Napút-díj 2017
Druzsin Ferenc irodalomtörténész, egyetemi tanár kapta életművéért a Napút folyóirat idei elismerését, amelyet szeptember 28-án, csütörtökön este adtak át Budapesten – mondta el az MTI-nek Szondi György, a kiadvány főszerkesztője.
Az Ajtósi Dürer sori Nádor Teremben tizenegyedik alkalommal osztották ki az irodalmi vagy tudományos életműért odaítélhető Napút-díjat, amellyel a folyóirathoz és a Cédrus Művészeti Alapítványhoz kötődő, ezekkel egy ars poeticát valló alkotókat tüntetik ki.
A Napút-díj két részből áll: egy Mészáros Róza által készített egyedi díszoklevélből, a Napút-levélből, valamint a Tóth Sándor éremművész által alkotott szintén egyedi éremből. A díjat hagyományosan az őszi napéjegyenlőséghez közeli időpontban adják át, kifejezve ezzel, hogy olyan, az életük delelőjén álló kiváló alkotókat ismernek el, akik szakmailag és emberileg is bizonyítottak már.
Az elismerés korábbi díjazottjai között volt Kiss Anna költő, drámaíró és író, Lászlóffy Csaba költő, Mohás Lívia pszichológus és író, Erdélyi István régész, Lászlóffy Aladár költő, író, Radnóti Zsuzsa dramaturg, Katona Tamás történész, Bertalan Tivadar képzőművész, látványtervező, író, Doncsev Toso szociológus, kisebbségi szakember, író és Szepes Erika író, klasszika-filológus, irodalom- és vallástörténész is.
* * *
Laudáció
A laudo latin ige, annyit jelent, mint méltatni, dicsérni, védőbeszédet tartani. Kellemes, vonzó műfajnak látszhat a laudáció, de nem annyira az, mint gondoljuk. Ha valahol, itt nagyon nehéz megvonni a határt a személyes elfogultság és az értékítéletek között. Próbálom hát nem elfelejteni, hogy van ilyen határ. Nem lépem át. Már kétszer írtam monográfiát olyan íróról, aki valaha ismerős, barát volt a számomra. Írás közben nem pislogtam folytonosan az égre, vajon mit szólnak a mondataimhoz. Ha nekrológot írtam, akkor sem. Így szemtől szemben sem fontosabb az őszinteségnél semmi. Szó, ami szó, nehéz dolog az elfogultságokat kordában tartani, de azért lehet. Merek hát személyes lenni. Szeretném, ha ez többletet adna mondandómnak, és nem az igazságértékét koptatná.
Bevallom, sok mindenre vagyok tanú. Közelről vagy távolról de Druzsin Ferenc életére, műveire mindig figyeltem, nem csak úgy félszemmel, hol aggódva, hol büszkén, de mindig. Több, mint negyven éve. Hol egyszerűen az olvasója voltam, hol a kritikusa. Ifjúságunk idején a kollégája. Akkoriban fogalmunk se volt róla, milyen fiatalok vagyunk. „Én már huszonkilenc vagyok, vallotta be. Sokallta. „Én meg már huszonnyolc, mondtam szinte szégyellősen.” „De huszonnégynek se látszol, vigasztalt.” Hát ilyen régi az ismeretség. Tanúja vagyok annak, ahogy rajongtak érte a hallgatói a kaposvári Tanítóképző Intézetben (amiből később főiskola, majd az integrációs hullámmal egyetem lett, ahova pályája végén óraadóként visszatért.) Lehet, hogy az orosz irodalomért is elsősorban miatta rajongtak. Csehovért is, Ajtmatovért is. Ahol ő tanított, megérezték az orosz nyelv szépségét. De sikere volt a tanári focicsapat szenvedélyes csatáraként is – még hollófekete hajjal. Kutatóként, tudósként mindig a szláv irodalmak körében képzeltem el. S most a Napútban az Arany János évforduló alkalmával ünnepeljük és kap díjat.
Már a születésével is a szlávsághoz kötődött. A szülőfalu, a somogyi Tarany vend falu. A Muraközből vándoroltak ide. Azt se tudnám, kik a vendek, de a nyugati határszélen születtem, ahol a kis cselédünk vendül énekelt gyerekszobában. Druzsin Ferenc szinte anyanyelvi szinten még három szláv nyelvet megtanult. Horvátul, oroszul, bolgárul. Az utóbbinak története van. De hadd említsem meg előbb azt, hogy sokáig kötődött a szülőföldhöz. A jó hírű, közoktatásban jegyzett kaposvári Táncsics Gimnáziumban tanult. Itt volt kezdő tanár, aztán hét évet töltött a tanítóképzésben. Az sem véletlen, hogy Nagyatád irodalmi hagyományairól írt könyvet. Ez a Taranyhoz legközelebbi város. (Angyaltenyérnyi világban, 2005.) Ha nem falu szülötte, tán azon sem fáradozik annyit, hogy a „falusi színmű” mint műfaj polgárjogot nyerjen. L. „Valami tiszta, égből szállt sugár…”(Gárdonyi Géza és Bródy Sándor „falusi színművei”2013.)
1975-1980-ig a szófiai kulturális intézet igazgatója volt. Úgy éreztük, innen aztán igazán egyenes út vezet valamelyik egyetem szláv tanszékére. Botorságnak látszott, ha visszavárjuk. Tudtuk, hogy más dolga van a világban.
Tudhattunk persze egyet s mást arról is, hogy egy szakterület lehet telített, hogy a tanszékeken vannak foglalt, bérelt helyek, hogy tárt karokkal talán senkit se várnak. De mégis?! Ha egy ember negyvenéves, és egy fél életen át valamire készült, túl merészek élete forgatókönyvében a hirtelen vágások. Nagy elszántság és rengeteg energia kell az ilyesféle változások elfogadásához és átéléséhez. Az lett volna a természetes, ha Bulgáriából hazatérve például Jordan Radicskovról ír doktori értekezést. De minden másképpen volt, mint az életben annyiszor.
Druzsin Ferencet az ELTE Tanárképző Kara majd 19. századi magyar irodalomtörténeti tanszéke fogadta. Az egyetemi hierarchiában végül rektorhelyettes lett, tudományterületén professzor, habilitált doktor. Mindenféle késettséget behozott. Több, mint három évtizede töretlen ívű pálya van mögötte. Százada a tizenkilencedik, amelynek határait csak egyetlen műfaj, a dráma kedvéért lépte át. Köze van ehhez a színházszerelemnek ahhoz is, hogy debreceni egyetemistaként Latinovitsot látta a színpadon, fiatal tanárként pedig kaposvári színház aranykorának első évadait élvezhette. Legutolsó könyve is a XX. század első évtizedeinek drámáiról szól. (Az élet föltételes megállóhelyén c. könyve 2016-ban a Napkút Kiadónál jelent meg.)
Már tudjuk, nem akkora az áldozat, és nem olyan éles a fordulat ezen a pályán, mint korábban hittük. Bulgáriában valami történt. Olyasmi, mint az ösztöndíjas Nagy Lászlóval, akinek a bolgár és a délszláv költészet fordítása közben a saját költészete látomásos-metaforikus nagy poézis lett. Érdekes módon a magyar költői hagyomány is ott érintette meg igazán.
Druzsin Ferenc szinte euforikusan élte át a népköltészet jelentőségét és az irodalmi művekre tett hatását. Bármily furcsa, de Szófiában került igazán kapcsolatba a kortárs magyar irodalom alkotóival is. Bulgária mást is jelentett. A debreceni egyetemről annak idején feleséget hozott magának egy életre. Szófiából rég vár gyermekükkel, egy kisfiúval tértek haza, szláv neve lett: Iván.
Első könyvei a 90-es évektől kezdve már ennek a másik Druzsin Ferencnek az alkotásai. A Hiedelmek költészete (1998), az Ünnepek költészete (1999) és A nevetés költészete (2003) olyan, mint egy triptichon. Példatára Arany Toldijától Tamási Áron Énekes madaráig, Fáy Andrástól Tömörkényig, Tolnai Lajostól Petelei Istvánig sok mindent kínál. Csaknem mindig és mindenre a folklorizmus felől nézelődik, a komikum kérdésköréből például kiragadja a népi nevetéskultúrát. Eötvös Károly nyomán nagyon hiszi, hogy a nevetésszegény világ veszélyes, hogy „Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, aki jóízűen nevetni nem tud.” Ebben biztosan igaza van, de arról, hogy a reformkor „vidám” idő, nem tudott meggyőzni. Még ha van is vidámság benne.
Nemcsak a pályájával okozott meglepetést. Irodalomtörténészként is egyfolytában is meg akar lepni bennünket. Élvezettel szeret bele elfelejtett művekbe. Bizonyára sok mindent felébresztett. Sok mindent már a könyvei őriznek. Sose érdekelte, hogy mely kutatási témák divatosak éppen. Számolhatott azzal is, hogy az elfelejtett művek ébresztése nem mindig sikerülhet. Bizonyára ezt belátva mégsem írt Babay Józsefről könyvet. A Mi huszonketten…-nel próbálkoztam magam is, de aztán beláttam, az irodalmi művek szívverése valamely okból megállhat. Az említett regénnyel ez történt. Elég volt egy motívum hozzá. Talán a legtöbbet és legszenvedélyesebben azon fáradozott, hogy Tolnai Lajos Báróné ténsasszony c. regénye újra a helyére kerüljön. Valóságos perújrafelvételbe keveredett. „Nálam nem vizsgázhat le senki, aki ezt a könyvet nem olvasta”, mondta. Úgy vélem, Barta Lajos ébresztése sikerült a legjobban, de hát őt egészen sose felejtettük el.
Választott témái meghatározzák a módszerét is. Ritkán számíthat arra, hogy az olvasói élmény áll a szövegek mögött. Kénytelen az illendőnél hosszabban mesélni el a cselekményt. Mindig nagyon gazdag szépirodalmi példatárral dolgozik. Nem nélkülözheti.
Tárgyáról és annak holdudvaráról mindig rengeteget tud. És kikezdhetetlenül alapos. Annyira, hogy ez az alaposság néha már tehertétel is.
Végül is szerencséje volt a tizenkilencedik századnak, hogy Druzsin Ferenc Arany Jánosékhoz szegődött.
Tisztelt Professzor Úr, kedves Feri, szeretettel köszöntelek a Napút díjazottjaként:
Komáromi Gabriella
Budapest, 2017. szeptember 28.
Illusztráció: Sal Antal és Kállay Kotász Zoltán fényképfelvételei (2017)
Ezek is érdekelhetik!
Haikuest / Tájékoztató →
Rövidesen megjelenik a Napút 2020/02. száma! →
Toót-Holló Tamás Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült →
