Budapesti szegletek (1.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves … Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett emlékmegidézéseket most itt is olvasóink elé tárjuk!
Budai Katalin
Egy sarokhoz
Leírom, mert sem százalékot nem kapok a reklámért, sem esély nincs, hogy ezeket a sorokat bármikor olvassák az érintettek, tehát a név: Ranyák Üvegtechnika.
Valljuk be, nem igazán tetszetős és jó hangzású családnév, de erről nem tehet senki, nem ezért érdekes. Hanem hogy még mindig megvan, működik. Körülbelül 35-36 éve költöztek a kilencedik kerület két patinás utcájának, a Liliomnak és a Tompának a metszéspontjához. Kirakatüvegük, pipettákkal, borfokolókkal és mellszívókkal tele, szembenéz a Tompa-udvar felirattal, mely felett a költő szoboralakja áll, az első emelet magasságában, különleges ornamensként. Éppenséggel Vajda János is lehetne, a Tompa utcában volt ama földszintes ház is, melyben egykoron Vajda Az üstökös című versét írta, s ezt tábla örökíti meg. Nos, Ranyákék annyiban szóltak bele az életembe, hogy Liliom utcai lakásunk egyik fala érintkezett azzal az üzlethelyiséggel, melyet ők kibéreltek. Korábban három elüldözött apáca néni osztozott az utcára nyíló helyiségen, beszédük is áthallatszott, sőt, átkopogtunk, ha át kellett jönniük vigyázni rám. Ehhez képest az üvegfúvás rettenetes kínokat okozott, komoly zajártalmat. Eltagadhatatlanul, visszavonhatatlanul. A mai időkben ebből nyilván évekig tartó pereskedés, ügyvédek meggazdagodása vagy verőlegények bérlése lenne – akkor még beszélni lehetett egymással. Megoldottuk: Ranyákék (talán egy testvérpár, vagy apa-fiú) úgynevezett nagyszobánk – ennek is van története, utcára nyíló, elhagyott kocsma volt, mikor apáméknak kiutalták, s ők befalaztatták a bejárati ajtót – nos, ennek a helyiségnek a falát szigetelő szürke vakolattal kenték be. Csökkentett a hangerősségen, de nem annyira, amennyit esztétikailag rontott. Egy szoba, melynek szürke, érdes az egyik, hosszanti fala – nem volt túl megnyerő, főleg hogy az ágyam is mellette állt. Visszagondolva az a furcsa, hogy semmi konfliktus nem lett, sem anyázás, semmi. Sőt, amikor szükség lett rá, kaptam tőlük mellszívót is ajándékba.
Most is működnek. Nem látom túl gyakran, kicsit fáj arra járnom, 28 évet nem lehet kitörölni. Minden más: hatalmasat változott a Belső-Ferencváros képe, sétálóutca lett a Tompa, osztálytársaim lakóházai közül is több eltűnt, a 6-os villamos fordulója már nincs meg, felszedték az Angyal utcai sínpárt, posztmodern, újgazdag társasházak virítanak szerteszét, egykor a Ferenc térig már sosem mentünk, a Balázs Béla utcába, rossz híre miatt még úgy sem; most éttermek, kis szállodák vannak arra, és jól is van így. Furcsamód a Liliom utcai ház megvan, csak kapott egy szép, klasszicizáló emeletráépítést, hogy az egykori szoba-konyhás emeleti lakásokból kétszintes nagy apartmanok lehessenek. Érintetlen az egykori filmforgatás helyszíne, a legendás Apa című film, Szabó István rendező szülőháza is. És érintetlen a kirakat. Liliom utcai előhívott képeim száma végtelen: most mégis a hangalak előhívta térképzet az erősebb, a Ranyák.
Csete György
Szentháromság tér
Budapesten a Szentháromság tér több okból is kedves a számomra. Az első, ez a legfontosabb: a tér építészeti szépsége és fontossága. Onnan nemcsak a templom nyílik, hanem rá derékszögben a Magyarság Házának a bejárata is. Ott, amikor a hetvenedik életévemet betöltöttem, kiosztottak egy folyóiratot*, amelyben tettem egy rövid vallomást. A vallomásban leírtak igazak, és a történet folytatódik.
Csorba László
Hol sírja domborul
…unokája leborul.
És áldó imádság mellett elmondja szent nevét.
Illetve csak mondaná, mert nincs unokája. Más meg nem tartotta nyilván, hol az a sír. Törékeny felesége nyomtalanul fölszívódott az időben. És a sír sem domborul már rég, mert akkor tudnánk, merre van. A csontok azonban még ott lehetnek valahol a földben.
Ez is Budapest egyik titka. Sok van neki. Egyszer talán megfejtjük együtt.
* * *
Láttam hasonló sírt kiskamaszkoromban. Talán innen „jön” az egész. A hatvanas évek elején még a Vár alatt, a vízivárosi domboldalban nagy üres foltok éktelenkedtek a bérházak között: a lebombázott épületek túlélő telkei. Mára beépült valamennyi. Akkor azonban még tágas grundok – az elemista srácoknak az a varázsvilág, ahol Nemecsek és Áts Feri együtt focizik a Pásztorokkal és Csónakossal. De nemcsak focizik. A bokrok alján üreg nyílt, amelyen át pincébe ugrottunk le, tompa dobbanással. És a falban – kanállal kapargattuk, miként Schliemann Henrik Trója romjait – emberi csontok, fogak, állkapocs. Apám kedvenc zseblámpáját, húgom hajkeféjét is magammal vittem, olyan gonddal próbáltam kipucolni a maradványokat a téglafalból. Aztán egy nap hőbörgő kamaszcsapat zúdult alá az üregbe, akiknek vezére – ősi neolitikus recept szerint – még territoriális alapon vívta a hatalmi háborút. Úgy ítélte meg, hogy engedély nélkül hatoltunk be felségterületére, így kaptunk gyorsan pár csengő pofont. Kiss Laci barátom kevesebbet, talán mert neki nem volt veszítenivalója – én azonban bőgve sem akartam otthagyni a zseblámpát és a hajkefét, így kicsit nehezebben fogtam fel, hogy itt és most nem a csekély számú jó fog győzni a túlerőben levő rossz ellen… Már egyetemista voltam, amikor anyám egyszer előszedett egy papírdobozt, amelyben még benne volt egy fél állkapocs…
Az ostrom idején sokan halhattak meg az óvóhelyeken, akiket nem lehetett kellő tisztességgel eltemetni. Valószínű, hogy egy ilyen halottat rejthettek el a pincefal üregében lakótársai, miközben a fejük felett robbantak a szövetséges repülőgépek bombái. És ha egy ilyen lövedék telibe találta a házat, és a menekülők valahogy kijutottak a felszínre, a pince a halottal együtt évekre gazdátlan maradhatott. És talán mi, kiskamasz „régészek” voltunk az elsők, akiknek az elvadult grund mélyén újra megszólalt a sírvilág.
* * *
„Megvagy! – így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét.
Megvagy! – így szól a vadász,
gyönyörrel,
A leányra nyújtva jobb kezét.
S rezzent kézből kis pillangó elszáll,
A leány rab szép szem sugaránál.”
A vadász már nem ül a lesben, mint Vörösmarty Mihály gyönyörű versében, hanem ott áll fönn a magasban, a Szent Zsigmondnak szentelt egykori budai vártemplom hátsó falára támaszkodó óriás szökőkút tetőpontján, és talán tényleg a Vértesig ellát királyi tekintete. Stróbl Alajos mester a monumentális szobormű központi alakjai mellé ültette a lányt, akinek „hervadása lilomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté”. Egy őzikét simogat éppen, miközben a vadászcsapat tagjait figyeli, a nagy reneszánsz uralkodó háza népét, a kutyákat, meg a túloldalon a kesztyűs kezén sólymot tartó, csuklyás udvari csillagászt, Galeotto Marziót. Talán innen jöhetett az ötlet, hogy Hunyadi Mátyás udvarának másik ismert itáliai humanista tudósa is a közelben, a nyugati várfalon kapjon bronz emlékjelet.
Antonio Bonfini 1427 táján született az Ascoli Piceno melletti Patrignonéban. Szimbó-lumnak is tekinthető érdekes véletlen, hogy pontosan 500 esztendővel később, 1927-ben Magyarország éppen Itália segítségével lépett ki a világháborús vereség utáni külpolitikai elszigeteltségből. Bethlen István miniszterelnök persze elsősorban a Jugoszláviával szembeni közös revíziós együttműködés alapján találta meg az összhangot a világháborúban győztes Olaszországgal. De tudjuk: Róma már korábban, a soproni népszavazáshoz adott segítséggel is jelezte, hogy a trianoni tragikus kérdéskörben jóval megértőbb a magyar revíziós álláspont iránt, mint korábbi szövetségesei. A politikai és a gazdasági együttmű-ködést a kulturális és tudományos kapcsolatok bővítése követte, a hivatalos lépéseket pedig civil kezdeményezések egészítették ki. Ezek körébe sorolható az a gesztus is, amelyről így számolt be a Magyarország című lap 1934. december 19 i száma: „Festetics Domonkos gróf csertői nagybirtokos felajánlotta a fővárosnak Mátyás király híres történetírójának, Bonfiniusnak bronz mellszobrát, Farkas Zoltán szobrászművész alkotását. A székesfőváros a kormányzónak ajánlotta fel a művészi szobrot, amelyet a királyi palota főkapuja melletti térségen állítottak fel. […] Pontosan délben érkezett lakosztályából Horthy Miklós kormányzó, Vértessy kabinetirodai főnök és Somkuthy tábornok, a katonai iroda főnökének kíséretében.”
Az ünnepi beszédet Sipőcz Jenő főpolgármester tartotta. Nem csupán a két ország ezeréves kulturális érintkezéséről emlékezett meg, hanem a jelenbeli együttműködésről is, azzal zárva szavait, hogy „legyen ez a szobor az ősi magyar dicsőség emléke, a magyar jövő reménye és az olasz–magyar barátság hirdetője”. „Ezután a kormányzó átvette a szobrot – folytatódik a tudósítás –, [majd] két testőr elhelyezte talapzatára a kormányzó hatalmas koszorúját.” Beszédet mondott Colonna herceg olasz követ is, míg Ascoli városa (Bonfini tágabb szülőhazája) nevében Fradella polgármester koszorúzott. A helyszínt egyébként igen jó érzékkel választották ki az alkotók: akkoriban még ide vezetett föl a nyugati várfalra támaszkodó Palota-út és egy Ybl Miklós tervezte lépcső is.
A gesztusok sorozata azonban ezzel nem ért véget. Fél esztendő múltán a jeles mecénás, Festetics gróf és az alkotóművész – immár Budapesttel összefogva – a szobor újabb példányát Ascoli Piceno városának ajándékozta. A másolat annyiban különbözött budapesti társától, hogy posztamensét Árkay Bertalan tervezte, és olyan motívumokkal díszítette, amelyek eredeti mintái Mátyás király reneszánsz budai palotájának kőfaragványait dekorálták. A Pesti Napló cikke szerint 1935. június 4-én került sor az avatásra az ascoli városháza, a Palazzo Comunale udvarán. Az olasz miniszterelnök, Benito Mussolini nevében az a Medici del Vascello államtitkár üdvözölte a részvevőket, akinek családja pár évvel korábban szintén eljegyezte magát a magyar kultúrával: az őrgrófi família Tevere-parti palotáját vette meg ugyanis a magyar állam 1927-ben, hogy benne a magyar tudománynak, kultúrának és művészképzésnek otthont adjon az Örök Városban. „Mi, olaszok és magyarok arra vagyunk teremtve, hogy könnyen megértsük egymást – hangoztatta az államtitkár Ascoliban, a vendégek tiszteletére adott villásreggelin. – A Mátyás király korában legvirágzóbb olasz–magyar barátság ma is tart és tartani fog évszázadokon át.”
Az ikerszobrok története azonban eltérően alakult. Éppen tíz esztendővel felállítása után, a Várnegyed 1944–45 fordulóján zajló ostromában a budai Bonfini-szobor találatot kapott és nyomtalanul elpusztult. Bár a környék képe ezt követően jelentősen megváltozott – a palota nyugati teraszának épületeit és az ide fölvezető lépcsőt nem állították helyre –, mindig akadt, aki szorgalmazta a humanista tudós emlékművének rekonstrukcióját, már csak azért is, mert a tönkrement emlékművek között azon kevesekhez tartozott, amelyeknek nem voltak politikai komplikációi. Így pl. Prohászka László, a budapesti szobrok történetének szorgalmas kutatója a Magyar Nemzet hasábjain 1990. március 9-én megjelent cikkében éppúgy javasolta a helyreállítást, mint 1994-ben megjelent, Szoborsorsok című kötete vonatkozó fejezetében. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium Reneszánsz Év – 2008 címmel meghirdetett programja keretében azután erre is sor került. Fáskerti István kőfaragómester és munkatársai Ascoliban szilikonmintát vettek a szoborról, ennek segítségével újraöntötték, majd Szilágyi András szobrászművész – finoman átköltve az Árkay Bertalan-féle modellt – újrafaragta a talapzatot. 2009. január 21 én, a programsorozat záróünnepségeinek sorába illesztve avatta fel Hiller István oktatási és kulturális miniszter, Horváth Csaba fővárosi alpolgármester és az Ascoliból érkező Andrea Maria Antonini alpolgármester.
* * *
„Habent sua fata monumenti” – érthetjük a 2. századi római grammatikus, Terentianus Maurus nevezetes mondását a szobrokra is. Különösen alkalmasak ugyanis arra, hogy egész közösségek történelmi emlékezetének legyenek összetett jelentéseket hordozni képes helyszínei. Így az a Bonfini-szobor, amelyet Budapest 64 év után kapott vissza, nemcsak a kiváló humanista tudós és az olasz–magyar barátság emlékét idézi, hanem az alkotóét, Farkas Zoltánét is. Ha felütjük A magyar legújabb kor lexikona 1930-ben, illetve a Ki kicsoda? Kortársak lexikona 1937-ben megjelent köteteit, megtudhatjuk, hogy a szobrászművész és praktizáló ügyvéd 1900. március 27-én született Cinkotán, szülei Farkas Márton orvos és Hirschler Róza. A jogi egyetem után elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát is, ahol Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, Radnai Béla és Telcs Ede is tanították, de irányadó mesterének Stróbl Alajost tekintette, aki mellett 1926-tól pár évig tanársegédként is dolgozott. Tudását Párizsban nem kisebb mesternél tökéletesítette, mint a Rodin segédjeként csakúgy, mint saját remekműveivel világhírűvé váló Emile-Antoine Bourdelle. Farkas Zoltán tehetségét díjak sora fémjelezte: 1921-ben a Ferenczy-féle szobrászati díj, 1923 ban a Műcsarnok Mention Honorable elismerése, 1925-ben a Lipótvárosi Kaszinó díja, 1926-ban a Barta Károly-féle díj és az Egyházművészeti Kiállítás szobrászati díja, 1929 ben a barcelonai világkiállítás ezüstérme, 1930-ban az Egyházművészeti Kiállítás Mention Honorable elismerése jutott osztályrészéül. A hazaiak mellett kiállított Varsóban, Göteborgban, Stockholmban, Barcelonában, Genfben, Nürnbergben, New Yorkban is, munkái bekerültek a Szépművészeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum, a Parlamenti Múzeum, a Varsói Nemzeti Múzeum gyűjteményeibe. Manapság az Akadémia utcában a Bem-tábla, a Régi Zeneakadémia falán (az Andrássy úton) a Liszt-emléktábla őrzi nevét – de ő faragta a genfi Liszt-emléktáblát is.
Farkas Zoltán 1929-ben nyitotta meg ügyvédi irodáját, és e kettős minőségében – jogász és művész – lett ismert és sikeres szereplője a két világháború közötti magyar köz-életnek. A húszas évektől dolgozott jogtanácsosként a Spanyol Királyság budapesti követségén – értékes munkájáért a spanyol uralkodó a Katolikus Izabella-rend (Orden de Isabel la Católica) lovagkeresztjével tüntette ki. Nyilván ez irányú tevékenységével függött össze, hogy 1934-ben ő készítette el a Buda 1686-os felszabadításáért küzdő spanyol katonák ma is álló, szép emlékdomborművét (Mészáros Árpád építésszel együtt) a budai várfal északi szakaszán, a Bécsi kapu közelében. Farkas ügyvéd úr – Gulyás Pál adatai szerint – kiváló nemzetközi jogi és szerzői jogi szakcikkeket is írt, míg a művészeti közéletben a Nemzeti Szalon elnökeként aratott elismerést. A Bonfini-szoborért pedig az olasz király, III. Viktor Emánuel a Korona-renddel tüntette ki.
De ez a kiváló ember, a nagyszerű művész és remek jogász sajnos oly korban élt e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, és az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Hogy mit élt át Farkas Zoltán ebben az iszonyatos korszakban, megtudhatjuk, ha föllapozzuk Giorgio Perlascának L’impostore címmel megjelent naplóját, amelyben az olasz fiatalember a háborús Budapesten átélt élményeit írta meg. A cím igazat mond, Perlasca, mint tudjuk, igazi csaló és szélhámos volt! A háború végnapjaiban egy olasz élelmiszer-ipari vállalat üzletkötőjeként tartózkodott Magyarországon, emellett egykori falangistaként, a spanyol polgárháborúban Franco tábornok mellett harcoló önkéntesként jó kapcsolatokat ápolt a Spanyol Királyság budapesti követségével is. Amikor azután a nyilas puccsot követően a spanyol diplomaták elhagyták a magyar fővárost, mert nem akarták elismerni Szálasi uralmát, Perlasca kiadta magát spanyol ügyvivőnek, és e minőségében sok ezer üldözött életét mentette meg a spanyol követség által szervezett ún. védett házakban. Nos, ez a cégéres „csaló” az embermentő munka során a legszorosabb kapcsolatba került Dr. Farkas Zoltánnal. Az Eötvös utcában állt a spanyol misszió épülete, és ahogy Perlasca írja, „a követségen lakik Farkas Zoltán ügyvéd, aki már több mint 20 éve jogtanácsosa a spanyol diplomáciai képviseletnek. Tanácsokat ad Sanz Briznek jogi ügyekben, ha kell, tolmácsol.” Amikor Perlasca közölte a követségi személyzettel, mire vállalkozott, többek ellenvetéseivel szemben örömmel konstatálhatta, hogy „Farkas doktor azonban teljesen egyetértett velem”. Farkas szerezte meg Carl Joan Danielsson svéd követ egyetértését is ahhoz a megoldáshoz, hogy bár Stockholm vállalja a spanyol érdekek védelmét, ezt ne hozzák nyilvánosságra, mert akkor lehetetlenné válna Perlasca vállalkozása. Azt ezt követő hetekben-hónapokban Perlasca végig Farkassal beszélte meg, mit hogyan csináljanak, mit kell hazudni a nyilasoknak, milyen legyen a kapcsolat Spanyolországgal, miképp szervezzék meg a védett házak felügyeletét és ellátását. Ennek során valamiféle munkamegosztás is kialakult közöttük. Perlasca a kemény fellépés híve volt, míg Farkas sokszor óvta: „egy diplomata nem beszélhet így”, figyelmeztette, mert félt, hogy rájönnek a csalásra. Gyakran kétségei voltak az alkalmazott módszerek törvényességét és diplomáciai érvényességét illetően, de belátta, hogy nem lehet mást tenni. Ő nem volt képes olyan akcióra, ami nem volt törvényes. Nem tudott hazudni, agresszívan követelni, szemrebbenés nélkül csalni a jó érdekében. Gyakran kritizált, fékezte a túl merész ötleteket, ugyanakkor persze nem ellenkezett, ha Perlasca másként döntött – és így együtt új utakat, új módokat találtak a cselekvésre.
Idővel a berni spanyol követség útlevelet küldött Perlascának, amellyel legálisan elhagyhatta volna Magyarországot – de visszatartotta őt a védett házakban lakók sorsa miatti aggodalom. Félig tréfásan ezt mondta Farkasnak: „Kedves Ügyvéd Úr, ha én elmegyek, nem marad senki, akinek Ön elmagyarázhatná a nemzetközi jogot, a megfelelő szabályokat, a törvényességet stb., ezért úgy döntöttem, hogy maradok, még ha ez nem is fog tetszeni Önnek.” De időnként az ügyvéd is okozott galibát az „ügyvivőnek”. December 25-én Perlasca az egyik védett házat látogatta meg, amikor a következő jelenetre került sor. Mint írja, „Farkas – bár ezt mindenki ellenezte – elkísért. Délután 5 óra körül a Mussolini téren megállított minket egy nyilas banda. »Spanyol követség« – mondtam. A banda vezére azt állította, hogy ez nem elég, így megmutattam neki az útlevelemet és a diplomatakártyámat. De az a hülye a gépkocsivezető és Farkas útlevelét is akarta. Amikor látta, hogy az ügyvédnek magyar neve van és magyarul beszél, feldühödött és pisztolyát lóbálva ki akarta szállítani barátomat a kocsiból. Zsidó disznónak nevezte, úgy látszott, hogy helyben meg akarja ölni. Szerencsére megjelent egy magas rangú katonatiszt és visszatérhettünk a követségre. Megmondtam Farkasnak, többet nem hagyhatja el az épületet.”
Ezt a szabályt persze nem lehetett betartani, mert Perlasca nem tudott tárgyalási szinten magyarul, így a hatóságokkal való összecsapásokra sokszor magával kellett vinnie az ügyvédet. Azok között, akik közösen viszik vásárra a bőrüket, sokszor alakul ki mélyebb rokonszenv és baráti szeretet. „Farkasról nehéz írni annak, aki nem író – emlékezik vissza Perlasca. – Talán mert ügyvédi hivatásában akadályozták, azután amiatt, hogy az üldözöttek egy bizonyos csoportjához tartozott, de küzdeni akarásból is, meg talán azért, mert a kultúrembert zavarta a bizonytalanság, mindezért nagy és értékes segítséget adott embermentő munkámhoz.” Visszaemlékezett egyik első találkozásukra, a Hungária Szállóban rendezett szilveszteri mulatságra 1943 végén. Farkas bécsi arisztokratacsaládból származó feleségével jött el (Perlasca megjegyzi, hogy az asszony katolikus vallású volt), és úgy táncolt, akár egy fiatalember – ám fáradhatatlan vidámságával ellentétesek voltak kiábrándult szavai. – Ez talán az utolsó táncestély az életemben – mondta illúziótlanul az éjféli koccintásnál „az antibolsevista küzdelem harcosa, nemzeti hős, ügyvéd, irodalmár, a humanistákhoz hasonló lelkületű szobrász” (ezek Perlasca jelzői). Azt mondta, „eddig a közösség önvédelmi harca folyt, de ez immár reménytelenül átváltozik az egyének túlélési harcává, ahol a legsötétebb barbárság és egoizmus uralkodik. Egy év múlva láttuk – ismerte el Perlasca –, hogy teljesen igaza volt. Azt is mesélte Farkas, hogy aznap (tehát 1943 szilveszterén) reggel szokás szerint üdvözölte a Várban Horthy kormányzót, aki azonban már megöregedett, fáradt és reménytelen.”
Perlasca megemlíti, hogy Farkas az egyik legrégibb magyarországi zsidó családból származott, ősei még Mária Terézia idején költöztek be, és ő magyarnak tekintette magát. Elmehetett volna Olaszországba (ahol a feleségének voltak érdekeltségei), illetve Spanyol-országba is – ezt a német megszállás után a spanyolok kifejezetten felajánlották neki, arra hivatkozva, hogy megvan az állampolgársága –, de ő azt felelte, hogy magyar akar maradni és nem hagyja el ezt a földet.
Ahogy múltak az iszonyattal teli napok, és kiderült, hogy Perlasca blöffje beválik, a nyilasok elhiszik, hogy a semleges Spanyolország jóindulata érdekében érdemes teljesíteni az ál-ügyvivő követeléseit, Farkas elismerte, hogy olasz barátjának igaza volt. Az új adminisztráció lumpen homo novusai nem tudták, mik a diplomáciai szokások, akik pedig a régiekből megmaradtak, nem figyelmeztették őket erre, mert gyűlölték őket. „Nem, minden érdem az Öné – hárította el Perlasca szabadkozását Farkas –, mert én, mint zsidó és olyan ember, aki kötődik a szabályokhoz, nem tudtam volna idáig elmenni,. ahogy Sanz Briz sem – így hagytam Önt cselekedni, de szkeptikus voltam az eredményt illetően.” (Ángel Sanz Briz korábban ügyvivőként vezette a spanyol követséget, és ő állította fel a védett házaknak azt a rendszerét, amelyet Perlasca „működtetett” tovább.) Amikor kiderült, hogy Madrid nem dezavuálja az ál-ügyvivő intézkedéseit, „Farkas sírt a meghatottságtól – írja Perlasca –, és állította, hogy csak az öreg, kedves Spanyolország találhat valamilyen átfogó megoldást a helyzetre”.
Farkas – Perlasca szerint – szocialista liberális monarchista volt, toleráns ember, aki sokféle véleményt el tudott fogadni, és eltérő álláspontját rendkívül udvariasan képviselte. Ám ha valaki becstelen, tisztességtelen, hamis módon érvelt és viselkedett, akkor váratlanul bedühödött. Egy jellemző példa: 1944. szilveszter estéjén, amikor a követségre menekültek együtt koccintottak az új esztendőre, egy E. N. nevű olasz emigráns – miután Perlasca Francóra ürítette poharát – éles hangon közölte: köpök Francóra, és meg is tette – mire Farkas annyira megdühödött, hogy nekirontott N.-nek és megütötte, úgy kellett őket szétválasztani. Miután lenyugodott, így panaszkodott Perlascának: „Ilyen az emberi hála: akiken segítenek, azok a jótevőik ellen fordulnak.”
1945. január 15-én érte el a front az Eötvös utcát, mire gyorsan zászlót cseréltek: a spanyol helyett a svédet tűzték ki, a spanyolt pedig elővigyázatból elégették. Farkas meg-könnyezte a lobogó pusztulását – de nem volt sok idő az elérzékenyülésre. Aznap este bekövetkezett a tragédia. Egy német gránát a házhoz közeli sarkon telibe talált egy orosz üteget, mire a szovjetek azt hitték, a követségen náci partizánok lapulnak, akik egy titkos rádióadó révén adták le az információt. Megrohanták az épületet, vadul kutatni kezdtek, és összeverték, akit csak találtak. Iszonyú lett a felfordulás, mindenki üvöltött, sírt, kiabált. Sajnos Farkas is elveszítette a fejét, és Perlasca hiába próbálta rávenni, hogy maradjon a felesége mellett. A rádiót kutató oroszok a pincében lévő szén alatt két láda fegyvert találtak, pisztolyokat – ám ezek nem valódi fegyverek voltak, hanem a korábbi követ, Miguel Angel de Muguiro muzeális gyűjteménye. Farkas próbálta elmagyarázni a helyzetet, de nem hittek neki, mi több, őt, továbbá két civilbe átöltözött rendőrt, akik a követségen kerestek menedéket, az oroszok rémesen megverték. Utána azonban a katonák megtalálták a borraktárat, és egy ideig nyugalom lett.
Perlasca ekkor egy idős asszonyt Farkasért küldött, de az ügyvédet nem találták sehol. Végül a portás szólt, hogy úgy tudja, hárman kiszöktek a tetőn át, és megpróbálják elérni a Pester Lloyd közeli épületét vagy a rendőrség idegenrendészeti osztályának házát. Reggel 4 óra felé jött az orosz parancsnok, és egy hölgy segítségével, aki perfektül beszélt oroszul, végre sikerült eloszlatni a félreértéseket: nem nácibarát, hanem éppen hogy náciellenes menekültekről van szó, akik felszabadítóként várták az orosz hadsereget, a pisztolyok pedig múzeumi tárgyak. A tiszt immár mindent megértett, és nagy ivászat lett a kihallgatás vége. Január 16-án reggel a front továbbgördült dél felé, már az Operánál dörögtek az ágyúk, így az Eötvös utcában enyhült a nyomás. Az emberek kis csoportokban elmentek, csak Farkasné maradt, meg a követség alkalmazottai. Perlasca ellenőrizte a védett házakat, majd Raul Wallenberget kereste – aki aznap reggel indult el Debrecenbe és tűnt el a világtörténelemből, egyelőre ismeretlen időre. Amikor visszaért a követségre, megtudta, hogy megtalálták Farkas szétzúzódott holttestét az egyik szomszédos ház udvarán. A rendőrök, akik vele voltak, elmondták, hogy megcsúszott a jeges tetőn. „Iszonyú csapás volt ez számomra – önti szavakba megrendülését Perlasca –: nagyszerű barátom, ez a tiszteletre méltó ember, egyike az utolsó még létező úriembereknek, elment közülünk, miközben az olyasféle hitvány bűnözők, mint pl. N., megmenekültek.” Külön fájdalmat okozott annak tudata, hogy Farkas immár nem láthatta azt az örömet és elégedettséget, amit a vállalt hosszú küzdelem sikere eredményezett. „A felesége folyton azt kérdezte – idézi emlékeit Perlasca –, hogy miképp lehet az, hogy az ő Zoltánja, ez a mindig nyugodt és éles eszű ember, elfogadta azt az ostoba ötletet, hogy a tetőkön át meneküljön, otthagyva a családját? A választ keresve – folytatja Perlasca –, azt hiszem, értem, mi történt: a tragikus események hosszú láncolata aláaknázta Farkas morális és fizikai állapotát, és miután brutálisan összeverték, és látta, hogy a rendőrök menekülnek, anélkül követte őket, hogy reálisan fölmérte volna, tényleg képes-e keresztüljutni a tetőkön. A követség udvarán temettük el. Mielőtt elhagytam volna Magyarországot, ismét elmentem oda, hogy utoljára elbúcsúzzam tőle. De az emléke soha nem fog elmúlni a szívemből.”
* * *
Eötvös u. 11/B. A Spanyol Királyság budapesti nagykövetsége. A misszióvezető, D. Enrique de Pastor de Gana érdeklődve hallgat, mert sok mindent tud arról, ami hatvanhét évvel ezelőtt történt. De a spanyol forrásokban úgy szerepel, hogy az Oktogonnál lőtték le véletlenül Farkast. Ángel Sanz-Brizre hivatkoznak – ő már nem tért vissza Pestre, ám így hallhatta valakitől, aki nem ismerte pontosan a részleteket. A követséget 1944-ben irányító ügyvivő emléktáblája kint van az utcai fronton. Embermentő munkáját A Világ Igaza címmel ismerte el a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet.
Állunk a nagykövet szobájának ablakában és lenézünk a nemrég fölújított udvarra. A keramitkockákkal szépen kirakott térben jó néhány gesztenyefa állt egykor. Két sudár példány ma is megvan belőlük. Talán egyikük tövében domborulna az a sír, ha még domborulna. De a spanyolok csak a hetvenes évek elején költöztek vissza a házba, addig sokféle intézmény bérelte, használta. Az információs lánc megszakadt, alighanem mindjárt a háború után. Átnéztem a budapesti temetők nyilvántartásait, és ezekből a hónapokból semmi nyoma ilyen nevű halottnak. Lehet tehát, hogy valahol a földben, a gesztenyés gyökerek között még mindig ott fekszenek az igaz ember csontjai.
Egy táblára az ő nevét is fölírjuk majd, hogy az unokák tudják, hová kell leborulniuk.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2012/6. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, környezet
