Gúzsba kötve táncolni? (A műfordításról, 5. rész)
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Gyakorló interpretátorok válaszát vártuk a kérdéseinkre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Benyhe János
a) Több is van. A legfontosabbak:
Tisztelem az eredeti (prózai) mű tagolását. Nem szabdalhatjuk darabokra Proust, Cortázar vagy Claude Simon olykor többoldalas mondatait. Azok is a szerző és a mű stílusának és szemléletének szerves részei.
Tisztelem a nyelvünk Fogarasi János fölismerte és az indoeurópaitól teljességgel eltérő értelmi-hangsúlyozó törvényét: mindig az állítmány előtt álljon a mondatunk értelmi nyomatéka. Ha maga az állítmány a nyomatékos mondatrész, semmi se álljon előtte.
Tisztelem a mondat értelmi vázát. Még a leghosszabb bővített mondatban is. Arra a vázra, mint karácsonyfára aggatom föl a „díszeket”, a járulékos bővítményeket, hogy a legszövevényesebb stiláris bonyodalmak is áttekinthetők maradjanak (ha ugyan nem épp a zavarosság a szerző alkalmi célja, mert úgy kívánja meg a jellemrajz).
Tisztelem a szöveghangulatot és a megjelenítéséhez szükséges szóleleményt mint alapkövetelményt, valamint a találó fordítói megoldásokat, kerülöm az afféle lábjegyzetes fegyverletételt, hogy „Lefordíthatatlan szójáték…”.
Tisztelem a mondatépítészetet. Hogy lehetőleg mindig olyan szó következzék a mondatban, amely az előbbi szó (vagy gondolat) fölvetette (képzeletbeli) kérdésre válaszol. Így elégülhet ki az ember természetes logikaigénye, és így részesülhet az – érzékeny – olvasó stiláris „orgazmus”-sorozatban.
Tisztelem a mondat ívét. Nem bonthatók szét benne bizonyos (például a birtokos vagy az is-es) szerkezetek, mondjuk, így: „Petőfi – már a Toldi óta – barátsága mindvégig melengette Arany szívét”. Vagy „Mikes a száműzetésbe – pedig haza vágyott – is elkísérte Rákóczit”. A záró- vagy gondolatjelbe tett mondatszakasz sem idegen test, annak is illeszkednie kell az előzmény és a folytatás közé, a szöveg egészébe.
Tisztelem a nyelvünk hangzását, dallamát. Sosem tévesztem szem elől benne az e hangnak hangzóilleszkedés is fokozta, közismert túltengését. Ahol csak tehetem (különösen a színpad vagy fölolvasás kedvéért), szívesen élek színező lehetőségekkel, szópárhuzamokkal: fel helyett föl, csend helyett csönd, veder helyett vödör, seper helyett söpör stb.
b) Mindig úgy éreztem – Kosztolányi nyomán –, hogy ha művészet az írás, a műfordítás meg gúzsba kötött táncművészet.
c) Semmilyen szakmaiság sem tehet erőszakot a nyelvünk szerkezetén és szemléletén. Műfordító is lehet jó szakfordító, csak – a nyelven túl – a szaknyelvhez is értenie kell.
Csehy Zoltán
A műfordítás meglehetősen problematikus dolog: a legnacionalistább műfaj, ráadásul zárvány, vagyis innen valóban nincs tovább. A fordítás fordítása senkit sem érdekel. Ugyanakkor elképzelhetetlen nélküle a létezés, mivel szerves egységet alkot a mindenkori kortárs folyamatokkal. Alapelvem az, hogy a fordítás akkor jó, ha beleszól a kortárs irodalmi folyamatokba, vagyis ha a régiségből adódó valós vagy tulajdonított bölcsessége hatást vált ki, inspirál, szövegeket gerjeszt. Az irodalom, Ezra Poundtól tudjuk, Homérosz óta jelen idejű: ez a jelenidejűség viszont magában hordozza a múlt használhatóságának kérdését. Magyarán: a felelősség és a bukás lehetősége óriási. Egy régi szöveg nem múzeumi tárgy vagy ismeretlen, kultikus fétis, hanem inkább a jelen arénájába betuszkolt gladiátor, akinek lehetőség szerint élve kell maradnia.
A lefordított szöveg erejét talán a nyelv ficánkolása adja, és az arányérzék biztonsága (ebben zajlik a ficánkolás). A nyelv ficánkolását úgy értem, hogy egy-egy szó nem akkora, amekkora, hanem akkora, amekkora ficánkolást csap maga körül a jelentéseiben és asszociativitásában. És ez minden nyelvben másmilyen, ebben van az igazi idegenség, meg kell találni az átfedéseket.
Matolcsi Balázs
a) Műfordítói hitvallás:
1. Első és legfontosabb: kedvvel, szeretetből csinálni. Aki pénzért akar műfordító lenni, az ne legyen.
2. A műfordítást nem lehet tanulni, vagy van tehetség, vagy nincs, de ha van, azt nemcsak lehet, hanem kötelező csiszolni.
3. Csak olyan munkát szabad elvállalni, ami örömet okoz, én olvasatlanul sosem mondok igent egy könyvre.
4. Mielőtt elkezdeném a fordítást, megpróbálok mindent megtudni az íróról, az összes fellelhető művét elolvasom, hogy megismerjem különleges fordulatait, szavait.
5. Fordítás alatt maximálisan törekszem a pontosságra és a stílus tökéletes átadására. Mindennek utánanézek, ha csipetnyi kételyem is támad. Nem hagyok munkát a szerkesztőknek.
6. Az elkészült munkát részenként és egyben többször átnézem, átolvasom, javítgatom, tökéletesítem.
b) Mi a műfordítás? Hosszú kirándulás, hajnali indulás a menedékházból a zord bércek felé, sziklafalak megmászása, átkelés hömpölygő patakokon, barlangok feltárása, füves tisztások illata, hosszú kaptatók az ég kékje felé, szusszanásnyi pihenő a csúcson, madarak éneke, nyári zápor, a fáradt lábak meg-megbicsaklása az ereszkedőn, és a megérkezés öröme.
c) A műfordítás és szakfordítás két külön terület, de én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szakfordítóként is jelentős gyakorlatra tehettem szert. Fordítottam famegmunkáló gépek leírását, textilipari, biztonságtechnikai, jogi szakszövegeket, szerződéseket. Az alapelv itt sem lehet más: törekedni a tökéletességre és a pontosságra.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/5. számában.)
Cimkék: fénykör, műfordítás
