Szabó Lőrinc – Németh István Péter: Közös Barátaink
(Holt és élő négykezes koncertje)
(tanítványi hódolattal
2017-ben
Szabó Lőrincnek, aki
60 esztendővel ezelőtt hunyt el)
Tapolca
HORATIUS
Carm. I. XI.
Tu ne quaesieris (scire nefas), quem mihi, quem tibi
Finem di dederint, Leucone, nec Babylonios
Temptaris numeros. Út melius, quicquid erit, pati!
Seu pliris hiemes, seu tribut Iuppiter ultimam,
Quae nunc oppositis debilitat pumicibus mare
Thyrrhenum, sapias, vina liques et spatio brevi
Spem longam reseces. Dum loquimur, fugerit invida
Aetas: carpe diem, quam minimum credula postero.
HORATIUS: LEUCONÉHOZ
Tu ne quaesieris
Ne, ne, csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid
meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kísértsd asszír
jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha tűröd, akár
ad még új teleket Isten, akár elvisz ez, ez, amely
partunk szirtjein úgy nyögeti most kint a rohamravert
tengert: idd okosan könnyű borod s mérd az örök reményt
kurta lét araszán. míg fecsegünk, száll az irigy idő:
élvezd a napot és hagyd a gyanús holnap ígéretét.
(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 378. p.)
Leuconéhoz
Istent háborítod,
– kérdeni bűn,
mit hoz a sors nekünk!
A számmisztika szír
ostobaság,
Leucone, sose
Faggasd! Bár aminek
jönnie kell,
tűrve viseljük azt.
Tán jó éveket is
ád a magas
Juppiter, ám lehet,
Hogy már elmos a tél,
mint ahogy a
tenger a habkövet…
Bölcs légy! Sebtiben úgy
fejtsed a bort
s metszd meg a zöld reményt
Fontoltan. Fukarul
bán az idő,
szólni alig hagy itt.
Hát élj most! De ne bízz
abban, ami
még ezután jön el.
Heinrich Heine: Loreley
(Buch der Lieder)
Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
Daß ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.
Die Luft ist kühl und es dunkelt,
Und ruhig fließt der Rhein;
Der Gipfel des Berges funkelt
Im Abendsonnenschein.
Die schönste Jungfrau sitzet
Dort oben wunderbar,
Ihr goldnes Geschmeide blitzet,
Sie kämmt ihr goldenes Haar.
Sie kämmt es mit goldenem Kamme,
Und singt ein Lied dabei;
Das hat eine wundersame,
Gewaltige Melodei.
Den Schiffer im kleinen Schiffe
Ergreift es mit wildem Weh;
Er schaut nicht die Felsenriffe,
Er schaut nur hinauf in die Höh.
Ich glaube, die Wellen verschlingen
Am Ende Schiffer und Kahn;
Und das hat mit ihrem Singen
Die Lore-Ley getan.
S. G. 1823.
HEINE: LORELEY
Ich weiß nicht, was soll es bedeuten
Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs lángsugarasra
gyúlt alkonypírban áll.
Ott fent ül – ékszere csillog –
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
arany fésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban
szíve fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van –
fel néz, fel a csúcsra csak!
Végül ladikot s ladikost a
mélységbe nyel – ugye? – az ár…
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 66-67. p.)
Loreley
(A Dalok könyvéből)
Szomorú vagyok, szomorú.
Pillámra bánat permetel.
Régi meséből való bú
szorítja a szívemet el.
Hűvösödik, és a sötét
a Rajna vizére leszáll.
Alkonyi csúcsok sövegét
festi a kései sugár.
Lányka ül ott a hegyen fenn.
Halovány a hanyatló Nap
is, arany haja hogy lebben.
Csillámlik csatja a kontynak.
Fésűje színarany ékszer.
A haj zuhatagja lehull.
Dalát dúdolta elégszer,
de hatalma örökkön új.
Kis csónakjában a révész
hallja a dalt a szívéig.
Mit neki szikla! – „Afelé mész,
honnan a hangom örvénylik…!”
vagy vélte csupán hallani,
míg odalett ő s a ladik.
Kisimultak a víz fodrai,
hol dallal ölő Lerelay lakik.
Friedrich Hölderlin: Das Angenehme dieser Welt hab ich genossen
Das Angenehme dieser Welt hab ich genossen,
Die Jugendstunden sind, wie lang! wie lang! verflossen,
April und Mai und Julius sind ferne,
Ich bin nichts mehr, ich lebe nicht mehr gerne!
HÖLDERLIN: A VÉGSŐ IDŐKBŐL
Das Angenehme dieser Welt hab ich genossen
Élveztem, ami kellemes volt e világban;
rég oda, rég, ami öröm az ifjúságban!
Április, május, június meséi…
Semmi se vagyok, már nem vágyom élni.
(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 605. p.)
Friedrich Hölderlin: A végső csöpp
A végső csöpp is, mint lépből a méz, elfogyott.
Mily messzi szállt ifjúságom, hogy ott
április, május, július: minden emlék.
Semmi vagyok. Jobb volna, ha nem lennék.
Christian Morgenstern versei a Galgenlieder-ből
MORGENSTERN: Fisches Nachtgesang
–
ᴗᴗ
– – –
ᴗᴗᴗᴗ
– – –
ᴗᴗᴗᴗ
– – –
ᴗᴗᴗᴗ
– – –
ᴗᴗ
–
MORGENSTERN: HAL ÉJI ÉNEKE
Fisches Nachtgesang
–
ᴗᴗ
– – –
ᴗᴗᴗᴗ
– – –
ᴗᴗᴗᴗ
– – –
ᴗᴗᴗᴗ
– – –
ᴗᴗ
–
(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 564. p.)
A hal éji dala
kő
ku tya
tó mély ből
föl u gat az
ú szó hold
vi zi tü kö
ré re s menny
be jut a dal
nől mint gyöngy
ben a
csönd
Illusztráció: Szabó Lőrinc (Rippl-Rónai József pasztellképe, 1923)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
