Elmer István: Léggömbök (novellaciklus, 3. rész)
A szabadság selyemgömbje
A létezés egyszeri, könnyű játék. Hát persze, amíg az ember nézője saját életének. Véglegesnek gondolja ezt az állapotot. Aztán hirtelen különös, váratlan fényre figyel föl a távolban, előbb még nem törődik vele, a jelenség beleolvad a nappalba, figyelmét, idegei hajszálremegését leköti a hőség, a fullasztó hőlég, csak ezt kibírni, csak ezt túlélni. A feszültség egyre nő benne, emlék-bozótjában valami kapaszkodó után kutat, jó lenne egy hatalmas tölgyfa, amelyen nem fog eső, sem szél, sem vihar; gyerekkor, igen, a gyerekkor, megbújni, összebújni, együtt a fészek melegében. S ebbe a melegbe, ebbe az elviselhető, mi több, élveznivaló időbe belefért a nyári felhőszakadás, a felnőttek a házban lavór, vödör után néztek, „ide tegye”, „ott is csöpög”, a törött cserepek átengedték a vizet, a ház mennyezete átázott, de a gyerek szemében ez is szórakozásnak tűnt, nem, ez volt maga a szórakozás, s ahogy most visszagondolt, egyszerre várták a vihar végét, igen, egyszerre, s ez az összebújás más világhangot adott a csöpögő mennyezetnek; volt miért megfeszülni, volt miért mellét támasztani a felfokozott hangulatnak, essen csak, essen, dörögjön, rágja a szél a fákat, hajbókoló mélyre rágással, megforgatja őket törzsük körül; mint anyja kezében a seprő vége, úgy hajlanak az ágak, minden más, minden kicsinység eltörpül, másféle időszámítás veszi kezdetét, mintha a világ új értelmezését kapná.
A férfi a fáradt szobafénynél átpillantott a másik helyiségbe. Alszanak, mind a három gyerek alszik, tekintete végigsimította őket, jól van, csak nyugalom, nem csöpögött a mennyezet, hogyan is, tízemeletes bérház, panelből, ők a harmadikon laktak, a fölfutó csövek az élet biológiai mozzanatait közvetítették, valaki éppen kiment az ötödiken a fürdőszobába, a másik lehúzta a vécét, valahol veszekedtek. Működik az élet, már fel sem tűnt nekik, a férfi a gyerekek szuszogását ellenőrizte, elég mélyen zuhantak-e álomba, felesége a kisasztalnál várt, előtte varródoboz, erős tű, erős fonal, befűzi, vár, pillant, a férfi bólint: kezdhetjük. A szekrény aljából ágyneműt vesz elő. Frissen vásárolt, még ki sem bontották. Az asszony finom mozdulatokkal lefejti a csomagolást, a papírt nem gyűri össze, nehogy fölébredjen rá valamelyik, kezében olló villan, férje kifeszíti az anyagot a túlsó végén, az olló éle végigfut, fölvágja. Aztán a rövidebb oldalon is. Újabb három négyzetméter, suttogja a férj, az asszony már ölti az erős szálat. Egyszerre megáll: kibírja? – mire a férje lehunyja szemét, bólogat: kiszámolta. Bízzon benne!
A vihar várakozáscsöndet tart. Elmúlt az első roham, de ezzel nincs vége. Mintha megnyugodna a világ, de ez az öbölcsönd időleges, ki tudja, mennyi idő, és újrakezdődik. Jó lenne eldőlni, elálmosodni, könnyedén belemerülni ebbe az álmosságba, kinyújtott, ellazult tagokkal, de nem lehet.
Csönd! – mondja a férfi arca, riadt rázkódás, nem mer közel lépni az ablakhoz, mégsem hagyja a kíváncsiság, de ez a félelem kíváncsisága, a gyomra, ilyenkor a gyomra ugrik össze, aztán a szorítás fölér egészen a torkáig, penészes az élet, az izzadt riadalom a gyerekekre téved, aztán az asszonyra, hátha ott talál valamit, amiben megkapaszkodhat, ez az átkozott, nyomorult élet, mindig csak a kapaszkodás, a kapaszkodás utáni vágy, a férfi fölemeli mutatóujját, csönd, fülel, motorzúgás, lassan halad a ház előtt, mindjárt megáll – ők jönnek, hozzájuk jönnek, értük jönnek?
Az asszony kezében a tű a vastag, erős fűzőszállal megkövesedik. Ha ők azok, itt találják varrás közben, nem lehet tagadni – mindent tudnak. A férfi megdermedt ujja és megdermedt figyelme. Minden érzéke nekidől az ablaknak, bizonyosságot kíván szerezni. Lebuktak? A szóba öltözött gondolat valami érzet, nincs valóságos tartalma, vagy több magánál a jelentésnél? Elvesztek?
Az idő ilyenkor nem mérhető, nincs tartama. A motor lassan csúszik odalent, sunyi, lomha veszedelem, mindenütt veszedelem, már a férfi saját lélegzetében is ez sípol, aztán a motor egyszerre csak felberreg, a férj megrázza mutatóujját: most eldől, most kiderül! Az autó dübbög, távolodik, hangja érdektelenül zörög, aztán már nincs is.
Nem ők voltak! – szakadt ki a férfiból, mire az asszony kezében megindult a tű, mohón szorulnak össze az imént felhasított élek. Odakint a vihar egyszerűen, monoton hangon, fantáziátlanul gyűrődve folytatódik.
A férfi rábiztatta tekintetét felesége munkájára; ahogyan pontosan, szigorú fegyelemmel öltötte össze az anyagot, minél kevesebb levegőt engedjenek át a toldások. Az asszony az anyagra pillantott: jótékony, megváltó lehetőség. Csak semmi hiba, semmi tévedés, hiszen ettől függ minden, s ha nem lett volna így, hogy valóban attól függ minden, tart-e a varrás, az anyag megőrzi-e a levegőt, a szójátékon – ettől függ minden, s látta, amint ők függenek a levegőben –, akár el is nevethette volna magát. Hiszen annyira komikus. De ez eszébe se jutott. Arca félelem-vékony aszkéta. Ha rajtakapják őket, semmi esélyük. Ezek – és kesernyés nyál gyűlt össze erre a szóra: ezek – nem ismernek se istent, se embert.
Menekülni vagy rettegni?
Mennyi még? Az asszony öltésről öltésre végignézte a varrást, jól hajtotta-e alá az anyagot, kétszeresen, háromszorosan, nehogy a rettentő feszítéstől valahol elszakadjon – és már fenn érezte magukat. Az ő élete? Nem, a gyerekeké. Az ő élete már leszürkeszoknyásodott, kikopott belőle a nőiesség, rettegés foglalta el a vágyódás helyét, szürke, csukaszürke világ, egyenruhás világ, egyenhangú világ, egyenőrület világ, egyenkegyetlen világ. Csak el, csak el, csak ebből el, mert ezt nem lehet elviselni! A gyerekek fölé hajolt: mit lát az arcukon? Emberi vonásokat, vagy már megjelentek rajtuk a sátán-szörnyű jelek?
Megmenteni, csak őket megmenteni!
Az idegszálak, a düh, a téboly, a lázadás összegabalyodott benne, egyetlen szó rebbent a lelkében – mert hitte, van lelke, s ez számít, minden más demagóg-fecsegés; néhány szem krumpli, tésztaféle, nyáron zöldség és gyümölcs, a nagy emberi tragédia földre rántott szükségletei, igen, ez is kell, s ez megvan nekik, de ez kevés, nem krumpliból, tésztából és zöldségből áll az élet, hanem, mély levegőt vett, szabadságból. Ez a szó rebbent a lelkében: szabadság. Nem tudta, mit jelent valójában, nem tudta, hogyan formálja ízesen, s kell-e formálni, van-e teste, látható alakja? A szabadság valami más, ennyit tudott. A szabadság az álom szabadsága, amikor az ember éberen mer álmodni, s nem fúrja bele magát a párnába, hogy megfulladjon a valóság számára.
Az ember drámája – egyszerre kisszerű a mindenséghez mérten, és a legnagyobb, ugyancsak a mindenhez mérten. Mi függünk majd odafönt, az asszony tekintetével, érzelmeivel belehabzsolt a csöndesen szuszogó három gyerekbe és a függöny mellett óvatosan álló férjébe, aki most visszalépett, mindvégig árnyékban maradt, odakint a vihar lomha fenyegetéssel folytatódott, a titkosszolgálat autója továbbhajtott, most nem értük jöttek, a férfi kesernyésen köpne egyet, helyette nagyot nyelt, nem gondolt másra: folytassuk.
Mennyi kell még? Az asszony hangja száraz csontzörgés.
Három ágyneműhuzat, és kész.
A nő, miközben természeténél fogva életlehelő, mégis aggódott: nem tűnik-e fel nekik – és megnyomja a szót: nekik, megnyomja, de máris fél tőle –, nem tűnik-e fel nekik, kapkodja az ismétléssel a levegőt, mennyi ágyneműt vásárolunk?
Három napra vidékre küldtek dolgozni – a férfi elindult a függönytől, a leskelődő pózból, odamenne, hogy megölelje az asszonyt, éljen a húsa, az ösztöne, de a rettegés, az átkozott rettegés visszatartja, tehetetlenné teszi. – Három napra, három különböző városba. Mindenhonnan hozok egyet, ezt már képtelenek ellenőrizni.
És mikor?
A félelem-remény asszonyi hangja ez.
Augusztus elsején, éjfél után. Megfigyeltem az évek során: ilyenkor erős keleti szél támad, és az majd elsodor minket… – elharapta, elrágta, elvérezte a mondat végét. Nem lehet kimondani. A menekülés reményét, a szabadság reményét nem lehet kimondani. Nem is kimondásra való.
És az asszony, amikor a gyerekek elaludtak már, a vidékről aktatáskában hozott ágyneműket ismét fölhasította, majd alábukott és föltűnt a tű, benne az erős fonállal. Ki kell bírnia! – nézte a műszálas szövetet, nézte a varrást, belevarrja gyermekei életét, így, egyszerűen, minden romantikus felhang nélkül, mert ez a puszta igazság, a három gyerek ezek alatt a varrások alatt lebeg majd odafönt – sírás rázkódtatta a vállát, némán csordul a könny a világegyetem nagy történetében, némán és az egész szempontjából kisszerűséggel sem mérhetően, számukra mégis a legtöbb; a férfi odalépne, hogy lecsitítsa a rángatódzó vállat, de hogyan érhet el a szenvedéshez?
Már nem sok idő, aztán… – Ennyire futotta tőle. Az asszony tekintete hatalmas, szürke, kivájt golyó.
Már nem sok idő.
Estefelé valóban megérkezett a szél, kezdetben halkan, átsimítva a tájat, majd egyre határozottabbá vált: egyenletessé, megbízhatóvá. Na, ugye, megmondtam, a férfi tenyere ráizzadt a Wartburg kormánykerekére, ki a tó melletti erdőhöz, már mindent kiszállított oda, a gázpalackokat, a kosarat, a hatalmas, legalább kétszeresen túlbiztosított, műszálas ágyneműből varrt léggömb-ernyőt; szürkül, nemsokára sötétedik, a nyár átfordult már, egyre inkább rövidülnek a nappalok, öregszik az élet, mondta ilyenkor a férfi apja hirtelen szőkülő fiának, és jók voltak ezek a csöndes, verandás esték, de ez már múlt, megevett, fölzabált múlt, a férfi szorosan fogta a Wartburg kormányát, ha megállítanak minket, ismételte a gyerekeknek, sétálni megyünk a tóhoz; igen, papa, a gyerekek nem tudják, mire mondanak igent, de érzik, úgy kell tenniük, ahogyan a lelkükre kötötték, az autót nem állították meg a titkosrendőrök, már ott vannak, félreállnak, csöndes a vidék, kihalt, gyerünk, szólt az apa, te csak rájuk vigyázz, int a feleségének, aki a három gyereket maga alá gyűjti, mint a leggondosabb kotlós, a férfi kiteríti a műselyem ernyőt, beleizzad, akkora súly, akkora felület, ráköti a kosarat, középre állítja a gázpalackokat, istenem, rebegi, megnyitja a csapot, meggyújtja a gázlángot, döng-zümmög-hasít az estében, csak ne hallják meg, csak ne lássák meg, csak most… és a rengeteg ágynemű léggömbbé varrva lassan, méltóságteljesen megtelt meleg levegővel, kiszélesedett az ég felé; Istenem, rebegte a férfi, Istenem, köszönöm, csak ezt add meg, a gyerekeket és az asszonyt beölelte a szűk kosárba, még nincs éjfél, hallik suttogó hangon a sistergő gázcsóva alatt, nem baj, suttogta ugyanúgy vissza a férfi, de most jó a szél, mire felocsúdnak, már túl leszünk… túl leszünk…
Az áramlat messze sodorja őket. (Messze – hol vagy te, szabadság?) A sötétben nem érzékelik az irányt. Három didergő, álmélkodó gyerek. Hiszen ilyen még a vidámparkban sincs! Az asszony aszott-szárazan szorítja magához őket. A férfi nem szól. Sodródott az ágynemű-léggömb. Leszűkített, kiöklözött élet. Csak eljutni… csak… csak…
Szakadás, szökik a levegő, süllyed a kosár. Az anya ösztönével magához ölelte-gyűrte a három gyereket. A férfi tudta, akarata itt már mit se számít, mégis úgy tett, mintha megtarthatná az egészet. Kifogytak a gázpalackok, lelohadt a láng, az előbb (mennyi ideje, ki tudja?), mintha lövések, talán azok szakították át a műselyem ágyneműt?
Aztán koppanás. Az első gondolat: földre jutottunk, élünk! A férfi kiugrott a kosárból, néhány másodperc, a sötétség távol-közeléből egyenruhások bújtak elő, az apa testével (vékony alkat, fizikailag aligha lenne képes rá), egész testével a három gyerek és felesége védelem-elébe állt: hol vagyunk? – szakadt ki belőle a megadó-öntudatlanságtól borított fakó hang.
Nyugati földön – szólt a szemközti egyenruhás.
Nyugati földön, Istenem, nyugati földön! – és a férfi, nyakán feszülő inakkal zokogni kezdett a szabadságtól.
A történelem kéjes öble
Figyelő tekintet. Mi ismerhető meg a világból? Mit képes elérni a szem, a fül, az orr, a tapintás? S mit az értelem? A valóságnak mekkora része nyitja meg magát az ember adottságai előtt? A teljes, az egész? Nem, ezt senki nem gondolhatja. Az ember értelmével mindenképpen eljut eddig a pontig – eljuthat, hacsak konok módon nem fedi el maga elől értelme képességeit.
A fizikus levette szemét a távcső nyílásáról. Sóhajtott, s már majdnem hátradőlt a széken, végre kinyújtóztatja tagjait, hiszen mióta figyelte már az égboltot, ezt a roppant ki-tudja-mit, mert amit égboltnak neveznek, irodalmi kifejezés, képes beszéd, az ég mint valami boltozat. Amit lát, semmi köze ehhez: égbolt, világegyetem, világmindenség – szavak, szavak, lihegve követik az el nem érhető valóságot. Amit lát, ugyan mi lenne? És amit nem lát, de mégis értelmében okvetetlenkedik? Tud arról is, amiről nem tud úgy, ahogyan az ember általában tud. Ez a feszítés: tudással bírunk olyasminek a létezéséről, amiről nem tudunk semmit. Ez a fajta tudás emeli át az embert létezése szűk sikátorából a mindenségbe.
A fizikus egészen elkábult. Már éppen hátradőlt volna a széken, amikor – mintegy késleltetett felvételként – elméje retináján megjelent valami. Mohón odakapott a távcsőhöz, visszanyomta szemét a kukucskáló nyílásra. Az üres, riasztóan üres mindenségben, ahol csak csillagok és bolygók keringtek, egyszerre feltűnt valami; valami, ami addig nem tartozott oda.
Miért van, ami van? Nem értette. De ami nincs, az is van, csakhogy nem az emberi van szerint. Egészen belebolondult. Fényes valami a távcső messze-nagyításában. Fényes és milyen hatalmas! Megrettent. Hiszen ez képtelenség! A világegyetem nyugodt, kiszámítható, a világegyetem hallgatag, megbízható – és most egyszerre ez a jelenség. Olyan váratlan és csendriasztó képtelenség, hogy attól tartott, a következő másodpercben a fényesség becsapódik a távcsőbe, éppen annak a távcsőnek a lencséjébe, amelyen ő kukucskál, és szétrobban benne.
Váratlan égi jelenség! Szinte már látta a város bulvárlapjainak címoldalán az ostoba, dagadt betűket. Csak higgadtan, nyugodtan, bizonyára elfáradtam, nyugtatta magát, mély levegőt vett, a csillagda tornyában tett három kört, odalépett a hűtőszekrényhez, bizonyára talál benne valami harapnivalót, az evés megnyugtatja, visszarántja a biológiai létezés egyszerűségébe és biztonságába; ivott is valamennyit, két pohár bort, de ettől még nem tévelyedik el a tekintete: a nagy ragyogás továbbra is ott lebegett az addig megszokott üres világmindenségben, ott csillogott, ott fényeskedett.
Az idő – az idő majd megoldja. Az ember időragacsban, kínragacsban él, mégis ettől vár megoldást. Ami elmúlik az időben, ezzel meg is oldódik.
A távcső remegő világossága. A fizikus elkapta tekintetét: oly erős, annyira gyors, annyira növekvő fényesség! Honnan támadt? A semmiből?
Feltúrta haját, ujjaival végigbarázdázta fejét: ez képtelenség, hiszen ez képtelenség! Gyors mozdulatokkal számításokat végzett: távolság, sebesség, röpirány. Semmi kétség, a fényes valami éppen arrafelé tartott, éppen a város kerül útjába, megállíthatatlan, becsapódik…
Eltorzult sárga bőrével keretezett tekintete. Teste ritkán látta a napot, éjszaka élt, ennek a távcsőnek az üres bűvöletében, mert hiszen a józan ész szabályai szerint – s mi másként élne az ember? – úgysem pillant meg semmi rendkívülit, a csillagász egyszerűen csak ellenőrzi az embernek adott tudást, alázatos szolga, aki rábólint: igen, ennyit látok a világegyetemből.
De most! Ettől csak eltorzulhat a tudós tudatlanság, a tudós nyugtalanság és tudós öntudat. Ösztönösen az időt számolta: mennyi még, mire becsapódik? Távolság, sebesség, haladási szög. Mintha az idő meghatározása bármin is változtatna.
Ellenőrizte számításait. Legalább háromszor újrakezdte. Egyszer tévedhet az ember, gondolta, másodszor is, de harmadszor – ez már abszurd a matematikai valószínűség szerint. S mert abszurd, tudományos erővé emelkedik. Háromszor tehát nem lehet tévedni. A fényesség bizonyosság, kozmikus sebességgel közelít…
Reggel jelentette az igazgatónak az észlelés eredményét. Igen, szóval így gondolja, és mire véli? – kapta a mellének szegezett kérdést.
Nem tudom, igazgató úr, én csak a megfigyelés eredményét közlöm…
Köszönöm, hangzott az önteltek zamatosságával, folytassa megfigyeléseit, pontos mérési eredményeket kérek, sebesség, irányszög, amint ilyenkor szokás, dörmögte felé a hang (de hiszen nincs ilyenkor szokás, egyedülálló jelenség, dadogta a fizikus fehér bőre alá, a némaságba), és erről senkinek – érti, senkinek! – egy szót sem. Még a feleségének sem.
Agglegény vagyok, igazgató úr!
Az nem számít, legyintette le a főnök. Senkinek, érti, senkinek, csak nekem, de nekem azonnal!
Másnap bizottság elé idézték. Uraim, önök kicsodák? – ámult el, amikor a terembe lépett. (Maga nem ment sehová, nem találkozott semmiféle bizottsággal, maga nem látott, nem hallott semmit, érti?!)
Felszólították, hogy mondja el.
Kérem, elővette számításait, felénk tart, éppen a mi városunkat vette célba.
Miféle beszéd ez? – mordultak rá. – Kizárt, hogy akarata legyen.
Uraim, én mintegy képletesen mondtam, ha úgy tetszik, éppen a városunk felé tart.
És mi lenne az?
Nem tudom, egyáltalán nem tudom, a csillagászat eszközeivel megfejthetetlen.
Mennyire bizonyos abban, hogy éppen ide csapódik?
A matematika törvényei szerint…
A bizottság tagjai elgondolkodtak: ha a matematika szabályai szerint, akkor ez törvényszerűség, törvény, elkerülhetetlen végítélet.
Elmehet, figyelje a jelenséget és folyamatosan jelentsen! Megértette?!
Igenis, kérem.
És senkinek egy szót sem erről, különben… Félreérthetetlen mozdulatot mutattak neki a nyaka és testének egyéb részei közötti összefüggésről. Nyissz.
Másnap az újságok mégis tele voltak a szenzációval: ismeretlen égitest közelít a város felé, aszteroida becsapódása várható, földönkívüli lények érkeznek, a megváltó száll alá. Kinek-kinek a saját ízlése szerint. A fizikus hallgatott, mint a sír.
A nemzetgyűlésben vad szópárbajra került sor: az ellenzék a kormánypártokat, a kormánypártok az ellenzéket vádolták a végzet megjelenése miatt. Olyannyira hevessé vált a vita, hogy a végén tettlegességbe fordult, a házelnök hiába rázta kolompját, nem állt helyre a rend, végül nem maradt más választása, föloszlatta a grémiumot. A tőzsdeépület különtermében néhány beavatott, úgynevezett fontos, mértékadó személyiség arról folytatott diskurzust, milyen anyagi hasznot húzhatnának a különleges eseményből; mert eddig az emberemlékezet-történelemben még nem fordult elő, bárhová kanyarodjanak is az események, hogy ne lehetett volna anyagilag profitálni belőle. A Kételkedők Klubjának tagjai a közharsona minden fórumán megátalkodottan kételyeiknek adtak hangot: ugyan, semmi az egész, csak egy üstökös, no, jó – amint közeledett, megengedték –, csak egy csillag, de talán pusztán égi fénytünemény. Isten semmi esetre sem, hangoztatták, s könnyed lenézéssel hessentették el azon kevesek véleményét, akik a megváltóról beszéltek. Ógörög kifejezés kapott lábra – parúzia –, s ez izgalommal töltötte el a hitetleneket és a kételkedőket is. Talán a vég: az egész város vége közeledik? És mi lesz azután? A feszültség, a tikkadt várakozás akkora méreteket öltött, hogy a tehenek kétfejű borjat ellettek, a kiszáradt források újra megeredtek, a bővizű patakok elapadtak, a nők termőképtelenné, a férfiak nemzőképtelenné váltak, a szociológusok hosszú munkákat írtak a civilizáció bukásáról, ezek a jelek, igen, a jelek! – felkiáltójelezték –, műveiket habzsolta a közönség, mint ahogyan azokat a könyveket is, amelyek azt állították, hogy megfejtették e történelem rejtélyét: minden ebben a kéjes öbölben nedvedzik. Az asszonyoknak iszonyú sovánnyá feszült az arcuk – hiszen ez lehetetlen! –, a sztárok fényképe kókadtan lógott a magazinok fényes lapjain.
A fiú kedvesen, egyszerű gyerek-kedvesen megérintette a lány kezét: gyere, menjünk ki a városból, a folyópartra. De hiszen esteledik! – tiltakozott a lány, mire a fiú felkacagott: egész éjszakára. A lány tiltakozott az ellen, amit szeretett volna. És mentek, jobbra tőlük frissen aratott gabonamező – az aratókat hajtotta az ösztön: a termést be kell gyűjteni; késő este értek haza, amikor leszállt a harmat, ágyuk előtt még zörgött a televízió, de az egész napi munkától nem figyeltek oda: az égi jelenség egyre közeledik, a csillagászok számítása szerint semmi esély, hogy elkerülje a várost, nyilatkozott a hadsereg vezérkari főnöke; mindenre készen állnak, a korszerű haditechnika alkalmas arra, hogy rakétáival módosítsa a közeledő test pályáját – a katonák kizárólag anyagi összefüggésben tudtak gondolkodni.
Legyetek jók, elérkezett az ítélet ideje, hangzott fel a főtéren, mire az interneten mozgósított alkalmi csoportosulás odagyülekezett, s hogy elfojtsa félelmét, agyonütötte a prófétát. A rendőrség tétován forgatta szolgálati fegyverét, felsőbb parancs híján nem avatkozott be.
Gyere, kedves! – vonta a fiú maga után a lányt, akinek szép volt, tüneményes az arca, szerelem ragyogott rajta, megismételhetetlen, ábrázolhatatlan jelenség, abban a pillanatban valóság, és nem több, semmivel sem több.
Elérték a folyót, a nap belehalt a remegő vízfelszínbe, sárgán-sápadtan, mint egy női szerelem-test, megérett az idő, megértek a fények és az árnyékok, a szavak felsőfokba értek, s maradt az utolsó, bizonytalan ének: lehet…
A lány nyakánál, vállgörbülete intimitásában finom pelyhek fényesedtek. Ellenállhatatlan, végre valami, valami! – a fiú lelke egészen megremegett, lehántott magáról minden kordíszletet és korideológiát, lehelet-ostobaságot, nem, nem adom meg magam, én odafordulok, ahol a szeretet! – és belecsókolt puha, vágyó ajkával a lány megfeszített-megadott nyakába. Néma kiáltás: még, még! Add végre magadat, mindent – a lány válláról melegen lecsorgott a vágy, a fiú követte ezt a vágy-folyamot mint az egyetlen lehetőséget, hogy megkapaszkodjon az életben, simára-selymesre feszült-illatosodott bőrön csúszott tovább az ajka, orra lihegett, befogadni, csak befogadni minden mozdulatát, minden illatát, minden kicsorduló test-illatát, amikor már ő nem ő, hanem a másik énje, a teljes összeolvadás.
Hátunk határunk, új bolygót szül összeborított testünk, lihegte a fiú, a lány nyaka megnyúlt, teste megfeszült: jó, lihegte, nagyon jó, és ölébe vonzotta a világnak ebben az egyszerű, meredő gesztusában megnyilvánuló teljességét.
Így hevertek ott sokáig. Kezdetben még néma csönd, aztán egy tücsök megadta a hangot, majd rövidesen rákezdtek a többiek. Augusztus, ez augusztus zenéje, szólalt meg a fiú, homlokát odagördítette a lány halántékához, selymes érintés, alattuk már harmatos a fű. Drágám! – és a szeretet földi gesztusával ujjai, tenyere párnája végigsimította a lány egészen feszesre szépült medencéjén és combján.
Egyszer csak üvöltést hallottak a közelből: – Ott száll le, igen, ott! Engedjenek hozzá! Akadályozzák meg a rendőrkordon áttörését! Számoljanak le a pánikkeltőkkel!
Fényes, hatalmas léggömb-valami ereszkedett alá. Nézd, Éva, bámulta elbűvölten a fiú, nézd! Látod! Hanyatt, kitárva hevertek, szerelmük nedvének fényes csillogásában. A város félve, agresszíven, bambán rohant, rimánkodott, tagadott, átkozódott az alászálló láttán, megadom magam, tépte szét ingét az ég felé tárva egy férfi, erre az asszonyok is kitárták csupasz-gazdag mellüket, mások félelmes várakozásukban kinevették őket, sortűz! Ezeknek sortűz kell!, üvöltötte egy tömeg-hang, s ahogyan a léggömb-valami aláereszkedett, úgy változott minden gesztus képtelenné. Az utolsó gonosztevő is jóságot fogadott. Végtelen némaság, a félelem halálra szánta az arcokat. A tömeg rettegett, és rettegésében, hiába kettős rendőri és katonai kordon (a parancsnak még ebben a helyzetben is engedelmeskedni kell), a tömeg áttörte az ember-kerítést, és mindenféle, hívő és hitetlen, lázadó és alázatoskodó, kutató és rettegő egyszerre ott állt a földre szállt valami körül. Egyetlen csönd: a születés sikoly-csöndje mindannyiuk várakozásverejtékében. Leteszem a fegyvert, soha többé, nem, nem csalom meg, visszaadom összes kicsalt, elrablott holmiját, s még mennyi félelem-lihegő fogadalom, mintha ezzel megmenthetnék – nem az életet, hanem magukat.
Odamerészkedtek az égből érkezetthez. Aztán a csönd dühös árja: de hiszen nincs itt semmi! Első kiáltó hang, majd a többieké: nincs itt semmi! Nincs itt semmi! A megmenekülők böfögő röhej-öklendezése: semmi, semmi! És mint akik csalódottak – elfeledkezve minden korábbi várakozásukról, félelmükről, reményükről –, kiábrándultan, bizonytalanul, ideológia-öntelten eloldalogtak az égből-érkezettől.
A fiú fölsegítette a harmatossá vált fűből a lány mezítelen, férfisimítástól gyöngyfeszes testét. Éva, jöjj, jöjj velem! Elindultak oda, ahol a többiek semmit nem láttak, ahol mindent üresnek találtak.
Lásd, megérkezett! – tekintett fényessé ázott arccal a fiú a lányra –, és a mezítelen ifjú pár belépett a léggömb kosarába, visszatért a paradicsomba.
Illusztráció: Hőlégballon (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
