Kovács István: Két vers
Balatoni vihar
Visszaemlékezve 1963 egy nyári estjére
A tihanyi Golgota lerombolása után
három évvel
egyszerre megborzong
a nádborostás part…
Mintha hirtelen
borotválni készülődne
fékezhetetlen habzó dühében
a szél.
A közeledő hullámok éle
mind kifenve.
Fekete-szürke felleggubák
torlódnak egymásnak
a hosszan nyújtózkodó
ágyúdörejre.
Varjú-srapnelek robbannak
a jegenye-fasorban,
s hangszilánkjaikkal
belekárognak
a nagy amnesztiával áltatott
pillanatnyi csöndbe…
A tó fölötti felhők
térdben, bokában megtört
villám-gólyalábakon
szökellnek kiszámíthatatlanul
arra-erre.
Micsoda tánc?
űr-döngölő
az összetört víztükörben,
s a felhők
benne kavargó labirintusában!
A politika malomjátékában
hol megtűrt,
hol betiltott tviszt is lehetne.
E barbár órában
nincs helye
keringőnek, tangónak,
filmbeli francia négyeseknek,
bár elejtett keszkenőként
ellebben
egy-egy megriadt sirály
a végtelenbe hullámzó múlt felé is.
És ha a jövőbe vinné
a röpte?
Ahol a még szinte
csecsemő-gyermek
krikszkraksz villámokat rajzol
a papírlapnyi égre.
Anélkül, hogy félne.
A kikötők, strandok
Küklopsz-tornyai
szélvésztől begyulladt
szemmel hunyorognak
a vörhenyes sötétségben.
A néptelen parton elmosódik
a sebtében homokba vésett
kérdés:
ki zúdította átkozódva ránk,
idegen hullámaival
a messzi tengert?
Tartásában
szoborszerű fiatalember
bámulja
a hullámtörő kősáncnak
zúduló vízfalat
újra és újra
megbabonázva.
Tudja, hogy nem nyílik meg…
De hátha…
Bukovina
A szerződéskötéskor nagy-nagybácsim
a halál tenyerébe lábfejével csapott,
a gránát azt vitte el, s nem a fejét,
amelyet kezességül meghagyott.
Úgy bicegte át az életet, oly félszegen,
mintha valakinek adósa volna.
Bukovina!… Bukovina!.. – mit tettél vele,
hogy mindig készségesen megállt
e túlvilágot felverő jelszóra?
Illusztráció: Balatoni vihar (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
