Mondd meg nékem, merre találom…

Tizennegyedmagunkban

augusztus 26th, 2017 |

0

Németh Attila: Requiem anyámért

 

A suszter lánya

 

ÖRÖK

Anyám, Apám: kökényszemű őseim.
Vihar látta táj, csillagszemű madár.
Mi a lét, a fazék, a sparhelt,
az örök álom? – Anyám: a tiéd!

 

REQUIEM ANYÁMÉRT

Nézem a tájat, a párás-ködös fákat:
az itt-ott megriadt agancsos szarvasbikákat,
a szőlőben korhadó puttonyokat.
– Öregszekér jár az úton, bölömbika
a szélnyakú jegenyefán kiált.
Anyám almát, diót bengéz.
Mosolyog arcára a napsugár.
–Tüzet gyújt a csikó sparheltunkban,
babos csülköt főz ebédre.
Délután fenyőt nyes,
erdőszélen koszorút köt
mindenszentek napjára.
Vézna volt a gyertya,
de a fejfát megvilágította.
Elszállt a lappantyú madár.
A domb gerincére vadcseresznyefa
roppant a huzatban, szélviharban.
Itt a tavasz, itt jár a nyár, még
itt az augusztusi napsugár.
Szél szalad lyukas bakancsban.
Szemem karika. Szemem sólyom-éles.
– Ül az Isten a széken, diófa tuskón ül:
sparhelt-karikákat tisztít, lekvárt főz télire.
Elmúlik a tél, vele a zord idő, a jég is,
a fenyőfa örökzöld mégis:
– pattan a rügy-levél, a vágy…

 

(5)

Isten zöldfa.
Isten-szekere kőris.
Elszállt a sólyom: – éles szemű borotva.
Tavaszi temető,
pihen a tél, szól az énekes rigó,
vadfejű vörös mókus a
fenyő magasára ugrik, fut, menekül.
Én-magam a metafizikai-létben lebegek:
– roppan az ideg, tűznapocska.

 

(6)

Anyám emlékére tollat fogtam,
dinnyét szeltem.
– Nyáron sír a nádi veréb,
szürketollú hamuhegy,
orgonasövény körbefonja
a természetfeletti sírt, dombokat. –
Szárnyon lőtt darumadár
az öregerdő szélén tollászkodik,
ahol, most a tölgy, a nyír virágzik.

 

(7)

Őseim nyírfája lombot vetett.
Alatta pihen emlék,
vágy,
boróka,
őz,
bakancs.
– Szinte bibliai a táj.
Jézus saruja kenyérszaporítás,
hegedűvel énekelt cigány,
Krisztus tövise, apja szekercéje,
markába szorítja őserővel
a fényt, a lángot.

 

(8)

A tó öreg. Fűz- és mogyoró fái közül
felszáll a zöldharkály.
Jézus saruja nagyapám hegedűje.
Bibliából az öröklét letérdelt istenkő,
gyolcs-mezítlábas cigánykölyök.

 

(9)

Kávét ittam, madarat láttam,
mellkasomból feszület dobbant.
Örökké térdelő fejfák közt bolyongok.
Könnyű álom kéne szememre,
hegedűhang,
gyanta,
szekér.
Szerelem befonja életem,
örökké tartó ősi szerelem,
Isten-keresés minden léptem.

 

(10)

Temető fenyvese,
téli hóesése,
karácsony születése,
tavaszi madár dalolása, röppenése.

 

KÉZ

 

(1)

Karom öregág. Tenyerem búzaföld.
Viszlát Isten! Viszlát sövénykerítés!
Itt járt egy Cipő, mérges lett.
A fasoron lépkedett, gyalogolt tovább.
Lobbanó hajjal szaladtam
utána, utána.
– Egyszer csak nyomába értem!

 

(2)

Nincsen kerék a szekérben,
ácsol majd a bognár –
Búzát viszek a malomba:
lepakolom, hozok helyette fát.
–A szekér oldalába dugom a baltát.

 

(3)

Elment a tehén virágért
Guillaume Apollinaire rétjére.
Elment a harangszó rőzséért,
fenyőért a börzsönybe.

 

FAZÉK

Üres a fazék, kihűlt a tűzhely,
jön Anyám, tüzet pattint,
babot, csülköt főz.
–Mérges a baltára,
az erdőre készül menni.
Lettem vadfa, csillagos
pohárvíz, hegedűnyakú őz:
– Pista néz vissza,
öregerdőt cipel hátán.
Ezüsthajú téli napon kopár,
erdőszéli fák között csillag és
Hold világít – röffen a diószemű
tuskó,vaddisznó.
– Ülök, hallgatok a széken.
Másnap hajnalra megérkezett
a széna, az alma a vadkannak.

 

BÚCSÚ

 

(1)

Kisütött még az augusztusi Nap,
Száraz lett a fű, mint az asztallap.

(2)

Gesztenye virul még,
csíp a csalán, suhan
a kasza, villan a kasza él.

(3)

Búzában gázol a meggyfa,
farkas, róka szalad utána.
– Széken villan a balladája.

(4)

Nyárvége, fecske készül messzire,
hűvös eső szemerkél, öreg
eperfán köd-gyertya ég.

(5)

Jött a tél, a tél,
fehérkabát, kabát.
Vadnyomok, vadak,
kopár topolyák, jég.

(6)

Egyedül magam vasalom
magamnak a nadrágom.

(7)

Búcsút veszek az élettől.

 

ÍJ

Öregerdő, öregtemető.
A fejfa magas, az ördög
tüzes-láncot hajigál:
– Őznyakú gyertya lobog Anyámért.
Íjjal lőtt szarvasbika zsigerelése.
Viszem a szarvast izmos vállamon,
erős, tölgyfaszál vállamon:
– Őznyakú gyertya lobog Anyámért.

 

SOM-VÖRÖS

Szomorú a szívem,
gesztenye-vörös.
A hegy látja a völgyet,
s a kőfeszületet.
Szomorú a szívem,
mint a som – savanyú.
Vijjogó héja röppen a fára.

 

MAGÁNY

Hollók szállják át koponyám.
Ezer év és hallgatag, mint
cipő és bakancs.
Nehéz a bánat,
nehéz az élet.
Fecske száll a vízre,
az őszi erdő sír érte.
Málna szemű medve
kiált fát, erdőt, vadászt,
lombos, virágzó akácot,
méhet, lépes mézet.

 

VÁGY

Öregerdő mesél, mesél,
Öreg vércse sír, rí, sír, rí.
Nézem a tájat, az ablakba
maradt muskátli kosarat,
váza-karcsú alakodat.

 

FEGYENC

Fegyencruha, bot, eső, kuvik;
ellobbant gyertyasor, lécbe
szorult könyökcsukló.
Elszállt a kuvik madár.
A halál könyékig érő virág.
Fecske arcú leány virágot,
vizes korsót ád.

 

GYÖKÉR

Vadfa,
gyökér
tépte erdő.
Őz figyel,
feketét
fütyül
a rigó,
rigó.

 

BÁNAT

Bánat és harmat,
fentről támad a Nap.
Fülemüle sír értem, érted.
Hófehér kökénylepelben a vad
temető, várja a Napot, a feltámadást.
Elszállt a mátyásmadár, csönd
van, üres a diófaág.

 

MIT…?

Mit mondjak a nyárról?
Sütött a Nap, esett az eső.
Szilvafára seregély repült.
Csillag helyett szem.
Vízimadár a tavon.
Hegyhátán tisztás.
MESE
Öreg fa, szél rázza, rázza.
Vénmadár, szarka száll reája.
Száraz ág puffan, elsodorja az ár,
a szél: a halál, a halál.
Temető fái mesélnek
cipőről, hegedűről, erdőről;
öregfa árnyékáról,
öreg kuvik hangjáról,
történelemről, a valóságról.

 

FEHÉRBEN

Kökény bokor habzik,
vadrózsabokor illatoz,
a szekérúton akácsövény virágzik,
az égig erő fára holló fészkelt:
korrog, korrog –– érik a bodza.

 

NYÁRI VERS

Nézd a dombot, a vadbokrot,
vályogházat, a szép tükröt,
a gerendára akasztott embert.
Nincs csak a szerelem:
Éva tüze, lángja, parazsa.
Nem marad más, csak
nyár, meg szerelem.

 

VILLANÁS

Öregerdő aranypénze
villan, villan.
Öregerdő szürke madara
fütyül, fütyül.
Én fegyenc
ülök a sámlin
szabadságon:
ifjúi – öröklétben.

 

IDEGBETEG MADARAM

Pihen, pihen az elmém:
a jegenyesoron, a viharvágta szántón.
Az Isten arca búzatábla – Csontváry
Kosztka Tivadar visszatérő vihara.
Pihen az elmém, idegbeteg madaram:
– elszaladt földmérő viharlámpával.

 

KI VOLT AZ?

Ki volt az az ember,
aki a sombokorra baltát emelt!?
Váljon kővé, öt kiló sóvá!
Ki volt az az ember,
aki Anyámra hangot emelt;
akinek szélbe-lépő cipőjét
dicsérik az angyalok?

 

10

Tíz éves a fa,
karom-vastag,
lombjára nyári
fecske szállt.
Elviszi a faág
a vízen a nyarat;
őszt hoz, égő
gyertyasorokat.

 

HÉJA

Vijjog a héja,
udvarra szállt a szilfa.
Zörren a Farkas-völgy,
szekéren fekszik a költő.
Meghalt, meghalt
az erdő – gyertya
ég a fejfáinál.

 

TÖLGY

Székem tölgy:
nézz vissza rám Föld!
Szeress, ölelj – igen:
maradt a szerelem,
a bicska, az ágy.

 

LESEN

Nézem a ráncos tájat,
őseim útját, az itt-ott elhagyott
hegedűt, kötelet, örökéletet.
Őseim virágok: pipacsok,
margaréták, szamárkórók.
Elszórt kövön egerészölyv ül
zöldmohán – lesen.

 

KÖTÖZ

Pénzemen, pénzemen
veszek bicskát, szalonnát.
Öreg füles baglyom tovaengedem,
mesét visz odújába.
Súlyos ágat cipelek hátamon.
– A fronton meglőtt katonát
bekötözi az Apácanővér.

 

VADCSERESZNYE

Öreg vadcseresznye minden évben
kivirágzik a temetőben, – körülötte fejfák,
fenyők, akácbozót. Nézem a halált,
kopott cipőt, hegedűt, gyolcsba kötött halottat;
közben elég a gyertya, vihar támad.
Elmossa a temetőt. – Ez maradt nekem.
Elmémben viharlámpa ég.
Szekérúton tehenes kocsi ballag át,
fölötte pacsirta lebeg:
– Emlék, elmémben minden kis lámpafény.

 

FÁT

Öregfát visz hátán apám,
fűrészizmos vállán.
Tűz lett. Vihar nyikorog.
Kapu, kapu. Csörren a lánc!

 

SZALMA

Kalapom szalma, süt a Nap.
Porzik az út a jegenyefasoron.
Kalapom szalma, süt a Nap.
Porzik az út, lovas szekér halad rajta.
Nyitva az ablak, repül az aranymálinkó:
– zöld, zöld a juharág.

 

VISSZA

Vissza a tájba
öregkeresztfába,
borókabokor
ágas-bogas
viharába,
viharába.
Mogyoró bokor,
hó, cudar idő;
mesél a bakancs,
balta, a fűrész!

 

SÚG

Halkfa súg
titkot, szeretetet,
váza-karcsú
leányt, leányt !
Bánat se bánt, erőt ad
a fa, a lány, a táj!
Kőbe botlom,
szemen üt az ág.
Mesém gerendán
lógó fogoly, fácán, nyúl;
Mesém erdőfejű sebzett vadkan
menekülése, röfögése, futása, futása.

 

SZALONKA

Szívem vörös, piros,
mint a lenyugvó Nap.
Az ég alja, az ég
alja sötétedik.
Vágyam csöppnyi méz!
Elszállt a felhő, az eső:
a szalonka, szalonka!
Öregerdő bőg értem, értem;
hullott agancsait kéri
vissza, vissza! –
De nekem tollam van,
hogy megírjam a Földet.

 

FIÓK

Rézpénz a fiókban,
szobámban a vetett
ágyam rongyos.
.
Nézem a falat, a falat,
elgombolt kabátomat,
szilvafa ágat, ágat!

 

FILLÉR

Fillér szemű veréb
száll, száll.
Diófa kérgén
vadszőlő, borostyán.
Korhadt tölgy
nyikorgásában
balta, fűrész, lánc!

 

NAPSÜTÉS

Esik az eső,
pereg a levél,
itt az ősz, „V” alakban
húznak a vadludak.
Kerek az ég,
mint a föld.
Tűz volt az ág,
és lobbant.

 

ZÖLDÜL

Zöldül a fa,
itt a tavasz:
patak fut, szalad.
Föld, föld illatoz.
Mind ki voltam:
– szék,
asztal,
magam:– ifjúi létem
tó, vágtató ló.

 

ANYÁM

Nézd Anyám, porrá válsz,
hisz porból lettél.
Jányod almafa már, tavasszal
virágot bont a jázmin:
így vigyáz rád Isten Jézusa.

 

VAN

Van aranyam,
szekér-fám,
kőházam;
kabátom,
sétabotom;
szekér úton
repülő madaram.
Volt Anyám,
volt Apám;
baltám, tuskóm,
mesét mesélő
tudós baglyom.

 

Illusztráció: Németh Attila (Kékesi A. fényképfelvétele)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás