Jakab István: A mustra
Kartondoboz a hóna alatt, orrán bevágódva az ezüstkeretes rövidlátó szemüveg. Tűként szúrt alóla a szeme. Kínai tornacipőben, a kettes vonalán a föld alatt, Nyugati, Arany János utca, Deák tér. Hátában a fallal. Vagy guggolt, hosszú percekig, de talán órákig is, ezt nem ellenőriztem.
Egyszer májusban, mezítláb, trikóban, Óbudán a Múzeum kertjében. Nappal már rekkenő, és még este is, a színi előadás előtt, amire igyekeztünk, langy mezítlábas szellő császkált a bokrok, fű közt, miként ő. Azt hittem, rég meghalt, mert évek óta nem láttam.
De az is lehet, hogy tényleg jól hittem.
Mindenféle szellemalak kószált a városban. A fülledt májusi este előcsalta őket, az egyik a belváros, a banknegyed kellős közepén szögletes vaskuka fölött falt, két kézzel gyűrvén a szájába a ki tudja mennyire bomlott ételt.
Ráálltam a dobozosra.
Ha megfejtem létének titkát, ami lehet alázatba foglalt lemondás, a kívülálló megfigyelő passzivitásnak álcázott elítélő aktivitása, nyugtalanító, végső beletörődés, mert kigolyózták az emberi társadalomból, talán közelebb jutok a sajátomhoz is.
Minden ellen lázadoztam egész életemben. Silány ez a földi élet. Hiába tömte mindenféle jóval tele a gyomrom. Megpróbált korrumpálni nőkkel, mámorral, de már rég átláttam rajta. Kritikus mondatokkal távolítottam el magamtól. S ezt a kritikát lassan saját életvitelemre is kiterjesztettem, nem a legjobb kedvemben. Értelmetlenül vegetáltam a rám szakadt jólétben. Már amennyiben jólét, ha fedelet tud az ember a feje fölött. Nem haladtam sehonnan sehova. Rendetlenkedett a szívem, pánikbetegség. Szomjaztam, csaknem elájultam evés után, cukorbaj. Tipikus civilizációs hülyeségek. Eljegyzés, aztán, mielőtt megházasodtam volna, válás. Ital. Kocsmanihil, szájtépés semmiről, mindenről. Szóval sehonnan sehova.
Ődöngtem hát a dobozos nyomában. Vagy szelídítsük e hamis mondat igaz hazugságtartalmát, sokszor összefutottam vele.
Az egyik belvárosi rendelőintézetben láttam megint, s noha az elsők közt értem oda, alighogy kinyitottak, a dobozos már bent csücsült a hátsó padsorban. Nehogy mellé üljenek, letette a dobozát a másik szék közepére. Később megtelt az intézet, többen is a fal mellett ácsorogtak, zúgolódva, ezek a koszos csövesek még ide is bepofátlankodnak. Végigszurkálta őket a szódásüvegtalp alól, nem mert rászólni senki. Egy telt öregasszony magasodott fölé, a dobozos fölpillantott a szemüvege fölött, ölébe vette a dobozát. Később szárazon köhögni kezdett, eltartott vagy egy fél percig, egyig, az öregasszony riadva pattant föl mellőle, meg sem állt a folyosóig.
A dobozos mezítláb ült a pertli nélküli magas szárú kínai sportcipőben. Kint napok óta tartott a kemény mínusz.
Haja, szakálla megfésülve, farzsebéből kilógott a fésű nyele. Egészen tiszta benyomást keltett, csak az a recsegő krahácsolás ne lett volna.
Kétszer halottam a beszédhangját, pedig sokszor dobtam a dobozába aprót, fejbiccentéssel sem köszönte meg. Egy nőnek sikerült szóra bírni a Deák téri aluljáróban. Eléje állt, és megkérdezte, mi kellene, nemrég halt meg az ura. Ő csak végigmutatott magán, bármi jó, mondta. Kapott egy szatyor pulóvert, zoknit, kesztyűt, hetek múlva mindnek hűlt helye. Még a sportcipő is eltűnt, mezítláb caplatott a latyakban vagy a sótól kifehéredett járdán, ami még a bundás cipőn is átsütötte hidegét.
Egyszer arra léptem ki a szerelvényből, hogy összeszólalkozott a királlyal a peronon. A király táncolva, dülöngélve próbálta fölhívni magára a figyelmet, a dobozos arra ébredt, hogy a király kapott egy pofont, mert rálépett egy fényes lakkcipőre. Mindez egy-két másodperc alatt, éppen csak felmérhettem, mi történt. Odahuppant a dobozos mellé a széksorra. Vérzett az orra, sokáig matatott a zsebében, mire kendőt lelt, törölgette, maszatolta az arcát. Ekkor szólt rá a dobozos, hogy megérdemelte. Mit játssza folyton a fejét. A királynak elkerekedett a szeme. Hát te nem vagy néma?
Leültem kissé távolabb.
A dobozos annyit jegyzett meg, hallhatta. Attól még ne hajoljon bele az arcába a büdös pofájával. A király hátrébb hőkölt, és belekezdett egy hosszú és némileg kusza monológba. Hogy ő valaha sebész volt, de elhibázott egy műtétet. A per után ő maga akarta magamagát megbüntetni. Azóta, hogy elhagyta a családját, kint él az utcán. E bohóc-jelmezt, melyet a Makiból szerzett, az autósok jobban díjazzák, mintha nem lenne rajta semmi. Néha kidobnak egy kevés aprót az ablakon, ha elég ügyes, elkapja, ha meg nem, elnyeli a csatorna. De azért elmondhatja, hogy csurran-csöppen, legalábbis fűtőanyagra, és kacsintott egyet, ahogy szájához érintette a hüvelykjét.
És ő hogy került ide?
A dobozos már azt hitte, hogy sosem ér véget a tiráda, szúrósan szuggerálta a királyt. Fogja be már a pofáját. Nem fontos, mondta, semmi sem lényeges, ami múlt.
Dehogynem, mondott ellent a király. Éppen hogy az a lényeges! Ott van, baszod, előtted egy húsdarab. Szépen leborítva, hogy még csak eszedbe se jusson, embert szabdalsz. Lekötözve, kifeszítve, majdnem hogy kipreparálva, mint egy nyúl, aminek nyaki artériájába kanült kell fölhelyezni, és akkor egyszerre csak föláll, noha tudod jól, hogy réges-rég halott, s miattad az, és elindul feléd, és teszi ezt minden álmodban, vagy legalábbis sokszor, érted-e?
A dobozos fölhúzta a vállát, és? Ő nem tud drámáról beszámolni. Sosem szerette a színházat. Vasakkal, illetve azok papírra vetésével, tervezésével volt elfoglalva, amíg.
No, mi az amíg?, vetette közbe a király.
Amíg meg nem unta. Nincs tragédia, nincs elhibázott múlt.
De akkor miért vagy itt, komám?
Először is, vágott vissza a dobozos dühösen, egész belevörösödött a feje, komád a tetű, nem én. Másodszor pedig mi közöd hozzá?
Semmi, adta a király a sértettet.
Akkor hagyj békén. Ha már összetegeződtünk. Azzal elfordult, ledőlt a padra, és alatta az olvashatatlan idézetnek, neveknek becsukta a szemét, s kis idő múlva elaludt.
Vagy fél év múlva, de lehet, hogy sokkal több idő telt el, az Arany János utcai megállóban doboza fölött majszolt oldalt rágván egy száraz serclit. Arca beesve, kihúzhatták a fél fogsorát, vagy egyszerűen kiesett. Ijesztően bámulta az embereket. Néhány évvel korábban még tudta volna az ember, mire megy a játék az ilyenekkel. Úgy tettek, mintha szerelvényre várakoznának. Ő most föl is szállt, de mintha meggondolta volna magát, vagy máris célhoz ért, egy megállóval arrébb kiugrott az ajtón. Leült, lecsúszott a fal mentén. Maga mellé tette a dobozát, mereven nézte az alagút falát. Odakoppantottam egy tízest a doboz aljára. Rá se hederített.
Egyszer megint bent jártam a rendelőintézetben, az ultrahangon találtak valami megnagyobbodást, öblös harákolására az egyik nővér szólt az orvosnak, bekerítve közeledtek feléje a makulátlan köpenyükkel. De ő fölpattant, szétlökve őket átugrott köztük, és uzsgyi, le a lépcsőn. Én utána.
Hátra-hátra sandítva futott egy darabig, végül fokozatosan lelassított, unottan sétált a mínusz tíz fokban. Látta, hogy követem, látnia kellett, hogy mindenhova. Kilógott a kinőtt molyrágta szürke pulcsiból a megőszült dús mellkasi szőrzete. Nadrágját madzagolta, többszörös csomó fityegett a derekán, mint egy szerzetesnek. Szakállát, haját mákos ősz sávok tarkították, megfakult hideg, értelmes szeme.
Egy nap, amikor elment egy bura előtt, mint aki meggondolta magát, látván, hogy sokan sietnek befelé, visszafordult, belépett.
Százával áramlottak ki-be az automata ajtón, észre se vette a biztonsági őr. A jó meleg fuvalom, a „hajszárító” rögtön az ajtóban megborzongatta, haladt tovább a kirakatok előtt, az első szabad padig, lezuttyant rá. Közönyén is átütött fáradtsága. Egy keveset nézelődött, s elmosolyodva elaludt. Arra ébredt, hogy koppant a feje a fán. Ebben a más nézőszögben, ahogy kinyitotta a szemét, egy fekete nadrágos, szürkeinges embert látott feléje közeledni, és nyilvánvaló volt, hogy éppen feléje, mert intett is, hogy sipirc, kifele.
A dobozos fölült, hóna alá szorította vagyonát, elfordult, s úgy tett, mintha nem vette volna észre a gesztust. Egyszerre aztán nem tudott nem tudomást venni az őrről, teljes terjedelmével eltakarta az a csudaszép kilátást. Karcsú lányok inogtak-libegtek a térben, egy kirakatban fehérneműre vetkőzött nő fényképe csábosan mosolygott rá, vidám csevely, sőt valahonnan még madárcsirregés is hallatszott, a selymes háttérzene dallamán, nyugtató, nyugtatásában is idegesítő, kiszámított taktusain átszűrődve.
Menjen innen, szólt rá az őr, korántsem olyan dühösen, mint várható lett volna az után, hogy a dobozos meg se mozdult. Tán meglátta a szétrepedezett lábat, melyről hiányzott egy ujj, s feketéllt az üszke.
Nem megyek, mondta a dobozos határozottan. Miért mennék, végre melegben vagyok. Tudja, milyen fázni?
Az őr meglepődött a váratlan, és meglehetősen elszánt ellentámadáson.
Képzelje, tudom. Voltam már felállított őr.
Ó, mosolyodta el magát a dobozos, kabátban, netán őrbundában? Alatta kabát, felső, molinó, ing és trikó? Ezt nézze meg, s fölemelte a pulóvert. Az őr elfordult. A csupasz mellkason, mely vén, beteg tyúk csontosságával lapult a pulóver alatt, a kiálló szegycsont és bordák lapított magaslatai, nem képezhettek beláthatatlan terepet egy őrnek, pláne ekkorának. A dobozos az elfordulást, s az elnémulást emberi hozzáállásként értékelte, úgy vélte, fölénybe került.
No és cipő, helyesbített, a bakancs, a vastag talp fölött a kartonpapír, ugye? Két óra után a leváltás? Az őrszoba olaj és lábszagú langymelege?
Ki kell vezetnem innen, vágta rá az őr, mielőtt hatni kezdenének a szavak, értse meg.
Hogy érthetném meg? És miért is kéne kivezetnie? Miért nem melegedhet télvíz idején itt egy ilyen alak? Ha megfigyelné, láthatná, senki se vet rám egy pillantást se, már csak azért se, hogy ne kelljen tudomást venni rólam.
Mert zavarja, húzta elő az őr az adut, mert, módosította, a látványa zavarja a vásárlókat. Félnek, hogy összeszednek magától valamit.
Hm, mosolyodott el a dobozos. Nem köpködök, nem viselkedem illetlenül. Erre a kemény fapadra még akkor se másznának ki a tetvek, ha volnának. Hetente mosdok, s ha belenéz, tárta ki dobozát, láthatja, a szappan az egyetlen berendezési tárgya a szobámnak. Már amennyiben szerencsés így hívni ezt a kis papírcellát. Ennél jobban már nem tudok összeszorulni. Néhány év alatt a testemet is sikerült összezsugorítani, izomtömegem fele a hajdaninak. Mit mondjak még?
Az őr állt, megkeményítve magát. Azt hiszem nem sikerült megértenie. Muszáj kimennie, mert ha nem…
Mi lesz?, a dobozos szeme eszelősen csillant föl.
Az lesz, hogy kivezetjük.
– Jük? Elég lenne maga is, szálegyedül. Mit gondol, mekkora erőm van? Vagy netán fejedelmi többest használt?
Nem, valódit.
Hosszú csend, a háttérzene gépütemre váltott. A dobozos körbenézett. Oldalról, hátulról közelítettem az őrhöz. Összefontuk a dobozossal a tekintetünk. Oldalt másik két hasonlóan tagbaszakadt fekete ruhás, békésen beszélgettek egymással. Lent, az alagsorban elhallgattak a madarak. Pár lépés választott el a széles háttól. Soha nem próbáltam még megütni senkit. Mi lenne, ha ezzel kezdeném. A dobozos belém fúrta a tekintetét. Tudtam, hogy tudja, miatta vagyok itt. Nem lehet ennyi véletlen tíz év alatt. Nem, nem igaz. Minden találkozás véletlen, a benne rejlő törvényszerűvel. Valaki megbízott, valaki biztosan meg. Eléggé elhanyagoltam a feladatom. Soha semmit nem hajtottam végre rendesen. Soha semmilyen parancsot. Igen, föl kell lázadni az őrök ellen, most az elején, különben a fejünkre nőnek. Vagy máris övék a világ? Terpeszük elég jóravaló talphelyet elvesz ezen a szűk planétán. Vagy mi, vagy ők. Dologtalan, rohadék, élősdi fajta ez. Ha már ránéznek az emberre, kiszürcsölik a levét. És egyre szaporodnak. Rablást pénzrablás, betörést betörés követ. Csak hogy bizonyítsák, nélkülözhetetlenek.
Jól van, megyek, hangzott, s a dobozos fölkecmergett. Görnyedten állt, mintha nem tudná kihúzni a hátát. Ebből a pózból lehet a legváratlanabbul ütni. Ha ő a bordát, én a tarkót, még lenne esélyünk. Csak ne lenne a másik kettő. A dobozos a szemembe meredt. Megrázta a fejét, mintha csak a haját akarná félre a homlokából. Egy szemvillanás alatt kijózanodtam eszelős tervemből, noha, meglehet, lélegzetem már elérte a redős tarkót. Igen, föl kell adni az ellenállást. Hadd legyen övék ez a mocskos világ. Ezért kellett követni a dobozost. Hogy rájöjjek a lázadás értelmetlenségére. Ha volna merszem eldobni mindent, a mesterem lehetne. Rámosolyogtam, ő vissza. Ekkor fordult meg az őr. Kérdezni akart volna, hogy mit kerestem a háta mögött, de már léptem el mellettük. Nem, még nem vagyok kész. Forrt bennem a harag, egy géppisztollyal bizonnyal lekaszaboltam volna válogatás nélkül mindenkit. Nem vagyok kész semmire. Amíg a düh dolgozik a nyirkos mélyben, semmiképp.
A dobozos követett a szemével, csak úgy a szája sarkából vetett oda egy kérdést az őrnek, megengedi-e?
Mit, pattant a kérdés, mint egy padon körömmel szétnyomott tetű.
Kifelé alaposabban körbenézni.
Minek?
Hogyhogy minek? Húzni az időt. Hogy jobban átmelegedjen a láb. Meg aztán…
Meg aztán?
Szép itt, nem?, és ércesen fölnyerített.
Illusztráció: Kádas Tibor fényképfelvétele (részlet)
Cimkék: asztalfiók, próza
