerkedtem meg a nagy Királlyal, merthogy igen hamar eljutott füléhez az én példátlan mesélőkedvem híre. Magához hívatott a vezéri sátorba egy pompás lakomára, ahol nem más, mint maga Kinizsi Pál pincérkedett a malomkőtálcájával. Én persze, mondtam, csak mondtam a történeteimet, ahogy a számon kifért, de a színtiszta igazságot ám, mást ugyan mit is mondhattam volna, mert az is tud ám mulatságos lenni. Mátyás, mint azt tudjuk, igen kedvelte a tréfát, a végén a kezembe nyomott egy körmöci aranyforintot, de abból a fajtából ám, amelynek egyik oldalára az ő felséges arcképét ütötték, azzal a híres nagy orrával. Nem is adott abból, csak a bizalmas embereinek. Na, kedves vitézem, a csata után, ezzel a forinttal csak kerüljön Budának, aztán az udvari fődeáknál jelentkezzék deákszolgálatra. Úgy is történt. Ott gyorsan kiderült, hogy nem körmölnöm kell majd a körmöci aranyért, mitől is igen óckodtam volna, hanem helytállni a Király helyében. Ma úgy mondanák, hogy az uralkodó dublőre lettem. Ha Mátyás hírét vette, hogy valahol egy uraság, vagy királyi hivatalnok basáskodással szomorította a népeket, hát odaküldött engem hol diák, hol juhász, hol erdőjáró vadász képében, hogy dörgöljem az orra alá a fertelmes bűnét, mármint az igazságot. A kiskirályok persze rendre elverettek, vagy tömlöcbe zárattak egy időre, szóval ellátták a bajomat. Hanem aztán, amikor hazaértem Budára, Mátyás magához rendelte azokat a pernahajdereket, és úgy verette vissza rajtuk kamatostól bántalmazásomat, mintha az ő álruhás személyét érte volna a sérelem. Tíz esztendeig szolgáltam így, képzelhetik, milyen sok verést kaptam, azért a mindig győztes igazságért.
Emma: Hát nem ő maga járta álruhában az országot?
Háry: Jaj, dehogy Mátyás, én voltam az asszonyom. Nézze csak, néhány púp még mindig itt dudorodik a fejemen. Hajaj, mesélhetnék napestig, de hagyjuk, minden benne van az erről költött népmesékben.
Emma: (tüsszent) Tíz évig verette agyba-főbe magát a király igazságáért? Nem unta?
Háry: Egy ideig vigasztalt, hogy a vétkes mindig alaposan megverődik, de egy idő után, ha nem is untam, de nehezemre esett a szolgálat. Mondtam is a Királynak: Adná ki az obsitomat, felség, mert ettől a sok veréstől még a fejembe száll a dicsőség, és utóbb helyet cserélek a megváltóval az Úr jobbján.
– Ilyen vitéz nem terem minden bokorban, nem kötöm hát olyan könnyen talpadra az útilaput. Ha obsitot nem is, de másik szolgálatot szívesen adok.
– Az angyalát! Mi lenne az, felség?
– Rád bízom a legféltettebb kincsemet, Örzsikét, de úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére, nehogy baja essék!
– Egy szolgálólánynak, felség, ugyan mi baja eshetnék?
– A legnagyobb, János, merthogy gyanakszik ránk Beatrix, a hitvesem!
Szó, mi szó, e név hallatán kicsit inamba szállt a bátorság, mert a Királyasszony igen indulatos természetű volt. Az a hír járta róla, hogy még hercegnőként saját kezűleg fojtotta meg a nápolyi szeretőjét. Na, gondoltam, egy újabb kénköves ménkű asszony képében, már csak ez kell nekem. De ezt a bizalmi szolgálatot nem illett visszautasítani. Odaálltam hát esténként posztolni Örzsike szobájának ajtajához. Amikor azonban meghallottam Mátyás lépteit, mindig hátat fordítottam az ajtónak. Kérdezte is egyszer a Király:
– Tán tapintatból nem akarod látni, amikor besurranok Örzsikéhez?
– Inkább csak óvatosságból, felség, ha mégis jönne a Királyasszony, és megkérdezné, láttam-e felségedet besurranni azon az ajtón, hát ne legyen hazugság, ha azt mondom: nem láttam. Ezen a furfangon aztán jót nevetett a Király.
Hanem, egyszer tényleg jött a Királyasszony.
– Mit őrzöl itt huszár és kinek?
– A Király jó híre felett őrködöm, felséges asszonyom.
– Aztán láttad-e erre a királyt?
– Látom én azt most is, ha előveszem ezt az aranyforintot, de ha megkérdezné, hogy láttam-e besurranni királyi férjét az Örzsikéhez, csak azt tudom mondani, hogy nem! Nem, még ha a ménkű idecsap mellém, akkor sem.
Látható haragja elől behúzódtam egy ablakmélyedésbe, mígnem aztán az a ménkű odacsapott mellém. Attól a Királyasszony úgy megszeppent, sietett vissza a szobájába, mint akinek sürgős dolga támadt!
Emma: (prüsszent) Aztán honnan került elő az a ménkű?
Háry: Hát, ez nem az a kénköves, csak amolyan hétköznapi ménkű volt, tudja, amilyennel akkoriban mi huszárok a pipát gyújtogattuk, merthogy akkor még nem találták fel a gyufát. Mint minden pipás embernél, nálam is volt mindig egy maréknyi.
Emma: Nyilván van egy dala is Mátyásról! Pont róla ne lenne?
Háry: Magam fordítottam franciából.
Emma: Francia dal Mátyásról? Ugyan már Háry úr, kicsoda írt volna ilyet?
Háry: Valami Montcorbier-nek hívták a deákot, francia volt, hangos, léha és iszákos. Párizsból jött, vagy inkább menekült… Került minden papot, úri társaságot, kivéve Mátyásét, merthogy a koronázási ünnep hírére jött Székesfehérvárra. Azt mondta, ő Villon, a poéta, és verset írt a király nevére, latinul is tudja, csak engedjék elébe. Persze a poroszlók szavát se értették, kidobták, bezárták, egyszer meg is verték. Végül én ültem le mellé egy csapszék asztalához, s ő – borgőzös állapotában, nyilván a termetemről – azt hitte, magam vagyok Mátyás. Megfizettem hát a versét, igaz csak vinkóval, s némi hidegsülttel, úgy vette e tisztességet, mint bűnös az áldást. Azután továbbállt, elvegyült, sose láttam többé, csak a versét őrzöm, no, meg pimaszhírét… (dalba kezd)
Én egy kupa borért bármit dalba költök,
tudod, a poéta bolond vagy iszákos,
zengő húr a szomja, pengeti az ördög,
pokoli egy banda, s léha bűne számos!
refr. Töltessék a bor, hogy rá verset öltsek,
illő dalt a méltán nagyhírű királyhoz
Mátyáshoz, ki áldott, jó ura e földnek,
Mátyáshoz, ki bölcs, s mint hírlik, igazságos!
A Püspök rám vallott s hallgatnak a szentek,
rovott lett a múltam, s pedigrém talányos,
azt várták, hogy szomjan vízért esedezzek,
mért ne ültem volna más Úr asztalához!
refr. Töltessék a bor…
Voltam rablók s urak meghurcolt bolondja,
nagy csoda, hogy értem egy bakó se kárhoz,
prédálhattam versem pocsékba szánt borra,
nem hívott meg egy se terült asztalához…
refr. Töltessék a bor…
Ő csak leült mellém, lúdtollas kalapban,
deákul biztatott, legyek szólni bátor:
Itt egy ezüst tallér, bor jár érte s kappan,
Mathiasért pendíts dalt a legjavából!
refr. Töltessék a bor…
Trohos: Gondolom, izgalmas volt a másik Mátyás udvarában tett látogatás is.
Háry: Az egy titkos látogatás volt! Rákosi titkosrendőrsége gondoskodott arról, hogy a rövidebbik úton menjek, biztosan megérkezzek, és senki ne tudjon a dologról… Amikor a Titó láncoskutyálkodása miatt meg kellett erősíteni a déli határt, mint tartalékost, berukkoltattak a néphadseregbe, persze már nem huszárnak, csak amolyan bokorugrónak. Jegyrendszer volt akkortájt, a dohányból is csak fejadagnyi járt a katonának. No, persze pipadohányt nem adtak, merthogy az a ráérős embereknek való úri passzió. Sodorgatni való már akadt, de papír hozzá sose volt. Maradt a 15 szál cigaretta, vagy a három szál szivar. Én ez utóbbit választottam. Reggel, délben, este egy-egy pöfékelés nekem elég, de amit ott kaptunk, az kérem, egyszerű bakaszivar volt. Vitába is keveredtem a századparancsnokommal, aki váltig állította, hogy az első világháborús bakák nagyon szerették. Én, aki már akkor is szolgáltam, csak bizonygattam, hogy ez szemen szedett… nem igaz. A kihallgatáson sem engedtem a negyvennyolcból, így aztán csak egy lehetséges irány maradt számomra, a fogda. Ám amikor elvezettek, én még visszakiáltottam:
– Csak hogy meg ne lepődjék százados elvtárs, énérettem igazságos Mátyás mindenkinek megfizet, de kamatostul ám. Ebből támadt aztán a gyorsan terjedő hír, hogy én Rákosi embere lennék. Eljutott egészen a vezérig, aki persze csak úgy, puszta kíváncsiságból, magához rendelt. Kikérdezett töviről hegyire, majd a hallottakat meghányta-vetette a tanácsadóival. Egyszer aztán odafordult hozzám, persze illő barátsággal.
– Háry elvtárs, minket nem lehet ám becsapni. Tudjuk, hogy dilinyós, de jól csinálja, átkozottul jól. Tudja mit? Legyen, ha úgy gondolja, továbbra is az igazságos Mátyás bizalmi embere. Mondjuk, az enyém, a Rákosi Mátyásé?
– Az angyalát, a Rákosi elvtárs bizalmasa? Jól hangzik, de mi lenne a tisztem, meg a feladatom?
– Nézzük csak! Ha most visszamegy a laktanyába és elszív nyilvánosan egy bakaszivart, őrmestert csinálok magából. Ha a szivarhoz hozzámondogatja a század előtt, hogy ez jobb, mint a kubai, akkor kinevezem laktanyaparancsnoknak. Ha még a tetejébe úgy dicséri azt a bakaszivart, mint igazságos Rákosi Mátyás ajándékát és áldását, én bizisten, lelövetem a Farkas Mihályt, és maga lesz a hadügyminiszterem. Na, mit szól hozzá, Háry elvtárs?
– Nem megy – ráztam csalódottan a fejemet –, annak a bakaszivarnak olyan az íze meg a szaga, mint a szárított marhaganéjnak, hogy mondhatnám rá, hogy finom. Én nem hazudhatok!
Akkor aztán jött a győzködés, hogy ő is hazudik, meg mindenki hazudik, egy kis hazugság nem a világ, mit vagyok úgy oda? De hát én, aki esküt tettem a Világszellemnek, hogyan is engedhettem volna? Amikor látta, hogy minden noszogatás és ígérgetés hiába, megfenyegetett, hogy függelemsértésért főbe lövet vagy felköttet. De az eskü az eskü, ez a szivar meg szar! Ha már meg kell halni, hát vesszünk az igazságért! Nincs igazam, szerkesztő asszony? Aztán a vezéri fényes tekintet végleg elkomorult. Elvitetett a tanácsadóival, hogy bírjanak jobb belátásra. Azok aztán három napig vertek, míg végül bezártak a diliházba.
Trohos: Na, maga aztán jól kimászott a bajból. Szerintem a diliház rosszabb, mint a börtön.
Tüske: De jobb, mint a főbelövés, vagy a bitófa.
Háry: A diliházban egy szobában laktam Napóleonnal, meg Jézussal. Lehet, hogy nem voltak éppen igaziak, de akkor meg igen jól utánozták az eredetit. A Napóleon még mindig orrolt rám egy kicsit, merthogy elszerettem az ő Mária Lujzáját, a Jézus meg emlékezett rám Szigetből, ahonnan még mindig számon tartotta a kártyaadóságomat. ’56-ban a forradalom idején aztán szélnek eresztettek bennünket. Micsoda hetek voltak, mindenki elhitt nekem mindent!
Emma: Ezek után, gondolom rehabilitálták, és újra a jogaiba helyezték.
Háry: Hogyne! Csak épp, mert az ítélet titkos volt, a rehabilitáció is az maradt. A jogaimról se sok szó esett. Annyi hasznom azért lett a dologból, hogy a néphadsereg örökre lemondott a szolgálataimról.
Emma: Ekkor lett obsitos?
Tüske: Ugyan, nem nyugdíjazták, kiselejtezték, mint dilinyóst, és felmentették a szolgálat alól.
Emma: Ha az obsit is elmaradt, árulja már el, miből élt?
Háry: Próbálkoztam ezzel is, azzal is, mikor mi adódott. Először beálltam egy kerámia és porcelángyárba, merthogy eredetileg gölöncsér volnék. E mesterség fortélyait még az avaroktól lestem el. Ám abban a gyárban egy fia fazekaskorong nem sok, de annyi sem volt. Formába kellett önteni a budicsészét, a Lenin-szobrot, a kerámiaszellőzőt, mindegyikből minimum százezer darabot sorozatban, az angyalát! Hát nem sokáig bírtam. Mivel értettem a lovakhoz, gondoltam elmegyek fiákeresnek, de onnan is hamar kikoptam, mert jöttek a taxik, a Pobedák. Azok csak pöfögtek, de citromot nem hagytak maguk után. A vashoz, a fához meg a földhöz nem értettem, újságírónak nem lettem volna elég lojális, hát maradt, amihez még úgy-ahogy értettem, a mese- és történetírás. Persze csak úgy műkedvelő módra, a lángos sütés mellett. Így lehettem az egyetlen író, akinek 30 év alatt egyetlen műve se jelent meg. Az engedélyező hatóságok mindig találtak valami kifogást. Nem kellene a honfoglalásról írogatni, a Román – Magyar Vegyes Bizottságban még folynak a dologról az egyeztetések. A Turulról semmi sem jelenhet meg, mert irredenta jelkép. A mongolokkal mostanában testvériségben élünk. A törököket pláne hagyni kéne, a nagyjaink az isztambuli nagy bazárból hozatják titkárnőjüknek a bundát. A kurucokat a sógorok nem szeretik, Munkács emlegetése meg Moszkvában verné ki a biztosítékot. Széchenyi bolond, Kossuth pénzhamisító volt. Jaj, hagyjuk már Doberdót meg Trianont, Újvidéken és Madéfalván semmi sem történt, ’56-ról meg mindenki tudja, hogy tabutéma.
Emma: Nem lehet, hogy a tehetség hiányzott a műveiből?
Háry: Nem tudhatom. Az egyébként nem túl udvarias hangnemű elutasításokban minősítettek engem nacionalistának, monarchistának, még az imperialisták bérencének is, de ha jól belegondolok, tehetségtelennek soha. (megszólal a zene és dalba fog)
A huszadik század egy kíntorna-verkli,
de sokszor szerettük volna tekerni,
hogy benne a törpék a gépzeneszóra
járják a csárdást, ha mienk a nóta!
refr. De kíntornás helyett lettünk a törpe,
kit bezárt a verdikt egy tenyérnyi körbe,
Jánost, a vitézt, a gép egyre forgatja,
elhal a csárdás, de nem úgy a hoppszassza.
Tirajra hoppszassza,
mondja a verdikt,
tirajra hoppszassza…
hej, a keservit!
Így lett a verkli a remény, a bója,
mi meg egy világgal szemben is Trója,
kurblinkért egy-kettő, mentünk a hadba,
bár csak egy papír volt a bakancsunk talpa!
refr. De kíntornás helyett…
Tekerte Hitler, a Sztálin, a tévhit,
mi meg csak fújtuk a nótát, a régit,
vonulva, tapsolva, viselve mundért,
mindig a másét és nem a magunkét!
refr. De kíntornás helyett…
Bizony, nehéz idők voltak azok a ’60-as, ’70-es évek, amikor a muszkákat testvérünkként szerettették velünk, az igaz szónak nem volt nagy keletje. Annál nagyobb volt a lángosnak. Hamar összejött belőle annyi haszon, hogy egy kis butikba is befektessek. Abból aztán lett három, négy, hozzá még fagylaltozó is akadt egy tucat. Szóval került krajcárka bőséggel a tarsolyomba. Így lettem újra megcsinált gavallér, de olyannyira ám, hogy a Krímbe jártam nyaralni. Ott láthattam nyárestéken, hogy a Husák, a Kádár meg a Brezsnyev együtt verték a blattot a szovjet kormányüdülőben.
Trohos: Emmácska, elmaradt a tüsszögés.?.
Tüske: Talán elmúlt az allergiája, de mitől?
Háry: Ez a vörösbor mindent meggyógyít! Igaz-e?
Emma: Ahogy az időben közeledik Háry úr a jelenhez, egyre hihetőbbek, egyre kevésbé abszurdak a történetei.
Háry: A ’80-as években már nagyobb levegőket vehettem a megszólalásaim előtt, de a szóra még akkor is ügyelnem kellett. Itt-ott már meghallgatták, amit mondok, de írásba még akkor se adhattam. Már nem is bántam, és inkább a szólásban gyakoroltam magam, gondolván, csak eljön végre az én időm, a szólás szabadsága. Aztán eljött! A fagylaltozóimon kívül mindent eladtam, és alapítottam a nevemen egy iskolát. Egy szónokképző intézetet a Balaton mellett. Majd minden ismert politikus beiratkozott a Háry Szónoktanodába. Látva a szónokképző felvirágzását, gondoltam, egy idő után kormányintézménnyé fejlődik. Egy hibádzott még a teljes sikerhez. No, mit gondolnak, mi volt az?… Igen, igen! Az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás. Egy idő után a tanítványaim egyre mesteribben lódítottak. Amikor kérdőre vontam őket, azzal védekeztek, hogy ők nem mesélőnek készülnek, hanem politikusnak. Elborzadtam, az angyalát! De gondoltam, kifogok én rajtatok! Bevezettem a felvételi rendszert. Beöltöztem világszellemnek, szereztem füstgépet meg villámszórókat, és elkezdtem az igazságra esketni a jelentkezőket. Eleinte akadt néhány eskütevő, de ahogy híre ment, hogy ménkűcsapás terhe mellett kell felesküdni az igazságra, egyszerre megcsappant az érdeklődés a tanoda iránt. Nemhogy kormányintézet nem lett belőle, a végén, hogy minden vagyonom oda ne vesszen, fel is kellett számolnom. A Háry-fagyizók forgalma is látványosan csökkent, elcsábultak a kuncsaftok máshova nyalni. Ekkor fektettem maradék pénzemet ebbe a vendéglőbe. Itt mondogatom azóta is az obsitos-történeteket, mint e kies hely szolid főpincére. Jutalmam a taps, többre nem is vágyok. Aki ma szolgálta önöket, nem volt más, mint Háry, az angyalát! Vitéz Háry János!
(záródal, közösen énekelt refrénnel)
Ez a század sem rest, ígérni koncot,
legyünk itt Európában a senki,
legyünk, mert közös, gatyán a foltok,
épp csak ne akarjunk nagykutya lenni.
refr: „Fütyülök erre a világra,
nem érdekel, hogy mi vár ma,
amíg akad néhány barát,
együtt isszuk a kadarkát.”
Míg vannak e címre törni, nagyobbak,
bár jó ebek vagyunk, kevés a mennyre,
bőrünkre, ha az kell, szárnyat hazudnak,
és ezt tesszük mi is magunknak egyre…
refr. „Fütyülök erre a világra…”
E századnak kevés a mese, a monda,
s veszély az igaz, mint foltnak a lúg,
hogy mi a való, már senki se mondja,
itt, aki győz, csak a nagyobb hazug.
refr. „Fütyülök erre a világra…”
Vége
Illusztráció: Mikó István a színdarab főszerepében
Ezek is érdekelhetik!
Zatyko-Zana Annamária: Aylides (részlet) →
Tatár Rózsa: Ady és Adél – „Lázálmok” az életünkből →
Lukáts János: De, hiszen ez Berlin! →
