Csanda Mária: Esti séta
“A villódzó fénydarabkák a hívek fejére hullottak.”
Andrzej Stasiuk
Csendben, egyedül, éjszaka és a lámpafény. Kint sétáltam az előbb, bent a társasházban még nem csendesültek el a velem lakók, kikerültem őket, csendre vágytam, az átfogó egyedüllétre: mindenkivel és senkivel. Elmentem, hogy tegyek egy sétát, amíg minden elhalkul, becsukódik az otthonomban, hogy kettesben lehessek a gondolataimmal, kicsit előbb is, mint az éjszaka.
A kenyér íze: jó. Kenyér dióval: gyerekkori íz. A falutól órányi járásra volt a szőlőhegy, ahová a szüleim jártak segíteni nagyapáméknak, s engem is magukkal vittek. Bár segíteni még nem tudtam, bújócskáztam a szőlőtőkék közt, szem előtt voltam. Délutánra már nem maradt más, csak kenyér a régi pinceházban. A fehérre meszelt falú épületre terebélyes diófa lombja terült, felszedegettem a körben lepotyogott diót, rátapostam-ugráltam, feltörtem. Ettem éhesen a kenyérrel és az erdő illatával, amire érzékeim emlékeznek. A kenyér dióval így jelenti ma is a szőlőhegyet, pincét, az éhelverés örömét.
Amikor emlékezem, vágyakozom. Egy hídon járok a véletlenek partjainál, s arra gondolok, átérek a túlsó oldalra, bár nem tudom, ott mi vár.
– Ne idegeskedj! – egy meleg, barna hang szól az emlékezetemben. Rohanni kellett, megállni, akár egy percre csak, nem lehetett. És akkor ez a hang, amilyen bársonyos csak elképzelhető, úgy szólt hozzám. Két éjszakán át tartó simogatás. Nem láttam őt, amikor mondta, mellettem rohant, talán a keze is mozdult, amikor segíteni akart. Vagy talán csak kibukott belőle ez az ajándék. Vittem magammal a két szót, mint tartalék energiát.
– Ne haragudj, nem ismerkedni akarok, csak… – egy szembejövő leszólít, kizökkent, visszaránt a valóságba az elkalandozott gondolatokból. Nem állok meg, kikerülöm. Elsietek, kitépem magam a kéretlen emberi szóból. Mielőtt beszélgetni kezdenék vele és látnám, hogy meg akarja váltatni velem az életét, amit nem tudok. Azt hiszi, én vagyok az. Látom az arcát magamban, mekkorát csalódott. Mit tehetek? Legközelebb mégis összeszedem magam és beszélgetek vele.
Meleg az idő novemberhez képest, szinte érthetetlen, hogy az összes falevél lehullott már, gázolok a sárga avarban és csodálkozom, a fán kéne még zöldellniük. Majdnem kerek a hold, holnap vagy holnapután lesz teljesen az, világító-kék körülötte az ég.
Zsúfolt, teleépített részen át megyek, olyan helyen, ahonnan kifelé igyekszik az ember. Térbe, ligetbe, sétányra, nem-szögletesbe. Kamaszok kiabálnak, játszanak a házak között megmaradt gyér területen.
Arra jön egy gitáros fiú, csak úgy, magában gitározgat. Sokért nem adnám, ha találkozhatnék azzal a lengyel íróval, aki gitárral csavargott, El Condor Pasa, saját szövegeket költött az ismert dallamra. Másokat vigasztalt vele, és önmaga is megnyugvást lelhetett a zenében és a maga költötte dalszövegekben. Hogyan lehet valaki egyszerre érzékeny és boldog? Finoman, törékenyen, vékony vonallal körülrajzoltan?
Beesteledett, égnek az utcai, kirakati villanyok, hol sárgán, hol neon-kéken. A hold körül még mindig kéklik az ég, lehetne akár május is.
Hazafelé fordulok. Egy lány megy el mellettem, görnyedt a válla, egyik lábát alig észrevehetően húzza, fáradt. Tétova, vajon érte is van-e az égbolt a világító holddal és a bársonykék este a sárgálló lámpafényekkel. Hiszen annyi minden van, amit szeretne, de nem érheti el. Ez látszik a vállán és a lépésein.
– Igen, érted is van! – néznék rá, ha nem lenne már sötét, és ha együtt mennénk. Dúdolom az El Condor Pasa-t. Hazaértem. Éjszaka, csend és lámpafény.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
