Elmer István: Léggömbök (novellaciklus, 4. rész)
A visszatérés kegyelme
Hajlik már az ég. Rám hajol, rám feszül, rám szorít. Mit akar? Megölni? Én az egyszerű szépséget kerestem mindig, a fölfelé vivőt, az éghez közelítőt. S most itt lebegek ebben az elszabadult léggömbben, lebegek, egyre magasabban, egyre közelebb az éghez – és félek. Le akarok szállni! El akarom érni a földet. Nekem csak a föld! Érezze talpam a puha, nyirkos esti füvet, érezzék ösztöneim a testemet – én csak a földet akarom, s most elszabadultam… Ki visz, ki sodor, ki rendelkezik az életemmel? Én csak a szépséget akarom, ezt a dallamos megváltást, ezt a folyton bolyongó álmot, éberen és álmodásban – de hol a valóság?
Magasabbra, egyre magasabbra sodor az áramlat. Elszakadni – mindenkitől és mindentől? Ez lenne hát a sorsom? Kitaszítva, némán, nincs, akihez egyetlen szó hangozhatna, aki felé csak egyetlen gesztus? Oly magasra jutottam, ahonnan a föld néptelen. Istenem, lehetséges? Egyedül maradtam, egyedül ember? És nincs más, nincs sehol, kit e névvel illethetnék? Akibe belekapaszkodnék, vagy csak látni, hogy van, oly jó – semmi, csupán a puszta űr. Az este még inkább este, a színek elvadulnak, sosem látott módon telítődnek, valamit mintha… mintha valamit még hallanék a földről, az emberi hangokat már nem, ezek a tücskök, augusztusi tücskök, fájdalmas kórus, elállt a szél, és csak zenélnek, zenélnek, húzzák az elkeseredett létezés-muzsikát, hogy vagyok – de csak lebegek a létezésben.
Félek – és nincs kinek bevallanom. Elszabadult velem a léggömb, szeretnék megkapaszkodni, belekapaszkodni valamibe, egy kerti ágy, egy kép, egy fal, de nincs mibe. Szeretnék belekapaszkodni valakibe, anyám, barátom, szeretőm vagy csak egy idegen, de ember, s ha ember, már nem idegen, belekapaszkodni az ittlét didergő örömével, hogy vagyunk, és csoda a többes szám: vagyunk – ember az emberrel, és máris nem üres a világ; csak egyetlen hang, egyetlen gesztus, egyetlen emberhasonlóság – hogy el ne vesszek. A másik melege fűti a földet, amely most oly hideg, a holdnak élesek a körvonalai, fagyos éjszakánk lesz, mondta ilyenkor nagyapám, és én figyeltem a szavára, nekem életcsüngést jelentett lépte a tropikálnadrágban, a kitaposott élet egyszerű elfogadását, ahogyan vitte magában létezését, mint valami megrögzött szolipszista, pedig távol állt tőle a filozófiai töprengő fogalmazás, a szolipszizmus még inkább, talán már korán túljutott ezen a nézeten, fiatalon megkopaszodva a szibériai fogságban – ó, ha veled lehetnék, akár a mínusz negyvenöt fokos hidegben a fabarakkban, és örülnék, örülnék, mert a kezed, a lábad, melléd bújnék, mint később, amikor zivatar-félelemben tested közelsége kellett, odabújtam, én, kölyök-unoka az ágyadba, éreztem fáradt, öreg tested melegét, és összerándultam minden fényes villanásra, s aztán a dörgésre; ne félj, mondtad, ha látod a villanást, már nem belénk csapott, a dörgő hang félelmetes ugyan, de nem veszedelmes.
Nagyapa, nem látom a villámlást, a vakító villanást, megdermedt az este, idő és ember előtti mozdulatlanságba dermedt, csak én vagyok itt, én egyedül, ezen az átkozott, elszabadult léggömbön, s nem tudom, merre sodornak az áramlatok. Le akarok szállni! Hahó, emberek! Halljátok? Le akarok szállni! Köztetek lenni, érezni testetek bódító illatát, a lihegést. Ahogyan mentek, szereztek és szerelmeskedtek, közben kifacsarjátok a szavak szentimentális tartalmát. Ha rosszak vagytok, ha gonoszok, akkor is! Én akarlak titeket, hogy értelmet adjatok az életemnek. Ember csak emberrel mérhető. De itt, ezen az elszabadult léggömbön nincs mértékegység, Istenem, hol az akol melege, a megkapaszkodás mértéke! Hol, merre? Elvesztek az irányok, megszűnt minden mélység és magasság, csak azt érzem, elszakadtam, s szakad bennem a létezés szörnyű-szép szövete.
A visszatérés kegyelmét kérem, visszatérést a földre, tapossanak bár lábamra a villamoson, tekintsen rám ostobán a hivatalnok: mit akar maga! Miféle méltányosságot? Hát nem ismeri a hatályos jogszabályokat? De akkor is: emberi hang!
És én csak megyek, egyre megyek előre az erdőben, ostoba ember-erdőnek neveztem még nemrég, de most áldás ebben az üres űrben, minden nő bennem egyre hatalmasabbá nő, vessenek meg érte az erkölcscsőszök, nem érdekel, én az embert akarom, a hozzám hasonlót.
De jaj, ó, jaj, ha nincs emberem! Ha nincs, aki hozzám küldetett, ha nincs, akit látó-vak szememmel kitapogathatok a létezésnek ebben a sűrű sötétségében; én a szépet keresem, a szerelmet, a foga fehérjét kivillantót, dadogva, némán, bizonytalan járással, minden tudásnak innenén és túlján, én csak őt keresem, én csak őt szeretem.
Ó, Isten, hát mi ez a lebegés? Kérdésem belegörbül az időbe, az idő kisszerű, nyomorult görnyedésébe. Megöl az idő, amikor én az életet akarom!
Az értelem nem arra való, hogy megfejtse a világot. Az értelem arra való, hogy közelebb, egyre közelebb engedje magához… hogy képessé tegyen… Nem, még mindig nem tudom kimondani! És leng, sodor, lebeg velem a léggömb.
Istenem, szóljon velem a mindenség zenéje, üsse belém, nyomorult testembe a mindenség akkordjait, üsse, verje, mélyítse belém minden hangját, hogy egyszer, egyszer végre, egyszer az időben, nem megérteni, de egyszer elhangozzék a teremtés hamisítatlan szólama – add, Uram, könyörgök ebben lebegő-néma léggömb-sodródásban, nézd Uram, sírok, én nem kérek kivételt, nem kérek kegyet, nem kérek kegyelmet, én az élet tenyérbe zárt szép-szerelmes titkát kérem, nevess ki, ha akarsz, e szavakért, nevess könnyeimért, nevess az éjszakában lengő, titkon remélt szerelmemért, én csak ennyit – én csak ennyit, fölzengő semmit – kérek tőled, hogy vagyok, és add meg ennek irgalmát.
Az alkonyat fényzátonyai
Összezsugorodott az este. A szürkületbe merített világ megadja magát. Előbb még néma csönd, a „kész a kert” csöndje, persze a kert sosincs kész, a kert szimbólum, az élet jelzete, úgy hangzik, oly szikkadt-megrögzött következetességgel, mint a tücskök hangja a zöldből. Augusztus megadja magát. A tücsökzenének, a korán estének indult időnek, az éjszakára hűlő levegőnek, a hold éles körvonalának, olyan, mint az eltorzult emberi arc, rettentő állkapcsa nő, s hatalmasat harap, a távolban fények emelkednek ki, baloldalt messze a reformkori város, idegenforgalmi díszleteivel, aztán egészen ellátok a tó keleti medencéjének partjáig, szemközt, a túlparton villog a viharjelző lámpa. Ember, légy figyelemmel, vihar közeledik!
De most még dermedt csönd. Csak a tücskök. Elhúzzák hosszú, vonószenvedélyes hangjukat, kiáltanék, de néma maradok, nincs helye semmi zengésnek, semmi hangnak az én bűnös lelkemből.
Miért emésztem magamat? Miért, amióta csak élek, s nem értek semmit, egyszerűen csak élek, öntudatlanul veszem a levegőt, lát a szemem, hall a fülem, tapintásom belekapaszkodik az anyagba. Én csak akkor szeretem a szellemet, ha szeretem a testet. Az anyagot, a megragadhatót, nem hiszem, hogy a föld nélkül létezik megváltás.
Augusztus szerényen meghúzza magát. Kész a kert. Minden beérett: a barack, a körte, a szilva, a szőlő. Nincs tovább. A jelenség elérte a maga végleges állapotát. Szél rázza a leveleket, néhány felhőt küld a horizont alatt zuhanó nap: néhány felhőt, vörös visszfényben. Valóban vihar készülődik, valahol vihar készülődik, a kert kész, minden megérett, csak én vagyok itt, egyedül a teremtésnek ebben a látvány-csendjében, s nem értek semmit.
Az lenne logikus, hogy a világban ne legyen semmi. Semmi, de semmi. A semmi egyértelmű, a semmi nem kíván további erőfeszítést. A világban nincs semmi – ez a nyugalom, a végleges, teljes nyugalom. Gyerek voltam, s kitekintve a középső szobából, a magam együgyű eszével arra gondoltam, mennyivel boldogabb lennék, ha nem léteznék. Ha nem volnék. A semmi boldogságát képzeltem el, s nem értettem (ugyan, hogyan is érthettem volna?), miért időben él az élet? Miért a kezdet és a vég? Hiszen ez képtelenség! Abszurditás! És kiáltottam anyámnak az éjszakában (szemközt a hold, éles kontúrjával, a szomszéd kertben megérett a szederfa termése), kiáltottam: nem akarok meghalni! És anyám, tehetetlen bizonytalanságában (mit tehet ekkora lelki egyenetlenséggel, az ember nem gondol a halálra, vagy ha igen, egyszerűen elfogadja, mint valami idétlen maszatfoltot a ruhán) égve hagyta éjszakára a kislámpát. Oly hosszú volt az éjszaka, hogy az égő átsütötte a lámpaernyőre rajzolt szőlőfürtöt, s a kín nyomaként ott maradt az égés fekete rajzolata – hát mi lenne az élet el nem feledhető nyoma?
Nem a haláltól féltem, hanem az elmúlástól. Ha a halál megsemmisülés, teljes elmúlás, akkor élet sem volt, csak valami nyomorult illúzió. Máris megfeszít az idő és az időtlenség között.
Ha csak egyetlen porszem… Vagyok, kiáltom, s már hallom a szürke légiszapban megülő estében (balra Füred fényei, szemközt Földvár, villognak a jelzők, vihar közeledik): az lenne a természetes a világban, hogy ne legyen semmi, de ha van valami, és van, akár csak egyetlen porszem, ez máris kérdéseket vet föl, amelyek elől nem lehet kitérni.
Nem lehet kitérni! – ismétlem megint csak a por-filozófiát.
Nem lehet kitérni, állok a teraszon, alattam a kert zöldje és a tücskök, annyira természetesek, mint a kérdések: miért a porszem? Miért, hogy van? S mivégre van?
Miért van, ami van? S hogyan lehetséges, hogy nem vagy? Hiszen ha vagy, akkor nem szűnhetsz meg! Képtelenség, hogy a van semmivé zsugorodjon. Hiszen van! S ezt a lényeget senki nem veheti el tőle. A kevesebből nem lehet több, ha csak a kevesebben nincs benne eleve a több lehetősége. S a több – a van – nem lehet nem-vanná! Hol férhetne meg a nincsben a van? A létezés tárgyilagossága szétfeszíti a semmi kereteit.
Léggömb rángat, magával ragad, fölrepülök, apámra gondolok, a nem-ismertre. Mi volt ez, öreg? Hangulat hozta nemző-vágy, s egyszerre csak – kilenc hónapra rá – lettem. Ennyi volna az egész? Te pedig elmenekültél a halálba az élet érthetetlensége elől?
Lebeg velem egy léggömb a kert fölött. Szeretnék rálátni, szeretnék rálátni az életre. De nem ismerem ki magam. Ahogyan mindinkább öregszem, egyre kevesebbet tudok. Öntudatom odaül a tücskök ciripelése közé, nem, nem a tudatom – hiszen az nem vezet messzire, könnyű, közeli látnivalót kíván. De én messzelátó vagyok – szeretnék a távolba tekinteni, talán ezért ragadt magával a léggömb, s már nem tudom, hol, merre keressek kikötőt ebben a nagy lebegésben?
Magasra rántott a szél, föl, föl, egyre magasabbra, nehezebben veszem a levegőt, kapkodok a lehetetlenség után, szeretnék leszállni, megkapaszkodni valakiben, bármennyire nyomorult is a föld, de legalább valami biztos. Ha valaki nem szereti a testet, öncsonkítást követ el, kiáltom, hangomat elnyomja a süvítő szél, a test nincs önmagában, az ember egyszerre ölelkezés, test-szellem-lélek ölelkezése, csak így lehet!
Légörvény ragad magával. A kert fölött lebegek. Rápillantok. Mennyire szép az este súrlófényeiben, a szilvák kékké értek, körtétől roskadnak az ágak, s a barackfa mese-mosoly túlzása.
Higgadj le! Semmit nem tudsz az életről, semmit nem tudsz önmagad létezéséről. Mindig csak követed életed gesztusait, s ebből azt gondolod, hogy élsz. Utójátékosok vagyunk, ezért ragad magával a léggömb a kert fölött, a gondolatok egyre inkább kivesznek belőlem, nem vagyok képes másra, csak: érzek.
Hát ez maradna, ennyi maradna? Vagy éppen, mert ennyire vagyok képes, ragadt magával ez a hatalmas léggömb, nézem az alakját, nincs neki, nézem a természetét, alig ismerem ki; talán a vágy? Talán a vágy lenne ez?
Hová sodor a léggömb-vágy? Mi lehet utazásom egyetlen célja?
A válasz nem az enyém. Válasz nélküli lény vagyok, aki megkapaszkodik az anyagban, mert hiszen oly közeli. Csakhogy a léggömb, amint ezt kimondom, fölröppen velem, sodor, végtelenül, tehetetlen vagyok. Miért? Miért? Bűn a testem? Nem értem.
Megadom magam a ritkuló levegőben, a légkör felső rétegeiben fulladással küszködöm. Megadom magam, zeng fel bennem maradék öntudatom (elveszni, ó, jaj), én az életben akarok elveszni, mindenestül, ölelve-táncolva, odacsapok minden ritmust, fájjon-taposson a lábam, vad táncritmusban, szerelem, szerelem, csak ezt a szót ismerem, szerelem, szerelem, ölelj, zokogj, marj, egyél meg! Egyél meg, én már ne legyek semmi, csak te, oldj fel szerelem-csápjaiddal, földöntúli szerelemmel.
Megkapaszkodom a léggömb-kosár szélében. Alattam rettentő mélység, a kert, hunyorgok, hogy lássam, igen, a kert még nem veszett el, fölöttem rettentő magasság. Én meg, ez a léggömb-lakó, itt hánykolódom, kiszolgáltatva a széltől vörösre satírozott ég-drapéria előtt, bizonytalanul, némán, mint aki mindig a határon jár, a dolgok és a lényeg határán, csakhogy nem ismeri fel…
Nem ismerem fel, hogy Isten közel van.
Az alkony fényzátonyaira érkeztem. Le szeretnék szállni, egyszer végre leérkezni, csöndesen, nyugodtan aláereszkedni a kertbe, nem baj, ha valahol vihar készülődik, s azt mondják, talán már késő este, az éjszaka megérkezik… nem baj, ha rám tör, fénylenek a lilából kékre feszülő szilvák, a barackok piros színlátványa gyerekkori diafilm-élmény, nem baj, ha a vihar leveri őket, érett gyümölcsök, fekszenek majd a fűben, s ki értené, hogyan születtek?
És én itt vagyok, alászállottan, mint egy csöndes, öntudatlan sóhaj, aki átadja magát a teremtés egyszerű csodájának, s ezzel megtette a legtöbbet, amit csak lehet.
Illusztráció: Léggömbök (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
