Barna T. Attila: Két kispróza
Bözsi
Összekucorodva fekszik a gyűrött-foltos lepedőn, koszos mancsában egy fonnyadt almát szorongat.
– Jó’ van má’, megyek má’, csak hadd egyem meg az ómát – hadarja, mikor mondom neki, indulnunk kell a szülészetre.
Megjelenik Lídia, a részlegvezető nővér.
– Na, Bözsi, kapd össze magad!
Lekászálódik a vaságyról, kicsit félredőlve áll, hálóingben, borzasan, mezítláb. Lídia ráadja a közös kabátot, összegombolja.
– Hol a zoknid?
– Nem kő zokni.
– Akkor mész zokni nélkül.
Február van. Varjak ülnek a fákon. Jobbra-balra dülöngélve csoszog mellettem, retkes lábán szakadt szandál, erős szálú fekete haja csupa korpa. Nevetgél.
Megérkezünk a szülészetre. Ahogy meglátja a kávéautomatát, rákezdi:
– Csak egy kapuccsííínóóót fizessé’, te leszel a legaranyosabb, csak egy kapuccsííínóóót…
– Miből, Bözsi? Nincs nálam pénz.
– …kapuccsííínóóót, csak egy kapuccsííínóóót fizessé’ má’, hallod, csak egy kapuccsííínóóót, nagyon aranyos leszel, csak egy kapuccsííínóóót…
Megfogom a könyökét, terelem a lépcső felé, hirtelen elnémul, lassan lépkedünk fel a másodikra, az itteni lifthez nincs kulcsom, leültetem a folyosón, kezemben a vizsgálatkérő papírral kopogtatok az ajtón.
Résnyire nyílik, köpeny suhog, egy női kéz kinyúl a papírért.
– Ja, a pszichiátriás. Jól van, jöhet.
Félóra múlva megint az udvaron. Bözsi nevetgél, egyszer csak eltűnik. Megfordulok, látom, félig leguggolva mutogat előre:
– A Pisztike, jaj, a Pisztike!
Fekete képű, teljesen kopasz fiú jön szembe velünk, a takarítók egyenruháját viseli.
– A Pisztike, a Pisztike – nyöszörög Bözsi mögöttem.
– Ez nem a Pistike, Bözsi, nyugodj meg.
A fiú ránk bámul, továbbmegy. Bözsi botladozva mellém kerül.
– A Pisztike – motyogja földre sütött szemmel. Tenyerét domborodó hasára szorítja. – A Pisztike vót…
Az egyik fáról fülsüketítő károgással rebbennek fel a varjak.
Dosztojevszkij
Mikor az I. Kórházban dolgoztam, jól ismertem A.-nét, a klinikai szakpszichológust. Kedves, őszülő hölgy, férje neves festőművész. Ha néha összefutottunk a rendelője előtt, behívott magához egy kis csevegésre. Kikapcsolódást jelentettek számára ezek a pár perces beszélgetések. Egy alkalommal elmeséltem neki legutóbbi álmomat és azt is, szerintem mit jelent. Némán a szőnyegre meredt. Felsóhajtott:
– Hiába, maguk költők mindig előttünk járnak egy lépéssel.
Sokszor panaszkodott, több mint húsz éve kizárólag szakirodalmat olvas, muszáj lépést tartania a korral, nem marad ideje, hogy verseskötetet vagy regényt vegyen a kezébe, bármennyire is szeretné. Egyszer, mielőtt szabadságra utazott, megfogadta nekem, csak szépirodalmat visz magával, a szakkönyveket otthon felejti. Nyár végén szembejött velem a folyosón.
– Tudja, mit olvastam a szabadságom alatt? – kiáltotta lelkesen már messziről. – A Karamazov testvéreket!
Elmosolyodtam:
– Szakirodalom.
Illusztráció: Kórházi szoba (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
