Karsai János: A legenda őrzői
Az ünnepre gyönyörű zászlódíszbe öltözött a város. Színes lobogókkal ékesítették az utcákat, Schwyz, Uri és Unterwalden címerei mellett Luzern kék-fehér vásznai lobogtak a Rigi felől fújdogáló langyos szélben. A Reuss partján a frissen megmunkált fa illata keveredett a hegyek és vizek szagába. Werner Stauffacher, a schwyzi fia, Walter, és Pfeifer von Luzern utódja, Konrad iszogattak az Rathausquai egyik kocsmájában. Mindketten az újonnan elkészült hídban gyönyörködtek, a fedett Kapellbrückében, mely a római korból származó Wasserturmra támaszkodott. 1333-at írtak, éppen egy éve csatlakozott a kanton a „Három Ősi Szövetség”-hez, méltó megünneplése volt az újonnan épített átkelő a történelmi eseménynek. Lehetett hallani, hogy a Weinmarkton szólnak a dobok és a trombiták, zenekarok járták a várost, a Mühlenplatzon kézművesek árulták a portékáikat. A Kornmarkt felől bukkant fel Walter Tell, akit nagy örömmel invitáltak asztalukhoz.
– Ez az ünnep valahol megboldogult atyádat is élteti, hiszen jelentős szerepe volt szabadságunk kivívásában – köszöntötte a férfit Konrad. – Ő indította el azt az ellenszegülést, amely a morgarteni csatában csúcsosodott ki. Igyunk a hősre, népünk egyik jelképére! – emelte fel a kupát.
– Köszönöm jó kívánságaikat, de azt hiszem illendő lenne néhány félreértést tisztáznunk – törölte le a sörhabot szájáról a legendás íjász fia. – Először is atyám nem vadász volt, hanem békés, egyszerű pásztor. Jövedelmünk nagy részét az eladott tej és sajt jelentette, míg az Úr 1288. évében fejés közben fejbe nem rúgta egy tehén. Akkor változott meg benne valami, hamarosan szert tett Küssnachtban egy számszeríjra, és a naptól kezdve vadászként járta az erdőket. Mindenre lőtt, ami mozgott. Anyánkkal számtalanszor kérleltük, hogy térjen vissza az egyszerű gazdálkodó élethez, de nem hallgatott ránk. Reggel fütyörészve nyakába vette a rengeteget, és csak este került elő, nyíljárta mókussal, sünnel, vagy macskával. Zsákmányát büszkén a konyhaasztalra tette, abból kellett elkészíteni a vacsorát, mind a mai napig nem felejtem el a frissen megnyúzott sündisznókat!
Nem érezte a veszélyt, képes volt bármilyen őrültségre. Furcsa, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a neve nem jelent mást, mint meggondolatlan. Persze, hogy átevezett a viharban a révész helyett a menekülő Baumgartennel, akit azért üldöztek, mert megölte a feleségével erőszakoskodó Wolfenschiessent, a császár rossbergi várnagyát!
Az altdorfi események sem pontosan úgy estek, ahogyan az emberek beszélik. Atyánk nagyapánk, Walter Fürst előtt akart kivételesnek vélt íjásztudományával dicsekedni, akkor találta ki, hogy lelövi fejemről az almát. Mit tehettem? Igyekeztem eltökéltségét erősíteni, nem a bizonytalanságának teret adni, még magam bíztattam. Közben majdnem a nadrágomba csináltam a fa tövében, fejemen az almával. Azzal vigasztaltam magam, hogy egy rossz útra tévedt nyílvessző szenvedés nélkül vet véget az életemnek. Szerencsénk volt.
A helytartó, Hermann Gessler, ezen a demonstráción háborodott fel, elborzadt a produkció láttán, és atyámat, mint közveszélyes bolondot, a küssnachti vár börtönébe akarta becsukni. Mint ismert, sikeresen megszökött a viharos vierwaldstatteri tavon.
Többször megemlítette, hogy szarvasok nyomára bukkant a Holegasse környékén, lesből lő majd egy szép példányt. Szegény helytartó pont akkor haladt arra, amikor célba vett egy szarvastehenet, s a nyílvessző őt találta el a zsákmány helyett. Nem csoda, hogy ezek után katonák keresték szegény zavarodott atyámat, a schwyzi bíró, Itel Reding, könyörgött, hogy adja fel magát neki, méltányos elbánásban lesz része, de ő csak egyszerűen Tök Alsónak nevezte a törvény emberét, és a hegyek közé menekült.
Ez magyarázza, hogy a morgarteni csatában nem a kantonok seregeiben szolgált, hanem a schwyzi törvényen kívüliek szabadcsapatában harcolt, mivel elméletileg még mindig felelnie kellett volna korábbi tetteiért. Mi sem találkoztunk vele sűrűn, gyakran csak egy küszöbre helyezett mókus jelezte, hogy a házunknál járt. Azóta sem szeretem az apróvadakat Aztán egyszer csak elmaradoztak a zsákmányok, nem hallottunk róla jó ideje. Nem tudni mikor és hol hagyta el ezt a világot.
Walter Stauffacher és Konrad von Luzern csendesen nézegették a kupák falán megtelepedett sörhabot. Mindketten úgy érezték, hogy jobb, ha ezt a történetet nem adják tovább. Gyönyörködtek a fedett fahídban, és közben abban bíztak, hogy Walter Tell alaposan leissza magát, és belefullad a Reussba.
Karsai János a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Tell Vilmos (Marian Kamensky karikatúrája)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
