Csáji László Koppány: DNS-bázisú társadalom- és nyelvtörténet?
(megjegyzések egy vitához)
A magyar őstörténettel és a hunokkal, avarokkal kapcsolatos kijelentései miatt erőteljes reakciókat váltott ki néhány napja a hvg.hu online folyóiratban Boldogkői Zsolt interjúja Török Tiborral. Az írás olyan fogalmakat használ, olyan elméleti és módszertani kérdéseket vet fel, amelyekre válaszul – szintén a hvg.hu hasábjain – Bálint Csanád írt a régészettudomány és történettudomány szemszögéből részletes észrevételt. A hazai nagyközönség körében az elmúlt napokban egyre kiszélesedő vita bontakozik ki a riporttal és a kommentárokkal kapcsolatban. Török Tibor tanítványa, Neparáczki Endre 2017-es doktori dolgozata hasonlóan komoly feszültséget okozott a tudományos életben. Úgy tűnik, hogy napirendre került a populáció- és filogenetika művelői által adott nyelv- és népességtörténeti olvasatok hitelességének, és e diszciplínák elméleti és módszertani átgondolásának (és önreflexiójának) kérdése. A tudományos viták általában jók, és előre mozdítják a szakmai gondolkodást, ezért szeretnék röviden hozzászólni e témához.
Az Igazságügyi Szakértő és Kutatóintézet Biológiai és Orvostudományi Intézetének Genetikai Laboratórium-vezetője, Pamjav Horolma 2012-ben létrehozott egy több tudományterület szakembereiből álló kutatócsoportot (filogenetikus, populációgenetikus, matematikai modellező, etnológus, szociálantropológus résztvevőkből). A kutatócsoport célja az volt, hogy több diszciplínát érintő kérdésben közös gondolkodás révén jussanak közelebb a mai magyarság genetikai kapcsolatrendszerének kérdéséhez. Hamar kiderült, hogy már a mintavétel módja, a mintákhoz tartozó adatok és elnevezések (halmazok) és a reprezentativitás is komoly problémákat vet fel. A kutatócsoport saját mintavételi projektet szervezett az Urál-vidéken, hogy bemutassa a többdimenziós háttéradatbázis-készítésének (ún. strukturált mintavételnek) szükségességét, és az új típusú mintavételi javaslat gyakorlati alkalmazhatóságát. A mintákat a helyszínt jól ismerő szakember gyűjtötte, és minden mintát adó személyről a projektben kidolgozott kérdések szerinti háttéranyagot is rögzítette, így valójában egy genetikai-etnológiai adatbázis született. Sajnos a rendelkezésre álló, más kutatócsoportok által készített adatbázisok háttérinformációi ehhez képest általában nagyon hiányosak voltak. Általában egymással nehezen összemérhető „címkéket” tartalmaztak csupán, mint például „szverdlovszki”, „ősmagyar”, „orosz”, „londoni” stb.. Roppant kevés az olyan populációgenetikai és filogenetikai munka, amelyben az elméleti és módszertani kérdéseknek is teret adnak. Jó lenne olvasni olyan munkákat, ahol megmagyarázzák a fogalomhasználatot (pl. az adatokhoz a címkék hozzárendelésének, vagy a nyelvészeti, társadalomtudományi fogalmak átvételének indokoltságát, szempontjait), a reprezentativitást (a rendelkezésre álló minták és az egész viszonyát), a mintavétel megszervezésének szempontjait, utalnának a minták háttér-adataira, és a genetikai adatokból képzett halmazok összehasonlíthatóságát is értelmeznék. A finn Kaj Syrjänen és populációgenetikus kollégái azonnal átérezték e háttéradatok elengedhetetlen voltát, így a finn kutatás jóval előttünk jár. Magyarországon egyelőre csak álmodunk egy strukturált Kárpát-medencei adatbázisról, ami figyelembe veszi például a kettős- vagy többes identitást, továbbá a csoporthovatartozásokat nem szűkíti az etnicitásra vagy lakóhelyre. Nagy merészség ilyen strukturált adatbázis nélkül „magyar mintáról” beszélni, és nagyívű összehasonlításokba bocsátkozni.
A 2012-ben létrehozott kutatócsoportban a társadalomtudományok képviselőjeként, szociálantropológusként, néprajzkutatóként vettem részt, ebben a minőségben és a négy évig tartó közös gondolkodás tanulságai alapján szólok hozzá a most zajló vitához. Kutatócsoportunk eddigi eredményeit magyar és angol nyelvű szakfolyóiratokban és a – nagyközönség számára készült – Genetika és őstörténet című összefoglaló, ismeretterjesztő kötetben adta közre. Ebben a – jelenleg is heves vitát felkavaró – kérdéskör elméleti és módszertani hátterét, és az útkeresés bizonytalanságait is bemutatjuk.
A magyar tudományos életben nem ez volt az első vállalkozás hasonló, tudományközi munkára. A 2000-es évek elején archeogenetikai kutatócsoport alakult a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének és Genetikai Intézetének szervezésében. A kutatócsoport azóta is aktív, jelenlegi vezetője Mende Balázs Gusztáv. A Magyar Tudomány folyóirat egy különszámában (2008/10.) a konkrét kutatási eredmények (a honfoglaláskori magyar temetők csontanyagának genetikai elemzése) mellett rengeteg fontos elméleti és módszertani kérdést vetettek fel. Azóta is sorra publikálják a tudományos igényességgel megírt, sok újdonságot tartalmazó eredményeiket.
A populációgenetika és filogenetika hazai szakemberei közül tehát sokan felismerték, hogy az interdiszciplináris munka nélkül a genetikai adatok értelmezhetetlenek, biológusok vagy genetikusok értelmezési kísérletei nem elég hitelesek a társadalomtudományok és történeti tudományok szakembereinek bevonása nélkül. Sajnálatosnak tartanám, ha a Szegedi Tudományegyetemen a Természettudományi és Informatikai Kar Genetikai Tanszékén végzett munka során nem tartanák szükségesnek ezt az együttműködést. Török Tibor hvg.hu-n adott interjúja és Neparáczki Endre A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel című PhD értekezése alapján úgy tűnik, hogy abban a kutatócsoportban ilyen párbeszédre egyelőre nem került sor.
Sok genetikus bizonyos szempontból a csúcstechnológia bűvöletében él, és saját tudáskészletének elsődlegességében, dinamikus fejlődésében hisz. E friss, néhány évtizedes múltra visszatekintő tudományág művelőinek legtöbb munkájában az elméleti és kutatásmódszertani kérdések tisztázása elsikkad, és a népekre, földrajzi helyekre, nyelvekre vonatkozó zavaros fogalomhasználatuk sok félreértéshez vezet. Csak egyetlen példát emelek ki: Neparáczki Endre – Török Tibor és Pálfi György témavezetésével írt – doktori dolgozatának 42. oldalán olvashatjuk egy összehasonlítás kategóriáit: „Archaikusok: 3 yamnaya kurgán, 1 Baraba sztyepp, 1 Starcevo neolit kori, 1 dunántúli vonaldíszes kerámia. Recens minták: 23 bolgár, 7 székely és csángó, 2 jordán, 2 mansi, 1 khanty, 1 altaji kazah, 1 han kínai.” Nem szükséges bölcsésznek vagy társadalomtudósnak lenni ahhoz, hogy észleljük a nehezen összehasonlítható kategóriák anomáliáit (figyelmet érdemel az is, hogy az összehasonlítás alapját képező minták – elenyésző – darabszáma jelenik meg az adott címkék után).
A természettudományos adatok önmagukban semmitmondók a nyelvi, etnikai folyamatok kérdéskörében. (Egészen más a helyzet, ha csupán egy genetikailag jól megragadható ún. haplocsoport elterjedéséről van szó, de az nem tévesztendő össze az előbbiekkel.) Ha egy genetikus adatához (pl. minták halmazához vagy egy haplocsoporthoz) hozzárendeli azt a fogalmat, hogy „hun”, „xiongnu”, „ázsiai”, „honfoglaló magyar”, „kelet-európai”, „székely”, „kelta”, „szláv”, „bolgár”, „szverdlovszki” vagy „andronovó kultúra”, ezt biztosan nem genetikai szempontok alapján teszi, mivel ezek nem „populáció- vagy filogenetikai” szakfogalmak. Átveszi őket, és tartalmukat a történeti- és társadalomtudományok segítsége nélkül önkényesen, vagy csak néhány szakirodalmi forrást kiemelve próbálja használni. Hogy is tehetne mást, hiszen a régészethez, történettudományhoz, szociálantropológiához és genetikához egyszerre nem érthet egyetlen ember. A természettudományos adatok azonban önmagukban nem bírnak jelentéssel: ebben vagy abban a génszakaszban átfedéseket, vagy mutációs ág-ábrákat lehet belőlük felrajzolni, amely szerint néhány ezer vagy sok tízezer éve az adott haplocsoportba tartozó mintát adó személyeknek volt közös ősük. Ez a jelenlegi vallási, etnikai, nyelvi vagy más társadalmi hovatartozásukra nézve semmilyen összefüggést nem reprezentál, bármiféle kapcsolat feltételezése óhatatlanul a genetikán kívüli eszköztár és tudásanyag jól-rosszul történő felhasználását igényli. Tudomásom szerint nem ismerünk egyetlen olyan haplocsoportot sem, amely egy bizonyos nyelvet beszélő népességet lefedne, és csak náluk fordulna elő, vagy egyetlen etnikai csoportra lenne jellemző. Sőt, általában a haplocsoportok előfordulása nagyon nagy szóródást mutat. A mintákból a filogenetikusok halmazokat képeznek, amelyeket (általában nem általuk készített) matematikai algoritmusok (modellek) segítségével szoftverek hasonlítanak össze, feltételezve, hogy az adott halmaz egy entitás. Az összehasonlítás eredménye az ún. genetikai távolság. A népességekkel kapcsolatban a rokonság fogalma azért nem is szerencsés, mert az emberiség egyetlen családot (fajt) alkot, így mindenki rokona mindenkinek.
A természettudományos adatokat is a kutatói értelmezés kíséreli meg érthetővé tenni, magyarázni, akárcsak a régészeti leleteket, hajdani krónikákat, leveleket, nyelvészeti szabályszerűségeket. Történelmet írni annyit jelent: ezek olvasatát adni. Adat (forrás) lehet a régészeti lelet, egy történeti forrás, egy nyelvi párhuzam és még rengeteg más is, de pusztán egy-egy adat a néhány bevizsgált (megszekvenált) genetikai minta eredménye is. Ha ezt valaki elfelejti, könnyen átkerülhet a tudományon kívüli szabad értelmezések és szubjektív értékítéletek – sőt, akár a kocsmai okoskodás – világába.
A természettudományos adatok halmazait – akárcsak más halmazokat, statisztikákat – a kutatók alkotják meg a rendelkezésre álló mintákból (adatokból). Már a vizsgálat kezdetétől (mit tekintenek releváns adatnak, milyen mintákat választanak ki, arra milyen földrajzi, etnikai, nyelvi vagy más kategóriát címkéznek, azokat milyen szempontok szerint hasonlítják össze) a kutatók elméleti és módszertani megfontolásai befolyásolhatják, torzíthatják, rosszabb esetben meghatározhatják a kapott eredményeket. A természettudomány történeti következtetéseihez is „adathalmazokat” hoz létre. Márpedig minden adathalmazt és azok összefüggéseit számtalan módon lehet értelmezni. Ez is indokolhatja, hogy a populáció- és filogenetika művelői hasonló történeti kérdésekben gyakran homlokegyenest más következtetésekre jutnak…
Bár nagyon fontos és megkerülhetetlen adatokat szolgáltathat a múlt kutatásához a genetika (is), nem szabad elfelejtenünk, hogy a mintavételtől a kiértékelésig szubjektív kutatói döntések sora hatja át a „természettudományos eredményeiket”. A kiértékelést (történeti következtetéseket) lehetetlen elvégezni pusztán a populáció- és filogenetika tudományterületén belül maradva. Nyelvi és társadalmi folyamatokról beszélni már óhatatlanul azt jelenti, hogy nyelv- és társadalomtörténeti „olvasatot adni”; akkor is, ha a felhasznált adatokat eredetileg természettudósok „állították elő” laboratóriumaikban. Ahogyan a társadalomtudós esetlen lenne a laboratóriumban, hasonlóképpen sután mozog – és fogalmaz – a genetikus is olyan kérdésekben, amihez nem ért. A szereptévesztés okozza azt a helyzetet, amikor a genetika „történészkedik” vagy „nyelvészkedik”. A „társadalom- és népességtörténeti értelmezés” – álláspontom szerint – már nem tartozik a természettudományok illetőségébe, akkor sem, ha néhányan ezt nem veszik figyelembe, és felhatalmazva érzik magukat egyre „nagyívűbb” magyarázatok megalkotására. Az adatok előállításában a természettudományok szerepe egyre nő, de ettől még az adatok olvasatát továbbra sem lenne helyes a természettudományoktól várni.
Írásom végén néhány publikációra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek segíthetnek az olvasók számára a tisztánlátásban, nem elvitatva azt a jogot, hogy mindenki alakítsa ki a vitával kapcsolatban saját álláspontját. A 2012-ben alakult kutatócsoport 2016-ban publikált Genetika és őstörténet című kötete ezek közül a legrészletesebb, a laikusok számára is érthetően kívánja megfogalmazni a populáció- és filogenetika alapjait, a jelen írásban is érintett problémákra is kitérve. Be kell azonban vallanom, hogy még saját kutatócsoportom tagjait is csak változó mértékben sikerült meggyőznöm interdiszciplináris törekvéseim és módszertani javaslataim helytállóságáról, az elméleti keret tisztázásának szükségességéről, ezért sok kérdésben nem alakult ki közöttünk közös álláspont. Ez nem baj. A vita – ha kölcsönös tiszteletre és egymás érveinek meghallgatására épül – akkor is előre mutató, ha nem végződik mindig sikeresen. Akkor is tanulhatunk egymástól, ha nem győzzük meg mindenben egymást.
A Pamjav Horolma vezetésével működő kutatócsoport munkájának egyik tanulsága éppen az volt, hogy a populáció- vagy filogenetikus, molekuláris biológus a legalaposabb természettudományos ismereteivel felvértezve sem bocsátkozhat társadalomtudományi szakember nélkül történettudományi, nyelvtörténeti és társadalomtörténeti olvasatokba, mert számára idegen területre téved. Aki ezt semmibe veszi, valójában lenézi a történettudomány vagy a társadalomtudományok – a filogenetikánál jóval hosszabb – tudománytörténeti útját. A genetikai szakfolyóiratok saját szakterületük lektorait alkalmazzák, általában nincs lehetőségük más tudományterületek (pl. régészet, történettudomány, szociálantropológia) kutatóit is felkérni lektorálásra. Megtévesztő lenne, ha bárki hazai vagy nemzetközi populáció- vagy filogenetikai publikációival próbálná „legitimálni” nyelv- és népességtörténeti értelmezéseit vagy olvasatait.
Fontos lenne, hogy a vitázó felek tiszteljék egymás szaktudását, és inkább párbeszédet folytassanak, mintsem kirekesszék a másik tudományterületét a múlt értelmezéséből. A kutatási eredmények és azok cáfolatai helyett először az elméleti keretek ismertetésével, továbbá a mintavételre, a kategóriák alkalmazására is kiterjedő módszertani kérdések tisztázásával kellene kezdeni a párbeszédet. Előremutató lenne, ha az egyes társadalom-, nyelv- és népességtörténeti következtetéseknél az adott szakterület szakirodalmát annak művelőivel egyeztetve, véleményüket megkérdezve választanák ki és értelmeznék a populáció- és filogenetika jeles művelői, és a vitázó felek – kellő önmérséklettel – tartózkodnának a szakterületükhöz nem tartozó (és néha nagyon sommás) állítások megfogalmazásától. Ezt a kölcsönös tiszteletet a társadalomtudósok egyelőre jobban betartják, mint fordítva. Holott a kölcsönös tisztelet, és a saját tudományterületen maradó érvelés jelentősen javíthatna a vita hangnemén, továbbá sokkal előremutatóbbak és felhasználhatóbbak lennének a hazai tudományosság számára a vitában megjelenő érvek, adatok, és – legfőképpen – kevésbé lennének félreérthetők a kíváncsi nagyközönség számára.
Az ISZKI BOI Genetikai Laboratórium vezetője által szervezett interdiszciplináris kutatócsoporthoz vagy tagjaihoz köthető néhány fontosabb publikáció:
Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány: Genetika és őstörténet. A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében. Budapest, Napkút Kiadó, 2016.
Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány: A populáció- és filogenetikai adatok őstörténeti értelmezésének lehetőségei és korlátai. Rubicon 2016, 18 (7) 13-17
Juhász, Zoltán – Fehér, Tibor – Bárány, G. – Zalán, A. – Németh, Endre – Pádár, Z., Pamjav, Horolma: New clustering methods for population comparison on paternal lineages. Molecular Genetetics and Genomics 2015/290, 767–784. doi:10.1007/s00438-014-0949-7
Csáji László Koppány: Society is not a fractal. Population genetics and social science – disputes and results of an international case study (2012-2014). In: Harri Mantila, Jari Sivonen, Sisko Brunni, Kaisa Leinonen, Santeri Palviainen: CIFU XII. BoA, University of Oulu, Finland, 2015: 38
Csáji László Koppány: Etnográfia a föld alatt? Mivel járulhat hozzá a szociál- és kulturális antropológia a régészet etnicitásolvasataihoz és a társadalomtudományokkal közös diskurzushoz? Századvég. Új folyam 73., 2014/3: 69-99
Pamjav Horolma et al. – Csáji László Koppány, Fehér Tibor, Németh Endre, Vándor Anna, Kornienko, Ivan V.: Y-SNP Mutation L1034 provides a Limited Genetic Link between West Siberian Mansi and Central European Hungarian-speaking Populations. Molecular Genetics and Genomics Vol. 290 (1) 2014: 377-386
Pamjav, Horolma – Juhász, Zoltán – Fehér, Tibor – Bárány, G. – Németh, Endre: Classification of the Y-haplogroup distributions of Western Eurasian populations using a self-learning algorithm. Forensic Science Int. Genet. Suppl. 2013: Ser. 4. doi:10.1016 / j.fsigss.2013.10.101
Illusztráció: Szimbolikus génlánc (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
Pécsi Sándor: SZABADSÁG, HARC →
Csáji László Koppány: A fanatikus →
Diószeghy László: 325 éve történt az utolsó tatárbetörés Székelyföldre →
