Kovács István: A bolgár írók és a magyar 1956
Plamen Dojnov 1956 – A magyar felkelés és a bolgár irodalom című könyvéről
1956 őszén, amikor tizenegy évesen hirtelen felnőtt lettem, négy, Magyarország határain túl gyökerező élményt raktároztam el lelkem mélyén. A legmeghatározóbb az, hogy a lengyelek velünk vannak. Ennek részleteiről mit se tudtam, de szolidaritásuk érzése áthatotta az október 23-án kezdődő felszabadultság tizenkét-tizenhárom napját, s az azt követő heteket is, hónapokat is. (A hatvanas években ennek magam is haszonélvezője voltam, amikor nemzedéktársaimmal bejárva Lengyelországot az autóstoposok magyar zászlója láttán szinte minden kocsi azonnal megállt.) A másik élmény kulináris jellegű volt: a Vörös Kereszt helyi szervezete külföldről érkezett adományokat osztott szét a Fodor Szanatóriumban. Nekünk „lefőzött tejpor” jutott. Az volt a dobozra írva, hogy „az amerikai nép adománya”. A lisztszerű anyaghoz nem kaptunk használati utasítást. Vízzel összekeverve olyan lett, mint a csiriz: összeragadt tőle a szám. Így mintha az Egyesült Államokból érkezett volna a dantei intelem: hagyjunk fel minden reménnyel, s fogjuk be a szánkat. Pedig rádióadói – a Szabad Európa és az Amerika hangja – éveken át fűt-fát és segítséget ígérve felkelésre biztatták a „rab népeket” a szovjet uralom ellen. 1957 januárjában híre ment, hogy míg a lengyelektől szenet, építőanyagot és élelmiszert kapunk, Csehszlovákiából másfajta baráti segélyadomány érkezett: két vagon gumibot az előző év novemberében felállított karhatalmi alakulatoknak és az újjászervezett rendőrségnek. A negyedik 1956-os, 1957-es emlékképem egy cigarettásdoboz. Rajta hegyvonulat és felirat: Rodope. Anyám szenvedélyes dohányos volt. Nem tudom, hogy a pakli cigaretta adományként jutott-e hozzánk? Mindenesetre életemben először találkoztam bolgárokkal… Pozitív hívószavuk lett a Rodope. Talán azért is, mert az idősebbek elbeszéléséből belém rögződött, hogy a lövészárokban, börtönben és a kórházban az igazi barát megosztja társával az utolsó cigarettáját is.
Sokáig az élt bennem, s az 1956 utáni megtorlás részeként megnyomorított magyar köztudatban is, hogy csak a lengyelek álltak ki mellettünk, míg „a szocialista tábor testvérnépei” egy emberként sorakoztak föl Moszkva mögött. Annak híre, hogy Romániában 1957 és 1959 között 20–30.000 embert hurcoltak meg a magyar forradalom iránti különféle módon kinyilvánított rokonszenve miatt, csak azokhoz a magyarokhoz jutott szívbemarkolóan, akiknek rokonai éltek ott, vagy később, az 1960-as években megfordultak Erdélyben. Csak 1990 után lett ismert, hogy a rendőrállami rendszerre támaszkodó hatalom románok százait is felelősségre vonta – egy részüket bebörtönözve, más részüket figyelmeztetve és szigorú megfigyelés alatt tartva, néhányukat felakasztva – azért, mert a magyar forradalom iránt lelkesedtek, s azt követendő példának tartották, hirdették.
A prágai tavasz esztendejében, 1968-ban azt is megtudhattuk, hogy a Prágában és Pozsonyban sokáig rendületlenül álló Sztálin szobor árnyékában csehek és szlovákok is akadtak, akik 1956-ban kiálltak a magyarok mellett.
1990 után kiderült, hogy 1956-ban moszkvai és leningrádi diákokat, írókat is meghurcoltak a magyar forradalom iránt kifejezett együttérzésük miatt. Ebben az időben magam is találkoztam egy litván országgyűlési képviselővel, akit nemcsak kizártak az egyetemről, hanem több évre be is börtönöztek a szovjet katonai beavatkozás elleni tiltakozásáért. Nem bánta meg, s büszke elégtétellel fogadta a magyaroktól kapott kitüntetést.
Mindennek tudatában rendkívül fontos Plamen Dojnov 1956 A magyar felkelés a bolgár irodalom című könyve. Kifejezi azt a szolidaritási készséget, amely a bolgár írókban és a bolgárok százezreiben fellobbant 1956 magyar őszén.
Bulgáriát, a bolgár népet sajátos érzelmi viszony kapcsolta a Szovjetunióhoz, pontosabban az oroszokhoz. Amikor Hitler arra ösztökélte a bolgár politikai és katonai vezetést, hogy kapcsolódjék be a Szovjetunió elleni háborúba, a cár azzal utasította el a kérést, hogy a bolgárságnak az orosz nép iránti évszázados rokonszenve miatt egy ilyen lépés megtétele erkölcsileg lehetetlen. Hitler ezt kénytelen-kelletlen tudomásul vette. Sztálin azzal hálálta meg ezt a legválságosabb időben akár sajátos katonai segítségnek is tekinthető magatartást, hogy 1944. szeptember 5-én különféle ürüggyel hadat üzent Bulgáriának. Ennek következményeként jutottak hatalomra a kommunisták, s kezdődhetett meg 1947-ben az ország szovjetizálása.
Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála Bulgáriában nem hozott olyan radikális változást, mint Magyarországon, ahonnan három hónap múlva raportra Moszkvába rendelték a Rákosi-féle pártvezetést és az éveken át mellőzött Nagy Imrét. Miután Hruscsov és Berija lehordta Rákosiékat, Nagy Imre lett a miniszterelnök. A nevével fémjelzett kormányprogram következtében kicsit fellélegezhetett az ország, ahol – egy kommunista történész szerint is –1953 előtt néhány év alatt 700.000 politikai jellegű perre került sor.
Sztálin halála nem minden szocialista ország társadalmi közérzetében, gazdasági életében hozott olyan jelentős javulást, mint Magyarországon. Lengyelországban Sztálin halála éppen a keményvonalas sztálinisták megerősödését jelentette. 1953-ban nevezték át Katowicét Stalinogródnak, tartóztatták le Stefan Wyszyński bíborost és indítottak kíméletlen támadást a katolikus egyház ellen, hoztak halálos ítéleteket koncepciós perekben a hadbíróságok. E politikai bebetonozódás ellen a korábbi lakájszerepük miatt hitelüket vesztett, de önbecsülésük visszaszerzéséért eltökélt írók léptek fel leghatározottabban. Adam Ważyk 1955 augusztusában publikálta a Nowa Kultúra hasábjain Poéma a felnőttekhez című költeményét, amelyben kíméletlenül leleplezi a sztálini rendszert – jó fél évvel Hruscsovnak a XX. kongresszuson elmondott titkos beszéde előtt. A lap főszerkesztőjét leváltották a közlésért, de az értelmiségi lázadás szelleme kiszabadult a palackból.
Hruscsov beszédét 1956 márciusában 15.000 példányban nyomtatták ki Lengyelországban, ahol hónapokon át megvitatandó témája lett a nyílt pártnapoknak, amelyekre tömegestül tódultak az emberek. A XX. kongresszuson részt vett Rákosi Mátyás Budapestre visszatérve arról tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy Moszkvában semmi lényeges nem történt.
A változás reményét jelképező Todor Zsivkovot az 1955. április 2-a és 6-a között megtartott pártplénumon választották meg a Bolgár Kommunista Párt első titkárává. Elődje, a sztálinista Valko Cservenkov (Dimitrov veje) azonban megőrizte miniszterelnöki posztját, s mivel ez a poszt addig fontosabb volt, mint a pártvezéri funkció, egy éven át tartó sajátos kettős hatalom jött létre. Így az írók között folyó vitákban Cservenkov is hallatta hangját. Hogy mennyire, az megtudható Dojnov könyvéből. Zsivkovot, a Moszkva számára is kívánatosabb „új embert, a XX. kongresszus megújulásra buzdító szelleme határozottabb lépésre ösztökélte: kibillentette Cservenkovot a miniszterelnöki székből. (Ettől kezdve fokozatosan ereszkedett le a ranglétrán: egy ideig miniszterelnök-helyettes, végül könyvtárigazgató, mígnem 1962-ben a pártból is kizárják.)
Az 1956 áprilisában tartott plénumon Zsivkov által teremtett politikai légkör kihat az Írószövetségre is. Látszólag pezsgő vita kezdődik, de az írók óvatosak: sem egymásnak, sem a hatalomnak nem hajlandók őszintén kitárulkozni. Az őszinteség az önlelepleződéssel fenyeget. Az Írószövetség székháza így ideológiai elvarázsolt kastélynak hathat. A benne 1956 áprilisától novemberéig stabil fogódzók után kapkodó írók érzelmi, tudati ingadozása, imbolygása, tanácstalan toporgása fél évszázad távolából komikus színjátéknak is tetszhet. De ha addig minden vérre ment, mi mást tehetne az ember? Plamen Dojnov így jellemzi a kialakult helyzetet: „A Bulgáriában zajló politikai változásokat a Bolgár Írószövetség keretein belül a személyes ellentétek nyelvére fordítják le. A kommunista írók egyik tábora aktivizálódik a kommunista írók másik tábora ellen. A Cservenkovhoz nem csatlakozottak támadják azokat, akik csatlakoztak. Georgi Markov ezeket a párton belüli táborokat »sztálinistáknak« és »hruscsovistáknak« nevezi, akik »a pártonkívüliek támogatását keresik«. Ez a paritásos ellenszegülés azonban csak 1956 novemberéig tart, amikor is a magyar felkelés leverése után a szövetségen belül viszonylagos konszenzus alakul ki, és mind »a sztálinisták«, mind »az antisztálinisták« aláírják a szovjet intervenciót támogató kollektív állásfoglalást, és legtöbbjük aktívan bekapcsolódik a magyarországi »ellenforradalmi lázadás« megbélyegzésére indított kampányba.”
Ugyanebben az időben, tehát 1956 tavaszán és koranyarán az 1955 márciusában megalakult Petőfi Kör Magyarországon valóban lényeges kérdéseket felvetve tizenkét vitát rendez. Ezrek és ezrek vesznek rajtuk részt. A budapesti Tisztiházban 1956. június 27-én a sajtószabadságról tartott, kihangosított eszmecserének hétezer ember a fül- és részben szemtanúja. „Bajaink kútforrása a szabadság hiánya” – szögezte le Déry Tibor, s ezen csak az változtathat, ha a politikai hatalom kártékony vezetőit eltávolítják a hatalomból.
Az üzenet tartalmát pár hónap múlva egyértelművé tette és „túl is teljesítette” a magyar nép: magát a sztálinista diktatúrát döntötte meg. Ennek híre óriási visszhangot váltott ki Bulgáriában is. Plamen Dojnov erre vonatkozóan idézi Georgi Markovot: „Kevés mondanom, hogy minden igaz bolgár a magyarokkal volt. Ők voltak a mi hőseink – Dávidok, akik egy szál parittyával álltak ki a rettenetesen felfegyverzett Gáliát ellen. (…) Kora hajnalban, ebéd közben és rögtön munka után mindenki rátapadt a rádióra.”
A nyugati adókon keresztül százezrek szerezhettek tudomást arról, hogy mi történik 1956. október 23-át követően Magyarországon. Rövid időn belül az egész bolgár népet áthatotta az a félszeg remény, hogy a sztálinista diktatúrával való sikeres magyar leszámolás nem marad hatástalanul a szocialista tábor országaira. A lélek ilyen irányú rezdülése veszedelmes a hatalom anyagi és szellemi béklyóiból tanácstalanul szabadulni igyekvő íróra, költőre. Dojnov példákkal érzékeli, hogy a rádióhírekre és a magyar felkelés sikerében reménykedő írók a november 4-i szovjet intervenció után egymás előtt is bizonygatni igyekeznek, mennyire hűek a kommunista eszméhez, lojálisak a párthatalomhoz. Nem véletlen, hogy a sztálinizmust szőrmentén érintgető beszélgetések átalakulnak a szocialista realizmusról szóló vitának nevezett terméketlen szócséplésekbe. 1956 így a szépreményű költőknek is torz eszmei, érzelmi iskolája, amelyben legfontosabb tárgy végül a megalkuvás és a megalkuvás palástolásának módszere lesz. És ez roppant veszélyes, mert aki nem rendelkezik kivételes tehetséggel, megalkuvásával végzetes csapdát állíthat magának, művészetének. Ha a poéta nem azt írja, amit a lelke diktál, hanem azt, amit jól felfogott érdeke – s az érdekre, mint közös nevezőre a hatalom könyvkiadókban, lapszerkesztőségekben, írószövegségben, alkotótáborokban hívja fel nyomatékosan a figyelmet – holtvágányra siklathatja a tehetségét s vele a költészetét is.
Plamen Dojnov könyvéből kiderül, hogy az egyébként tehetséges és a későbbiek folyamán nem csak a hatalom, hanem az irodalomszeretők népes tábora által is elismert költők hogyan temették el lelkük mélyén a magyar forradalom emlékezetét, és mintegy önigazolásul miként kaptak – mint fuldokló a szalmaszál után – az egyes részeiben bolgárra is lefordított kádárista „Fehér könyv” és a magyar külügyminisztérium által a szocialista országokban és a nyugati kommunista pártszékhelyeken vándoroltatott dokumentum-fotókiállítás „bizonyítékai” után, hogy elhitessék önmagukkal: 1956 őszén vérgőzös fasiszta ellenforradalom zajlott Magyarországon. (Zárójelben megjegyzendő, hogy az említett fényképkiállítást a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának Kulturális Osztálya nem engedte Lengyelországban bemutatni azzal a szó szerinti indokkal, hogy az rendkívül primitív, s hiteltelenségével csak felháborodást keltene a lengyelek körében.)
Persze a költők a sorok között olykor tiszta szívvel, tiszta szavakkal utalnak a magyar forradalomra. Legnyíltabban a ma már klasszikusnak számító Atanasz Dalcsev, aki néhány héttel a magyar forradalom kirobbanása előtt írta meg Felirat című háromsoros versét:
Ki szabadságért adta életét
akárhol is szerte, testvérünk ő mind,
vér, igen, de ontott vér szerint.
A háromsoros után dátum is szerepelt: 1956. E versét Dalcsev később minden kötetében „szerepeltette” az évszámmal együtt. A nyugtalan kor hangulatának hatására született „alkalmi” vers a magyar forradalom előtt tisztelgő vallomássá nemesedett.
Plamen Dojnov magyar témájú – és eddig csak magyarul megjelent – könyve egyben a bolgár irodalom 1956 után költészettörténetét is felvázolja.
Bulgáriában ma már bizonyára kevesen vannak azzal tisztában, mi is volt az „az áprilisi plénum”, ezzel szemben „az áprilisi nemzedék” fogalma szervesen beépült az irodalmi köztudatba. (Jóllehet az így nevesített fogalom csak az 1970-es évek közepén született meg – visszamenőleges érvénnyel.) E nemzedék több képviselője – Ljubomir Levcsev, Ivan Canev – jelent meg válogatott kötettel Magyarországon, s szerzett elismerést a bolgár költészetnek.
A nevek, címek, tények örvénylése ellenére is Dojnov jól áttekinthető képet ad a képlékeny fogalmú nemzedékről és a korszakról. A tágabb értelemben vett „áprilisi nemzedék” három tagjának portréját vázolja fel részletesebben, érzékeltetve azt, hogy e költőknek – Penyo Penev, Atanasz Szlavov és Vladimir Basev – a nyelvvel, kifejezési formával folytatott küzdelme egyben a saját irodalmi lelki üdvükért folytatott harc is: mennyire lesz, lehet örökéletű az általuk teremtett mű?
Penyo Penevról, ha csak a termelési lírát tartalmazó Jó reggelt, emberek című kötetét adta volna ki 1956-ban, az irodalomtörténészeken kívül ma már senki se tudna. 1956 után írt vagabund-verseivel hamarosan az ország legnépszerűbb költője lett. E versekkel az őrületbe kergette az irodalmi lapok és kiadók szerkesztőit, az Írószövetség vezetőit és a kulturális párthatalom „illetékes” elvtársait. Harsányan hirdették róla, hogy részeges, hálátlan, pénzéhes csavargó. Kötetét csak jóval azután adták ki, hogy 1959-ben öngyilkos lett. Akkor viszont az éveken át betiltott verseiért posztumusz Dimitrov-nagydíjjal jutalmazták.
Talán még Penevénél is szerencsétlenebb sors érte Atanasz Szlavov 1956 tavasza című kéziratát. A költőt éveken át ámították, hogy bizonyos javítások elvégzése után kiadják a verseskönyvét. Szlavov beleegyezett… Miután a kívánt változtatásokat elvégezte, a szerkesztőség újabb szövegmódosítási követelésekkel állt elő. A költő nem tehetett mást: kötélnek állt. Mindazonáltal az 1956 tavasza – az egyszerre bűvös és baljós évszám miatt – kiadatlan maradt, s a levéltárban kötött ki. Plamen Dojnov bukkant ár.
Vladimir Basevnek az „olvadás korszakát” megjelenítő A meg nem csókolt lányok című verse ugyan napvilágot látott, de sebhelyesen. Basev a kiadás érdekében elvállalta, hogy önmaga költői szellemének sebésze legyen. Amikor a szikét már eltehette volna s a kötetet éppen nyomdába küldték, hangzott el 1963. április 15-én a már egyeduralmat gyakorló Todor Zsivkov „váratlan antiliberális beszéde”, s így a verseskönyv újabb plasztikázására kényszerült.
A könyvcímnek a magyar forradalommal való szolidaritásra utaló lényege a Mellékletek publikációiban ragadható meg. Ezek közül legfontosabb az eseményekkel egyidejűleg röpiratként terjesztett Szólítlak szabadság! című vers – a hozzá fűzött magyarázattal: „A magyarországi forradalom felfedte a bolse3vik uralom és az úgynevezett »népi demokratikus« országok valódi arculatát. Semmiféle »magyarázkodások« nem leplezhetik le azt a tényt, hogy a magyarok közül 15 ezret megöltek, több ezret megsebesítettek. A világ spontán módon segíti a megszenvedett népet.”
Szerzőként Rumen Drumev szerepelt a röplapon. A rendőrségnek két és fél évig tartott kinyomozni azt, hogy a költő valójában Jordan Ruszkov, akit hét év börtönnel honoráltak az esztétikai színvonalát tekintve plakátra szánt (és való) verséért, amelynek célja a közvélemény felrázása lett volna:
Magyarország, hűséges népe Kossuthnak s Petőfinek,
hogy lángol szíved versemben, tűzzel lobog szíved.
Fiaid vérét issza szilajul a föld, a magyar,
dús gyümölcsöt terem a vér – a szabadság, mit akar.
Vágyott gyümölcs, áhított, az életnél is ékesebb,
Midőn rabság járma nyomorít nyakat, s nem heged.
Véred becsületes, óh, bolgár, férfierőd erény,
élen a harcban ha nem lehetsz, utolsó se legyél!
Zendüljetek, Népek! Hit és Nap útja ragyogjál
minden bolgár, lengyel, cseh és román előtt most már.
Figyeli a világ harcunkat. Társ a világ, remél.
Kettétör az utat reszkető páncél, komisz, kemény.
Kettétör a szovjet páncél kebelünk erején.
A magyar forradalom eseményeivel egy időben, börtönben írta Üdvözlet a magyar felkelőknek című versét Angel Nikov, aki ettől kezdve az alábbi sorokért is bűnhődhetett:
Nem, nem tudok közétek állni!
Napomat bilincsek pántolják –
Sztálin-hatalom kénye-kedve.
Köszöntsétek nevemben Petőfit!
Veletek vagyok, ha nem is szabadon.
Fejünkkel a falakat szétverjük –
a szabadság kenyér az embernek.
Kezünket testvériség szorítja.
Töritek már le béklyóitok…
Vérben ázik a napotok is.
(…)
Köszöntsétek a hős Petőfit!
Hagyjatok helyet soraitokban.
(Az idézett versbetétek Szondi György fordításai)
Georgi Markovnak A magyar ősz című, emigrációban publikált írásában a bolgárok magyarok iránt érzett mély szolidaritását bizonyító alábbi sorok olvashatók: „A magyar népfelkelés erkölcsi tisztasága annyira erős és legendás volt, hogy később a pártpropaganda kénytelen volt tengernyi mesét és hazugságot kitalálni arról, hogy mindent az amerikai felderítés szervezett meg. A kerámiai technikumban az egyik fiú merészen így kiáltott fel: »Ó, miért nem vagyunk magyarok!«
Az ember gyakran hallhatta, természetesen csak négyszemközt: »A magyar nép! Leemelem a kalapom a magyarok előtt!«”
Illusztráció:
Cimkék: kritika, műfordítás, vers
