Szentmiklósi Tamás: Apu
(részlet, 1.)
Van annak már, furcsa leírni, harminchét éve is, hogy Apám meghalt. Ami azt illeti, fájdalmasan korán távozott, legalább a hatvanat megérhette volna. A szűk hat évtizedbe azonban sok minden belefért, sok olyasmi is, aminek semmi keresnivalója egy ennyire rövidre szabott életben.
1920-ban született, színtiszta zsidó családba. Apjának patikái voltak Budapesten, anyja a háztartást vezette, persze módjával, cselédlányi segédlettel. Apám kiválóan tanult a középiskolában, falta a szépirodalmi és történelmi könyveket, messze átlagon felüli nyelvérzéke hamar megmutatkozott. (Apám élete során számos nyelvvel mély barátságot kötött. Tudott héberül, latinul, németül, angolul, franciául, spanyolul, olaszul, és már jóval túl volt az ötvenen, amikor nekiveselkedett a svéd nyelvnek, hogy egy éven belül le is vizsgázzék belőle.) A természettudományi tárgyakban (matematika, fizika, kémia, biológia) is jeleskedett, ami később nagy hasznára vált. Csakhamar kiderült ugyanis, hogy származása miatt fel kell adnia gyerekkorától dédelgetett irodalmi ambícióit, kényszerpályára kerül, s barátjához, Örkény Istvánhoz (1912-1979) hasonlóan, akivel egyébként együtt voltak munkaszolgálatosok, egyedül a gyógyszerészeti szakon tanulhat tovább az egyetemen.
Nagymama elmondása szerint érzékeny lelkületű, nemes eszmékért lobogó ifjú volt, az emóciók könnyen elragadták. Még legénytoll sem pelyhedzett állán, amikor azt fejtegette, hogy a bűnözőket nem börtönbe kell zárni, hiszen ott csak a rosszat tanulják, hanem egy szigetre telepíteni, ahol elsajátíthatják az emberséget, az emberi együttélés normáit. Szociális érzékenysége korán kialakult. Sokat rágódott az elesettek és a számkivetettek sorsán. Még a kóbor kutyákon is megesett a szíve. Többször előfordult, hogy a közeli parkból, ahol padon ülve olvasott, egy mellé szegődött kutyával tért haza. Nagymama idővel már csak úgy nyitott ajtót a csöngetésére, hogy előbb kikandikált a kisablakon. Egyetemistaként a szociáldemokrata eszmék felé fordult, főleg Jászi Oszkár írásait olvasta, de ott volt a Kovács Imre-féle falukutató mozgalom rendezvényein is, sőt egy alkalommal még az illegális kommunista párt egyik titkos összejövetelére is elhívták. (Nekem már némi öngúnnyal mesélte, hogy megfázott, ezért nem mehetett el, szerencséjére, mert a rendőrség több jelenlévőt őrizetbe vett.)
Aztán a Történelem kimutatta a foga fehérjét: két munkaszolgálat, szökés, rejtőzködés, majd egy fatális balszerencse után (Ungváron bujkált egy pincében, s amikor a várost visszafoglalta a Vörös Hadsereg, előmerészkedett, hogy karóráját valahol elcserélje ennivalóra. Egy géppisztolyos orosz katona, lehetett vagy tizennyolc éves, ekkor fogta rá fegyverét és kényszerítette, hogy csatlakozzon egy transzporthoz.) két évig tartó orosz fogság tépázta Apám idegeit. Csontig lesoványodva, hiányos fogazattal és traumák soha nem múló emlékével a szívében tért vissza, hogy visszazökkenjen a szabad életbe, amelyről kisvártatva kiderült, hogy mindennek mondható, csak szabadnak nem.
Gyógyszerészként szűkösen élt, ráadásul utálta a pult mögötti ácsorgást. Megnősült, de gyorsan rájött, hogy elhamarkodottan, s elvált. Utána ismerkedett meg a kétgyermekes anyaként elváló, keresztény úri családból származó Mamóval, akibe tetőtől talpig belehabarodott. A rokonság hiába mesterkedett és vetette be a legkülönbözőbb trükköket, Apám az anyakönyvvezetői hivatalba vezette Anyámat, akinek egyik gyerekét örökbe is fogadta, a másikat csak azért nem, mert Anyám első férje nem egyezett bele. (Már húszéves voltam, amikor nővérem kikotyogta nekem, hogy valójában „csak” féltestvérek vagyunk. Apám soha, egyetlen gesztussal sem éreztette, hogy Csilla nem az ő lánya.) Nemsokára én is világra jöttem.
„Ötvenes évek”, személyi kultusz, pártállami diktatúra, mai fejjel felfoghatatlan közbeszéd és díszletek – szüleim mindennel dacolva élték az életüket. Anyám lakatot tett a szájára, Apám viszont fújta a magáét, és nem csak az otthon négy fala között.
Teltek-múltak az évek. 1956, „konszolidáció”, hatvanas évek. Apám végre hátat fordíthatott a patikusságnak. Persze nem rajta múlott, hanem egy hibbant pénztárosnőn, aki sikkasztásért feljelentette. Apámat, aki azt sem tudta, hogy egy kiló kenyér mennyibe kerül! Áldassék a valószínűleg zavaros tekintetű és reménytelenül szerelmes kasszírosnő neve, mert így történhetett, hogy Apám karriert csinált, pár év múlva már egy tekintélyes gyógyszer-külkereskedelmi vállalat tudományos osztályának vezetője lett, s közben megszerezte a gyógyszerészdoktori címet. A világ kinyílt előtte, rengeteget utazott, még Afrikába és Ázsiába is eljutott.
Ha jól számolom, alig tucatnyi esztendő adatott meg Apámnak, amikor viszonylagos anyagi jólétben és szakmai elismertségben élhetett, de nem nyugalomban. Életét még ekkor is megkeserítette a kádári Magyarország fojtogató légköre, nem is szólván arról, hogy a fiatalon elszenvedett súlyos sérelmek emléke továbbra is kínozta. Időről időre rohamok törtek rá. Olyankor teljesen kivetkőzött magából, fel s alá ugrált öklét rázva, csak úgy döngött a padló, s tőle szokatlanul durva szavakat sziszegve, eltorzult arccal szidalmazta mindazokat, a nácikat, Szálasit és a nyilasokat, akik elrabolták az ifjúságát. Mi, gyerekek eközben riadtan néztük és hallgattuk, és legszívesebben elsüllyedtünk volna szégyenünkben, hogy mit szólnak majd a szomszédok. Csak az tartotta bennünk a lelket, hogy tudtuk: a roham előbb vagy utóbb elmúlik, s Apu újra a régi lesz.
Aput 1980-ban vitte el a rák, bár én inkább a Történelem számlájára írom korai halálát. Hiába tervezgette lázasan a visszavonulás utáni éveket, nem válhatott valóra az álma, hogy nyugdíjasként végre a maga szellemvilágában élje az életét. Pedig szerintem előbb vagy utóbb az írásba is belefogott volna.
Az itt következő emlékfoszlányokkal az ő alakját szeretném megidézni. Az epizódok többségére azért is emlékszem kristálytisztán, mert számtalanszor elmeséltem gyerekeimnek, akik kiskorukban hol sírásra görbülő szájjal, hol a nevetéstől térdüket csapkodva könyörögtek nekem, hogy mondjam el, csak még egyszer azt, amikor a Nagypapa…
Mert majdnem elfelejtettem a talán legfontosabbat: valahányszor Apámra gondolok, kétféle érzés kerít hatalmába. Vagy elpárásodik a tekintetem, átkozván a szűkkeblű Sorsot és Történelmet, hogy kegyetlenül kurtára szabta az együttlétünket, vagy nevetésben, pontosabban szólva röhögésben török ki, s amikor abbahagyom, hálás szívvel gondolok Apura azért, hogy belém oltotta a humor szeretetét.
Budapest, 2017 nyara
* * *
Öröm
Négyéves vagyok, és egy Gugger-hegyi napközis tábor kapujában várom Aput. Az orvosok tanácsára töltöm itt a nyár egy részét, akik szerint a helyváltoztatás segít majd, s végre elkezdek beszélni, amit csüggedő és mentális fejlődőképességemben egyre kevésbé bizakodó szüleim már remegve várnak. Hirtelen feltűnik Apám alakja, s én is meglepődöm azon, ahogy üdvözlöm: „Apu! Apu!” Apám alig hisz a fülének, s furcsán csillog a szeme.
Tekintély
Hatéves vagyok. Apámat nagyon nagy embernek látom, a szó fizikai értelmében. Ahogy fölém magasodik, nagy a feje, nagy a füle, nagyok a végtagjai, nagy a pocakja, amely furcsamód növeli a tekintélyét a szememben, holott a pocakos mesefigurák láttán mindig mosolyra szalad a szám. És akkor elmegyünk Apám szüleihez, és ott feje tetejére áll a világ. Apám apja, a szelíd nézésű, örökké gyógyszer-szagú Nagypapa már-már töpörödött, apró ember, a bő nadrág úgy lóg rajta, mintha nem is lenne benne semmi. Apámnál két fejjel alacsonyabb, csont és bőr, homlokán, kezén dudorodnak az erek. Néha arra gondolok, csak nehogy felkapja és messzire repítse a szél. És mégis, amikor ez az apró ember rekedtesen halk hangján (már nincs sok ideje hátra, néhány év múlva a gégerák végez vele) megszólal és okítja, Apám szemlesütve hallgatja az intelmeket, és behúzott vállal, szinte suttogva válaszol rájuk. Mint egy kisfiú. Ki érti a világot?
Polgári értékrend (1)
Első osztályos vagyok, már iskolába járok. Apám fejébe veszi, hogy majd ő megtanít olvasni. Elővesszük a nagy alakú, színes képeskönyvet, rábök az egyik szövegre, de hiába kérlel többször, én a szöveg fölötti képről kezdek el handabandázni. Apám, aki soha egy ujjal nem bántott még, elveszti a türelmét és pofon vág. Értetlenül meredek rá, ő elvörösödik, kiviharzik a szobából, ám egy-két perc múltán visszatér, és akadozó hangon bocsánatot kér.
Olvasunk
Hatéves vagyok. Apám az ágyam szélén ülve esténként a Pál utcai fiúkat olvassa fel nekem. Amikor Nemecsek halálához ér, elcsuklik a hangja, kiesik a könyv a kezéből, és az egész teste rázkódik a zokogástól. Az én torkom is szorítja valami. Odabújok hozzá.
(Később gyakran látom könnyezni, többnyire olyankor, amikor gyerekeket ér bántódás, filmen vagy a valóságban, de csak egyszer vonaglik és zokog úgy a fájdalomtól, mint amikor Nemecseket siratta: Nagypapa halálakor.)
Uniformisutálat
Kicsi vagyok, de azért nekem is van szemem, még én is észreveszem, hogy Apámat az uniformisok puszta látványa kihozza a béketűrésből. Megvetően elfordítja az arcát az utcán, amikor rendőr vagy katona jön velünk szemben. Amit pedig a villamoson művel, ha a kalauz kéri tőle a jegyet, attól úgy elszégyellem magam, hogy legszívesebben leszállnék a következő megállóban. „Mit képzel maga? Hogy mer így beszélni velem? Azért mert egyenruhában van?” Hiába húzogatom-rángatom könnyeimet nyelve a kabátja ujját, nem hagyja abba. Szegény kalauzok többnyire nem győznek szabadkozni, hogy ők csak a munkájukat végzik. Nagyon örülök, amikor bevezetik a kalauz nélküli járatokat Budapesten. Apám azonban ekkor sem tagadja meg magát. Jegy nélkül utazik, s valami olyan felsőbbrendűség árad belőle, hogy az ellenőrök nem merik zaklatni.
Zsidóság (1)
Otthon vagyunk, Anyámmal beszélgetek az iskoláról, Apu az íróasztalánál körmöl, fordít. Egy osztálytársról mesélek, aki soha nem ad az uzsonnájából. „Olyan zsidó!”, jelentem ki felháborodottan, mire Anyám rémülten néz rám. Apu is feltekint, szomorú a szeme, aztán legyint, s folytatja a munkát.
Hiányérzet
Apuval sétálunk. Nehéz vele sétálni, mert szabálytalan, kiszámíthatatlan a mozgása, kacsázó, imbolygó a járása, alig tudom tartani a lépést vele, időnként eltűnik a tömegben, olyankor elfog a félelem. Most azonban, vasárnap délelőtt lévén, kevesen kószálnak az Üllői úton, nem téveszthetem szem elől. Három-négy méternyire halad előttem, de mit látok, egyszer csak megtorpan, és mit sem törődve azzal, hogy mások hallják, fennhangon szavalja kedvenc költője sorait: „Hova repül az ifjuság?/Feleljetek, bús lombu fák,/Üllői-úti fák.” Aztán összeráncolja a homlokát, rácsap a tenyerével, mint akinek baljós gondolata támadt, s felém fordul: „De hol vannak itt fák, Tomikám?”
Polgári értékrend (2)
Hétéves vagyok. A Magyar utcai ház második emeleti folyosóján focizom a szomszéd nagyfiúval. Természetesen kiskapura. Egy csel után kapura lövök, s az erősen megrúgott labda a folyosó túlsó végén a korlát fölött átszállva lepottyan az udvarra, ahol fekete selyem női bugyogók és kombinék száradnak a fregolin. Naná, hogy a labda telibe trafálja az egyiket. És naná, hogy a nemes fehérnemű Dukicsnéé, a lakóbizottság teljhatalmú elnöknőjéé, aki amúgy egy jóravaló cipész bácsi felesége. A ház lakói kimondva-kimondatlanul félnek tőle, mert valószínűleg besúgó. Persze több sem kell a szocialista hétköznapok hősnőjének, éktelen haragtól fűtve elindul felfelé, olyan gyorsan, ahogy elvastagodott lába bírja. A szuszogó kövér hölgy már a második emeleti fordulónál jár, hangosan zihál, levegő után kapkodva megáll, s úgy szórja az ordenáré szitkokat a fejemre. Megszeppenek, ám egyszer csak döngő léptekre leszek figyelmes: Apám jön haza a hivatalból, fújtatva kaptat fel a lépcsőn, s a cifra káromkodások hallatán mennydörögve teremti le a ház közutálatnak örvendő úrnőjét: „Hogy mer maga így beszélni a fiammal?!” Nem hiszek a szememnek: Dukicsné némán elsomfordál.
Szószegés
Nyolcéves lehetek, és a nagyszülőkkel nyaralok a fonyódi villában. Apám hétvégén meglátogat, és elvisz a vasútállomáson túli cukrászdába. Azt mondja, annyi islert ehetek, amennyit csak akarok. Ám az ötödik után rám szól, hogy most már elég legyen, a végén még rosszul leszek. Nagyon megharagszom, s aznap nem állok többé szóba vele.
Fagylalt
Almádiban nyaral az egész família. Futok ki a Balatonból a pokrócunkhoz. Mamó napozik. Apám felől érdeklődöm. Kiderül, fagylaltozni ment, ott vár engem. Az örömhír hallatán szaladok a fagylaltoshoz, s nem akármilyen látvány tárul elém. Apu ott áll a sorban, mögötte gyerekcsapat, vagy nyolcan cibálják, rángatják, ő meg csak mosolyog. Mindegyiket meghívta két-két gombócra.
Füstbe ment terv
Jaj, de boldog vagyok! Megint itt a vakáció. A család utazik Fonyódra. Apuék otthagynak minket, nővéremet és engem a nagyszülőknél két hónapra. Majd néha leugranak hozzánk. Megérkezünk, kipakolunk, fürdőnadrágba bújunk, s Apuval kimegyünk a kertbe labdázni. Apám öccse, aki szintén lehozta gyerekeit, szóvá teszi, hogy túl hangosak vagyunk. Több sem kell Apámnak, hívja Anyámat: „Éva, pakolunk, megyünk haza!” Az egész nyarat a Magyar utcai lakásban töltöm a négy fal között, vagy a Téren rúgom a labdát.
Olasz nyelvlecke
Apám, aki kevés időt tölt velem, mert folyton dolgozik, vagy a hivatalban tudja le a napi penzumot, vagy otthon fordít, nagy elhatározásra jut: ha törik, ha szakad, belém plántálja az olasz nyelv iránti mániákus szeretetét. Tudni kell róla, hogy az olasz király támogatta azt a középiskolát, ahová járt, s Apám gimnazistaként olasz nyelvi versenyeket nyert, aminek köszönhetően többször is Olaszországban nyaralt. Sok olasz barátja van, akik rendszeresen látogatják, reggelente pedig Mussolini-dalokat harsog zuhanyozás közben. (Érdekes, amennyire gyűlöli a nácikat, olyan elnéző a puhánynak tartott olasz fasisztákkal szemben, akik szégyenszemre még az ágrólszakadt etiópokat sem tudták leigázni a második világháborúban.)
Kerít is egy nyelvkönyvet. A címe biztató és sokat ígérő: Tanuljunk könnyen, gyorsan olaszul! A tartalma annál kevésbé: Ecco la famiglia di Pietro Bíró meg effélék. Mindenesetre nekilátunk, bár vannak baljós előérzeteim. Apám jó, ha öt percig nem esik ki a tanári szerepből, utána azonban rázendít egyik kedvenc olasz dalára, kiereszti a hangját, majd megsüketülök. Kétségbeesetten kérem, hagyja abba. Még egy kísérletet teszünk két nap múltán. Van némi haladás, mert ezúttal csak hét perc múltán fakad dalra. Lemondóan legyintek, megköszönöm a segítőkészséget, s a magam részéről lezártnak tekintem a nyelvi kurzust.
Olasz koncert
Apámhoz, aki nemigen él társasági életet, ritkán jön vendég, ha mégis, az nagy valószínűséggel külföldi, és még nagyobb valószínűséggel olasz. Az olasz furcsa szerzet, hiába méregeted tüzetesen, hogy kiféle-miféle, nem leszel okosabb. Azok az olaszok például, akik hozzánk be-betérnek, gyerekszemmel nézve meglett emberek, mégis farmernadrágot és csizmát viselnek, van, amelyiknek hosszú a haja, s olyan is, aki piros pulóverbe bújik. Hiába mondja Apám, hogy az egyik gyártulajdonos, a másik egyetemi tanár, a harmadik tudom is én, milyen doktor, engem nem lehet lóvá tenni. Na, mindegy. Mindazonáltal szeretem, ha jönnek, mert akkor nem kell időben ágyba bújnom, Apám engedi, hogy velük maradjak. Esznek-isznak, olaszul társalognak, kukkot sem értek belőle, de nem bánom, mert tudom, hogy hátravan az est fő attrakciója, a verseny, hogy ki tud több dalt énekelni – naná, hogy olaszul. És zeng a nagyszoba, a vékony falak ijedtükben megremegnek, csillognak a tekintetek, és legszívesebben már én is teli torokból énekelnék, ha nem lennék szégyenlős – és ha tudnék olaszul. Csodálatosak ezek az éjszakák, kora hajnalig úszik körülöttem a világ, a fülbemászó melódiák feledtetik minden szorongásom, örömkönnyek csorognak végig az arcomon. Apámat olyan boldognak látom, amilyennek soha máskor, önfeledten rezegteti érces hangját, miközben a taljánok elismerően bólogatnak, s bevallják, hogy ezt vagy azt a dalt először hallják életükben. Ám aztán bekövetkezik, amitől féltem. Az olaszok szedelőzködnek, későre jár, a gyereknek ilyenkor már ágyban a helye. Elbúcsúznak, megcsipkedik az arcom, s már el is illantak. Voltak, nincsenek, hova lettek?
Lefekszünk. Apám másnap reggel a hivatalba megy, én az iskolába. Történelemmel kezdünk, törődöm is vele. A padban fészkelődve, leszegett fejjel olasz melódiákat dúdolok magamban.
Ha megdobnak kővel…
Aput keresik telefonon. Hosszúra nyúlik a beszélgetés, s utána nagyon feszült. Kérdezzük, mitől. Kiderül, egy nő hívta, akinek férje súlyos beteg, amputálni fogják az egyik lábát. Van ugyan egy japán gyógyszer, amivel meg lehetne úszni a műtétet, de nagyon drága és nehéz beszerezni. Apámat láthatólag megviselte a hívás, ráadásul az elkeseredett nő durva hangon beszélt vele, és gúnyolódott, hogy a „doktor úrnak” bizonyára van jobb dolga is, mint rajtuk, „egyszerű” embereken segíteni.
Apám az elkövetkező hetekben mozgósítja nemzetközi kapcsolatait, összevissza telefonál, kuncsorog, kunyerál, majd egy este lelkendezve jön haza: megvan a gyógyszer! A férfi lábát nem kell amputálni. A nő soha többé nem jelentkezik.
Zsidóság (2)
Nem tudom, miért, de Apu egész nap az ágyban van. Nem beteg, mégsem kászálódik ki, csak fekszik és nyögdécsel, s egy falatot sem vesz a szájához. Aztán, amikor leszáll az est, hirtelen kipattan, s úgy töm magába valami furcsa kalácsot, hogy nézni is rossz.
Nagyvonalúság
A hatvanas évek második felében új időszámítás kezdődik: Apám utazni kezd. Évente négyszer-ötször felkerekedik, vonatra vagy repülőgépre száll, s napokra eltűnik a szemünk elől. Ajándékokkal megpakolva tér vissza a Vasfüggönyön túli világból, soha nem látott színekben pompázó ruhadarabokkal és részint ismeretlen rendeltetésű tárgyakkal jár a kedvünkben. Magának főleg könyveket és tollakat vásárol. A könyvek zömmel politikai memoárok, a kor Magyarországán tiltott olvasmányok. Borítójukat paperback könyvek borítójára cseréli ki. A sztálinista tabukat döntögető Nyikita Szergejevics Hruscsov ( a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára volt 1953 és 1964 között. Szentül hitt benne és hangoztatta is, hogy a Szovjetunió a hatvanas években utoléri, sőt lehagyja az Egyesült Államokat a technikai fejlődésben) Nyugatra kicsempészett és angolul kiadott emlékiratai például egy lányregény köntösében bújik meg. A feje búbját vakargató vámos állítólag hosszasan méregette, mert azt hitte, hogy pornográf iromány. Máig nem tudni, minek alapján döntötte el végül, hogy a könyv magyarországi birtoklása nem sérti a szocialista erkölcsöt. Apámat a tollakhoz különös és bensőséges viszony fűzi. Zsebeiben ott lapul jó néhány, s amikor kedvenc foglalatosságának hódolva beül egy kávéházba, tollait egyenként kirakja az asztalra, és elégedetten csettintgetve mustrálja.
Aznap késő délután érkezik valahonnan, ahol megint csak jobb sorban élnek az emberek, mint nálunk, kiosztja az ajándékokat, faggatózik, hogy ki minek örül legjobban, majd olyasmit tesz, amivel szinte a hetedik mennyországba repít: az újonnan vásárolt tollak közül hármat nekem ajándékoz. Boldogan térek nyugovóra, a csodálatos tollak az ágyam melletti éjjeliszekrényen őrzik az álmomat. Másnap reggel azonban Apám szokásához híven nagy robajjal benyit a gyerekszobába, én még félálomban vagyok, fölém hajol, s így szól: „Tomikám, add vissza a tollakat, tegnap csak hülyéskedtem!”
Casting
Apámnak sokszor támadnak hóbortos ötletei. Egyszer például elvisz a filmgyárba, ahol a Légy jó mindhalálig forgatására készülnek, és gyerekszínészt keresnek Nyilas Misi szerepére. Hát, nem vagyok az a tőről metszett parasztgyerek, amit a vak is lát, csak Apám nem. Órákat várunk a sorunkra, aztán a filmesek röpke pillantást vetnek rám, és elnéző mosollyal közlik, hogy nagyon örültek a szerencsének…
Kettős nevelés
A szemenszedett hazugságok országában járok iskolába, ahol az osztálytermek falait gyomorforgatóan nevetséges jelmondatok és forradalmároknak mondott szakállas vénemberek portréi csúfítják. Az otthoni kiselőadásoknak hála hamar átlátok a szitán. Az iskolában az örök és megbonthatatlan szovjet-magyar barátságról papolnak tanáraim, otthon azonban az orosz fogságról mesél egyszerre vérfagyasztó és kacagtató történeteket Apám, sokszor nem is tudom, sírjak vagy nevessek rajtuk. Amikor a kolhozban, ahol kint dolgoztak a földeken, egy hatalmas kondér köré telepedtek le ebédidőben, általában csatlakozott hozzájuk a helyi agit-prop titkár, felolvasta nekik a Pravda aznapi vezércikkét, hogy tudják, mihez tartsák magukat, majd ebéd után dohányt sodort a jeles sajtótermékbe és elszívta. Másik alkalommal, amikor a kolhoz olyan embereket keresett a foglyok között, akik már dolgoztak gyárban, két vézna zsidó gyártulajdonos jelentkezett. Az iskolában folyton azzal tömik a fejem, hogy minden tekintetben a Szovjetunió a Föld leghatalmasabb országa, Apám viszont azt magyarázgatja a vasárnapi ebéd közben, hogy a Szovjetunió a világtörténelem első olyan gyarmattartó nagyhatalma, amely szegényebb a gyarmatainál. Na, tessék! Ezért koptassam az iskolapadot? Annyit mindenesetre már tudok, hogy amit otthon hallok, arról az iskolában hallgatni kell, persze ezt nem Apámtól tudom, hanem Anyámtól.
Tanulj, tinó!
Évente egyszer nálunk vendégeskedik Schweitzer bácsi Svájcból, aki mindig olyan jólöltözött, mintha skatulyából húzták volna ki. Ő az, aki karácsonyra csomagot szokott küldeni. A pakkban csokoládé van, sok-sok, tenyérben elférő apró tábla csokoládé, mindegyiknek más a csomagolása. Ha kinyitod a dobozt, belekáprázik a szemed. Schweitzer bácsi Apám osztálytársa volt a Kölcsey gimnáziumban, s Apu korrepetálta latinból meg matematikából, mert rossz tanuló volt, folyton bukdácsolt. Évente jár Magyarországra. Elmegy egy zenés étterembe, a kedvenc nótáit húzatja a cigánnyal, a muzsikát felveszi magnóra, és svájci otthonában hallgatja esténként, amikor emészti a honvágy. Csak azt nem értem, hogy ha Apu tényleg olyan jó tanuló volt az iskolában, miért Schweitzer bácsinak van gyógyszergyára Svájcban? Hiszen az osztályteremben is ott van a falon a lenini mondás, még oroszul is tudom: „Tanulni, tanulni, tanulni!”…
Étteremben
Apu időnként étterembe visz, aminek nem igazán örülök, pedig jó, hogy válogathatok az ételek közül. A baj az, hogy Apu szörnyen viselkedik az étteremben, fittyet hány minden illemszabályra. Hangja betölti a termet, ijesztően krákog, az abroszt mindig összegyűri, s mire jön a pincér, hogy felvegye a rendelést, eltünteti a kenyereskosár tartalmát, az asztal csupa morzsa. Úgy érzem, mindenki minket bámul. A múltkor is mi történt! A Belváros szívében olasz étterem nyílt, a Napoletana, aminek futótűzként terjedt a híre. Olasz pizza, chianti, lasagne Budapesten! Apu rögtön kiadta az utasítást: „Indulás!” El is mentünk, helyet foglaltunk. Apu a hangját jól kieresztve olaszul elkiáltotta magát. A vendégek riadtan összenéztek, de különben nem történt az égvilágon semmi. Apu megint elkiáltotta magát olaszul, ezúttal hosszabban. Megint semmi. No, erre kirúgta maga alól a széket, odament a pulthoz, s kérte a panaszkönyvet. Az iruló-piruló pincérnő szabadkozott, s hívta az üzletvezetőt. A bordó kosztümös kontyos hölgy nem győzte csitítani Apámat, aki azonban váltig csak azt hajtogatta, micsoda dolog, hogy egy olasz étteremben a pincérek nem értenek olaszul.
(Édes istenem, a hatvanas évek közepén jártunk, a világtól elvágva éltünk egy országban, ahol a szerencsétlen magyarok szájtátva bámulták az odatévedő külföldieket, s ahol az úgynevezett deklasszált elemeken kívül jóformán senki sem beszélt idegen nyelven!)
Kabaré
Apám valahonnan tiszteletjegyeket kap a Mikroszkóp Színpadra, s az egész család beül egy kabaréműsorra. Meglehetősen untatnak az erőltetett poénok, hiába vagyok szinte hátulgombolós még, már jó ideje Karinthy Frigyest olvasva csiszolom a humorérzékem. Aztán az egyik jelenetben Alfonzó (1912-1987), a hatvanas évek faarcú és fahumorú komikusa, kéri, hogy a nézők közül valaki húzzon egy kártyát a kezében tartott pakliból. Nem csekély megrökönyödésemre Apám rögtön jelentkezik. Én legszívesebben a székem alá bújnék. Az ostoba jelenetnek az a „csattanója”, hogy Alfonzó nem találja el, milyen lap van Apám kezében, de a közönség ezen is röhög. Apám azonban rettentően büszke, s hetekig meséli a nagy kalandot ismerősei körében.
Kulturális kikapcsolódás
Apám nemigen jár moziba vagy színházba, hiszen a nap huszonnégy órájából úgy tizenkettőben dolgozik, ami felemészti szellemi energiáit. Kulturális kikapcsolódásra legfeljebb akkor jut ideje, amikor külföldi vendégek szórakoztatásáról kell gondoskodnia. És ilyenkor az egyik baklövést követi el a másik után. Egyszer például a János vitéz-re viszi el japán tárgyalópartnereit az Operaházba, s az első sorban ülő derék ázsiaiak bizony elbóbiskolnak Kukorica János kalandjain. Egy másik alkalommal még kínosabb helyzetbe sodorja magát és másokat is. Németül beszélő filmre visz (kelet-)német vendégeket. A film a második világháborúban játszódik, s arról szól, hogy a helyi partizánok akciója nyomán a gonosz németek bosszúból kiirtják egy cseh falu egész lakosságát. Utána Apám felhozza a németeket a lakásba. Nem tudom gyakorolni a német nyelvet, mert a vendégek lehorgasztott fejjel, síri csendben kanalazzák a halászlét.
Parodizálás
A tükör előtt állva és borotválkozva, vagy zuhanyozás közben, ami után úszik az egész fürdőszoba, Apám remekül figuráz ki és utánoz közismert személyiségeket, például Kellér Dezsőt (1905-1986), a híres konferansziét. Dőlök a röhögéstől, amikor az orosz, bocsánat, szovjet komikus, Arkagyij Rajkin (1911-1987) vagy a német, bocsánat, kelet-német konferanszié, Brachfeld Siegfried (1917-1978) hangján szólal meg, akik azzal veszik le lábáról a közönséget, hogy mulatságosan törik a magyar nyelvet. Apám legnagyobb mutatványa azonban az, amikor Kádár Jánost parodizálja. Később, amikor a nép jóságos atyjának mutatkozó pártvezért gyakran mutatják a televízióban, elég egy pillanat, már az első szavak hallatán rám tör a röhögés, s mindegyik alkalommal arra a sommás következtetésre jutok, hogy Apám jobban alakítja Kádár János szerepét, mint maga Kádár János. Legalábbis ami azokat a mondatvégi, Kádár száját sűrűn elhagyó és az égvilágon semmit nem jelentő „is”-eket illeti.
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Dr. Szentmiklósi Pál és felesége, Kossányi Éva (1960-as évek eleje)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
