Magén István: Közelség
Két méterre voltak tőle. Csak azt látta, hogy hullanak. Szemüvegen keresztül nézte, a dioptriás üvegen át, mely az élettörténetét tartalmazta. Úgy hullottak, diadalmasan. Szomjaztak a küzdelemben és lövészárkokat ástak, nem adva magyarázatot rá, hogy miért indulnak el közösen a nagy utazásra a halálba. Különböző nemzetek fiai és lányai voltak, felkészületlenek a sziklákkal, törmelékekkel, szakadékokkal teli menetelésre. Ő csak állt és arra gondolt, hogy miként használja a szemüvegét. A szálló hamu megtanította, hogy a feketeségből kihasítson egy darabot. Összetéveszthetetlenül saját magát.
Nyugodtnak érezte magát és kivételezettnek. A lázas semmittevés arra kényszerítette, hogy ítélkezzen. Ilyen távolságról a gombok is látszottak, meg a gomblyukak. Akiket lelőtt, azoknak még a foltjait is látta. De az emberek kijátszották ezt a látványt, és önpusztító hangulatban könnyeztek és vigyorogtak a műalkotások és a puskacsövek előtt, hajbókoltak és furcsa öncsalással véresre kaparták a tenyerüket.
Ha csak húsz centire lettek volna az arcától, vagy harmincra, akkor a szakálluk szőrszálait is látta volna, meg ahogy a tincsek göndörödnek, kanyarodnak, egyszerűen kivillanva a hajszálak és a szőrszálak családjából. Láthatta volna, ahogyan az arcvonásaik nevetségessé válnak a fegyvergolyó előtt.
Domború körtének látszott az orra, mely a lázas tevékenységtől megnyúlt. Legfeljebb néhány éve volt ilyen ez az orr, és délutánonként megnőtt az árnyéka. Somfai árnyéka is megnőtt, nemcsak az orráé, mintha vízből emelkedett volna ki. Széttárta a fülét, hogy kövesse a hangokat. A fülei zöldek voltak, mint a falevelek, s kicsit barnák is, mert megrozsdásodott bennük a vas.
Ha tíz méterre lett volna tőlük, talán egészen másképpen teltek volna az éjszakái. Nem csapódott volna az arcába az ajkaik közül kifröccsenő nyál. Beleképzelte volna a fülükbe a csöndet. Somfai kihegyezte a hangját, úgy kiáltott. Megcsiszolta a látását, ami persze nem sikerülhetett tökéletesen, már csak azért sem, mert Somfai küszködött az agyában működő gondolatokkal. Arról volt szó, hogy széthúzza a mellét, illetve azt a részt ott a szegycsontja felett, széttépi a lassan összedrótozott bordákat, hogy recsegjenek és ropogjanak és kalapáljanak. Érzéketlenül dolgozó koszorúerei rátekeredtek az ujjaira, eddig még csak gondolkozott ezen, szívet tépőn lihegett, folyton megbicsaklott a lélegzete, krákogott, és nagydarab almákat lökött fel a torkán. De ez még nem lett volna baj. Amikor lenyúlt a légcsövébe, és a keze belegabalyodott azokba az erekbe, melyek körbe futottak a mellkasában, és szállították a vért, vagy valami mást, melyet nehéz meghatározni gondolkodás nélkül, gyengeséget érzett, és legszívesebben arra kényszerítette volna a szereplőket, hogy simogassák. Egy nőt szeretett volna, aki ráhajol, és véresre harapdálja az ajkát. Somfai gondolkodott. Bólogatással nyugtázta a gondolatait. Arra gondolt, hogy száz méter távolságról már úgy nézne ki az egész, mint a szoba, melynek a közepén ő áll. Egy szép szoba, melyben az emberek pezsgőt bontanak, nem sokat, mindenki a fizikai adottságának megfelelően. Ő, Somfai, száz méter távolságból már felfedezné önmagát, ami közelről általában lehetetlen. Látná önmagát, ahogyan a sarokban ül egy csomó vacakon, szemeteken, összerágott bőrdarabokon, szarvasmarhatrágyán, amit olyan jól el lehet égetni a kályhában. Száz méter távolságból már hegynek látná saját magát, azt a pasast, aki ő, azt a manust, azt a lombrózót, aki tulajdonképpen egy mamut, átláthatatlan jelkép, aki még ráadásul ész nélkül csapkod az ormányával, hogy kárt tegyen az emberi közösségben, amiben ő, Somfai, gyerekként van jelen. Igen. És fogadja az előítéletet, mely a félig mamut, félig embernek kijár. A jelzőket, melyeket feléje kiabálnak, például, hogy kövér, sovány, vörös, szégyellős, sőt félszeg, ami egyébként igaz és helyénvaló volt, különösen lányok jelenlétében.
Somfai nyolc éves korában úgy gondolta, hogy ha öt kilométernyire lenne attól a helytől, akkor a várost is látná, a tornyokat, a kupolákat, a háztetőket, a házakat, amint egymásra néznek, és a hasukat fogják a röhögéstől. A házak, melyek egyébként hónapszámra nem ejtenek ki egy szót sem, most azért villognak, hogy kapcsolatot teremtsenek egymással, kommunikáljanak, hogy csókolózzanak bécsi kapu ajkaikkal, és a fogaikat mutogassák. És a házak éretten, kidolgozottan, mint a fecskék a villanydróton sorakoztak, kapkodták ablaküveg tekintetüket, hogy megtalálják a helyüket az egyetlen lehetséges életükben.
Somfai éppen betöltötte a nyolcat, és önfeledten játszott a játékaival. Focizott, egyetlen rúgással felvágta az ellenfelét, harapott, a nála magasabbaknak levágta a fejét. Egyik közülük szakállas volt és ugrásra kész. Somfai kísértést érzett, hogy felgyújtsa a focipályát, és ezt értelmesen közölte is. Kicsit nyersebb hangon és mozdulatokkal beszélt, mint máskor. Szenvedélyesen és rögeszmésen, közben az arcát, a kezét, a fülét morzsolgatta, és bogáncsból készített asztalt, ágyat, székeket meg házikót. Beléjük képzelte a legnagyobb titkát. Például azt, hogy amit a tányéron hagy, azért lejönnek az angyalok és megeszik, és jóllakottan fulladozva, mosolyogva, diadalmasan néznek körül, és közben a jóistenre gondolnak, aki az anyukájuk, meg az apukájuk is. És aki szintén angyal volt egyszer, és bizonyosan nagyon erős. És ha találkozik a többi istenkével, akkor azok összehúzzák magukat. Szerények voltak, és valódi szavakkal szóltak egymáshoz, valódi nyelven, olyanon, melyet csak ők ismernek, például magyarul, németül, angolul, esetleg jiddisül.
Mígnem valahol a hátsó sorokban felcsattant a taps.
Somfai egyébként úgy gondolta, hogy az embert lustálkodás közben teremtette az isten. Szegény isten a teremtés közben nagyon elfáradt. Elaludt, és azt álmodta, hogy nincsen ember, és ez jó. De akkor ki fogja őt áldani? Azon gondolkodott, hogy megteremti az első embereket, menetoszlopba állítja őket, és elindítja a frontra. Valahová a szomszéd kerületbe. Közben megjelent Belzebub, a legyek ura, egy kókler, egy dilettáns, aki csak kizárólag férfiakat kívánt teremteni, akik farmernadrágban járkálnak, tolakodóak és szemtelenek, járatlanok az irodalomban és a festészetben, és gyilkolják egymást. De aztán engedve bizonyos testi jelzéseknek, egyik nőt teremtette a másik után. A nők ki merték mondani azt, amit a férfiak csak eszelősen ismételgettek. Például azt, hogy istennek gunyoros mosoly ül az ajkán. Vagy például azt, hogy ha az ember kinyitja a szemét, olyan a világ, mintha becsukta volna, és ha becsukja, akkor meg olyan, mintha kinyitotta volna. És a nők énekelnek és fortyognak, de nem robbannak fel.
És hogy a nők ebédet szervíroznak és ínycsiklandozóak…
Somfainak voltak megérzései. Nyolc évesen még odacsapta magát a padlóhoz, hisztizett, ha valami nem tetszett neki, például amikor ráadták az ünnepi ruháját, ilyenkor előre dőlt, és hányt, és túlvilági nyögéseket hallatott. Ekkor kezdte először több kilométeres távolságból nézni a világot. Máskülönben igen tartózkodóan viselkedett, megnézte a nőket, de egyébre nem is gondolt. Esetleg csak arra, hogy szívesen benyúlna a szoknyájuk alá. De ezektől a gondolatoktól még nem lett se jobb, se rosszabb, nem alakult át a teste, nem nőtt több méteres nemiszerve. Egyszerűen, félénken és reszketősen járkált, nem akart senkire sem ráijeszteni. Volt egy macskája, akiben ugyanaz a folyamat játszódott le, mint benne. A macskát Spagettinek hívták, és nem is macska volt, sokkal inkább cica. A kettő nem feltétlenül ugyanaz, az egyik olyan, mint egy ezüst serleg, a másik meg kékesszürke rózsafüzér. Az egyik hanyag művésziességgel van megalkotva, a másik ínycsiklandozóan púposodik a rózsaszínű ködben. Somfai kiáltozott és táncolt, és közben lerajzolta a macskát, illetve a cicát. Bögyös, nagyfenekű nőt rajzolt. Egyesek szerint nem is nő volt, amit rajzolt, hanem mégis inkább cica, sőt, annál is több, határtalan örömtől duzzadó embertömeg, több ezer ember lenyomata. Somfai megtanult embereket rajzolni. Nőket és férfiakat. Reflektorral megvilágította őket, így különösen szemkápráztatóaknak mutatkoztak. Tisztában volt azzal, hogy kötelezettségei vannak az emberiséggel szemben. És csak ezért merte tíz kilométeres távolságból nézni a világot. Vagy százról.
Ahogy növekedtek a távolságok, az érzelmei is növekedtek, és egyre tömörebbek lettek. Sűrű, komor, szép érzelmek ütköztek össze benne csúnya, maszatos, szemüveges érzelmekkel. Ezek a léptékek többet mondanak mindennél. Vett egy fűrészt, és bontani kezdte a kalyibát, melyben lakott. Azt a kalyibát, mely az egekig ért, és szép, fiatalasszony angyalok repkedtek ki meg be az ablakain. Felkavarták a levegőt, és csecsemő angyalokat szoptattak a mellükön. Megpróbálták elhagyni az eget, kérdezősködtek, kiáltoztak, és dühösen egymás arcába üvöltöztek, mint akik vitában vannak. A helyzet lehetetlenné tette az álmodozást. Az indulatoktól függött minden. Ezek az indulatok pedig párhuzamosan haladtak egymás felé, keresztezték egymást, és további indulatokat gerjesztettek. Somfai már majdnem külső szemlélőként nézte a világot. Rigmusokat skandált. Olyanokat, melyek nyitva hagyták a lehetőséget további távlatok felé. Somfai már tíz kilométer magasságból szemlélte a világot, és ez megviselte. Nyolc éves kisgyerek létére a kezét tördelte, az orrát felhúzta a szeme közé, elszakította a fülét, amit nem állt módjában összeragasztani. Divatos öltönyt viselt, nagy barna gombokkal, sötét gallérral, mely úgy hatott, mintha az antik világból, mondjuk a Habsburg birodalomból került volna elő.
Somfai okos volt, és a teste engedelmeskedett a vágyainak, összehúzódott, vagy megnyúlt, mint a rágógumi, sőt, ha kellett, csúnyának mutatkozott. Éktelen buzgalommal káromkodott, az erőlködéstől szétroppantotta a fogait, még szerencse, hogy azok tejfogak voltak. Le és felszaladgált az égi építményeken, kiáltozott, énekelt és prüszkölt, és közben történelmi távlatokban gondolkozott.
Sétái közben, valamelyik égi építmény kétezredik emeletén egy kissé kellemetlen felirattal találkozott, mely idegen volt a számára. El akart haladni mellette, de aztán mégis megállt. El akarta távolítani a betűket. Embereket lökdösött arrább, akik mind a felirat előtt tolongtak, és nem akartak odább menni. Ott lebegett hosszú szárnyaival egy takarítóangyal is, a tollai alatt láthatóvá vált a teste, a szíve vert és pörgött, és Somfai megfogdosta a szívét meg a tüdejét, a gyomrába is belenézett, ahol sötét volt, mint valami barlangban. Somfait ezek a dolgok nem érdekelték, inkább a takarítóangyal mosolyát kutatta. Elképzelte, hogy közös ágyban fekszenek, és a takaró alatt megfogja a combját. Tenyeres-talpas volt, a szárnyaival teljesen beborította Somfait, aki egy kiskutyával játszott. Egyébként ugyanígy eljátszadozott bármivel, egy darab fával, összegyűrt papírral, tollal, még megkövesedett kecskebogyóval is, ha valami ésszerűséget fedezett fel benne.
– Hát tudod – mesélte később – már éppen rettegni kezdtem. Férfinak éreztem magam. Megfelelő módszereket dolgoztam ki arra, hogy hogyan hódíthatom meg. Nos, ami ezután következett, hogy a dunna alatt megfogtam ennek az angyallánynak a vádliját, az bővelkedett a fordulatokban. Azokat a lábakat szabályosan meg kellett fogni. Büszkélkedni kellett volna vele, ha lett volna kinek. Valakinek, aki felkészít a takaró alatti küzdelemre. Egyedül voltam vele, kerestem a nyomokat, és kíváncsi kérdéseket tettem fel. Például, hogy a takarítóangyal combjai közé bebújni nem veszélytelen-e?
Somfai feleségül vette az angyalt egy tökéletesen sima, fényes égi aulában, ahol az ablaknyílásokon keresztül beszűrődő fény esetlegesen és bután világította meg az angyalseregletet. Somfai nem akart beletörődni a megváltozhatatlanba, hogy egy kisfiú nem nősülhet meg.
Már kilenc éves volt. A lábai fürgék voltak, a hasa kerek, és színes bogarak mászkáltak a füljárataiban.
Az angyal több ezer éves volt és halhatatlan. Szép volt, mint az angyallányok általában, akik olyan csendesek, mintha szót sem mernének szólni. Arra tanították őket, hogy egyetlen szóval sem szabad szomorítaniuk egymást. Lesütött szemmel jártak és idejétmúlt, érvénytelen históriákon gondolkoztak.
Somfai tíz éves lett. Szeretett játszani, és a játékban nagynak bizonyult. Ettől, vagy valami mástól vörös haja nőtt és krumpli orra. Ítéletet hirdetett, és az angyalok kinevették. Mutatkozott ruha nélkül is, festékkel bekenve. Nem vették észre rajta, hogy meztelen, csak a sértődöttségét látták. Vad szikrákat hányt a testéből kicsapódó hő. Mindenféle hanghordozásokban beszélt, füttyentett, énekelt és felejthetetlenül káromkodott. Arcával súrolta az angyalok arcát.
2017. május
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
