augusztus 10th, 2017 |
0Juhász Péter: Versek
1.
TÓPARTI HOSSZÚ
A hullámok s a mély dörmögése, belülről
s messziről visszahangzó tértelen mese,
ebihalkoromtól a végső csendig úsznék
még, s aludnék a hullámokon, a tértelen
vágyak visszahullnak rám, megszületek újra
gyíkból és majomból, s akár egy tükörben
megkeresem a fák árnyékát és a kövek
mosolyát, a felhőket, amiket elloptak
az égről, a Napba nézek és látom a múlt
csíkjait, a jövő hunyorgását, a hajnalt
és a holnapot, bérletet váltok a világra,
minden folyóban és tóban én vagyok, rajtam
úszik csónakod, s hajód, szemekbe költözöm,
emlékszem a robbanásra és a csendre, hallom
ahogy vízpára száll és tűzzé dermednek
csontok és fogak, végigcsusszanok az idő
jegén, akár a cseppek, melyeket arcok és
évszakok szültek, akkor a Nílus még csecsemő
volt, és az óceán a Nappal kacérkodott.
Tatabánya-síkvölgy, 2001
2.
HÓFEHÉR
Végtelen ezüstben álmodik a rét,
a fákról hűvös álom árad szerteszét,
a sziklák ormain gőzölög a köd
hófehér kabátban gomolyog a rög.
Fenyőerdő mélyén muzsikál a csend
tavak jegén álmok kék uszálya reng,
a hideg csilingel az ereszek alatt,
gleccserek arcában mosolyog a Nap.
Apró mesék szállnak hűs felhők felett,
bolyhos kis növények szakállt növesztenek,
ablaküveg játszik, mint álmos délibáb
hófehérben ünnepel a téli jégvilág.
Tatabánya felé, 2009
3.
SZERETNÉK KIÁRADNI
Szeretnék kiáradni a tér száz irányába,
magamba szívni a szelek erejét,
az óceán kékjébe hajlítom a horizontot,
megborzolom a felhőket
a szakállas fűzzel táncolok,
a gyökereken át lekúszom a tüzes mélyig,
a lávafolyamból virágokat sodrok
és a barlangi patakból visszaúszom a fényre,
megbeszélem a madarakkal az esőt,
aztán az űrbe vetem magam,
ugrándozom a Szaturnusz gyűrűin,
majd csillaggá változom
és kiáradt fény lelkem
visszaszáll a földre.
Tatabánya, 2010
Juhász Péter a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Aranyhalak a tóban (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2017)