Murat Gülsoy: Isten lát engem?
I.
Egy katona őrségben egy hideg éjjelen. Elfogta a félelem, hogy valaki figyeli. Tudta, hogy a feszültség az ember elméjét megtéveszti. A cigarettát, amit a tenyerébe rejtve szívott, gyorsan elnyomta a hóban, és figyelni kezdte a környéket. Egy pisszenés sincs. Apró nesz sem a roppanásokon kívül, amely a hó felől hallatszott, miközben az megszilárdulva jegesedni kezdett. Eltöprengett, mióta őrködik így, s arra gondolt, hogy majd csak elmúlik a félelme. Majd felnézett a csillagokra. Bárcsak tudnám a nevüket, gondolta magában. Ha nem tudod a nevüket, nem is láthatod a csillagképeket. Valaki így mondta. Titokban meggyújtott egy cigarettát, ezzel melegítheti fel legkönnyebben bensőjét. Mélyeket szívott belőle. Mintha teljesen egyedül volna ezen a lába alatt növekedésnek indult és sötétbe vesző világon. Megrémült attól, hogy ez olyan valóságosnak tűnik. Próbált visszaemlékezni valakire, hiába. Senkinek sem tudta felidézni az arcát. Elfogta a félelem, hogy valaki figyeli. Tudta, hogy a feszültség az ember elméjét megtéveszti. A cigarettát, amit a tenyerébe rejtve szívott, gyorsan elnyomta a hóban, és figyelni kezdte a környéket. Ráeszmélt, hogy ez a pillanat egyszer már megtörtént. Hogyhogy? Mintha valami nyomdahiba volna, mintha ugyanazok a sorok, ugyanazok a mondatok ismétlődnének. Ha ez egy könyv, ki tudja elolvasni? – kérdezte magában. Vagy talán sokkal mélyebb dolgokat akart kérdezni, de csak ennyi telt tőle. Úgy érezte, az égbolton szétszóródott csillagok egy számára ismeretlen nyelv betűi. Mint a testén lévő anyajegyek. Bárcsak el tudná olvasni őket… (Olvasd!) Valamitől gombóc lett a torkában. Úgy tűnt, ha meg tudna szólalni, még ismeretlen jelentésüket megfejtené, a betűk és szavak titkát megismerné. Titokban meggyújtott egy cigarettát, ezzel melegítheti fel legkönnyebben bensőjét. Mélyeket szívott belőle. És mi van, ha tényleg nincs senki? Ha senki sincs a világ felett? A szájából távozó pára, végignyaldosva a hómaszk alatt reszkető arcát, semmivé vált. Úgy tűnik nem is tudott rágyújtani. Amit ő füstnek hitt, nem volt más, mint a levegő, amit kilélegzett. Elmosolyodott. Most már kezdett szórakoztató lenni a gondolat, hogy valaki figyeli. Valaki, aki figyeli, ahogy a meg sem gyújtott cigarettát szívja… Különös! Úgy döntött, mozog egy kicsit, hogy felmelegedjék. Fájdalmas döntés. És a fájdalommal egy időben felötlő félelmetes gondolat: és ha én nem is létezem? Ha nem is volnék itt, mit számítana? Ki venné észre? Senki sem jutott eszébe. Majd ismét az az érzés, hogy valaki figyeli. Furcsa mód úgy érezte, hogy valaki fentről nézi őt. Nem ellenségesen. Épp ellenkezőleg, melegen és gyengédséggel telve. Mint egy szerető. Mint egy anya. Mint ahogy egy író szemléli teremtett hősét. Mint egy napfelkelte. Holott fent nem látszott más, csak a csillagok. Majd elméjében egy idegen gondolat formálódott: vajon Isten lát engem ebben a pillanatban? Engem néz? El sem tudta képzelni, hogy a lába alatt egyre növekvő sötét világ csupán egy tekintet eredménye, nem tudta szavakba önteni, de érezte. Már bizonyos volt, hogy fentről valahonnan egy szem őt figyeli… Hogy is lehetne másképp? Ha egy pillanatra is megfeledkeznék rólam, nem létezhetnék tovább… Ez a gondolat annyira felvillanyozta, hogy félni is elfelejtett. Idegessége elmúlt. Mintha egy puha ágyban lenne. Semmi fájdalom, semmi gyötrelem. Na persze, mondta magának, ha itt vagyok, tényleg létezem, Isten is létezik és lát engem, mivel lát engem, ezért itt vagyok. Ha nincs Isten, én sem vagyok. Isten nemléte mellett az én nemlétem mit számít! Öröm töltötte el. Énekelni szeretett volna. Boldogságában, hogy nincs egyedül, észre sem vette, hogy a szájából egy ideje nem száll fel pára. A golyó hangját sem hallotta.
II.
Egy diák, aki könyvet olvas, és a lapok szélére jegyzetel. Elfogta a félelem, hogy valaki figyeli. Tudta, hogy a feszültség az ember elméjét megtéveszti. A golyóstollat, amitől a tenyere megizzadt, összefogott hajába tűzte, és visszatartotta a lélegzetét. Egy pisszenés sincs. Egy apró nesz sem volt a roppanásokon kívül, amely a fabútorokból hallatszott, miközben a szú percegett. Eltöprengett, mióta olvas így, s arra gondolt, hogy majd csak elmúlik a félelme. Majd kinézett az ablakon a sötét égboltra, az éjre, az éj sötétjét díszítő csillagokra. Bárcsak tudnám a nevüket, gondolta magában. Ha nem tudod a nevüket, nem is láthatod a csillagképeket. Valaki így mondta. Titokban meggyújtott egy cigarettát, ezzel melegítheti fel legkönnyebben bensőjét. Mélyeket szívott belőle. Mintha teljesen egyedül volna ezen az ablakpárkány alatt növekedésnek indult és sötétbe vesző világon. Megrémült attól, hogy ez olyan valóságosnak tűnik. Miközben igyekezett értelmezni a faliszőnyeg mintáit, próbált visszaemlékezni valakire, hiába. Senkinek sem tudta felidézni az arcát. Elfogta a félelem, hogy valaki figyeli. Pedig tudta, hogy senki sincs a lakásban. A haja kibomlott. Tudta, hogy a feszültség az ember elméjét megtéveszti. A golyóstollat, amitől a tenyere megizzadt, összefogott hajába tűzte, és visszatartotta a lélegzetét. Egy pisszenés sincs. Egy apró nesz sem volt a roppanásokon kívül, amely a fabútorokból hallatszott, miközben a szú percegett. Ráeszmélt, hogy ez a pillanat egyszer már megtörtént. Hogyhogy? Mintha valami nyomdahiba volna, mintha ugyanazok a sorok, ugyanazok a mondatok ismétlődnének. Ha ez egy könyv, ki tudja elolvasni? – kérdezte magában. Vagy talán sokkal mélyebb dolgokat akart kérdezni, de csak ennyi telt tőle. Úgy érezte, az égbolton szétszóródott csillagok egy számára ismeretlen nyelv betűi. Mint a testén lévő anyajegyek. Bárcsak el tudná olvasni őket… (Olvasd!) Valamitől gombóc lett a torkában. Úgy tűnt, ha meg tudna szólalni, még ismeretlen jelentésüket megfejtené, a betűk és szavak titkát megismerné. Titokban meggyújtott egy cigarettát, ezzel melegítheti fel legkönnyebben bensőjét. Mélyeket szívott belőle. És mi van, ha tényleg nincs senki? Ha senki sincs a világ felett? Az ablakon át hirtelen betörő szél, végignyaldosva kibomlott haját, a lakásban semmivé vált. Úgy tűnik, nem is fogta össze a haját a tollal. Elmosolyodott. Most már kezdett szórakoztató lenni a gondolat, hogy valaki figyeli. Hagyta, hogy a szél belekapjon kibomlott hajába, egy lány, aki az ablakból kihajol a világ felé… Egy fiatal nő. Különös! Jobban kihajolt, hogy lássa a csillagos eget. Fájdalmas mozdulat. És a fájdalommal egy időben felötlő félelmetes gondolat: és ha én nem is létezem? Ha nem is volnék itt, mit számítana? Ki venné észre? Senki sem jutott eszébe. Majd ismét az az érzés, hogy valaki figyeli. Furcsa mód úgy érezte, hogy valaki fentről nézi őt. Nem ellenségesen. Épp ellenkezőleg, melegen és gyengédséggel telve. Mint egy szerető. Mint egy anya. Mint ahogy egy író szemléli teremtett hősét. Mint egy napfelkelte. Holott fent nem látszott más, csak a csillagok. Majd elméjében egy idegen gondolat formálódott: vajon Isten lát engem ebben a pillanatban? Engem néz? El sem tudta képzelni, hogy a feje felett egyre növekvő sötét világ csupán egy tekintet eredménye, nem tudta szavakba önteni, de érezte. Már bizonyos volt, hogy fentről valahonnan egy szem őt figyeli… Hogy is lehetne másképp? Ha egy pillanatra is megfeledkeznék rólam, nem létezhetnék tovább… Ez a gondolat annyira felvillanyozta, hogy félni is elfelejtett. Idegessége elmúlt. Mintha egy puha ágyban lenne. Semmi fájdalom, semmi gyötrelem. Na persze, mondta magának, ha itt vagyok, tényleg létezem, Isten is létezik és lát engem, mivel lát engem, ezért itt vagyok. Ha nincs Isten, én sem vagyok. Isten nemléte mellett az én nemlétem mit számít! Öröm töltötte el. Énekelni szeretett volna. Boldogságában, hogy nincs egyedül, észre sem vette, hogy egy ideje már nincs az ablakban. A betonba csapódás hangját sem hallotta.
III.
Egy író, aki a furcsa ismétlődésekről szóló történeteken dolgozik. Elfogta a félelem, hogy valaki figyeli. Tudta, hogy a feszültség az ember elméjét megtéveszti. Félretette az írást, és figyelni kezdte a környéket. Egy pisszenés sincs. Igyekezett megakadályozni, hogy az általa írt szöveg szereplőinek sorsára jusson. Bekapcsolta a hosszú ideje némán álló hifi berendezést. Éjjel két óra. Mindenki alszik. Ha ebben az órában ébren van… Ráeszmélt, hogy miközben az egyik történettől menekült, egy másik fogságába esett. Ez ijesztő, motyogta. Félt bekapcsolni a tévét. Eltöprengett, mióta ír így, s arra gondolt, hogy majdcsak elmúlik a félelme. Majd felnézett a csillagokra, még jó, hogy a legtöbbnek tudom a nevét, gondolta magában. Ha nem tudod a nevüket, nem is láthatod a csillagképeket. Korábban így írta. Egy pohárba mentalikőrt töltött, ezzel melegítheti fel legkönnyebben bensőjét. Nagyokat kortyolt. Mintha teljesen egyedül volna ezen a papírlap felett növekedésnek indult és sötétbe vesző világon. Megrémült attól, hogy ez olyan valóságosnak tűnik. Próbált visszaemlékezni valakire, hiába. Saim, Sibel, Tuğrul, Fuat… Egyikőjük arcát sem tudta felidézni. Elfogta a félelem, hogy valaki figyeli. Tudta, hogy a feszültség az ember elméjét megtéveszti. Ráeszmélt, hogy nemsokára az egyik maga kitalálta déja vu csapdájába esik: „Hogyhogy? Mintha valami nyomdahiba volna, mintha ugyanazok a sorok, ugyanazok a mondatok ismétlődnének. Ha ez egy könyv, ki tudja elolvasni? – kérdezte magában. Vagy talán sokkal mélyebb dolgokat akart kérdezni, de csak ennyi telt tőle. Úgy érezte, az égbolton szétszóródott csillagok egy számára ismeretlen nyelv betűi. Mint a testén lévő anyajegyek. Bárcsak tudna velük írni… (Írj!) Rögtön belefogott az írásba. Úgy tűnt, mintha mindent tökéletesen le tudna írni, ahogy eszébe jut, mintha ismerné a betűk és szavak titkát. Majd amikor valakinek azt mondja, olvassa el… És mi van, ha tényleg nincs senki? Ha senki sincs a világ felett? Aggódva nézte az üres lapot. Úgy tűnik, nem is írt egy szót sem. A valóságosnak hitt dolog nem volt más, mint a saját lélegzése. Elmosolyodott. Most már kezdett szórakoztató lenni a gondolat, hogy valaki más által írt történetet olvas. A leírt sorok közé bezárt író, vagy ami még ennél is jobb, a magát írónak gondoló novellahős története… Név nélkül, test nélkül. Különös! Úgy döntött, járkál egy kicsit, hogy megbizonyosodjék létezéséről. Mindene elgémberedett. Fájdalmas döntés. És a fájdalommal egy időben felötlő félelmetes gondolat: és ha én nem is létezem? Ha nem is volnék itt, mit számítana? Ki venné észre? Senki sem jutott az eszébe. Majd ismét az az érzés, hogy valaki figyeli. Furcsa mód úgy érezte, hogy valaki fentről nézi őt. Nem ellenségesen. Épp ellenkezőleg, melegen és gyengédséggel telve. Mint egy szerető. Mint egy anya. Mint ahogy egy író szemléli teremtett hősét. Mint egy napfelkelte. Holott fent nem látszott más, csak a csillagok. Majd elméjében egy nagyon is ismerős gondolat formálódott: vajon Isten lát engem ebben a pillanatban? Engem néz? Elképzelte, hogy a papírlap felett egyre növekvő sötét világ csupán egy tekintet eredménye. Már bizonyos volt, hogy fentről valahonnan egy szem őt figyeli, sőt valaki írja… Hogy is lehetne másképp? Ha egy pillanatra is megfeledkeznék rólam, nem létezhetnék tovább… Ez a gondolat annyira felvillanyozta, hogy félni is elfelejtett. Idegessége elmúlt. Mintha egy puha ágyban lenne. Semmi fájdalom, semmi gyötrelem. Na persze, mondta magának, ha engem ideírtak, tényleg létezem, az író is létezik és lát engem, mivel lát engem, ezért itt vagyok. De ha nincs, aki ezeket a sorokat elolvassa, én sem vagyok, a legviccesebb az egészben, hogy akkor az író sem létezik. Keserű gúny töltötte el. Énekelni szeretett volna. Boldogságában, hogy íróját ilyen nehéz helyzetbe hozta, észre sem vette, hogy az utolsó mondatnál tart.
Fordította: Biacsi Mónika
Biacsi Mónika a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele (2014)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
