Jakab István: Világszépe (Selejtező)
Mi másról is beszélhetnék itt, míg mustradarabként, kinek minden domborodását, homorulatait alaposan végigmérhetik, állok önök előtt tisztelt zsűri és nézőink, mint a szépségről. Persze önök mindannyian azt gondolják, mi másért gyűltek volna ide, hogy a szép: fiatal nő. S tulajdonképpen ez így helyes, mármint, hogy így gondolják, hiszen ki is mondana ennek ellent, ki is állíthatná az ellenkezőjét. Hát én, tisztelt zsűri és nézőink, bizony én leszek az. Mert persze szép, nyilvánvalóan minden, mi mellyes-faros, mi ívelt, mi nyers hús selymes bőrbe takarva, s hozzá még a haj, e fájdalmas lobogás, mondom, nem is akarnám meggyőzni önöket a tévedésükről, amire egy egész elméje vesztett világ épül végső kétségbeesésben, hogy bizony elperceg egykettőre az ifjúság, és sóvárgást, üres fékevesztett sóvárgást hagy maga után: ez a szépség versenyeztetése.
Most én más oldalról közelítenék tárgyamhoz, s ebben sajnos végső csapást kell mérnem egy velejéig aljas és hazug világképre, szüleimére, akik szerint csak pozitív, előre (hova is?) vivő, kellemes dolgokkal szabad tömni az elmét, csakis jó gondolatok viszik előre az embert és (ha gondolnak rá, ahogy mégse, soha egy pillanatra se) emberiséget. Jó ideje töprengtem azon, mit is értsek pozitív gondolaton, mert legtöbben a sikert, amiben viszont látom, mindig több a véletlen elem, mit a szándékos, így aztán gondolat semmiképp se lehet, hisz a gondolat olyan kőtömb, ami alól nyugodtan ki lehet húzni a talapzatot, akkor is megáll, lebeg az űrben.
De ez most egy kissé túl elvont gondolatmenet, belátom, és látom az önök arcáról az értetlenséget, nem mintha maga a verseny nem kívánná meg, nehogy üres bábszépek nyerjék, hogy elmés is legyen az ifjú leányzó, értelmes dolgokon járjon az agyacskája, s azt képes legyen tudomására hozni a többieknek.
Szóval inkább egy történetet mesélnék el önöknek, hogy megértsék, mert amikor nehéz gondolat fölmerül, mindig valamilyen történet képes csak azt átvinni.
Azzal kezdődött, hogy meghalt a nagyapám. Nem, nem ezzel, azzal, hogy megbetegedett. Egyszer már korábban is úgy rángatták vissza erre a partra az orvosok egy infarktusból, most, illetve akkor ez a betegség végzetesnek látszott: rák. Hogy addig miért nem sűrűn látogattuk meg őket, külön stúdium tárgya lehetne, ma minden egymást követő generáció oly végzetesen összevész valami piti anyagiakon, nyilván ez esetben is ez történt. Túl nagy házban pöffeszkedtek nagyszüleim, még akkor is, ha apám húga velük lakott a családjával. Nem tudom, talán apám nem kötődött annyira a szüleihez, vagy – mondom – követelt vagy kért valamit, valamennyit, és nem kapott, vagy anyám bírta rá, hogy kérjen-követeljen, mondom, nem tudom. Ritkán engedtek hozzájuk, s ha együtt tiszteletünket tettük náluk, érezhető volt a fagyos légkörön, hogy van valami téma, amit kínosan kerülnek. De az is lehet, hogy csupán azért jártunk igen ritkán (szinte soha) hozzájuk, mert az a család mag, amelyet szüleim, hogy önállóságukat mindenáron bizonyítsák, elképzeltek maguknak, nem tűri egy korábbi generáció elképzeléseit az életről, s így aztán hipphopp összevesznének. Szóval ritkán láttam őt, mármint a nagyapámat még akkor is, amikor ép volt, hát még attól fogva, hogy halálos kór burjánzott az altestében. Kaptunk ugyan hírt arról, hogy halad előre, s milyen új tünetek jelentkeznek nála, de soha nem láttuk, így aztán váratlanul ért, amikor elhalálozott. Anyagi viták ide vagy oda, a temetésen megjelentünk, apám és anyám, ahogy illik, komor képpel betámolygott a ravatalozóba, bennünket az öcsémmel, jól figyeljenek, nehogy ne a legkedvezőbb kép maradjon öregapánkról bennünk, mikor még élt és virult (lásd a fentieket, hogy alig láttuk élni és virulni, mert nem láthattuk őket), kívülre tereltek, egy padra ültünk, mintha mit tudom én, csak afféle külső, esetleges szemlélői lennénk az eseménynek. Így aztán úgy csavarozták rá az öregre a szemfedelet, azaz a koporsó tetejét, hogy nem láttam, láthattuk őt halotti pompájában.
A temetés rendben lefolyt, éjjel viszont álmot láttam: nagyapám fölült a koporsóban, s rám mosolydult.
Na, ennek az arcnak a szépségéről fogok a továbbiakban előadni. Nem azért, hogy eltérítsem önöket, bár lehet, ezt is szeretném, hanem hogy hagyják abba a hazudozást, s gyökerezzenek le a végső szépségben: egy halott emberarcban.
Mert nem a kellő dalmahodás, sem a lágy ívek, ígéretes homorulatok, nem a vörösség, nem a lüktető hús, hanem ez, a viaszsárga kihegyesedett orr, a járomcsontra ráfeszülő bőr, egyedül ez a szépség. S talán ez terelt a festészet felé, mert egy végső látomásban ezt az arcot szeretném megfesteni teljes valóságában. S valóban: még csak a bevezető leckéknél tartok, óvodák falait pingálom tele, mindenféle édenkerttel, virágokkal, madarakkal, virágokkal, ugrándozó gyermekekkel satöbbi. De mintha csak kerülném a viaszsárga színt, meg kell érni rá, mint az ikonfestőknek, akik, állítólag napokig-hetekig böjtöltek, mire a mandorlás Gyermeket az Anya ölében ábrázolhatták. Szóval én is böjtölök most, a színek böjtjét, azért kékítek, zöldítek, vörösítek, és, igen, sárgítok is, de ezt az egy színt kerülve.
Visszatérve az arcra: furcsálltam, hogy nem nyitja ki a szemét, s talán a mosolyt is csak úgy képzeltem rá, csaliként, hogy bátran lépjek csak közelebb.
A halálos nyugalom az arcán.
Annyi mindenre ráizgul az ifjú. S persze leginkább a szépre. A napfény, az árnyak, egy csupasz fehér falé például, a pillék semmilyen számtannal ki nem számítható röpte, az érett gyümölcs, a kezek, a sima bőr, de akár a ráncok is, mit tudom én, sorolhatnám napestig. De minden csupán gyufalángnyi izgalom, elhamvad egykettőre. Nem így ez az arc, tisztelt zsűri és nézőink, nem így. Mintha kőből lenne faragva, de mégis hús, ha hideg is. Még több élet belegondolható. Nem, nem még több, mert nincs viszonyítás: az összes. Az ég egy adta világon minden. Ez az arc nekem a csillagrobbanás, amelyből elemeink, így tanítják ugye a fizikusok, csillagászok, vétettek, ez minden madár és minden bogár, légy, lepkeröpte és minden virágnyílás és minden lehullt szirom és minden nedves növekvés és kiszáradás, áradás és apadás, lobbanás és hamvadás, minden, értik minden egyes egyszerre. Talán Van Gogh mondta, szeretem a festményeit, tisztelt zsűri és nézőink, ahogy önök is, minden bizonnyal, miért tülekednének különben előttük, hogy a sárga az Isten színe. Én ezt úgy módosítanám, hogy a viaszsárga, a halott arc sárgája az. Ez az utolsó fölfénylés, ami éppúgy látszik mindenütt a mindenségben, mint egy csillag fölrobbanása. Visszfény, mert a levetett fényburok, a lélek már távol, bejár mindent, amitől a test esendősége, lassúsága, piti életgondok, hogy jár-e a meny által feltüzelt fiúnak valamiféle előörökség, megfosztották. Ez a tündöklő visszfény marad utánunk. S aki ettől megfosztja az ifjút, az halálos bűnös. Annak minden úgynevezett pozitív gondolata hazug szemét.
Így beszéltem volna, beszélnék a helyében.
Illusztráció: K. Nagy Lajos fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
