Erdélyi Z. János: Jelentéstétel egy nyomozásról
Mindnyájunknak, akik ilyen vagy olyan mértékben vonzódunk az irodalomhoz, megvannak a kedvenc olvasmányaink és bennük ugyancsak kedvenc irodalmi hőseink. Általunk választott, szívünkhöz közel álló irodalmi alakjaink – valljuk be – javarészt rokonszenves, netán szép, többnyire okos… és folytathatnám; röviden úgy mondhatni: pozitív figurák. Velük sokkal könnyebb lelkileg azonosulnunk, mint gonosz, csúnya (netán mindkettő), buta és egyéb negatív tulajdonságokat sorjáztató szereplőtársaikkal.
Számtalanszor találkozunk viszont olyan könyvbéli személyekkel, akik sem ilyenek, sem olyanok, vagy éppen ilyenek is, olyanok is, de közös sajátságuk, hogy az irodalmi művön belül többnyire szinte súlytalanok, az a „se nem oszt, se nem szoroz” fajta. Majdnem azt mondhatnók, tulajdonképpen mindegy, benne vannak-e a könyvben vagy nincsenek. Ez igazságtalanság lenne, mert úgynevezett epizódszereplőkre mindig is szükség volt és van, még ha tudjuk is, hogy nyomatékuk, jelentőségük magától értetődően változó, ráadásul számos esetben bebizonyosodik, hogy igenis döntő fontosságuk van a mű egy részének vagy éppen egészének kimenetele szempontjából. De pontosan azért, mert kis szerepek, mert nincsenek oly részletesen „kimunkálva”, mint (jó esetben) a főszereplők, adnak módot arra, hogy magunk próbáljuk „felöltöztetni” őket saját habitusunk és fantáziánk szerint.
Rejtőzködő szereplőknek is nevezhetnénk őket, hiszen (viszonylagos) jelentéktelenségükben csupán egy vagy néhány villanásra jelennek meg előttünk, aztán visszasüllyednek, beletűnnek a sötét háttérbe, rendszerint úgy, hogy többé nem is találkozunk velük. Ilyen rejtőzködő, ám adott pillanatban elénk villanó figurákat gyűjtöttem össze. Ez az írás egyike „rejtőzködő villanásaimnak”.
* * *
Mélyen tisztelt kegyelmes uram, elöljáróban is kérem, bocsássa meg, ha visszaélni látszom türelmével, de előre kell bocsátanom, hogy jelentésem – alapossága folytán – valószínűsíthetően, de mindenre kiterjedően hosszú lesz. A teljes tényállás feltárásához azonban elkerülhetetlenül szükség van a részletek ismertetésére. Bocsássa meg tehát, kegyelmes uram, ha úgy tűnik, fölöslegesen rabolom drága idejét. Nem hagyhatok ki viszont egyetlen aprócska momentumot sem, mert azzal megszakadna a nehezen felgombolyított logikai szál.
Nem azért mondom, kegyelmes uram, hogy önmagamat dicsérjem, de ehhez a munkához az az alaposság, elmélyültség, a legparányibb részletek pontos feltárása szükségeltetik, amit szerénytelenség nélkül magaménak mondhatok. Erre tanított meg a sok éves tapasztalat, amit kerületi rendőrfelügyelőként, sőt már azt megelőzően is szereztem a rend fenntartása és a bűn üldözése területén.
Engedje meg tehát, kegyelmes uram, hogy ön elé tárja ennek az igen kényes és önmagában is rendkívül különös bűnügynek felderítésére, kinyomozására irányuló tevékenység eredményét.
*
A tárgyban forgó bűnügy nyomozati folyamata akkor vette kezdetét, amikor is Pétervárott egyszer csak városszerte az a hír kapott szárnyra, hogy a Kalinka-hídnál és annak környékén meg-megjelenik éjszakánként egy halott, mégpedig egy elrabolt köpönyegét kereső hivatalnok képében. Ez a halott (legyen szabad megjegyeznem, hogy egyesek a „halott” helyett nem átallották a „kísértet” szót használni) azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy elrablott köpönyege visszaszerzésének örve alatt rendre és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget [1].
A szerteágazó nyomozás a sokfelől beérkező feljelentések és bejelentések tüzetes megvizsgálása és kivizsgálása alapján viszonylag hamar azonosította az elkövetőt… Vagyis hát a néhai elkövetőt, ugyanis az illető egy ideje már nem tartózkodik az élők sorában.
Ahogy az első panaszok beérkeztek, pontosabban az elkövető azonosítása után haladéktalanul kiadtam az utasítást, miszerint a halottat – mivel ugyebár a felderített tényállás szerint az elkövető már megboldogult, s ebben az átlényegült minőségében volt jelen városunk felzaklatott életében – élve vagy halva, de mindenáron kézre kell keríteni. Azt már csak legközelebbi, legbizalmasabb embereimnek árultam el, hogy a kézre kerítést követően elrettentő példaképpen a legszigorúbban meg kell büntetni. Ez az egyik városnegyed éjjeliőrének majdnem sikerült is a Kirjuskin utcába, de két másik bajtársa, akiket segítségül hívott, elügyetlenkedte a dolgot, s a halott szőrén-szálán eltűnt.
*
Ezzel kissé kénytelen voltam az események elébe vágni, kegyelmes uram, szíves bocsánatáért esedezve, ám most vissza kell kanyarodnom eredeti gondolatmenetemhez, mivel elkerülhetetlen, hogy a tettes személyét nevén nevezzük. Nos, a szóban forgó illetőt Akakij Akakijevics Basmacskinnak hívják… Pontosabban hívták, amíg jobblétre nem szenderült. Ezt egy volt munkatársától tudjuk, akivel együtt dolgozott egy bizonyos N. ügyosztályon mint örökös címzetes tanácsos.
Hát kérem szépen, kegyelmes uram, igen különös, mondhatni furcsa dolgokat derítettünk ki azon a bizonyos N. ügyosztályon. Legyen szabad közbevetőleg megjegyeznem, hogy a nyomozati folyamatban ez volt az első állomás, ahol a tettes – vagy helyén valóbb talán a „néhai” megnevezés – személyére vonatkozólag konkrét ismeretekhez jutottunk… Vagyis hát nem egészen konkrétakhoz, azt ugyanis például nem sikerült kideríteni, mióta dolgozott ez a Basmacskin azon a bizonyos N. ügyosztályon. A helyzet voltaképpen úgy áll, tisztelettel, hogy a jelenleg ott dolgozók közül senki nem tudott visszaemlékezni arra, pontosan mikor lépett be nevezett illető az ügyosztály kötelékébe. Mint ahogy azt sem tudja senki, ki nevezte ki őt örökös címzetes tanácsosnak. Az igazgatók és a beosztott tisztviselők váltották egymást, de őt mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban a helyzetben, ugyanabban a tisztségben, ugyanannak a másoló hivatalnoknak látták; így aztán később azt hitték, hogy valószínűleg köznapi egyenruhában és kopasz fejjel, kész hivatalnokként jött a világra is.
No tehát: ez a Basmacskin, akik munkatársai csak Akakij Akakijevicsként emlegetnek ma is, évtizedek óta másolta a nap mint nap eléje tett akták sokaságát – mondhatnók úgy is: tömegét – állítólag anélkül, hogy akár egyetlen egynek a tartalmára emlékezett volna.
Igénytelen, magára mit sem adó ember hírében állt a tettes – vagyis hát a megboldogult. Ápolatlan volt, gondozatlan… Innen eredt igazából a nyomozás tárgyát képező bűneset kiváltó oka is.
*
Nevezett Basmacskin, másként Akakij Akakijevics, évtizedek óta hordott egy köpönyeget, míg az a szita szöveténél is szellősebbre, mondhatni huzatosabbra kopott, s végül már javítani sem lehetett. Mindezt egy Petrovics nevű szabótól sikerült megtudnunk, akinél nevezett elkövető – vagy inkább néhai – egyrészt egykori, másrészt elkerülhetetlenül szükségessé vált új köpönyegét varratta.
Ennek a viszonylag szimplának látszó kis részletnek a kiderítése jelentette a nyomozási folyamatban az igazi áttörést. Megtalálni azt a szinte észrevehetetlen rést, amelyen átlesve végre látókörünkbe kerülhetett a corpus delicti, a további, egymást meglepő gyorsasággal követő történések voltaképpeni kiváltója, az a bizonyos új köpönyeg, amelyet ez a bizonyos Akakij Akakijevics a Petrovics nevű szabónál csináltatott.
De hogy ezt az említett, szinte észrevehetetlen rést megleljük, abban igen jelentős szerepe volt hosszú évek alatt összegyűjtött tapasztalatomnak, amivel természetesen nem kívánom méltatlan személyemet ismételten előtérbe tolni, csupán a gyakorlat mindenek fölötti szükségességére kívánom irányítani a figyelmet, amelyet kizárólag „éles” esetek kibogozása. felgöngyölítése során szerezhet meg az arra hivatott személy, jelen esetben szerénységem.
No de most természetesen nem rólam van szó, hanem a nyomozási folyamatról, amelynek fontos állomását képezte ama bizonyos N. ügyosztályon végzett vizsgálódás.
*
Ennek lefolytatása a következő eredményt hozta. A munkatársak között – ezt közvetlenül tőlük tudjuk – rendkívüli, majdhogynem csodaszerű eseményként terjedt el a hír, amikor az Akakij Akakijevics nevű alkalmazott új köpönyegében jelent meg munkahelyén, ama bizonyos N. ügyosztályon. Ennek örömére még aznap este valamiféle ünnepséget rendeztek egyik munkatársa házában, ahonnan késő este gyalogosan hazafelé tartván ezt a Basmacskint Pétervár egyik tágas, ám néptelen terén kirabolták, vagyis hogy megfosztották vadonatúj köpönyegétől.
Hogy kihez-mihez rohangált panaszával. azt minden mozzanatára kiterjedően nem sikerült kinyomoznunk. Felmerült viszont egy tekintélyes személyiség neve, akit ez a Basmacskin szintén fölkeresett segítségét kérve, de aki segítség helyett kihajította a panaszost. Különös véletlen folytán annak köszönhetjük eme tekintélyes személyiség ismeretét, hogy ő volt az utolsó, akit a tettes – vagy nevezzük elhunytnak, netalántán kísértetnek – kifosztott, vagyis leráncigálta róla drága bundáját, s aki emiatt ugyancsak bejelentést tett, feltárván egyszersmind a körülményeket, amelyek kapcsolatba hozták őt az immár megboldogult tettessel.
Mivel ezt követően több esetről nem érkezett bejelentés, mi, a nyomozást végzők arra a következtetésre jutottunk, hogy a tettes – ám mondhatjuk úgy is: a hajdani károsult – végre megtalálta azt a ruhadarabot, amely kárpótolta veszteségéért.
Legyen itt szabad, kegyelmes uram, egykori nyomozói szimatomra hivatkoznom. Egy tapasztalatlan nyomozásvezető minden további nélkül folytatta volna az egyébként teljesen fölöslegessé vált és tévútra vivő vizsgálatokat, várva a további bejelentéseket és feljelentéseket, amelyek azonban – a célt ért tettes további akcióinak elmaradása következtében – végleg elapadtak, zsákutcába juttatván, mondhatni zátonyra futtatván a nyomozási folyamatot. Ám az időben jött felismeréssel mindennek elejét lehetett venni.
*
Másik nyomozati vonal a tettes – a megboldogult elkövető – háziasszony volt, akinél nevezett több évtizede lakott. Tőle kaptunk hiteles személyleírást is elkövetőről. Eszerint ez a Basmacskin alacsony termetű, arca kissé ragyás, kissé rőt, minkét orcája barázdás, arcszíne olyan, amelyet „aranyeresnek” mondanak, s amit a pétervári éghajlatnak tulajdoníthatni; szeme némelyest vaksi (nyilván a sok aktamásolástól), homloka fölött kopasz sáv húzódik.
Az öregasszony arra vonatkozólag semmiféle adalékkal nem tudott szolgálni, vannak-e ennek a Basmacskinnak rokonai, barátai. Annyi bizonyos csak, hogy vendégeket soha nem fogadott. Ugyanígy soha egyetlen levelet nem kapott. És ami mindezt betetőzi, az évtizedek alatt egyszer sem fordult elő, hogy elutazott volna a városból akárcsak egyetlen napra is. Sem háziasszonya, sem munkatársai nem emlékeznek rá, hogy valaha is látták volna férfi- vagy hölgytársaságban.
Jómagam tízgyermekes családban nőttem fel hatodik gyerekként, kegyelmes uram. Bár már csak négyen vagyunk életben, állandóan látogatjuk egymást, levelezünk, így teljesen elképedve hallgattam a tényt, hogy valaki ennyire egyedül álljon a világban, mint ez az illető. Még meg is könnyeztem magamban, arra gondolva, hogyan tölthette ez az ember évről évre a karácsonyokat és egyéb ünnepeket, amikor nem kellett dolgozni menni, s amit mások rokonaik, barátaik körében töltenek el.
Bocsánatáért esedezem, kegyelmes uram, hogy ismét elkanyarodtam a tárgytól. Tessék elhinni, mióta ezzel az üggyel lettem megbízva, szó szerint éjjel-nappal dolgozom. Családom lassanként teljesen lemond rólam, hiszen már az éjszakáimat is hivatalomban töltöm. Én viszont tisztában vagyok vele, hogy a szolgálat az első! Tudom jól, kegyelmes uram, mit vár el tőlem a hatalom, amelyet testestől-lelkestől szolgálok. Pedig néha szorít a szívem, és az emésztésem sincs egészen rendben. De az ember ne panaszkodjon, ha államérdek forog kockán!… Vagy egyéb sürgős ügy szólít el a magánélettől… Rám mindig lehet számítani, bármikor készen állok bármilyen feladatra!
*
Jószerivel végére is értem jelentésemnek, kegyelmes uram. A nyomozás azzal az intézkedéssel zárult, hogy mivel a tettes – vagy másképpen az elhunyt, a megboldogult – soha többé nem adott életjelt magáról, a törvényben előírt kivárási idő után ad acta tettük az ügyet. Itt persze arra a lemondó nyilatkozatra is szükség volt, amelyet a jelentésben már említett tekintélyes személyiség adott nekünk, miszerint nem tart többé igényt a tettes által tőle eltulajdonított bundára. Nem bizonyítható ugyan, de úgy vettem észre személyes találkozásunkkor, hogy azt a bizonyos tekintélyes személyiséget komoly lelki megrázkódtatás érhette, amikor a halott hivatalnok rátámadt és leráncigálta róla bundáját. Noha igyekezett előttünk nyugodtnak látszani vallomástétel közben, remegő kezei és meg-megránduló arca sokat elárultak az átéltekről. Az emberi lélek tanulmányozásával eltöltött évek megérleltek annyira, hogy ennek bátorkodjam tulajdonítani, miszerint kérésünkre azonnal hajlandónak bizonyult eltekinteni az eltulajdonított felsőruházati darab felkutatásától és újbóli birtokba vételétől, amivel nyilvánvalóan hatalmas terhet vett le a vállunkról, jelesül hogy ebben az irányban folytatódó minden további nyomozás nekünk mint nyomozó hatóságnak tetemes többletmunkát jelentett és kétes eredményt hozott volna.
Az persze megint más kérdés, vajon az elhunyt elkövető – természetesen csak ha már sikerült nyomára akadnunk – miként viselkedett volna, amennyiben foganatosítjuk vele szemben az elorzott holmi visszaszolgáltatási kötelezettségét. Kimondott szerencseként értékelhetjük, hogy erre az imént felsorolt igen nyomós okokból nem került sor.
A többi károsulttal egyszerűen közöltük, hogy mivel a vélt elkövető elhalálozott, örököse pedig nincsen, a kárigényt a mai orosz jogszolgáltatás szigorúan törvényes keretei között senki mással szemben nem lehet érvényesíteni.
*
Mindezek után már csak reményemet merem kifejezni, hogy kegyelmes uram rendben levőnek, elfogadásra méltónak találja jelentésemet, és méltányolni méltóztatik legalázatosabb szolgájának áldozatos munkáját!
Szekszárd, 2016. december 12. – 2017. január 6.
Illusztráció: A. A. Ivanov: Gogol (1847)
[1] A dőlten szedett szövegrészek Gogol „A köpönyeg” című kisregényéből valók, Makai Imre fordításában.
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
