Lázár Ervin- és Vathy Zsuzsa-emléknapok
Kisszékely, 2017. augusztus 5-6.
„Itt az erdőn túl, nem olyan messze van egy
kis falu, Kisszékelynek hívják, és ott nekünk
van egy házunk, és oda el lehet néha bújni.
Olyan, mintha egy fatörzsbe bújna az ember”
(Lázár Ervin)
Hogy hol van Kisszékely? A világ végén. Egészen pontosan a Dombóvárról Dunaföldvárra vezető úton, Pincehely és Simontornya között kell jobbra fordulni. Nagy erdők, szőlőhegyek között vezet az út a gyönyörű tavakig. Ahogy régen mondták volna, kies hely Kisszékely. A legközelebbi kisváros Tamási – 27 km-re innen. Két napig mindennek ellenére úgy éreztem, nem a világ végén, a világ közepén vagyok a kisszékelyi Lázár Ervin- és Vathy Zsuzsa-emléknapokon.
A rendezvény támogatói a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Írószövetség, Kisszékely Önkormányzata, a szekszárdi Illyés Gyula Könyvtár és még néhányan: például Závodi László pincészete. A meghívott előadók: Ekler Andrea irodalomtörténész, aki csaknem vadonatúj kismonográfiát tett a konferencia asztalára Vathy Zsuzsáról, akit még gyászolunk. A könyv kiadója az MMÁ. A konferencián Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa kapcsolatát mutatta be a szerző – érdekesen, igényesen – novellaszövegek tükrében. Jómagam a Lázár-monográfia szerzőjeként kaptam meghívást (Lázár Ervin élete és munkássága, Osiris Kiadó, 2011) Lázár Ervin és a szülőföld címmel tartottam előadást, amit mellékelek ehhez a tudósításhoz. Urbán László irodalomtörténész A valóság íze c. kötet szerkesztőjeként mutatkozott be, amit a szekszárdi megyei könyvtár adott ki. Szenvedélyesen keresi a kötetben meg nem jelent, lappangó írásokat. Nem tévedések nélkül. A Csillagmajor egyik emblematikus írása, Az asszony kötetben meg nem jelent írásként szerepel. Igaz, hogy először a Tolnai Népújságban látott napvilágot, de aztán… S ha valakiről már monográfia szól, a sajtóban megjelenő írásai se lappanganak. A monográfia bibliográfiailag feltárta, a monográfus végigolvasta és feldolgozta őket. Módos Péter az Európai Utas főszerkesztőjeként kiadta, sőt: megbízásaival életre hívta Lázár szépséges tárcanovelláit. Ezek tényleg arra várnak, hogy fotóanyagukkal együtt megjelenjenek egy külön kötetben. Volt is ilyen ígéret.
A rendezvény szellemes moderátora Dési János rádiós újságíró volt reggeltől estig. Lázár Balázs és Tallián Mariann színművészek mesék, novellák felolvasásával tették emlékezetessé az emléknapokat. Egy kisiskolás, Ács Luca profi módon adta elő A lyukas zokni. c. Lázár-mesét. Lázár Naplójából a simontornyai Kovács-ikrek, Dominik és Viktor olvastak fel. Ez a két kamasz mindenhol feltűnik, ahol Lázár Ervinről hallhat. Hozzá tartoznak a rendezvényekhez.
Igazi nyári esemény volt a kisszékelyi. Gabika kilépett a kisszékelyi naplóból, körülültük, mesélt a Lázár-porta udvarán, a kukszliban. Az idős hölgy, évtizedek óta Kisszékelyen él. Lázárék ún. szembeszomszédja volt. Élhetett volna akár Párizsban is. Ritka, felejthetetlen, sugárzó személyiség. Mintha Lázár Ervin mesélt volna a madarakról. Nekem a kukszliból Béni szomszéd hiányzott, meghalt. Ő már a kisszékelyi napló halhatatlan szereplője. Kocsikáztunk a szőlőhegyre, volt pinceszer, a gyerekeknek programok a strandon, vacsora és gyertyagyújtás a tóparton. És másnap reggel szentmise Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa emlékére a Szent György Templomban.
A 38-40 fokos melegben tele volt a konferenciaterem. Kell ennél több? Elhinni is nehéz. Sokak igyekezete volt ebben. Az események mögött állt Pajor Ágnes polgármester asszony. A rendezvény házigazdája Tamási Éva volt a munkatársaival. Ez a fajta lelkesedés hegyeket tud mozgatni, gondoltam, és két napon át csodáltam.
Komáromi Gabriella
“Mikor látsz újra Kisszékely?” (A Napló utolsó mondata, 2006. jún. 17., vasárnap)
Lázár Ervin és a szülőföld
(A térképtől a képzeletig)
Jobb, ha bevalljuk: nem Kisszékelyen született, nem is Sárszentlőrincen, de még Alsórácegres-pusztán sem, hanem Budapesten, az Üllői úti klinikán. És nem is itt ringatták bölcsőjét a Nagyszederfa alatt. A pusztai gyerekek sokszor a mezőn születtek, de az intéző fia azért mégsem. Még nem is ide hozták haza a klinikáról. Kétéves koráig egy Zomba melletti pusztán élt. De kétéves korától ezen a tájon élt. Ez a szűkebb pátria, a választott szülőföld, képzelete ezt emelte az irodalomba. „A szülőföldjével éppen olyan bensőséges viszonyban van az ember, mint az anyjával, a szerelmével (…) Hogyan magyarázzam el, hogy én Alsórácegresből vagyok.”, írta. Ennek a szülőföldnek a földrajzi határai a Tolnai-hegyhát, a horizonton a Völgység, a Mezőség. Folyója a Sárvíz és a Sió. Helységnevei: Alsó- és Felsőrácegres-puszta, Sárszemtlőrinc, Pálfa, Simontornya, Kisszékely, Nagyszékely, Cece, Ozora, Györköny, Dombóvár, Vajta, Nagydorog, Bikács. Tolnanémedi.
Kisszékely nevét a Napló őrzi, a kisszékelyi füzet. „Másik nap, másik füzet, másik ember…”, írtam a róla szóló könyvben erről a naplóról. Ha meglátott egy üres határidőnaplót, írt bele. Ezekből lett a napló. A „másik ember” a kisszékelyi naplóban van. A kisszékelyi csendben nyugodtabb volt harmonikusabb, holott beteg már, és nem is fiatal. Amíg a korábbi naplójegyzetekben ritmikusan olyan sorok ismétlődnek, hogy: Nagyokat ettünk, ittunk, röhögtünk”. A kisszékelyi naplóban az, hogy: “Fűkaszálás, fűnyírás és enyhe szívgörcs.” De az is itt szerepel, hogy: „Tegnap egy verset akartam írni. Arról, milyen szép volt élni.” (2001. május 13.) A rettenetes szívműtétről hallgat, majd Vathy Zsuzsa írja meg. De legmindennapibb, legprofánabb dolgokat is rögzíti. Például azt, hogy: „Vettünk egy ágyat, egy vasalót és egy mosógépet”, Béni szomszéd meg hat kislibát. Hogy miként kell vaníliás kiflit sütni. Hogy Gabika ateista kutyái ugatják a harangszót. A kisszékelyi nyugalomban született meg családtörténeti írása, a nemcsak érdekes, de szépséges Zárványok. (L. A Csillagmajor függelékében. ) – 17 éven át volt ez a kisszékelyi ház a második otthona. Hasonlít a lebontott alsórácegresi intézőházra. „Mikor látsz újra Kisszékely?”, olvashatjuk a Napló utolsó mondataként. (2006, június 17., vasárnap) – Több mint 10 év telt el Lázár Ervin halála óta, de ettől a háztól, kerttől Vathy Zsuzsának se volt szíve megválni. Most már kettőjük emlékét őrzi.
Itt és most arról szeretnék beszélni, hogy egy térképen található tájból a képzelet miként csinál irodalmat. Ne higgyük, hogy ez először történik. Sokkal irodalmibb ez a táj, mint gondolnánk. Gyermekkori élményei kész irodalmi topográfiával szolgáltak. Sárszentlőrincen volt kisdiák Petőfi Sándor. Ma a Petőfi- és a Lázár-emlékház egymás mellett állnak a sárszentlőrinci Fő utcán. Sárszentlőrincről Uzd-Borjádra vezet az út, ahol az a „négyökrös szekér lassacskán ballagott”. És nincs messze Görbö, ahol Vörösmarty tanítóskodott, s ma is áll a fa, amelybe bevéste a nevét. De hát semmi se esik közelebb Alsórácegrestől, mint Felsőrácegres-puszta, ahol Illyés született, s amelyről később A puszták népe c. szociológiája született. A felsőrácegresi iskola falán ma már nemcsak Illyésnek, Lázár Ervinnek is van emléktáblája. Lázár Ervin pontosan annyi iskolába járt, mint Petőfi. Sokba. Többek között ide is.
„…Alsórácegresből vagyok”, írta. Az életműből kronologikus életrajz, nem olvasható ki, de tele van életrajzra, tájra utaló motívumokkal Mesevilágának égig érő fája a Nagyszederfa, mesevilága Rácpácegres. A Csillagmajor novellái ebből a világból valók – a mágikus, mitikus képzelet révén irodalom lett a valóságból. Lázár Ervin akkor is varázsló volt, ha nem mesét írt. Így működött a képzelete. A szülőföld elválaszthatatlan az életműtől.
Nem mindig van ez így. Néha el is felejtjük, hol, merre született az író. Nem ad az életműnek többletet, ha tudjuk. Némelykor meg csak egy-egy mű emlékeztet a szülőföldre. Berzsenyitől a Búcsú Kemenesaljától, Vajda Jánostól a Nádas tavon, Juhász Gyulától A tiszai csönd. Lázár Ervinnek nem ennyi a szülőföld. Annyit jelentett, mint Petőfinek a Kiskunság, mint Mikszáthnak a Palócföld, Tamási Áronnak és Sütő Andrásnak a Hargita, Illyésnek Felsőrácegres, Gion Nándornak Szenttamás vagy Gabriel Garcia Marqueznak Makondo.
A szülőföld nemcsak táj, nemcsak fű, fa, völgy, folyó, hanem ember. Lázár Ervin a nevükkel együtt megőrizte a táj embereit. ”Mégiscsak átmentem Rácegresre” – írta 2006. június 4-én a kisszékelyi naplóban. (Életében utoljára ment át, már halálos betegen műtétek sora előtt.) „Találkoztam Hötölével, Keserű Lacival – a húga azt kérdezte: az a Szotyori, aki a Porcelánbabában szerepel, nem az ő apja? Szotyorinak csúfolták a Keserűket. De bizony, ez az ő apja..” Irodalmi hőssé lett Kobrák bácsi, a cigány kanász, a lányai: Tűzugró Maris és Bartáné Juli, Jósvai Jancsi, Baloghné, Péli Rozika, a Kesrerűek, a Prigerek, Kránicz Jancsi, Hujber Gyuvi és a többiek. Irodalmi hősök lettek, ha tudnak róla, ha nem. És nem csak a pusztai emberek lettek irodalmi hőssé, hanem az életük díszletei is. Valóságos térképe van a Lázár-novelláknak: a Kissarok, a Nagysarok, a lórédomb, az Erzsébet-domb, a Pap-hegy, a Vódli-tanya, a ráadási út, a Hamarászó. És tudjuk, hol állt a Csillagmajor.
Amikor a róla szóló könyv írásába fogtam, elmentem a pusztájára a skót juhászkutyánkkal, amilyet Lázár is szeretett volna, ahogy az Állattörténeteimben írta. „Ha majd gazdag leszek, tartok egy kutyát. Kertes családi ház gyümölcsfákkal…Tulajdonképpen azért akarok gazdag lenni, hogy tarthassak egy kutyát. Skót juhász lesz, méltóságteljes, bozontos, már a nevét is kitaláltam: Sir Arthur MacKinley.” Amikor elindultam, hogy megkeressem a Nagyszederfát, a Tolna megye földrajzi nevei c. vaskos munka volt a bedekkerem. Csak ezt a fát reméltem megtalálni. Hiszen Lázár Ervin 2003-ban már csak egy szál gerendát talált Alsórácegresből. Tudhattam, hogy se intézőház, se Alsó, se Felső, se Középső, se csiraistálló, se Csillagmajor. Nem boldogultam a térképeimmel, de kisebb csodák segítettek. Egyszer csak a hajdani pusztagazda fia, a Lázár-gyerekek barátja jött velem szemben az úton. Elkísért a Nagyszederfához, aztán magamra hagyott. Ha ez a fa nem egy dunántúli major hűlt helyének kellős közepén áll, eperfának hívnák. Arany Jánosnál eperfa bólogat, Móricz Zsigmondnál eperfáról kémlelik az árvizet. De hát a Dunántúlon vagyunk. Szankónak mondják errefelé a szánkót, ustornak az ostort, a gyurgyalagot gyurgyókának és ballangkórót hömbölget a szél.
A Nagyszederfa árnyékában hirtelen az árokban találtam magamat az autómmal. Pörgött a kerék, az autó nem moccant. Telefonon hiába kértem segítséget, a sárszentlőrinci templomtorony igen messze látszott a hőségben. Reményvesztetten ácsorogtunk a kutyával a Nagysaroknál, s egyszer csak a dűlőutat egyengetve feltűnt egy munkagép. Azóta hiszem, hogy arrafelé az angyalok narancssárga overálban járnak „közúti építővállalat” felirattal. Kihúztak az árokból, én meg nekik ajándékoztam a Csillagmajor c. kötetet. Kinyitották, nézegették, rájöttek, hogy bent vannak a könyvben. Megilletődtem, ámultak. „Még a juharfánk is itt van”, mondta Biró Drinóczi János. Megmutatták, hogy ott állt a Nagyszederfa mögött az intézőház, amit Lázár a szülőházának tekintett. Megmutatták, hogy nem messze, nyugatra állt a Csillagmajor. Az emlékezet egy-két emberöltőnyire megőrizhet történeteket, helyszíneket, de aztán nyoma vész mindennek. Az irodalomban jobb helyen van mindez.
Volt egyszer egy puszta, Alsórácegresnek hívták. Már csak a régi térképeken találjuk meg. Sárszentlőrinctől 5 km-re volt északra. Hűlt helye van, de Rácpácegresként tovább él Lázár meséiben, a novelláiban és elsősorban novellaciklusában, a Csillagmajorban. De nem felejthetjük, hogy az irodalom nem a valóság, de minden a valóságból vétetett. Annak újrateremtett mása. Mert „ Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”, írta a Száz év magány írója. Világhírű regényében arra is intett, nehéz tudni az irodalomban, hogy „hol kezdődik a valóság és hol ér véget.” Lázár Ervin a műveiben olyan könnyedén lépte át a valóság és a képzelet határait, hogy észre se vesszük. És nemcsak a meséiben. A szülőföldről kapta ezt a képességet. Ott így meséltek.
A Csillagmajor egyik novellájában, a Remetében Lázár elmondta, hogy született a fa legendája.” (…) csak beszéljen Baloghné, amit akar, tudja mindenki, hogy hibás az esze járása, olvassuk. Még hogy eltörött az idő! Meg hogy a Nagyszederfa ezeréves. Miért nem mindjárt millió. Száz biztos megvan. De ezer?! Nincs ki annak az asszonynak a négy kereke.”
Baloghné nem kevesebbet állít, mint hogy valamikor réges-régen eltörött az idő. Elszakadtak egymástól anyák, fiúk, házastársak s olyan szerelmesek, akik úgy összeillettek, mint egy törött cserépedény két darabja. Akik annyira összetartoztak, hogy nem tudtak egymás nélkül létezni. „Most azért van annyi rossz házasság, mert az igazi párunk odaát maradt, mondta. A másik időben. Érted, Juliskám: Te is azért szenvedsz. Száz évekkel ezelőtt ide is eljött egy páncélba öltözött férfi, megállt a Nagyszederfa alatt, és várta kedvesét. Valamikor megbeszélték, hogy itt találkoznak. Ki tudja, milyen hosszú ideig várt, de a lány nem jött, a páncélos vitéz meghalt. Itt feküdt évekig a fa alatt, mert nem tudták eltemetni. Egészen addig, amíg ide nem vetődött egy szent ember.” A lány sok száz év múlva érkezett a találkozóra. Évekig állt itt, aztán meghalt, és ott feküdt a Nagyszederfa alatt, de csak sötét, holdtalan éjszakákon lehetett látni. Egyszer valaki odamerészkedett hozzá és megérintette, de mintha „tó tükrébe nyúlt volna, fodrozódni kezdett a test, s mint egy ellibbenő tükörkép, eltűnt a hullámzásban.” Tisztává, szentté kellett válnia annak, aki eltemeti. Jósvai Jancsi remetének állt. Gyolcsinge lett a lány koporsója. Amikor temette, ásója alatt páncél koppant. Az ezüstpáncélos vitéz mellé fektette a lányt. Olyan volt a két test, mint a csillagszóró, amikor a ketté törött „cserép” eggyé illeszkedett. A Nagyszederfa meg úgy lobogott, mint a fáklya.
Egy másik variációját is lejegyezte a Naplóban ennek a legendának. Itt úgy adják tovább a történetet, hogy az ezüst páncélos vitéz nem is látta közelről a lányt. Ezen a pusztán nem volt határa a fantáziának. Az ezüst páncélos élőbb volt az élőknél. „A sisakrostélya mindig le volt eresztve – mondta merészen Baloghné, de Szotyoriné majdnem, hogy ingerülten közbevágott. – Éppen hogy nem volt! Világított a szeme , mit a drágakő, és halvány fehér arca volt, mint egy halottnak.” „Miért nem várt a vitéz mostanáig? – kérdezte naivan Péli Rozika. „Ezer évig, te?! Mit gondolsz? – mondják neki. A képzeletet a föld hirtelen röghöz köti. Nagyon bájosak ezek a fordulatok. Tényleg nehéz tudni, hol kezdődik és hol végződik a valóság.
„Mindenből mesét csinálok, mint a pusztaiak”, mondta Lázár. „A valóság egy ponton áttűnik mesébe… Nem választom külön a kettőt.” Természetes a nagyotmondás, a túlzás, mint a mítoszokban. Mágikus a látásmód. Varázsolnak. Addig mondják a történeteket,amíg elnyerik végső formájukat, kanonizálódnak. Olyanok ezek a történetek, mintha örökségül kapták volna. Újra és újra elmondják, mert életben kell tartani őket. A pusztáján élő félszáz embert Lázár gyakran hasonlította egy nagy családhoz. Ezek a történetek összetartották őket.
Ez az idő már elmúlt. A Nagyszederfa alatt régen nem mesélnek, de mindaz, ami egyszer elhangzott, egy nagy író öröksége lett. Továbbmesélte ezeket a történeteket. Pusztai gyerekkorának köszönhetően Lázár magától értetődően kötődött ehhez a mitologikus világképhez, s mindenhez, ami meseszerű. Számára is „kezdetben volt a Nagyszederfa”.
Hadd idézzem fel néhány történet valóságos motívumait, amiből született, aztán azt, ahogy a képzelet játéka révén novella lett. Azt a bizonyos földi rögöt szeretném keresni, amit innen kapott a szülőföldtől. Aztán azt, ahogy átváltozott. Három novellát választottam: A tolvaj, Az asszony és a A keserűfű ez a három.
A tolvaj „múzsája” a háborús gyerekkor. A Lázár család úgy 40-50 km-re menekült. Mire hazakerültek, az intézőházban mindennek lába kelt. Aztán a kiskonyha előtti malomkő asztalra a cselédek mindennap visszaloptak valamit. Belőlük lett A tolvaj kisangyala. A képzelet őt teszi meg tolvajjá. Látják. Megérintik. Őszintén szólva az olvasó sem csodálkozik, amikor a kisangyal fölrepül az égre. A történet hőseivel együtt bámuljuk: „láttátok, mondják, átrepült a hold előtt.”
Az asszony c. novellájában, ami szintén a háború világába visz, csoda történik. Az üldözők elől eltűnik a puszta, ami a menekülő asszonyt a kisdeddel karácsonykor befogadta. Mások számára láthatatlanná válnak, de ők fogják egymáskezét, hallják, ahogy a gyerek szuszog. Szinte érintkezik a csoda és a valóság.
Tudjuk a valóságos időt: 1944 karácsonya. Az üldözött asszony egy zsidó nő is lehetne a gyermekével. De lehetne a bibliai időkből Mária, aki gyermekével Egyiptomba menekül Heródes elől. Kék köpenyének aranyszegélye olyan, mint a falusi hálószobák lenyomatain. A történet végén visszatérünk a valóságba. Ott állnak a cselédházak, a Vódli-tanya meg a Csillagmajor. A csoda szertefoszlik. – S mi volt a földi rög: Egy menekülő asszony valóban megjelent karácsonykor a pusztán. Lázár Ervin édesanyja a gyermekeivel együtt bújtatta. Megmenekült. Hasonló A keserűfű alapélménye is.
A györkönyi svábok kitelepítése idején Lázár Ervin szülei a házukban bújtattak és megmentettek egy háromgyerekes családot, még további négy család rejtőzött a cselédházakban. Megmenekültek. A valóság sem volt híján a jóság mutatványainak, akárcsak a novellák. Itt is tudjuk a valóságos időt: 1945 nyara. Ekkor telepítették ki sietős buzgalommal a tolna-baranyai svábokat. Rácegres környékén ezek magánjellegű akciók voltak, megelőzték a kötelezőt. – A földi röghöz tartozik a novellában a keserűfű is. Gyomnövény. Lehet fehér, fürtös virága, de szivárványszínű sosem. Ez már a csodához tartozik. Mint ahogy az is, hogy a holtak virággá változnak.
A történet először teljesen életszerű, a valóságos fordul hirtelen valószerűtlenbe. De vajon nem túl idilli, hogy a pusztaiak egytől egyig jók. Valóban jók a rácegresiek, de mégsem egyformán, és magától értetődően. Beléjük ették magukat az előítéletek a svábokról. És nem mindenkiben van elég bátorság a jóhoz. Van aki magát félti, van aki másokat. Szotyorinéban a legépebb az erkölcsi érzék. Söprővel, lavórral, ronggyal alvóhelyet készít a rejtőzködőknek. Aztán lassan a többiek is hozzá hasonlatosak lesznek. A legtöbbet Hujber Gyulának kell változnia. Mások jósága megváltja. Végül ő a legméltóbb arra, hogy a keserűvirágot elvigye a györkönyi temetőbe. A virággá vált holtak olyanok a kezében, mint a ballada kápolnavirágja. Nem véletlen, hogy ő hallja meg először a föld alól Pámer Konrád és Hoffmann Lizi sírását. Kiválasztott. – Az árulók, a rosszak sosem a pusztáról kerülnek ki. Bederik Duri, az örök Judás idegen.
Ez a történet nemcsak menekülésről, befogadásról, kitelepítésről, svábokról, magyarokról szól, hanem a szerelemről is. Az öreg Hoffmann Liziben Shakespeare Júliájából is van valami. Kettőjük közül ő az erősebb, akárcsak Júlia. Ő dönt életről, halálról, maradásról. Beleremeg a szerelembe azon az utolsó éjszakán, férje mellett a szalmán, mint fiatalasszony korában az elsőn. Mennyi gyöngédség és szépség van abban, ahogy Pámer Konrádot lefekteti a gizgazban, aztán melléfekszik, elrendezi a szoknyája ráncait, és meghalnak. Pontosabban virággá változnak. „A csoda Rácpácegresen az élet normális, mindennapi rendje szerint való.” Észre se vesszük, hogy hol ér véget a valóság, mint ahogy azt sem, hogy már visszatértünk a valószerűbe. Hallgassák meg Lázár Balázs tolmácsolásában a novellát!
Komáromi Gabriella
Illusztráció: Horváth András fényképfelvételei (2017)
Cimkék: események, hírek, tanulmány
