Nagyatádi Horváth Tamás: Két rövidpróza
A bíró és a napsugár
A kihalófélben levő falu egy régi halászfalu volt. A tó, amelynek nemzedékek köszönhették megélhetésüket, egyre zsugorodott, és egyre kevesebb halat adott. A fiatalok számára, akiket a halászat mestersége már nem vonzott, csak legenda volt, hogy a tópart egykor a falu határában, a Páratlan utcával párhuzamosan húzódott. Bár látták a régi cölöpöket és a stégek maradványait néhány percnyi sétára a tótól, mégis úgy gondolták, hogy a tópart mindig ott lehetett, ahol megszokták, esetleg talán egy kicsit errébb.
Alkalmanként a falu fiataljai, azok is, akik nem halászattal foglalkoztak, hanem újabb szakmákat tanultak, és a régieknek ismeretlen dolgokkal törődtek, a tó partján gyűltek össze. Tüzet raktak, bográcsban főztek, énekeltek, zenéltek és táncoltak, hogy aztán a meleg éjszakában alkoholmámoros álomba süllyedjenek. Nem ünnepelték a régi ünnepeket, de nem voltak újabb ünnepeik sem. Pusztán kiüresedett örökségük emlékezetét elevenítettek fel olyankor, félig kényszeresen, félig valami kimondatlan dologban bízva.
Azokban a napokban is egy efféle éjszaka tervét szövögették, amikor egy színes rongyokba öltözött, mezítlábas gyalog-karaván érkezett a faluba. Sötétedéskor a kocsma kerthelyiségében hangoskodtak, amikor a poros úton elhaladtak a furcsa alakok. Eleinte kikiabáltak, vicceskedő és sértő megjegyzéseket téve a jövevények felé, de minthogy azok nem reagáltak semmire, elcsendesedve néztek csak utánuk. Eltűntek a szem elől, de már nem tért vissza a kocsmai, semmitmondó vidámság. Ilyen-olyan ürüggyel lassanként csendben hazaszállingóztak…
Később azt beszélték a még halászattal foglalkozók, hogy a jövevények beköltöztek a Páratlan utca üres házaiba. Bár sosem látták őket a faluban, jelenlétük nyilvánvaló volt a lakosok számárak. Aztán arról is beszélni kezdtek, hogy a régi stégek deszkáiból egy rozoga bódét húztak fel, amire vörös festékkel ráfestették, hogy BÍRÓ. Nem sokkal rá az a pletyka kezdett terjedni, hogy azok a házfoglalók egy távoli város kipenderített bolondjai.
– Persze, bolondok mind – egyezett bele mindenki, valahol csak szóba kerültek.
Eljött a következő tűzrakás tervezett ideje. Többen jelentek meg a szokásosnál, nagyobb tüzet raktak, többet ettek és nagyobb zajt is csaptak, viszonylag közel a kalibához. Voltak, akik kíváncsiságuktól vezetve próbáltak józanok maradni, és figyelni vagy a Páratlan utca házait, amelyekben pislákoló fények égtek, vagy a bíró bódéját, míg végül mindenki, ki így, ki úgy, de elaludt. Illetve egy fiatal lány kivételével aludt el mindenki, de az is lehet, hogy ő hajnal felé csak elsőként ébredt.
Amikor tudatosult benne, hogy egyedül van ébren, arra gondolt, hogy felkeresi a bírót. Ne csak alaptalan pletykákat tudjon, hanem valami személyeset is, pedig magától sem ezt, sem mást nem tervezte. Borosüveggel a kezében magát bátrabbnak és emberebbnek érezve indult el, de a biztonság kedvéért vitt magával egy még parázsló ágat is, amit a tűzből szedett ki. Megállt az ajtó előtt, végiggondolta, hogy biztosan ezt akarja-e, aztán bekopogott.
A kopogásra semmi választ sem kapva újra és újra kopogott. Végül belökte az ajtót és belépett. Körbenézett, s bár a hajnali Nap fénye besütött a réseken,semmi mást nem látott, mint középen egy egyszerű széket. Ekkor valami súlyos hullámban bénító fáradtság ömlött szét tagjaiban. Ernyedten leült a székre, fejét alig bírta megtartani. A nyitott ajtó résén át látta a kelő Napot, amint aranyló hidat varázsol a tó vizére. Aztán a házfoglalók kezdtek előjönni, kettesével, hármasával.
Csoportba verődve, mintha tanakodnának, megálltak a parton. Azután egyikük elindult felé. A lány látta, amint a hosszú hajú, zöld-sárga-lila köntöst viselő fiatal férfi közeledik, majd odaér hozzá, de ő szólni sokáig semmit sem tudott. A férfi egyenes járása és nézése elárulta, hogy a lány múltjából, annak egy nagyon fontos napjáról jött, de a lány képtelen volt még meglepődni is.
– Te vagy ma a bíró? – kérdezte a férfi. – Mi az ítélet?
– Igen, ma én vagyok a bíró – mondta a lány –, és ítéletet hozok.
A lány hosszasan nézte a régről előbukkant arcot. Sírni lett volna kedve, vagy épp nevetni, de csak hol a parton toporgó csoportot nézte, hol a férfit, hol pedig a falnak támasztott parázsló ágat. A parázslás lassan átkúszott a régóta száraz deszkákra, hogy előbb csak füstölögjön, majd lángra kapjon.
– Mi az ítélet? Nincs sok időnk kivárni…
A bódé lángra kapott, a parton ácsorgó bolondok pedig ráléptek az aranyhídra. Ringó léptekkel indultak a Nap felé, és mintha valamit énekelni kezdtek volna.
– Bolondok vagytok mind… Bolondok vagyunk mind… Az ítéletem az örök felejtés… És emlékezzetek rá, ahányszor csak a Napba nézve hunyorogtok a fénytől.
Égett a bódé, égett a férfi, égett a lány, égett a felejtés, és égett az emlékezés. A halászok, akik a még szanaszét alvó társaság mellett vonultak el hálóikkal, utóbb megesküdtek volna, hogy azon a napon, amikor évek óta nem tapasztalt gazdag fogással tértek haza, valami furcsa illat terjengett a parton, és mintha énekelt volna a víz. Viszont hiába teltek a hetek és a hónapok, sem a házfoglalók, sem a lány, aki azóta is a bódéban ülve álmodta örök álmát, nem jutott többé eszébe senkinek.
A gondnok
Akinek volt szerencséje közelről látni, az úgy beszélt róla, mint egy hajléktalanról, aki valamiben mégis nagyon nem emberi. Volt, aki ilyen-olyan szenthez, volt, aki angyalhoz hasonlította, mások valamiféle istenséget véltek felfedezni benne, de a megítélésben közös volt, hogy mindenki egy szavakban alig kifejezhető megértés és segítőkészség végsőkig letisztult sugárzását érezte körülötte, pedig tudta mindenki, hogy ezek csak mesék, mert a kiválasztottak, akiket a gondnok egyszer bekísért a hajlékba, többé már sosem jöttek ki.
Szoborként ült a rozoga fapadon, ahol a régi irtás már tisztássá változott, talán félúton az út felől érkezőknek felállított kordonok és a fentebb kezdődő erdő között. Mivel az épület, ami előtt a pad állt, már egy ideje rejtőzőben volt, a kordon túloldalán csak a régóta ott táborozók magja lézengett. Kis csoportokban sétálgattak, tüzeket ültek körül, sátrakban vagy pokrócokon pihentek csendben, alkottak valamit vagy beszélgettek, de mindenképp vártak. Várták, hogy mikor érkezik el megszólításuk ideje.
A sátortábor területén plakátok és táblák voltak kitámasztva, vagy épp elfektetve mindenfelé, feliratokkal, idézetekkel. Különböző méretű vagy épp egész lakóautókat beborító táblaképek az eltűnő és megjelenő épületről. Ki hogy látta vagy emlékezett rá, úgy rajzolta le vagy festette meg, mert kétszer ugyanolyannak nem látta senki. Ugyanígy, képek a folyvást másuló gondnokról a padon. Attól kezdve, hogy ő nevezte magát egyszer gondnoknak kevés megnyilvánulásai során, leginkább már csak így hivatkoztak rá, hasonlóan ahhoz, ahogy az épületet is ő nevezte ugyanakkor hajléknak.
A várakozásban kétféle ember van, így volt ez megfigyelhető a domb lábánál tanyázók között is. Voltak, akik egyre lemondóbban számolták a hajlék utolsó eltűnte óta eltelt napokat, ébrenlétüket és álmukat puszta önemésztő reménykedéssé süllyesztve, hogy a következő reggelen, a következő órában vagy a következő pillanatban talán láthatóvá lesz újra a hajlék, és voltak, akik nem számolva semmit, életüket újraépítve rendezkedtek be egy végtelenülő sátorozásra, amely során bármi megtörténhet. A gondnok odafent érezte a folyamatosan jelenlevő kedélyhullámzást, de mivel nem volt dolga ezzel, nem is foglalkozott az őt lassanként avatárrá emelő népek mindennapjaival.
Ahogy teltek a hetek, egyre kevesebb rendőr volt jelen a kordon előtt, egyre kevesebb fotós és újságíró, és egyre ritkábban érkeztek politikusok és egyházi vezetők. Ezt kihasználva többen átmerészkedtek a kordonon, és indultak fel az erdő felé, aminek vagy az volt a vége, hogy a rendőrök parancsoló hívására visszatértek a táborba, vagy hogy addig mentek felfelé, amíg hirtelen lángra kapva néhány lépés alatt el nem égtek, mint már megannyian a kezdetektől. Ezek a mutatványok felélesztették valamelyest az elalvófélben levő várakozást, de az újonnan érkezőkkel együtt is egyre kevesebben voltak a táborban.
Egy csillagos éjjelen aztán elkövetkezett, amire vártak, a hajlék előtűnése. Mindenki talpon volt addigra, mert mindenki megérezte agyában a lüktetést, csak az erről szóló beszámolók voltak elég változatosak. Voltak, akik zsibbasztó vagy őrjítő nyomásként írták le és voltak, akik éteri kórusokat és zenekari műveket véltek hallani, de e két véglet között minden más is előfordult. Az emberek ébren és álmosan meresztgették szemüket felfelé, és várták, hogy az erdő fáinak körvonalai az épület takarásába kerüljenek.
– Előtűnt a hajlék – mondogatták egymásnak, egymást erősítve, a várakozók –, előtűnt a hajlék…
Mindenki hangjában ott volt a bizakodás, hogy ő maga is ott lesz a legközelebb megszólítottak között. Tervezték, ahogy a gondnokkal egy kis csoport tagjaiként belépnek a hajlék előszobájába, aztán beljebb mennek, és elképzelték, mi is fog vagy nem fog akkor történni. De ugyanúgy, ahogy felébredtek, el is aludtak a tábor lakói. Tudták, hogy így történik, mint ahogy azt is tudták, hogy másnap majd bennük lesz a tudás, amikor kell, hogy induljanak-e vagy sem…
Felkelt a Nap, és órákig nem történt semmi, ha csak nem az, hogy feltámadt az erdő irányából fújó szél, azzal a jellegzetes édeskés, fanyar illattal, és egyúttal újra a legkülönfélébb emberek áradata érkezett az út felől a táborba, hogy tanúi legyenek a már bekövetkezett és a még biztosan megismétlődő csodának. Lássák, ahogy újabb és újabb emberek mennek be a hajlékba, és nem jönnek ki, csak a gondnok és a hajlék tűnik el velük együtt, nyomtalanul, mint ahogy műszerekkel mérve nincs és sosem is volt ott.
A gondnok felállt a padról, nyújtózkodott, és anélkül, hogy hátranézett volna a hajlékra, komótos léptekkel elindult a kordonnál levő áteresztő ponthoz. Abban a pillanatban, ahogy ő felállt, emberek ezreiben tudatosult eltéveszthetetlen biztonsággal, hogy most még nem ők következnek. Valamint ugyanabban a pillanatban ugyanúgy tudatosult négy emberben, hogy most ők következnek. Aki nem egyedül volt, az elbúcsúzott családjától és a táborban megismert barátaitól, hogy odaérjen a találkozási ponthoz.
Mire a gondnok odaért, ők is odaértek, és igazolták magukat a rendőrségi ponton, hogy néhány óra múlva pontos utolsó ismert tartózkodási hellyel bekerüljenek az eltűnt személyek nyilvántartásába. Hatalmas némaság borult a táborra, mintha ez már egy rítus része volna, ahogy a kiválasztottak baktatnak felfelé. A kérdés, ha volt is, percekkel ezelőtt végleg eltűnt, hogy akarják-e azt, ami következik. Persze, hogy igazából soha senki nem akar olyasmit, ami nem áll másból, csak megfogalmazhatatlan kérdésből és kétséges kimenetelű, lezárhatatlan válaszlehetőségekből.
Mire a közel negyedórás séta végére felértek a hajlék elé, már szótlanul is úgy ismerték egymást, mintha egymástól sosem eltávolodó ikertestvérek volnának.
– Én a küszöbön átlépve hazajutok, ahogy még sosem jártam otthon, a házban, amely nem épült fel, a családommal, amely nem lett enyém…
– Én a küszöbön átlépve a mennyekbe jutok, amely épp olyan lesz, amilyennek a nagymamám gyerekkoromban lefestette…
– Én a küszöbön átlépve egy üres, fekete szakadékba zuhanok, és a zuhanásnak sosem lesz vége.
– Én a küszöbön átlépve abba az erdőbe érkezem, amelynek fáit és tündéreit közel húsz éve rajzolom, folyamatosan, fáradhatatlanul.
Aztán a gondnok intett és megálltak. Visszanéztek a feléjük sóhajtó tömegre, amely hősnek, áldozatnak vagy éppen kiválasztottnak látta őket. A gondnok kinyitotta a bejáratot, intett nekik, és ők sorban beléptek a nagy fényességgel fürdető előszobába. Bent a gondnok megölelte valahányukat, amitől elfelejtették azt is, hogy valaha emberként éltek. A gondnok kinyitott egyet a belső ajtók közül, és az elhívottak egyesével átléptek rajta. Következő lépésével mindenki pontosan odakerült, ahová tudta már, hogy kerülni fog.
A gondnok kilépett, aztán intett lefelé, mire odalent hajnalig tartó népünnepély kezdődött, ő maga pedig leült a padra. Néhány csepp könnyel a szemében arra a végtelen boldogságra gondolt, amelyben a most eltűnők holnap reggel egy más világban ébredni fognak, ahol az lesz az első dolguk és fogadalmuk, hogy álmukban megismert testvéreik keresésére induljanak a nagyvilágban.
Illusztráció: Deszkabódé (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
