Gúzsba kötve táncolni? (A műfordításról, 6. rész)
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Gyakorló interpretátorok válaszát vártuk a kérdéseinkre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Tasnádi Edit
Műfordítói credo, ars poetica? „Száraz minden elmélet, de zöld az élet olajága” – jut eszembe a goethei gondolat és egy frivolabb megfogalmazás is rögtön, Kiss Józseftől: „A csókot gyakorold, ne magyarázd!” Nem vagyok – no nem a szavak – az elméletek embere, de tudom: navigare necesse est – fordítani kell. Nézzük akár a könyvtárak polcait, akár a könyvesboltok kirakatait, akár saját könyveinket: igen magas a fordított művek aránya. A Bibliától Marxig, Ibn Szinától (Avicennától) Anna Karenináig, és persze térben és időben sokkal távolabbról is mi minden vált az emberiség közös kincsévé a fordítások révén! Sokkal tartozunk a fordítóknak. Az általuk átültetett szövegek egy másik nyelv olvasói számára kultúrák, gondolatok, elképzelések és napi tudnivalók megismerésének kényelmét nyújtják.
Művész a műfordító? Legalább félig annak kell lennie. Ha a mű tartalom és forma kettősségéből áll, a tartalmat ki kell emelnie eredeti nyelvének burkából, és e kincsre vigyázva, a célnyelv adta anyaggal és eszközökkel az eredetinek tökéletesen megfelelő formát kell létrehoznia. Ez pedig alkotás, minél jelentősebb műről van szó, annál inkább. Az eredeti stílus újra megteremtésén fáradozó fordítónak a „szóról szóra” fordítás Szküllája és az édes anyanyelvünk kívánalmainak való megfelelés Kharübdisze között kell hajóznia, ebben a szűk átjáróban még arra is ügyelve, hogy legyőzze az idegen kultúrák nálunk ismeretlen fogalmainak magyarítása során útjába kerülő akadályokat.
Köztudott, hogy mi, magyarok műfordító-óriások nyomdokaiban járunk. Kevésbé közismert talán, hogy aki törökből fordít, Balassit is elődjének tudhatja, hiszen ő több versét is „török szép versekből fordítá”.
Közismert a panasz, hogy a műfordítókat nem illeti meg se kellő tisztelet, se megfelelő díj. Pedig az elismeréshez nem kell feltétlenül pénz. Törökországban például a fordító neve a könyv címlapjára kerül, sőt adott esetben a nyersfordítóé is. Kemal Özer költővel készített József Attila-kötetünk megjelenése után futottunk össze az utcán isztambuli barátnőm ismerősével. „Edit Tasnádi” – mondtam bemutatkozásul, mire ő így felelt: „Attila József”. Kell ennél nagyobb kitüntetés?
Tornai József
1. Az eredeti versszöveg tökéletes megértése mind nyelvi, mind jelentésbeli értelemben a legfontosabb. Ezután kell ízig-vérig magyar verset fölépíteni, amennyire csak a fordító csúcsára juthat saját költői képességeinek.
2. Annak idején, mikor Rimbaud Oféliáját fordítottam, azt a paradoxont igyekeztem föloldani, hogy a vers mint vers lefordíthatatlan, mert a mágia csak az eredeti nyelven sikerül. Ilyenformán tettem föl magamnak a kérdést, mit tehetünk, mikor fordítunk? A válasz a vers és a költészet közti különbség tényében keresendő. A költészet – és ezt most ne kelljen meghatározni, úgyse lehet –, szemben a mindig egyedi verssel, általános, egyetemes, tehát fordítható. Függ a verstől, de nem véglegesen, teljesen kiszolgáltatva a nyelvnek, kultúrának. A költészet azonos az emberrel, a kozmosszal, a léttel. Amit elveszíthetünk az eredeti más nyelven való fölidézésével, lényegében visszanyerhetjük a költészet közvetítésével.
Turczi István
„A fordítások olyanok, mint a nők, vannak közöttük csúnyácskák, melyek hűségesek, és vannak közöttük hűtlenek, de gyönyörűek.” Benedetto Croce szellemes megjegyzésének említésekor akaratlanul felvetődik, hogy a „szép hűtlenek” és az analitikus fordítók elméleti csatájában van-e középút? Pláne, arany? S ha van, szükség van-e rá? Lehet-e úgy engedni a megérzés csábításának, hogy közben a megértés hídfőállásai ne gyengüljenek, és fordítva: egy tapasztalt faljáró nem szédül-e meg, ha ott, ahol nem számít rá, szilárd talajt érez a lába alatt? Mai tudásunk alapján a műfordítás több „két szöveg közötti autonóm viszony”-nál, gyakorlata nem azonosítható sem az „értelemátmentő” rekonstrukció, sem pedig a „tónusmegőrző” egyénítés technikáival.
Szókratész szemében már a rhapszodoszok is azért voltak irigylésre méltóak, mert nem pusztán az „isteni költő” szavainak közvetítése volt a feladatuk, hanem – és mindenekelőtt – a homéroszi szavak értelmén való munkálkodás. Nagyon egyet tudok érteni azzal az elméletileg gondosan aládúcolt megállapítással, miszerint „ha igaz, hogy bármely szövegnek a nyelvbe kell visszatérnie ahhoz, hogy közölni tudjon valamit, sokszorosan igaz a műfordításra: csakis akkor létezik, ha a puszta közvetítés helyzetéből vissza tud térni az irodalomba, a nyelvi beszéd művészetébe”. Abba a közegbe, ahol a saját világban megjelenő idegen világ által mutatkozik meg, hogy mi is, milyen is a világ.
Az enyém például elég színes, szélesvásznú, magyarul beszélő, és néhol csak tizenhat éven felülieknek ajánlott. Négy kultúra kereszthuzatában nyílnak és csapódnak az ablakok aszerint, hogy az elmúlt negyedszázadban milyen földrajzi és szellemi légtérben volt tartós maradásom. Az ausztrál, a finn, az izraeli és a skót versfordításaimban az a közös, hogy mindegyik más. És nem kell minden ablakon ki- vagy benézni ahhoz, hogy kiderüljön, a fordító is csak egy huzatra érzékeny ember. (Minden ablak nyitva 1984–2009 [Palatinus] – fülszöveg)
Vihar Judit
a) 1. Mindig először végigolvasom a fordítandó művet.
2. Miután elolvastam, hasonló stílusú sikeres eredeti magyar irodalmi művet olvasok, hogy a fordítandó mű stílusába beleéljem magam.
3. Csak akkor vállalom el a fordítást, ha a művet feltétlenül testhezállónak érzem. Például csak egyszer fordítottam le egy parasztháborúról szóló regényt. A háborús tárgyú könyvek idegenek tőlem, ezért ezt a szókincset sem ismerem jól.
4. A nehezebb részek fordítását mindig hangosan is elolvasom, mert akkor jobban kijönnek a hibák. Akkor vagyok nyugodt, ha van idő arra, hogy az egész művet hangosan el tudom olvasni.
5. Talán a legfontosabb: mindig odaképzelem magam a mű helyszínére és idejébe.
b) A műfordítás: újjászületés. Míg az eredeti műnek egy szerzője-szülője van, a műfordításnak kettő: a szerző és a műfordító. A műfordítás sohasem adekvát az eredeti művel. Mindig más, mert a műfordító személyisége is más, mint az íróé, más helyen, időben és más kulturális közegben születik újjá. A fordított mű sikere nagyon sokban függ a műfordító tehetségétől és anyanyelvi tudásától.
c) Teljesen más feladat. A szakfordító a totális pontosságra törekszik, a műfordító is, de a művészi ihletettség nélkül a műfordítás mit sem ér.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/5. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, műfordítás
