Lászlóffy Aladár: Dühöng a déli szél
(regényrészlet)
Hunyadi kiadta a parancsot: a várból senki sem léphet ki, a folyókon senki sem kelhet át! Ha mozgás van, így tudható, nem a miénk, hát odasújtunk. Éjjel-nappal. Hallhatta jól mindenki.
– Csakhogy itt már nem emberi bölcsesség, hanem isteni akarat kezdett dönteni – bölcselkedett magában a fráter, de Kapisztrán csúnya, komor, elszánt arcára nézett, és a gondolatot megtartotta magának. Tudta, milyen nagyra tartja Kapisztrán Hunyadit. Aligha lehet hízelegni neki bármilyen gánccsal. Akár Istenre hivatkozóval is. Lehetséges, sőt valószínű, hogy Isten Hunyadit is legalább annyira kiválasztotta erre a próbára, mint Kapisztrán testvért. Esetleg még a harmadikat: Carvajal bíborost is, akitől már három napja megjött a levél, melyben tudatja, milyen közel jár a segélyhaddal, s megtiltja ennek a kettőnek, hogy nyílt ütközetbe bocsátkozzék addig, amíg ő meg nem érkezik. A három János háborúja ez. Szegény szultánocska, aki már napok óta farkasszemet néz – azt sem tudja, kivel. Mert megfontolandó lett volna a jeles pápai nuncius parancsát megszegni, hogyha seregek élén valóban ideér végre, s persze főleg, hogyha a török az ostromot előbb el nem kezdi, s be nem hatol az alsó városba. De annak, úgy látszik, elfelejtett levelet írni a legfőbb tekintély.
Így aztán, mivel ez a két János is most éppen külön, egymástól elég messze járt, Kapisztrán semmilyen rendeletnek nem engedelmeskedett, mert nem kell tekintetbe venni az emberi parancsokat, ha ott ékeskedik fölöttük az isteni. János, a vajda, fővesztés terhe alatt nyilván csakis azért tiltja meg az átkelést, mivel tudja, hogy ezt a fegyvertelen, gyakorlatlan csürhét az első szélfúvás elviheti. De alkalmas időben használható lehet.
Hát habozás nélkül beugráltak a csónakokba, tolongva igyekeztek le a partra, s utánuk, ahogy a ladikok, tutajok csak bírták. Odaát már tegnap óta a belső várért folyik a küzdelem, s mi itt tétlenkedünk. Igaz, hogy tegnap már megtörtént egy csoda is. Az egyik szerzetes a bástyafokon térdre bukott, és jajongása messzire hallatszott: „Én édes Jézusom, jöjj a segítségünkre, ne késlekedj, szabadíts meg minket, akiket drága véreddel megváltottál!” – és a magasban imádkozóban a harcolók Kapisztránt sejtették, futótűzként híre ment, hogy itt van már, közöttük van. Szilágyi Mihály, amikor megpillantotta a falakról, rémülten kiáltozott: – Ne jöjjetek át, atyám, ne jöjjetek! Mindnyájan oda fogtok veszni!… Kapisztrán rá se hederített. Zászlói mögött lassú lépésben megindult gyalog az ágyúk első sora felé. Ő ment elől, födetlen fővel, mögötte mintegy ezer keresztes, de utánuk loholt, aki csak átért, a pár ezer főre szaporodó tömeg, ahogy a csónakokból kiözönöltek, háborúban tapasztalatlan, szegény, fegyvertelen, sarutlan, gyámoltalan, öreg vagy rokkant koldusnép, köztük meglehetősen sok szerzetes, istenhátamögötti völgyekből híveik élén nekivágott papocskák. Annyi fegyverük sem volt, amivel egy marhacsordát meghajszolhattak volna.
Pedig a szultán körüli hadak még meg se moccantak, a gyalogság egész tartaléka s a teljes lovasság érintetlenül, pihenten toporzékolt, hogy mikor lehet rárontani erre a hangyabolyra.
A szultán mindazonáltal nem sietett. Három éve elfoglalta Bizáncot, és szabad útja volt már a Boszporuszon át. A Balkán államai mind a birodalom kebelén ébredtek, s meglenne a nyugalom is egyelőre, ha a magyar királyság azon a címen, hogy régi jogot formál ezekre a területekre, nem törne be folyton minden irányból. Egyelőre Hunyadira oda kellett figyelni tehát, de ha az idén sikerül megkaparintani végre Nándorfehérvárt, máris nagy lépés lenne a nagy tervek irányába.
A terv világos és logikus volt: a várat délről átkarolva körülzárni, valamivel északabbra a vízi erőkkel elállni a Dunát, hogy semmilyen felmentő sereg már bele ne szólhasson a küzdelembe, amikor az ágyúzás elkezdődik…
Áprilisban indultak, június elején itt is voltak.
Nándorfehérvárnak a Kalimegdánon volt egy meglehetős fellegvára, lenn, a város körül kettős várfal húzódott, s északon, épp ahol a Száva a Dunába ömlik, jókora erődfalak, védművek voltak még.
Az európai részek hadereje jobb szárnyával a Dunára támaszkodott, az ázsiai hadak bal szárnyukkal a Szávára, így szabályos félkörívet alkottak. A várfalat gyakorlottan, gyorsan megásott futóárkokkal igyekeztek minél jobban megközelíteni. A hajóhad máris, Zimonynál fennebb, láncokkal össze-vissza kötözve a folyam teljes szélességében lehorgonyzott.
A külső kettős fal nem tudott huzamosan ellenállni az ostromágyúknak, annak a közel háromszáznak, melyet idáig elcipelni már önmagában nagy haditett volt.
Július 14-én végre Hunyadi is megérkezett. Öt óra hosszat tart ki a török hajóhad, aztán megsemmisül. Három hatalmas gálya süllyed el, négyet elfoglalnak, a többi megrongálva menekül a vár alá, ahol a szultán dühében felgyújtatja őket egytől egyig.
Hunyadi felmentő serege előtt szabaddá vált az út a várba. De hát miféle hadsereg ez?… A zömét valamiért ott is marasztják a nagy cigányszigettel egy irányban, túl a Száván.
Huszonnégy órai szakadatlan lövetés után a szultán maga áll a rohamoszlop élére. Július 21-e van, és az iszonyú, feszült csendben, a döntő roham előtt a déli napsugár megolvasztja az agyvelőt. Na most, vezényel a szultán, és kitör a rettenet…
– Csupán a csukott szemű embernek nem beszédes a tekintete! – szokta mondogatni Lópofa, a karintiai hadnagy. Azzal kezdte, mikor kis seregét reábízták, hogy sorra mindenkinek a szemébe nézett. Aki állta a tekintetét, azt tette meg helyettesének: Maxot Freisingből.
Egy hete vannak itt, Nándorfehérvár alatt. Nem ettek három napja. Tilos átkelni szembe, az ostromlott vár felé a Száván, ott különben sincs élelem, még azok számára sem, akik ott laknak, ahogy szellemeskedve a parancs továbbításakor a léha magyar küldönc hatszor is elmondta, olyan jónak találta. Porvihar sepert át tegnap alkonyatkor. Max akkor látta meg a nagy cigányszigetnek nevezett homokpadon a fejőskecskét. Fehér és kövér volt, békésen ballagott a kunyhónyi bokrok között. Most mit csináljak veled? – szidja fojtottan Lópofa, mert most már Max sem néz a szemébe: saját összeharapdált kezét, csuklóját nézi. Az éjjel kiderült, hogy a kecske kutya. Max szégyelli magát, ez a kisebb baj. De most, amikor minden fegyverforgató behemótra a legnagyobb szükség van, most nyomorítja meg magát.
János testvér Isten embere. Németország népei prófétának tekintik. Ha akarná, ujjának felemelésével nagy zivatart támaszthatna!… De mannát ő sem hullat…
– Itt a győzelem ama nagy napja, amelyre vártunk! Menjünk rájuk! – kiáltozta Kapisztrán. – Itt a kedvező pillanat! Rohanjátok meg a kereszt ellenségeit! Ne féljetek azoktól, akik asszonyokat, gyermekeket ölnek. Csak a testet ölik meg, a léleknek nem képesek ártani.
A környezetében botladozó fráterek között akadt valaki, aki megpróbálta rimánkodva visszatartani.
– Ne menjetek! Álljatok meg! Atyám! A pogányok, mint a dühödt oroszlánok, készek elnyelni bennünket! Mindnyájunkat meg fognak ölni, le fognak kaszabolni. Ennek így semmi haszna sem lesz… iszonyú vereség lesz a vége!…
– Aki fél, fusson, most meneküljön! – kiáltotta Kapisztrán. – Negyven évig erre az alkalomra szomjúhoztam, ezt kerestem, ezt vártam! A mártírkoszorút!
Mindenféle zeneszerszámok, dudák, dobok, csengettyűk, furulyák kerültek elő a göncök alól, a tarisznyákból, és megmoccant a gyülevésznek tűnő had, elbűvölten követve Kapisztrán minden rendeletét. A Duna s a Száva között nagy földnyelvig jutottak, s az elsők már előkerítették, amivel át lehessen kelni, amikor az ellenség is észrevett valamit, s idelőtt egyet.
– Nesze, Száva, neked is egy halleves! – üvöltötte valaki az első sajkában, amikor török ágyúgolyó csapódott közébük, és süllyedni kezdtek.
*
Akárhogy füleltek is mindkét oldalon a másik nyelvén értők, azt, hogy iszonyatos, meg-megszakadó dobpergés kezdődött délben, szinte mindenki hallotta, de a kihirdetett szöveget nem. Azt, hogy aki elsőként tűzi ki a Próféta zöld színű, aranyfélholdas lobogóját az ebhitű gyaurok erődjének utolsó tornyára, azt a mesés kincsek mellé pasai méltóságra is emeli a szultán. A beálló nagy csendet végül velőtrázó üvöltés rázta meg: ez vezette be a rohamot. Szörnyű küzdelem kezdődött, az Átkozott Jankó várának romos emeleteiről szurokba mártott, égő rőzsekötegek hulltak a felfelé igyekvőkre. Allah katonái mégis elérték volna a kitűzött pályadíjat, ha nem is a zöldselymet muszlinnal, csak a szokásos, tépett, de minden iszlám jelképnél jobban ismert, mert még Ázsiából magukkal hozott őstörök lófarkas jelvénnyel, ha odajön valaki is török részről, talán maga a szultán, hogy mérje, számba vegye az eredményt, a teljesítményt. Persze hol volt már akkor az az indulatban kimondott nagy szó! Gyerekes vagy minden esetre patetikus semmiséggé fonnyadt az elmúlt órák hevében, tüzében, gyehennájában.
Mert hát melyik zászlóra is figyeljen ebben a zűrzavarban a zsűri? Allah hatalmas! Úgy van. Csak nem egészen mindenható. Mert ekkor már vagy öt török zászló lobogott az éjféli sötétben, villogó vörös tűzvilág vagy kék füst hátterén, a várfokokon. A hatodikkal, az egyetlennel, melyre odanéztek éppen, egy derék szerb elszántan levetette magát a mélybe.
Azt mondják: ezek ketten sohasem értek földet, hogy testüket összezúzza, felnyársalja valami felfele meredő törmelék, lándzsahegy, nyárs… Azt mondják: két ilyen összefonódott, zászlórúdra csavarodó testet senki sem talált, még akkor sem, amikor vetkőztetők a temetetlenül maradt, már bűzlő tetemeket a Dunába hajigálták, akiket keresztény temetésre, még tömegsírra sem tartottak méltónak… Azt mondják: ezek ketten még most is zuhannak lefelé, a sötét semmibe, a megoldhatatlan gyűlölet, a kibogozhatatlan és egymásnak feszülő igazságok pokla felé.
Mert még átélni, elszenvedni is mást éltek át a törökök, s mást ezek a magyarnak nevezett keverék hadinépek, akik semmiképp sem vágynak az igaz hitre térni, s beengedni efféle odvaikba, mint ez itt, a fényességes szultánt. Amikor a gyaurok Jézus nevét kezdték kiáltozni, olvadt ólom hullott, a törökök úgy érezték, hogy nyílzápor hull rájuk az égből, élettelenül esnek össze sorra, anélkül hogy fegyver érintené őket.
Hunyadi? Valahol ott volt. Mindenütt ott volt. A fellegvár legfelső teraszán. Egy gálya fedélzetén. A remegő lovak közt a lélekvesztőkön, kompokon, tutajokon. Kezében buzogány, kezében híres suhintású kard, kezében gyutacs, kanóc, fáklya, a napszaknak megfelelően, másikkal lándzsanyélre, zászlórúdra támaszkodik, korlátba vagy egyenesen Jákob lajtorjájába kapaszkodik, mélyen kihajol, mint az a Dugovics Titusz nevezetű, aki előre megfontolt szándékkal veti le magát, magával rántja a törököt a lófarkas hadijellel, ám ő csak karintéssel jelt ad, mondjuk a sógorának, Szilágyi Mihálynak, de lehet, magának a szultánnak, gúnyosan, hogy bosszantsa, hogy egye a pulykaméreg, de talán tényleg a halállal folytatja a régi nagy bújócskát. Hunyadi a fellegvárban tartózkodik, amikor látja a keresztesek önállóskodásának, fegyelmezetlenkedésének, parancs-megszegésének ekkora sikerét, és átlát, beismer, átcsoportosít, haditerv-részletet módosít, alkalmaz, adaptál az új körülményhez, helyzethez, lehetőséghez: az ellenkező oldalon, szárnyon maga is kirohanásra szánja el magát. Amiről egy perccel, egy órával ezelőtt még szó sem lehetett, hát így van ez a haditervekkel, a fontos részletek leszögezésével, szóval a török jobb szárnyára veti magát, azzal a várőrséggel, amely az előbb azt se tudta már igazán, hogy meddig tud védekezni. Egyszer csak odaérnek, igen, elfoglalják szívós, szuszogó, szúró-vágó küzdelemben az ostromágyúkat, és a török ellen fordítják. Ebbe gyakorlás közben is bele lehet szakadni, hogyha nem zavarják, legfennebb türelmetlen ordibálással sürgetik az embert. Itt, most gyermekjáték, mint álomban a hóemberdarabokat, úgy emelik, taszítják, ejtik egymás lábára, sütik egymás izzadtságtól sistergő hasához ezeket a tüzes, merev fenevadakat és bumm! Az elsők már meg is szólalnak, eldörrennek azoknak a kezén, akik egy perccel előbb még nem ismerték ezt a sárkányfajzatot, csupán a magukét, de hol van az már?…
A török roham szinte percek alatt félresöpörte, visszaszorította az elöl haladókat. Persze eközben végzetes hibát követtek el: ahogy a lovasság előrenyomult, az ágyúk fedezetlenül maradtak. Akármilyen sötét volt, Hunyadi felismerte a lehetőséget, és kitörést parancsolt. A romok minden csorbafogú odva, kapuja, szája ontani kezdte a némán és fegyelmezetten kirohanókat, s a tusa rövid volt. Elfoglalták az ágyúállásokat, és a török lovasság hátába irányították.
Már működött a fülsüketítő magyar ágyútűz, amikor Szilágyi Mihály döngette meg szeretett sógora hátát, s a fülébe ordibálta:
– Nem lehet olyan rossz lépés, hogy te a védelem javára ne fordítsd rögtön. Facsarintos egy elme vagy, János!
– Pedig nagyon egyszerű: az ellenség szemközt jön rám, s ha győzni akarok, mindig csak úgy kell fordítanom ezt-azt rajta, hogy megmutassa a hátát.
Itt sírtak, itt nevettek, itt imádkoztak, sziszegtek, káromkodtak fájdalmukban és fogcsikorgató páros táncukban az emberek.
Ez csupán az egyik csata volt, az egyik ostrom. Annak is még alig a közepe.
Azok, akik fejvesztve futottak le a folyó fele, már-már tarkójukon érezték a török paripák forró leheletét, igazán nem sejthették, mi megy végbe a lovasság háta mögött. Volt, aki már meg sem érte a csoda születését, mert őt érték utol hamarabb a lándzsahegyek.
Fráter Tagliacozzo ott lappangott a sötétben, éppen János atyát kereste. Egy perce sincs, hogy egymás mellett állottak a közeledő lovasroham útjában, a paták iszonytató dobogása, a döfésre előreszegzett lándzsák, mindenen csak itt-ott egy villanásnyi fény, különben vaksötét van. Kapisztrán hangja Jézus nevét kiáltja többször, vagy mindenünnen Jézus-visszhang támad? Valami füst csíp és vakít, ettől, mondja, vagy csak gondolja a fráter, aki nem vonult fedezékbe, nem akarta cserben hagyni az ordítozva közeledő török vasfalnak éppen útjában álló mesterét, de irgalmas Isten, a török lovakat máris hátulról látja, átmentek rajtuk? És most megtorpannak, lefordulnak a nyeregből, tulajdon lovaik patái alá hullanak, lecsüngő fejjel lógnak a kengyelben, annyira elgyengül a forgatag, hogy ha ülnek is még a lovon, kiejtik kezükből a dárdát, félholtan kóvályognak a fullasztó füstben, hihetetlen, Kapisztrán fejéből villámok lövellnek, lesújtanak folyton a törökre, és csend lesz, megint az a csend, és borzasztó sötétség. Ekkor már áll a fráter is, lépni sem mer, a zsoltár szavára gondol, hogy „nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal… elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren, és hozzád nem is közelít…”
Ó, ha a törökök legyőzték volna a keresztényeket, mekkora zajt csaptak volna az engedetlen János testvér ellen ugató kutyák! – sóhajtott fel Givanni da Tagliacozzo.
Otthon pedig, mint láncáról még éjjelre sem szabadult házőrző, Pannóniai András őrjöng. Megszökni, parancsot szegni – ez nem az ő stílusa. Márpedig a hónapok óta tartó készületek alatt sosem merte megkérdezni: az ő helye hol is lesz ebben a nagy kivonulásban, csak remélt, és mint a tagló, úgy érte május végén ura döntése. Hogy ez ama hadjáratok egyike leend, melyek jelenléte nélkül mennek majd végbe. A krónikába persze belefoglalhatók. Utólag befutó százezer hírszilánkból. Vagy a szokásos borozó beszámolóból, ha eljön szokás szerint a pihenés perce.
Mindenesetre nekifog június elsején, kelt Hunyad várában. Nekifog július elsején, kelt Temesvárban. És nekifog augusztusra virradóra is, megint otthon, Hunyadban. Ami a lényeg, a változatlan, az odaírható máris:
In nomine Patris, Filii et Spiritus Sancti Anno Domini 1456 az pogányság ellenünk jővén, Isten tudja, fegyvereit csak, avagy más bűneinkért egyéb büntetését is bocsátja ránk.
Mohamed még csak dacosan el akar vonulni. Mint aki nem bírja elviselni gőgjében, ami történt. Hát ott egye a fene, majd máskor! Na, megálljatok, gyaur kutyák! De a mozdulatát félreértik: nagy mozdulat ez, földi istené, akitől jobban félnek, mint attól ott a szétfüstölt kőhalomban, épp ezért félre is értik: a török futásnak indul, mint a deszkába kapaszkodó hajótöröttet, most már magát a szultánt is futva viszi Szófiáig az ár, ott is csak azzal tudja dühtől tajtékzó ura megállítani végre, hogy a futamodókat, kik lehet, Sztambulig terjesztették volna a talán a ragálynál is rosszabb rémülést – garmadára öleti. Egy ilyen nagyúr körül mindig vannak a tömegőrületet megfékezni tudó könyörtelen érdemdúsak. Nyilván, hogy ott kéznél lehessenek, idáig futottak ők is…
Iszonyú a meleg. A legyek, a szúnyogok innen, a nádasból szállnak fel rajokban az első sor bomló testig, s azután vissza, valahová, szerte. Mint a méhek. Előbb bizonyára ezek is gyűjtik, begyűjtik, csak azután ajándékozzák el a halált. A láthatatlanul támadó lázakat, görcsöket, fuldoklásokat. A nyári harcmező halk, zümmögő bogárzása ez a halottból halottat teremtés. Függetlenül emberi szándéktól, diadalérzettől, letörtségtől, vereségtudattól, egy másik, egy önálló helyi nyár, múló emberi hívságra oda se hederítő természet szuverén élete. Melynek hadrendjei, offenzívája valahogy összeért, összegabalyodott az emberi világgal. S a maga épp olyan nagy, lehet, még nagyobb, egykor ugyanattól a Teremtőtől nyert szabályai szerint most legyőzi, leteríti, porba tapossa.
Állítólag negyvenezer a halottak száma. Temetetlenül hevernek egymáson. Mindenütt. Négy nap kell, hogy – két keze, két lába, loccs – ezerek a Duna vizéig vonszolják s beledobják őket. Valaki aztán tudni véli, hogy a Karadzsa és Hasszán nevű, egészen kiemelkedő vezérek is itt hagyták a fogukat. Persze Giovanni da Tagliacozzo az, a Kapisztránt kísérő leghűségesebb a ferences fráterek közül, aki mindent megfigyel, megkérdez, megjegyez.
A török tábor egész használható felszerelése, a megfutamodás percében felgyújtott, de egészen le nem égett hajók (kő vagy só vagy kavics szállítására még ötven évig is alkalmasak lesznek, így, égetten, csonkán, recsegve, jó kezek munkája bárhol jól szolgál, épp ezért kell felégetni bármit) – és úgy hírlik: háromszáz török ágyú. Most már mit lehet tudni, ezekből mennyit szedtek el épp a magyaroktól, mondjuk Várna alatt, vagy hány származik a bevett Konstantinápolyból, mely azóta Isztambullá változott…
Nosza, ha itt ezzel meg nem állítják, az árulás vagy csak az önzés salakjában fetrengő magyar nagyok egy dandárt se visznek aztán ellene, mondván, hogy hát most már nem is lehet, s mehet akár Budáig a szultán, mert a királyocska elillanása után az is nyitva állna már mindenkinek.
Akart-e Hunyadi mint kiszolgált levente máris nyugalmat találni az Úr sátrában? Mert sűrűn ezt emlegették, a beletörődést egyengetve a helyzet egyenetlen talaján szegény papok.
*
A keresztesek, midőn meghallották, hogy nem szabad nekik a futó törököt üldözniük, azt kezdték követelni, hogy legalább tegyék közhírré: a győzelem, melyet az Úr megadott, nem valami előkelő magyarországi nagyúr érdeme, hanem a szent kereszt ereje által Kapisztrán atya érdeme, a győzelmet az ő iparkodása és verejtéke vívta ki. Efféle kiabálásokból majdhogynem véres verekedések támadtak. Az atya és Hunyadi valami hajón állt éppen, amikor észrevették, hogy forrongás van a nép közt, bár Hunyadi nem akarta, Kapisztrán leszállt és a zavargást lecsillapította. Senki sem tudta, valójában mi ment végbe a seregrészek között, mígnem Kapisztrán szélnek nem eresztette a kereszteseknek nevezett tömeget.
Valami úszott a levegőben. A vér- és verejtékszagban, melyhez hozzáadta a magáét egyaránt az imádkozó, a harcos s a dolgozó rend. A pap, a vitézkedő s a paraszt. Hát nem meghirdették még Kapisztrán érkezése előtt, hogy ebbe mindenki beszállhat, aki az uralkodón kívül mások uralmának nincs alávetve? Aztán a barát egészen más húrokat pengetett, csak nehezen tudták elhinni, hogy beleszólhat-e végórának kimondott veszedelem idején az ország sorsába az is, akinek otthon, a tyúkudvaron a saját sorsába sincs beleszólása. Küszöbön állt a zendülés. Mondhatni, egymás ellen is. Távoli tapintatlan körökben olyasmit szellőztettek, hogy a pápai követ vezérlete alatt ment végbe a nagy esemény. Nosza! Eközben pár napon belül Hunyadi és Kapisztrán is levelekben számol be, de egymásról említést sem tesz. Kapisztrán meg tudta vetni a világ gyümölcseit, az érzékiséget lábbal taposta, de a dicsőséget nem vetette meg, egyszerűen Józsuához hasonlítja magát.
Augusztus ötödikén, amikor Hunyadit a járvány ledönti a lábáról, Zimonyba vitette magát. Másnap már mellette van Kapisztrán, és ekkor érkezik oda Szilágyi Mihály üzenetére Hunyadi nagyfia és hűséges titkára, Pannóniai András.
András többé el nem mozdul ura ágya mellől. Másikjános kedélyesen százszor is elismételt mondását mormogja magában: „Tágas a kapu és széles az út, mely a halálba visz…” Füstölők, ecetes rongyok minden tornácon, lépcsőn, az udvarokban.
Amikor még fiatal volt, hajlamos a pátoszra, megajándékozták egy gyűrűvel. Sámson és Hannibál szomorú vége sokszor ott lebegett előtte, de nem fogadta el a gyűrűt, a mindig magánál tartandó mérget. Aztán egy szép napon Erzsébet lepte meg vele. Hogy ő csináltatott négy egyforma gyűrűt, a család minden tagjának. Bennük egy elfordítható kövecske mögött egy icipici kamra a halálnak. Ez nem is olyan régen történt, amikor visszaadták a kormányzóságot. Kinevette a nagyasszonyt és megtiltotta, hogy a fiúknak ilyesmit adjon az eszükre. Karddal a kézben szokás meghalni. Na, hova lett az a kard? Vagy a tőr? A halállal szemben használatos végső eszközök hova lettek, nagyokos, ébred pár perc múlva az eszméletlenségből, mert idekinn Kapisztrán megint felemelte a hangját.
– Isten nem koldus, akit…
– Persze, persze hagyja rá, anélkül hogy az ajka mozogna, de ahhoz mit szólsz, jó öreg, hogy nincs meg a kardom. Nincs sehol. Hunyadi kardtalan, háza országa, vára védtelen… Persze, te egy életen át kard nélkül küzdöttél, honnan is tudnád…
– Isten nem koldus, akit átmenetileg kifelejtünk a számításból, aztán az élet szorosabb helyein saját kívánságunkra valahogy kiengesztelődünk vele. Életünk alkonyán néhány mea culpával nem lehet jóvá tenni azt, amit hosszú évek alatt elmulasztottunk. Ezt nem veszik tekintetbe annyian. S ez az, amit te életed minden pillanatában tudtál.
De atyám! A „ne ölj” kezdetű, legeslegrövidebb parancsolattal hogyan is állunk? Te is, meg ez a hatalmas ember, az ország bálványa, János! Erről beszélj csak egy percig, gondolta magában, némán, mélyen, szenvedve üvöltve legbelül Pannóniai András, miközben hol a plafonra, hol a kőkockákra szegzett tekintettel, köpenye ujjában önnön csuklójára bilincselt kezekkel állt ott, egy lépésnyire, ahova ura parancsa hívta, állította órákkal ezelőtt: a haldokló fejénél, de készen, hogy egyetlen intésére közelebb hajoljon, beavatkozzék, ajkáról olvassa le az állandóan utolsónak tűnő kívánságokat. Kapisztrán nem hallotta őt, Kapisztrán nagy, heves és hebehurgya lelke most éppen csak Hunyadit hallotta. Ahogy Hunyadi viszont már csak önmagát hallotta, azt a végtelen belső számvetést, ami tegnap reggel indult, ahogy felfogta, megértette és elfogadta, hogy mindennek vége.
– Szóval egész életemben fegyverek voltak a kezemben, kezem ügyében, nyúltam is értük, kapkodtam utánuk, mint a mesterember az ő szerszámaiért. Máris különösnek érzem, hogy mióta itt csak alszom, semmi se kívánkozik a kezembe, hogy csak így üres kézzel vágok neki a behunyt szemű éjszakának. Ugyan mit tudok tenni ott puszta kézzel egymagamban! Persze igazán csak a szememmel akar szembenézni az álom, csak eszem számára van feladata. Avagy odaát is van minden, odaát is várnak ugyanazok a szerszámok, fegyverek, odaát mindent ugyanúgy kell tenni? Egy éjszakabeli nappalban, két szememben élő kezemmel? S ha álmomban elalszom, álombeli szememben is ott leszek egészen, tettre készen? Most már valahol örökre ébren lehetek?… Mi az már megint?
– János, János, te valóban boldog vagy, mert legyőzted a kereszténység ellenségeit, s nemsokára az angyalokkal tartasz diadalmenetet – zokogta tenyerébe temetett arccal Kapisztrán –, mi, boldogtalanok még mindig itt maradunk a siralom völgyében!
Asszonyi sírás, gondolta a beteg, bár hallottam én elégszer férfisiránkozást is. Voltak jelenetek, melyekre nem szívesen emlékezik, aki bármilyen megrendszabályozott hadsereget fegyvertelen lakosok földjén keresztül kell, hogy vezessen. A fegyvertelen férfi csak fegyvertelen férfi lesz mindig, a fegyveres férfiaknak pedig könnyen fejébe száll az az ördögi mámor, az önkény. Az elbizakodott katonák még a védtelen bolgár falvakat is kifosztják, a vert hadak pedig felpanaszolják, hogy a civil lakosság valósággal vadászik rájuk menekülés közben. Hol az irgalom tengett túl, hol a fehér anyókák rosszabbak voltak a töröknél.
– Isten veled, mennyei csillag!
– Ki zsolozsmázik itt, mikor még tudtommal ki sem vagyok terítve?… 43-ban a győzelmes csaták után szokásba jött, hogy Ulászló király a legvitézebb harcosokat, akik az ismeretlenségből bukkantak fel az erény révén, ott helyben lovaggá ütötte. „Jaj elestél, keresztények nagy védnöke?” Az istenért, atyám, már-már iróniának hangzik az efféle túlzás. Mi történt velem, hogy tegnap még a szekereztetésem, a templomba vitelem, a beszállásolásom is én vezényeltem, és ma már senkit sem látok, aki szolgálatomra állna, parancsomra lesne! Kik ezek, akiknek a kezébe kerültem?
Tegnap délután kezdett félrebeszélni. „Hová lett Zsigmond király titkos pecsétje?” – volt az utolsó kérdése, mielőtt a már minden értelem nélküli dadogás következett csupán. Az egész arra esik vissza ilyenkor, hogy csak szilánkjai jutnak ki a környezet elszomorodó, a legrosszabbra elkészülő figyelme elé egy odabent elkezdődő, monológgá fonódó, egyébként világos és tiszta beszédnek. A láz valamelyik másik énünk eszméletre ébredése. Olyan, mint a gyermek: nem képes felfogni, miért nem értik, miért nem válaszolnak. Azért hát annyihoz is, hogy „kérek egy pohár vizet!” vagy „emeljétek fennebb a párnám”, az egész élet emlékét hozza fel érvnek. Ki beszélne itt a Zsigmond-féle pecsétről? Őt pedig azóta is nagyon fúrja a kíváncsiság.
Egy kicsit méltóságán alulinak érzi, hogy most a cselédségtől, szolgálattevőktől kezdjen tudakozódni: mi is a Zsigmond-féle titkos pecsét. Hogy kitágult szemmel mondják, de hiszen mi nem tudhatjuk, azt hittük… meg voltunk győződve róla, hogy Kegyelmednél van, ha már… ha már… „Ha már!” Persze, ha már az Isten hivatalt ad, biztos észt is rendel hozzá, csakhogy ez nem ész kérdése. A titok sosem észtől függ, hanem megtudástól.
– Eltörött a tükör, melybe a keresztény harcosok beletekintvén nem kételkedtek soha a diadalban…
– Valóban szánalmas látvány!
– Ilyen harcosnak a csatatéren járt volna a… nem az ilyen megalázó vég…
– Ó, a végzet.
Vajon kik ezek? Hogyha nyár van, miért fűtenek ilyen pokolian? Hogy is mondta, Kapisztránra célozva, az a selyma András? A törökök alkalmaztak egy-két kegyetlen kivégzési módot, ám azok közt a megégetés, a máglya nem szerepel… Nem halljátok hát azt sem, hogy röhögök? Nem, szó sincs hidegrázásról, vigyétek innen ezeket a vizes lepedőket. Csak kinevetem a…
Istenem, kezdjél megőrizni engem, fohászkodik némán András a görcsökbe ránduló hatalmas test láttán. Tehetetlenségében kis imákat rögtönöz a szenvedő helyett: Tudok, tudok, tudok, de viszem, viszem, viszem már a semmi felé, Uram. Ne adj nekünk, ne pazarolj ránk külön értelmet, bölcsességet, tartást, ha ilyen sírnivaló, amikor visszaveszed!…
Tágas a kapu és széles az út, mely a halálba visz! Ezt sem ismeritek fel, nem halljátok? Nem értitek? Hé, ki van itt? Hol vagy, hű sógorom, Szilágyi Mihály, László fiam! Te átkozott kerge, hűséges, okos, bolond András, hol a fenébe lebzselsz ilyenkor, mikor a legnagyobb szükségem volna rád?
– Halljátok? Azt mondta: Kapisztrán!
– Tényleg.
– Bizisten azt próbálta kimondani!
– Atya, egyedül téged szólít, látod. Veled szeretne tanácskozni. Vagy elbúcsúzni.
Kapisztrán sziklaszilárd, könnytelen, de el sem mozdul. Nemkülönben László. Nemkülönben András. Egy arcot néznek, melyen túl egy más ég, más láthatár, más történet kóvályog. Most például az egyszer Firenzében látott Angyali üdvözlet, és látja vörös hajú, zöld szemű mátkáját, akire az a Mária-arc hasonlított abban a pillanatban, aki most gyászruhát hozat be, öltözik, hatlovas hintóba száll, hogy idesiessen, de ha megérkeznék, ő maga parancsolná, hogy hozzá közel ne engedjék. Az istenért! Itt most talán még az angyalok is elkaphatják a ragályt. Hát persze, ha még ő maga is elkapta és beleroppant, és a testőrség parancsnoka, Dávid vagyis Orbonás Orbán mégse ordít fel azon a sztentori hangján, hogy „merénylet!”, hogy „elfogni!”, hogy „kaszabörtönbe a zsivány, bitang, anyaszomorító, orvul támadó izével”… És az is tisztán itt kóborol az eszében, nini, az a prágai kőcsipkés erkély! Hogy most már végleg oda az esélye annak, hogy valaha is megtudja: mi is volt a Zsigmond titkos pecsétje.
*
Nos, Várna után már nem volt lovaggá ütés, jut eszébe hirtelen, s a kintiek hosszasan könnyezni látják.
Itt a király a gyalogosok sorai közé keveredett, lovának térdét metszette el valaki, Ulászló a lóval együtt földre zuhant s a törökök máris fejét vették, s egy lándzsa hegyére tűzve, őrjöngve vonultak a szultán elé. A jelenetet épp elegen látták, a csata sorsa eldőlt. Milyen kár érted, Vladiszláv, aki többet tettél értem, mint az apám, pedig életkor szerint az apád lehettem volna. Jól mondják, valameddig arról fognak beszélni, hogy emberségben megelőztél minden halandót.
Előttem többé nem mondja el senki a kegyes hazugságot, hogy „Hunyadi mindebből nem látott semmit! Ő csak előrelátta az egészet!” Persze, hogy előre láttam. Mindent mindig előre kellett látnom, hogy néhány húzással ezek előtt a kegyes urak előtt lehessek, akik nagyon okosnak tudták magukat, ha pedig együtt lehettek, nem hogy egy követ fújtak, hanem betöltötték a római bölcs mondást, hogy „senatores boni viri, senatus autem mala bestia”…
Egyetlen dolgot nem láttam előre. Hogy ez a jóravaló, szerencsétlen lengyel fiú ennyire magánember: a döntő pillanatban ő lovag volt inkább, mint egy meglehetős birodalom uralkodója. Ha nem lenne ilyen tragikus, azt lehetne mondani, hogy nevetségesen viselkedett szegény. Én pedig nagyképűen. Kíméletlenül. Utóvégre aki csak el akart jönni ide, az tudja mit csinál! Vagy nem? Mégsem?
A pápai legátust, Julian Cesarinit a törökök (mint sokan állítják) elfogták és halálra kínozták. Mások azt hiszik, hogy miután Ulászló elesett, ő pár emberrel úttalan utakon menekült, nem azért, hogy a halált elkerülje, hanem hogy a mieink lelkét felbátorítsa és a sereget rendbe szedje, de nyíllövés érte, napnyugta körül egy közeli erdőbe ért, sebe elviselhetetlen volt már, gyengesége miatt leszállt a lóról, és éjszaka egy tölgyfa alatt múlt ki. Hát ezt se hajtotta végre szépen, annyi szent. Mert semmit sem tett másként, mint egy hisztériás kurtizán, férfiben. Az ügyet, a szerződést, a királyt, mindent az ő szívós, nyavalygó, monomániás sikervágya döntött a romlásba.
Olyan mély lélegzetet vett most a haldokló, hogy mindenki felfigyelt, előrehajolt, megemelkedett kissé a széken, ugrásra, szolgálatra készen. András ösztönös mozdulattal megtapogatta övére erősített tábori készségeit. A nagyasszony parancsa nélkül is feltett szándéka volt Hunyadi minden szavát megörökíteni. Mert úgy ülök itt mellette, ahogy akár a szarkofágja mellett is ülhetnék. Az se volna beszédesebb.
Azt is beszélték, hogy az általános futáskor Julián bíboros tudta: Hunyadi merre menekül, nyomába eredve remélt ő is egérutat nyerni, de átkelőben épp a havasalföldi révészek fosztották ki és fojtották a Dunába… Csupa szamárság! Lehetséges, hogy a bíboros még Rómából tudta meg, merre fogok egérutat nyerni, mivel nyilván én nem is sejtettem! Be kellene sorozni egyetlen légióba a világ összes buta krónikásait, akik el se tudják képzelni, milyen egy csatatér, s hogy ezt soha nem felülről látja az ember, hacsak nem húzódik fel valami dombra, magaslatra, szemérmesen és nyugalomban könnyítni magán, hogy a hadvezérek nem olyanok, mint az udvari zenészek, hogy előre rögzített kottalapokról játszanak, hanem ott, helyben rögtönöznek, ha virtuózok, ha botfülűek, istenem, de csodálatos érzés az. Szóval ezt a nyomorult bandát, akik még soha az ujjukat sem vágták el, és nem ettek fakérget avas szalonnával, vízililiom-hagymával, hogy verpeléti bor helyett békanyállal öblítsék le a lakomát, ki kellene vezényelni, hajszolni őket a hadjáratokba. Hallja, András koma? Magát is!
Tudom, tudom, nagyérdemű férfiak is akadnak köztük! Igen, a szenátorok egyenként valószínűleg derék férfiak. Ennek ellenére a szenátus együttesen gonosz fenevadnak bizonyul mindig, valahányszor ennek az országnak a sorsáról döntenie kell. Mikor az igazságot kell meghatározni… Szóval Cesarini úr ügyetlenkedéséért is közvetve én leszek majd a hibás.
Egyszer csak történt valami, ami reám nézve nagyon hízelgőnek tűnhetett, én tapintatlanságnak éreztem, s érzem most is. Az lett volna, hogyha végül jól üt ki a dolog, s összejönnek a körülmények. Nos akkoriban, amikor végre nem csupán egy-egy seregmentő, bőrünket mentő ütközetecskét nyertem a télidőben harcolni képtelen, didergő török ellen, hanem végre egy nagyszabású, nehéz hadjárat állt mögöttünk, együtt azzal a kedves, jó, irántam nagyon bizalmas lengyel királlyal, aki mintha velem, a kunnal, a románnal vagy luxemburgival kezdett el osztozkodni. Előre inni a medve bőrére. Azt mondta, hogy ha így vagy még jobban sikerül jövőre a törökverés, legyek én Bulgária ura, fejedelme, királya, nem emlékszem sem a kifejezésre, sem a függelmi fokozatra, mely a magyar koronához fűzné. Hát ez lett Várna. Másrészt, hogyha nagyon tartózkodó alázattal is köszöntem meg a kegyet, gőgömből sem árulhattam el ennél többet azzal, hogy elhárítsam egészen még a lehetőségét is. De úgy tekintettem, önkéntelenül elárulta, hogy valahova ideje elszerezni az útból egy akkora sikert és áldást, mint én, mert az ilyennek koronája még árnyékot vet végül az igazi koronára. Másrészt én, aki csakis és végleg Magyarországért voltam elmenendő a végsőkig, türelmesen elviselve sok kapkodó királyválasztásukat, amíg csak meg nem ártott volna a hazának, nem nagy lelkesedéssel mentem volna el második Brankovics bácsinak, valahová délre… Egy kis dinasztiaalapítás, fiú van hozzá máris elég. Amíg egy új tatár, török, Timur, Bajazid nem tornyosul fel, ellehetne az ember. Még hasznot is hajthatna… Ámbár elismerem, én békeidőben nem sokat érnék. Én nem Romulus-típus vagyok. Inkább Scipio.
A várnai volt pedig a világ tán legutolsó kísérlete Bulgária megmentésére. Isten kezében, látható, nem arra voltam eszköz. De fel sem áldozhattam magam érte. Házibékém, fontos erőforrásom is fellázadt már a gondolatra is. Erzsébet, mikor valamit hallott efféle tervekről, ha lehetett volna, mint a csínytevésen fogott fiút a rossz társaságtól, egyenesen eltiltott volna bármi mástól, mint ennen sasfészkem oltalmazásától. Pláné a Balkántól tiltott. Megértem, hogy tulajdon feleségem olvasta fejemre, hogy a hadba szólított nemességnek hona határáig kötelessége felülni, tovább egy tapodtat sem. Erzsébet, te még megérheted. Szép öregasszony leszel, s hol lesz épp honunk határa? S hol a király, ki csaták után a legvitézebbeket lovaggá avassa?…
*
A beteg megint visszatért Várnára: a foglyokból huszonöt vasast Egyiptomba is szállíttatott, hogy az ottani népek is láthassák: milyen ellenségen nyert győzelmet a szultán. A király fejét mézben szállították Brusszába, ahol újból lándzsára tűzték, és utcáról utcára hordozták mutogatni, a diadal emlékezetét erősítni.
Hát kellett is! Minden eszközzel – mert szerencsére ott helyben senki, az egész törökség, de maga a szultán sem fogta fel, mekkorát nyertek. Hogy mekkorát nyertek volna azzal a békével, ha egyáltalán szándékuk volt tíz évre befalazni az alig megnyitott európai tárnát, ez már örökre titok lesz. De hogy ha már az a valami, amiért ennyire el kellett hárítni a nyugatról jövő katonai beleszólást, le kellett kenyerezni a magyar királyt – hiszen az ő ifjú kora volt a fő-fő biztosíték, hogy a tíz évet Budán betartják még az olyan vademberek is, mint Hunyadi –, az a valami többé nincs, elpárolgott, megszűnt, janicsárkardok miszlikbe vágták, nem csupán nem fog fenyegetni, de nem is tud most már útban állni, védekezni, akkor gyorsan ki kell használni ezt az előnyt, mielőtt magukhoz térnek.
És milyen furcsa volt, ugye, amikor 1453 májusának végén pár nap alatt egyszerűen megszűnt, eltűnt a világ térképéről egy ezeréves Bizánc, csak mert a török megelégelte a végvonaglását, melyről mindenki tudomással bírt, mégsem tett semmit, nos, ott a pánik hatására magukat összeszedni látszó urak előtt én a várható nyuszis lapulás ellenkezőjére: a török végleges kiűzésére tettem javaslatot. Ne féljetek, ordítottam bele a fülekbe, előbb otthon, aztán Európa-szerte, nem jön a török, hanem menni fog, a fészkes fenébe, ha végre bugyogón billentjük, ahogy kell! De hát – előbb idehaza, azután Európa-szerte, senki sem támogatta.
No hát, ezért tartottam fontosnak végig, hogy valaki a legesleggazdagabb legyen. A koronánál is gazdagabb. Aki viszont nem magára költi. Aki nélkülük is oda tud csapni, ha kell. És amíg ők csak pánikba estek, én valóban tudtam, nem volt nehéz kikalkulálni, hogy Bizánc után csakis Buda következhet.
A téli hadjárat diadalainak hatása alatt a pápa végre összekalapálhatott egy régen megálmodott koalíciót, mely immár a Balkán-félsziget teljes visszafoglalását tűzte célul. Velence s a burgund herceg hajóhadat ajánlott meg.
A magyar sereg a tengerbe szorítja a törököt, hogyha a lengyelek is lejönnek a király kedvéért, s a pápa pénzén még zsoldosokat is toboroznak Európa-szerte. Csatlakozni fog a havaselvi vajda, hisz érdeke, jön a bosnyák király és az albán felkelőkkel Castriota bég is benne lesz. Nyilvánvaló, hogy ettől már megrettent Murád szultán. Bármilyen áldozatra kész volt, hogy ez az összefogás ne jöhessen létre. Mi volt a legnagyobb csali egy elkerülhetetlennek látszó háború küszöbén? Az előre felajánlott béke, mely előnyösebb legyen, mintha mindkét fél vérét ontja, pénzét költi, mire le kell ülni így is, úgy is tárgyalni. Nosza, ehhez mit szólnak, teregette ki tarka, csábító árukészletét a nagy vigéc, az örökös köpenyegforgató, a szultán kényszer-apósa, Brankovics, és azt hitte, hogy bennem találja meg az egész konstrukció sebezhető pontját. Hogy kieszközöljem a békekötést, felkínálta a szerb despoták mindenkori magyarországi uradalmait. Hát nem hatalmas kísértés? És ráadásul úgy is tettem, mint aki ezért áll a béketerv mellé. A királyt nem volt nehéz meggyőzni, hogy adjon megbízólevelet Brankovicsnak. Ő tudta, hogy színlelni kell, és hogy akár esküt szegni is érdemes lesz, ha úgy hozzák a dolgok, ahhoz, hogy végre kiverhessük a törököt, végleg. Cesarini volt a fafej, aki mindent komolyan vett, de semmit sem értett. Egy idő után a dolgoknak már egyenes értelme és jelentése is homályossá vált előtte. Mindegy: 1444. június 12-én megszületett Drinápolyban a béketervezet, Murád ünnepélyesen ratifikálta és követség hozta, hogy a szerződő másik fél is megesküdjék rá. Hihetetlenül kedvező békeszerződés volt, mégis csak rettenetes csetepaték után fogadta el a királyi tanács. A királyi tanács azért Julián bíborosnál valamivel többet fogott fel a dologból. Végül is felfogta, hogy tíz év alatt minden valószínűség szerint a török javára billen a helyzet, melyet most még a török ellen lehet kihasználni. A szultán most százezer aranyban sarcot fizet, miután ennek jó ezerszeresét elszedte, összesarcolta, hány keresztény ország kárára! A szultán egy héten belül kiüríti Szerbiát, s jó pár várat visszaszolgáltat. Abból, ami eleve nem az övé volt. No hát megköttetett vele Nagyváradon, annak rendje és módja szerint, a béke, tíz évre, tán még Brankovics is elhitte, hogyne, mikor kezdte visszakapni a várakat, az országa földjét, mert a szultán teljesítette – ezúttal –, amit megígért. Így hát Brankovics is kifizetett gyorsan engem: én kaptam vissza, ami eredetileg is Magyarországé volt: Debrecent, Böszörményt, Szatmárt, Munkácsot meg a többit, hát igen, hatalmas uradalmakat.
Cesarini buzgón sietett feloldani a pogánynak tett esküm súlya alól. Talán a sokezer ártatlan vére, a tűz, a rombolás megtartotta-e esküre érdemesnek amaz Istennek a szemében ezt a telhetetlen és kegyetlen népséget, aki ellen az én Istenem személy szerint kiválasztott s kiküldött engem? És íme, kezembe adta mint kulcsárának, tíz évi békénél erősebb és tartósabb tíz évi harcos hatalom pincéit, kincstárait, feneketlen bugyellárisát.
Igenis előre megfontolt békeszegés volt. Ha már az esküknél tartunk, ez ellen az eskü ellen sokkal több eskü volt már letéve, hogysem érvényes lehessen egyetlen percig is. Ami azt a sokat ígérő vállalkozást illeti, na, ott valóban megmutatkozott a baj. Nem az, hogy az én meg a Brankovics praktikái sodorták veszélybe, hanem az, hogy szokás szerint senki sem volt ott, ahová ígérkezett, s jó pénzért maguk a pápai vagy egyéb kegyes gályák szállították át a hátunkba a szultán seregét.
A szultán bármikor ugyanígy meggondolhatta volna magát, ahogy a békebontást, az efféle eskük megszegését finoman nevezni szokták a világ nagy és effélékre érzéketlen sorsában – s ott állunk megint, tele ígérettel, mint a kutya bolhával, s Magyarországnak az a fele, amit most Hunyadit megvesztegetendő a ravasz, vén rác visszaadott, az se lenne nálunk. Hogy hiábavalóan adta ki? Kiadta, mintha elmulatta volna. Ennyi! Mintha mindig csalárd lelkének és elgondolásainak finanszírozására csurgott volna a magyar must. No most nekem csurog, hogy megvédjem bárkitől, a hozzá hasonlóktól… Gondoltam én ezekről… Ha nemsokára elébe kell állnom, hát majd az Úr is elmondja, hogy is gondolta ő. Én, mielőtt a jobbja felől enged, vagy a pokolban jelöli ki a helyem, már úgyis csak annyi kérdést szeretnék intézni hozzá, mint eddig jó gazdámhoz, hogy van-e még más terve is Magyarországgal, ami egyetlen ember esküvésén kell hogy forduljon valaha? Tudom, erre rám mordulhat, hogy mi közöm hozzá, hogy nem mindegy az neked? Nem, feleselem majd tisztelettudóan, mivel én erre az egyre még kíváncsi vagyok…
Maga sem tudta néha, fel kellett ébrednie észrevenni, hogy valami már többször ismétlődik álmában. Most is. Hogy befut Mátyáska. Mujkó, ahogy magát nevezte, mikor még alig totyogott. Most már akármekkora, az álomban még totyog, és teli torokból azt kiabálja: „Vigyázz, jön a török!” Ez tudniillik olyan ijesztős játék. Várj, fiam, szól rá szelíden. Miért van itt mindenki fehérben, kérdi elbizonytalanodva a gyermek. Tűzvész lehet, mert onnan a nagy fényesség felől kézről kézre adják a vedreket. Aha, ez a villámos ház. Nem megmondtam, örvendez csengő hangján a gyermek, és ezek nem katonák, hanem angyalok, s nem vedreket adnak kézről kézre ide előre, hanem koronákat. Ez a cseh, ez az osztrák, ez a német, ez a császári, ez a magyar korona. Ez meg a bolgár. Kitágult szemmel áll a gyermek a vederhalom előtt, mely a lábához gyűlt és világít, melegít, mint a tábortűz, nyári estén a villámos ház udvarán. És mögötte, aki gyöngéden vigyáz, hogy túl közel ne lépjen a tűzhöz, ez Brankovics leánya, a szultán özvegye, azonos Szilágyi Erzsébettel… Én egyensúlyom, most már méltán haragszol. Most bántottalak csak meg igazán. Egy várható szemrehányás huzata, szele töltötte be hirtelen a zimonyi szobát, melynek falai úgysem voltak pillanatnyilag. Ez elől, ugyanezzel a béketűréssel, mint annyiszor, az imádságba próbált menekülni. Eszméletfoszlányai közül hátraintett, „nem látod, éppen imádkozom”, és megpróbált elodázni valamit, ezúttal már azt sem sejtette, mit, a szemrehányást persze, de ahogy befordult, beleütközött az Úr angyalába. Kérdőn a szemébe nézett: vissza kell mennem? Hogy így nem lehet búcsút venni attól a lénytől, akit a földi létben legjobban imádok? Csakhogy kérdéseire és számonkéréseire nem mindig van már válaszom. Nem kell visszafordulnom? Jól van így is. Értem. Megértettem. Megint az én hibám: most már nincs is annyi idő, hogy visszaérjek, hogy rendezzem a dolgot. A fájdalom így is, úgy is beérett. Ugyanakkora terhet hagyok hátra, amekkorát magammal bírok cipelni. Ez hát a mérleg: semmi. És most már siessek? Lehet, arra a rövid állandó fohászra sem futja…
Hunyadi állandó imája ez volt: Miközben fáradt, öreg harcossá tettél, nem is te, Uram, hanem szolgád, az idő (aki azért elég sokat segítette is ügyeim), engedd, hogy még ezt a csatát megvívjam diadalmasan…
Nem egészen alkalmi fohász volt ez. Menete még ifjú éveiben alakult szertartássá, egész készletét halmozván fel a mikor-minek.
Afféle cserélhető hegyű lándzsa lett, amiből még Szent Istvánnak is csak egyet küldött vala Szilveszter pápa, s annak is nyoma veszett, későbbi jó királyink fájdalmára és kockázatára a jó ügyének. Hát ezt pótolta még a hatalom első lépcsőin a hercegségre kiválasztott álruhás, párbeszédeiben legfelső és egyetlen hadurával. Fokai pedig voltak ilyenek, attól függően, mekkora esemény várt rá, fia születésétől egy felmentő hadjárattal felérő fontos tárgyalásig a kamarillákban:
engedd, hogy
ezt az ütközetet megnyerjem – vagy
ezt az utat megjárjam –
ezt az érzést megismerjem –
ezt a döntést bevárjam –
ezt a veszélyt megússzam –
ezt az örvényt átússzam –
ezt az ajtót kinyissam –
ezt a kaput berúgjam –
ezt a várat bevegyem –
ezt az ügyet megvédjem diadalmasan.
A végére most ez maradt: engedd, hogy ezt az estét megérjem.
Csakhogy ez már úgy sikerült, hogy második felét abban az éjszakabeli nappalban mondta el hangtalanul, gondolta el Hunyadi János, most már örökre ébren.
Ki nem rendül meg a bizonyosság tudatában: ez hát a befejezés…
– Befejezés? Az mi? Hogy megállhass és úgy érezhesd: azt se, ezt a semmiséget, ami jöhetne még, azt se engedi már az Úr?..
Hunyadinak szokása volt, hogy ha nappal elmerengett valamin, hosszan és megmerevedve, mozdulatlanná válva ült, állt vagy lovagolt. Olyankor nem lehetett megkérdezni azt se, hogy baj van, mi van? Úgyis hiába. Így aztán most is akadt, aki azt hitte, úgy vélte, hogy a szokásos: csak elmerengett. László pedig azt látta maga előtt a bizonyosság fájdalmának első pillanataiban, hogy mint most ez a tábor odakinn, egy nemzet áll majd oda apja ajtajához, várni, türelmesen kivárni, hogy na ugye: mégsem igaz, ugye hogy felnyitotta végül a szemét, ugye hogy felült, ugye hogy feltámadt – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Bizáncnak nem volt egy Hunyadija. Nekünk van, emberek.
Illusztráció: Hunyadi János (rézmetszet)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
