Adolphe Nysenholc: Anyák háborúban
Színmű hat képben
Tartalom
Két halott anya küzd egy gyermekért.
A holokausztban elpusztult anya és a fia életét megmentő mostohaanya.
Melyikükkel induljon a fiú végső órájában a halálba?
Szereplők
Fiú (hatvanas)
Anya (húsz éves fiatal nő)
Mostohaanya (kilencvenéves)
Mostohaapa (százéves)
Díszlet
Éjszaka. Egy ágy.
I.
Fiú – Mostohaapa
Ágy a félhomályban, melyben a már idős Fiú alszik
Fiú – Apa! (csönd) Apa! (csönd)
(Megjelenik a mostohaapa, idős úr kopott szalonkabátban.)
Fiú (elképedve) – Te mit keresel itt?
Mostohaapa – Menjek vissza máris?
Fiú – Nem vagy már halott?
Mostohaapa – Csak nem félsz egy kísértettől?
Fiú – Olyan régóta nem láttalak! Azóta, hogy… elmentél, a századik születésnapod előtti este.
Mostohaapa – Én úgy emlékszem arra a napra, amikor megérkeztél hozzánk, mintha csak tegnap lett volna.
Fiú – Bennem nem maradt más, csak sietős léptek zaja… Egy gyors csengetés… Azt hiszem, egy fiatal nő tartott a karjában. Egy ajtószögletben reszkettünk. Csizmás léptek dobogtak a távolban. Az ajtó kissé megnyílt…
Mostohaapa – A fiatal nő, gyerekkel a karjában egy szempillantás alatt bent termett. Két éves voltál.
Fiú – Tudtam járni?
Mostohaapa – Anyád bemenekült veled a házunkba. – Vegyék magukhoz a gyermekemet! – könyörgött. A csizmás léptek elhaladtak, majd eltávolodtak. Megmenekültetek egy razziától.
Fiú – Csak engem tartott itt?
Mostohaapa – A nő azt mondta: – A férjem nyugtalankodni fog. – Maradjon még! – mondtuk neki. De ő elindult egyedül a sötétben. Többé nem tért vissza.
Fiú – A nácik! Régi történet.
Mostohaapa – A II. világháború több mint fél évszázada véget ért. De neked még mindig rémálom. Hívtál álmodban?
Fiú – Hallottad?
Mostohaapa (bólint, félre) – Ma éjjel rosszul érezted magad. Még nem tudod, hogy hajnalban meg fogsz halni.
Fiú – Még jársz az élőkhöz?
Mostohaapa – Az élet-halál határának soha nem voltak előttem titkai. Temetési szertartásokat vezettem…
Fiú – Snájdig kinézeted volt.
Mostohaapa – Kétsarkú kalapban (Felteszi a fehér tollas kétsarkú kalapot, melyet addig a hóna alatt tartott.), zsinórdíszes fekete öltönyben mentem a halottaskocsit húzó ló előtt.
Fiú – Az élet és a halál közti átmenet embere voltál.
Mostohaapa – Ott folytatom, ahol annak idején abbahagytam. (Tüntetően felmutatja a díszes ezüstgombos pálcát, a szertartás kellékét.) Nyugodt léptekkel járok. És az emberek bizalommal követnek.
Fiú – Mostohaapám még mindig munkában!
Mostohaapa – Már nem keresztapádnak hívsz?
Fiú – Nem téged választottak keresztapámnak a születésemkor.
Mostohaapa – De a mostohaapa szót évszázadok óta nem használják.
Fiú – Nem hívhatlak nevelőapámnak sem. Nem voltál az anyám második férje. Hogy nevezzük azt, aki a megmentett gyerek apját pótolja? Úgy gondolom, a mostohaapa megfelel, régi szó ugyan, de a tiszteletedre újra divatba hozom.
Mostohaapa – A mostohaapa pejoratív szó.
Fiú – Számomra kivételes megnevezés. Szép szó… Rang!
Mostohaapa – Először a háború alatt védtelek meg…
Fiú – Esélyt kaptam rá, hogy megmeneküljek az üldözés, a deportálás elől.
Mostohaapa – Milyen kegyetlenek voltak a németek! Ártatlan gyerekeket elpusztítani…
Fiú – Te 14 és 18 között katonaként harcoltál ellenük. És 42-ben is dacoltál velük, amikor engem bújtattál.
Mostohaapa – Most pedig, békeidőben, végül már nem tehetek érted semmit…
Fiú – Neked kell értem jönnöd?
Mostohaapa (nosztalgikusan) – Amikor gyerekkorodban megmentettelek, olyan volt, mintha én adtam volna neked életet.
Fiú (nevetve) – Nem is értem jöttél? (visszafekszik) Szeretnék még aludni.
Mostohaapa – Meghatódtam, amikor apának szólítottál.
Fiú – De én… apámat hívtam. Nem téged.
Mostohaapa – Tudod jól, hogy örökre eltűnt.
Fiú – Te is meghaltál.
Mostohaapa – De én nem semmisültem meg. (csönd)
Fiú – Te vezetted az élőket a halálba!
Mostohaapa – Nem én okoztam a tieid vesztét.
Fiú – Csak védekezel.
Mostohaapa – Apádnak és anyádnak nem tudtam megadni a végtisztességet.
Fiú (ironikusan) – Pedig anélkül meg sem halhattak volna!
Mostohaapa – Nincs síremlékük. Ez olyan, mintha soha nem lettem volna jó semmire. Ez az én legnagyobb kudarcom.
Fiú – De ez nem gátolt meg benne, hogy megérj majdnem száz évet.
Mostohaapa – Mondd csak, hogy tőlük loptam el azokat az éveket, saját magamnak!
Fiú (felkel) – Neked és mostohaanyámnak miért nem volt gyereketek?
Mostohaapa (csönd) – Mostohaanyád nem akart.
Fiú – És engem miért akart? (csönd)
Mostohaapa – Félt tőle, hogy… gyereke legyen.
Fiú – És attól, hogy én ott voltam, miért nem félt?
Mostohaapa – A mostohaanyád attól félt, hogy úgy hal meg, mint az anyja… aki az ő születésekor vesztette életét (lehajtja a fejét).
Fiú (hitetlenkedve) – És még nagyobb kockázatot vállalt egy olyan gyerekért, aki nem is volt az övé?
Mostohaapa (bólint) – Ha a Gestapo megtalált volna nálunk, mindnyájunknak vége lett volna.
Fiú – Te titkolsz előlem valamit.
Mostohaapa – Miért lennék ma kevésbé őszinte, mint amilyen bátor voltam tegnap?
Fiú – Te most értem jöttél!
Mostohaapa (csönd) – Találd ki, kit hoztam magammal!
Fiú – Senkit.
Mostohaapa – Élőként a halálba vezettem az embereket. Halottként visszavezetem a lelkeket az életbe.
Fiú – Nem hiszek neked.
Mostohaapa – Mindenki visszajöhet egyszer.
Fiú – Az anyámat hoztad vissza?
Mostohaapa – Nem. A mostohaanyádat.
Fiú – Az anyámat akarom!
Mostohaapa – Azóta, hogy elhozott hozzánk, senki sem látta.
Fiú – Menj el érte!
Mostohaapa – Ha tudnám, hova!
Fiú – Hívom az apámat, te jössz. Kérem az anyámat, te a mostohaanyámat akarod rám tukmálni. Végleg át akarjátok venni a helyüket?
Mostohaapa – Te nem fogadsz most bennünket olyan szívesen, mint mi téged annak idején!
Fiú – Indulj már!
*
Mostohaanya (Előbukkan az árnyékból, a mostohaapának.) – Ne menj el! El foglak veszíteni. Soha nem jössz vissza. (A mostohaapa elmegy.)
Fiú – Nem akarod, hogy visszahozza nekem az anyámat?
II.
Fiú – Mostohaanya
(A mostohaanya egyenesen áll régimódi ruhájában.)
Fiú – Tényleg te vagy az, mostohaanyám?
Mostohaanya – Azt hitted, anyád az!
Fiú (csönd) – Mostohaapám értem jött, veled együtt… Hogy veletek menjek.
Mostohaanya – Nem hagyunk egyedül.
Fiú – Nekem még élnem kell!
Mostohaanya – A te időd is lejárt.
Fiú – De előbb még látnom kell az anyámat!
Mostohaanya – Ő is úgy ment el, hogy nem látott viszont. (csönd)
Fiú – Mostohaapám nem merte megmondani… hogy értem jött.
Mostohaanya – Nekem azt mondta: – Szívesen elmegyek bárkiért, de „érte” nem! – Érted nem!
Fiú – Mire volt jó, hogy megmentett, hogy azután meg elveszítsen?
Mostohaanya – Ellenkezőleg, találkozunk egymással!
Fiú – Mindjárt éhen halok! (asztalhoz ül)
Mostohaanya (A hajdani tálaló edényekben szolgálja fel az ételt.)
Fiú – Alig emlékszem az első napra.
Mostohaanya – Viharos délután volt.
Fiú – Hát nem este volt?
Mostohaanya – Nem, csak pokoli sötét.
Fiú – Rémlik, hogy valami fény szinte darabokra szaggatta a sötétséget.
Mostohaanya (nevet) – Azt hitted a villámokról, hogy ágyú! Dörgött az ég a távolban.
Fiú – Esett?
Mostohaanya – Hatalmas zápor volt!
Fiú – Erről nincs semmilyen emlékképem.
Mostohaanya – Azt hitted, az ég is elvesztett anyádat siratja. (Elővesz egy fényképet.)
Fiú – Egy fénykép rólam, kicsi koromból!
Mostohaanya – Még fekete-fehér kép.
Fiú (hitetlenkedve) – Nem ilyen voltam akkor! Nem így emlékszem magamra.
Mostohaanya – Minden pillanatfelvétel egyben elmúlás is.
Fiú (nevet) – Akkor nem is élünk. Folyton megszűnünk létezni.
Mostohaanya (csönd) – Nem jöttél el a síromhoz.
Fiú – De igen, nemrég. Csak nem találtam meg.
Mostohaanya – Tizenöt év elteltével nincs már meg a sír!
Fiú – Nem tudom, miért nem mentem el.
Mostohaanya – Annyira elfoglalt vagy?
Fiú – Anyámnak nincs sírja.
Mostohaanya – Ezért nem lehetett nekem se?
Fiú – Kétségkívül úgy bántam veled, mint ővele.
Mostohaanya – Rajtam állsz bosszút miatta?
Fiú – Úgy bántam veled, mint anyával…(csönd). Egy olyan emberi lénnyel, akiről nem tudjuk, hol van; nem ismerjük a helyet, ahol elmerenghetnénk…
Mostohaanya – Azért nem törődtél egy pillanatig se velem, mert annak tekintettél?
Fiú – Hiszen minden nap gondolok rád! Állandóan eszembe jutnak a szavaid. Az elbeszéléseidből táplálkoznak emlékeim. (Levesz a kandallópárkányról egy kis zenélő dobozt.) Azt mondtad, anyám egy kis zenélő dobozzal együtt hagyott itt. Mozart: „Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó!” A zenélő doboz lelassult, a dallam elakadt egy hangnál, sóhaj. Én megkérdeztem: – Anya már nem lélegzik? – És ezt nem az ujjamból szoptam. Te mondtad el így, a saját szavaiddal. (Felhúzza a zenélő dobozt, ami játszik néhány ütemet.)
Mostohaanya – Te nem rám gondolsz!
Fiú – De igen, téged látlak, amint mindezt elmondod.
Mostohaanya – Csak arra vagyok jó, hogy az anyádra gondolj! Én nem is létezem!
Fiú – De te leélted az egész életedet! És neki, aki egész fiatalon eltűnt, neki nem kellett volna élnie?
Mostohaanya (feldúltan) – Én soha nem voltam más, csak egy öregasszony! Én, aki nagymama koromban vettelek magamhoz!
Fiú – Féltékeny voltál egy halott nőre?
Mostohaanya – Soha nem hívtál anyámnak.
Fiú – Ugye nem akartad kihasználni a távollétét és megkaparintani a címét?
Mostohaanya – Én neveltelek fel.
Fiú – Hogy tudtam volna elhinni, hogy meghalt, amikor még volt remény?
Mostohaanya – Nem adott semmi életjelet!
Fiú – Magamtól nem dönthettem úgy, hogy meghalt.
Mostohaanya – Inkább szerettél egy holtat, mint egy élőt!
Fiú – Nem tudtam elfogadni, hogy nincs többé.
Mostohaanya – Nem kértem ezt tőled.
Fiú – Ha elfogadtam volna, hogy nincs többé, miközben talán még élt valahol, akkor én öltem volna meg.
Mostohaanya – Én nem azért nem voltam jelen az életedben, mert ő távol volt.
Fiú – Feltétlen hű voltam hozzá, hiszen ha nem vártam volna többé, akkor én magam pusztítottam volna el. Ha beleegyeztem volna a halálába, cinkos lettem volna a meggyilkolásában.
Mostohaanya – Az, hogy engem szeretsz, azt jelentette volna, hogy megölöd őt?
Fiú – Hogy elárulom.
Mostohaanya – De hát én nem akartalak elvenni tőle.
Fiú – Szerettelek. És nem bírtam… Nem bírtam az ő hátrányára…
Mostohaanya – Így engem fojtottál el magadban.
Fiú – Semmiben sem lehettünk biztosak. Bármelyik pillanatban újra megjelenhetett!
Mostohaanya – Auschwitzból visszatérni!
Fiú – Voltak túlélők.
Mostohaanya – Abból a vonatoszlopból – ezer ember – összesen négy férfi jött vissza.
Fiú – De apám nem.
Mostohaanya – Egyetlenegy nő sem, és gyermek még kevésbé. Úgy bántam veled, mintha az enyém lettél volna.
Fiú – De te nem akartál gyereket!
Mostohaanya – Mindig is az volt a leghőbb vágyam…
Fiú – Nem féltél, hogy meghalsz szülés közben?
Mostohaanya – Az életemet kockáztattam érted! Azokat, akik deportáltak gyerekeit nevelték, táborokba küldték, mint Odile Henrit és a férjét Saint-Gille-ből, tizenhárom kis pártfogoltjukkal együtt. Mindannyian Buchenwaldban haltak meg.
Fiú (csönd) – Mostohaapám nem szeretett téged?
Mostohaanya – Ó, dehogynem! Lángoló szerelemmel szeretett!
Fiú – Nem akart gyereket?
Mostohaanya (hallgat) – Annyira örült neked!
Fiú – Talán ő félt, hogy meghalsz vajúdás közben?
Mostohaanya – Dehogy, gyakran próbálkoztunk. (Csönd)
Fiú – Neki nem lehetett?
Mostohaanya (lehajtja a fejét) – Talán valami összeférhetetlenség volt köztünk…
Fiú – Te nem aggódtál, hogy miközben életet adsz, a tiédet elveszted?
Mostohaanya – Nem jobban, mint most.
Fiú – Azért jöttél vissza, hogy meghalj?
Mostohaanya – Nem térhetünk úgy vissza az életbe, hogy aztán örökre el ne mennénk. Szerettelek volna még egyszer látni.
*
Mostohaapa (megjelenik) – Adjatok egymásnak békepuszit.
Mostohaanya – Tudtam, hogy egyedül fogsz visszajönni.
Mostohaapa – Megtaláltam. Nem akar jönni.
Fiú – Nem hiszek neked.
Mostohaapa – Azt mondja, te már elfelejtetted őt. Nem őt tekinted igazi anyádnak.
Mostohaanya – Én elmegyek!
Fiú – Ne!
Mostohaanya – Azt akarod, hogy elmenjek, és ő is!
Fiú – Mindig feláldoztad magad!
Mostohaanya – Én nem haragszom rád. Természetes, hogy az anyádat akarod.
Fiú – Milyen hálátlan vagyok! Te neveltél fel. Nem hagyhatom, hogy elmenj. Érzem, hogy nem látlak többé. Most már tudom, hogy te voltál az anyám… Ő életet adott nekem – te pedig a saját életedet adtad. (gyengéden megöleli)
*
Anya (felbukkan) – Nem, ő a halálát adja neked!
Fiú – Honnan került ide ez a fúria?
Anya (fiatal, ingerlékeny, gúnyos, 1940-es virágos ruhájában van) – Lám, a szerelmesek!
Mostohaanya (lesújtva távozik) – Itt hagylak neki. Visszajött. Az én feladatom véget ért.
Anya – Micsoda áldozatkészség! Az egyszerű emberek mindig olyan nagylelkűek!
Mostohaanya – Ön úrinő volt. Régen tisztelettel és alázattal beszélt. (elmegy)
Mostohaapa (a mostohaanya után fut) – Ne menj el! Ne menj el búcsú nélkül! (utána megy)
III.
Fiú – Anya
Anya – Nem szégyelled magad? Egy másik nőt szerettél anyádként!
(kettétépi a fényképet)
Fiú – Ő mentette meg az életemet!
Anya – Ez nem lehetetlen egy élőtől.
Fiú – Eltépted a fényképemet!
Anya – Nem a tiedet, az övét!
Mostohaanya (Visszajön, magában mormolja.) – Hol hagytam a fényképét? (Meglátja a földön heverő darabokat.) Szegény kicsi, kettétépve! (Csüggedten egy sarokba húzódik a tekintetek elől.)
Fiú (az anyának) – Boldog voltál, hogy ilyen rendes nőre találtál.
Anya – Azt kértem tőle, hogy őrizzen meg, nem azt, hogy vegyen el tőlem!
Fiú – Neked az tetszett volna, ha nem szeret!
Anya – Előnyt kovácsolt a távollétemből!
Fiú – De hát nem voltál itt!
Anya – Vesd a szememre!
Fiú – Ő nem tudta, hol vagy.
Anya – Sejtette!
Fiú – Nem a te távollétednek örült, hanem az én jelenlétemnek.
Anya – Igencsak bosszantotta volna a jelenlétem!
Fiú – Te vittél el hozzá!
Anya – Ellopott egy gyereket egy halottól!
Fiú – Miért nem tudsz örülni, hogy bár téged elvesztettelek, nem vesztettem el mindent?
Anya – Az anyának kell szeretnie a gyerekét, nem egy idegen nőnek! (A mostohaanya, szégyenkezve, hogy hallgatózott, távozik.)
Fiú – De hát nem volt már anyám!
Anya – Honnan tudtad?
Fiú – Azt tudom, hogy nem tudok rólad semmit.
Anya – Elmesélhetem neked a születésedet.
Fiú – De ez minden.
Anya – Igen, ez minden. A többi már semmi.
Fiú (gúnyosan) – Te voltál a béranya…
Anya (megrendülten) – Elvetemült nőszemély vagyok. Ő meg is halhatott volna miattad! (A mostohaanya visszatér, de továbbra is a háttérbe húzódik.)
Fiú – Hogy vittél el hozzájuk?
Anya – Nem, ezt ne!
Fiú – Tudni akarom.
Anya (gúnyosan) – Ettől majd minden rendbe jön!
Fiú – Mondd el! Beszélj!
Anya – Meg voltam rémülve. Láttam a teherautót. Eltorlaszolta az utcát. Mindenütt sisakos katonák. Nem tudtunk hazamenni. Megkerültem veled a sarkot. Becsöngettem a legelső ajtón. Meg kellett kockáztatnom. A férfi kikiáltott, hogy menjünk be. Bent még jobban féltem, nehogy átadjanak bennünket a katonáknak. Hallottuk, amint a teherautó pokoli zajjal elhalad. Köszönetet mondtam. – Indul vissza? – kérdezték. Láttam, hogy a nő meg akar téged tartani. Egészen meghatottad. Rájöttem, hogy számomra nincs ott hely. Azt mondtam, ha apád hazatér a munkából, bizonyára aggódni fog. Féltem kimenni. Te elszundítottál.
Fiú (sápadtan) – Elrejtőzhettél volna helyettem. Nem volt rá időd, hogy menedéket találj.
Anya – Mire volt jó meghalni helyetted? Nem emlékszel semmire. Testestül-lelkestül halott vagyok.
Fiú (fulladozik) – Levegőre van szükségem… (Lázasan leveti csíkos pizsamáját és felöltözik)
Anya – Máris eleged van belőlem!
Fiú (leül, gyengéden) – Hogy tudtál megválni tőlem?
Anya (sértődötten) – Mondd, hogy nem szerettelek.
Fiú – Tudtad, hogy halál vár rám?
Anya – Azért vitték volna el a gyerekeket, hogy egy táborban dolgozzanak?
Fiú – Apát hívták be szolgálatra. Talán nem akarták szétválasztani a családokat.
Anya – Miért kellett az ország férfilakossága számára kötelező munkának a feleség és a gyerekek kényszerű száműzetésével együtt járnia? Csak a zsidókat és a cigányokat deportálták családostul.
Fiú – Minden országban üldözték azokat, akik nem jelentkeztek sorozásra.
Anya – Előfordult, hogy egy ellenállót megkínoztak, majd agyonlőttek. De az övéihez rendszerint hozzá se nyúltak.
Fiú – Nem volt tehát semmi ok, hogy aggódni kelljen a gyerekekre váró sors miatt.
Anya – Azért zsúfolták be a zsidó gyerekeket marhavagonokba, hogy ne küldjék őket a vágóhídra?
Fiú – Sokat beszélsz és keveset mondasz.
Anya – Ha egy anya úgy érzi, kénytelen ott hagyni a gyerekét, akkor meg van róla győződve, hogy veszélyben van.
Fiú – Az első adandó alkalommal elhagytál!
Anya – Te áruló!
Fiú – Nem remélt alkalom volt, hogy megszabadulj tőlem!
Anya (színtelen hangon) – Másnap éppen érted akartam jönni… amikor elvittek.
Fiú – Nem volt több gyereked. Nem akartál gyerekeket.
Anya – Képzeld el, nem volt rá lehetőségem, hogy több legyen… De ha nemkívánatos a jelenlétem… (elindul)
Fiú – Megint elhagysz.
Anya – Te már nem kérsz belőlem. És ő sem, a keresztanyád. Zavarlak benneteket!
Fiú – Nélküled nem tudnék élni. De nélküle sem.
Anya – Általam nem ismertél mást, csak a halált. Általa szinte az egész életet megismerted. Ő legyőzhetetlen!
Fiú – Ne haragudj rá…
Anya – Neki hagytalak a születésedkor. Neki hagylak a halálod idején is… (indul)
Fiú (visszatartja) – Bocsáss meg!
Anya (kézzel-lábbal kapálózik) – Így könnyű!
Fiú – Mindig is te voltál az anyám. Ő, aki téged helyettesített, épp oly jól tudja ezt, mint te.
Anya (gúnyosan mosolyogva) – A pótanya…
Fiú – Amikor eltűntél, ő lett a tested, te pedig a lelke. (gyengéden megöleli)
*
Mostohaanya (dühösen előjön a rejtekhelyéről) – Egy mostohaanyának nincs lelke! Nektek meg nincs szívetek!
Anya – Mostohaapa, kérlek, vezess a férjemhez!
Mostohaanya – Elmegy a férjemmel!
Anya – Mostohaapa! Könyörögve kérlek!
Mostohaapa (előbukkan az árnyékból, az anyához) – Asszonyom, megpróbálom megkeresni őt és idehozni önnek.
Fiú – Veled akarok menni!
Mostohaapa – Te itt maradsz. (elmegy)
Fiú (távolról követi)
IV.
Anya – Mostohaanya
Anya – Maga miért élhetett? (cigarettára gyújt)
Mostohaanya – Én épp úgy meghaltam, mint te.
Anya – Maga örülhetett a fiamnak! Én csak arra voltam jó, hogy világra hozzam, mint egy állat…
Mostohaanya – Ne magázz engem.
Anya – Egy zsidó nő csak arra jó, hogy elviselje a fájdalmat.
Mostohaanya – A halál gyakran szabadulás.
Anya – Az Auschwitzban meghalt nők nem ismertek békét. Ártatlanok voltak, mégis úgy éltek, mint a bűnösök. Az SS-legények rosszabbul bántak velük, mint a bűnözőkkel! Kínozták, száműzték, kárhozatra ítélték és juttatták őket. Bár azok a nők soha semmi rosszat nem tettek, furdalta őket a lelkiismeret, még a halálban is. (eltapossa a csikket)
Mostohaanya – Annyira örültem volna, ha visszatérsz!
Anya – Hazudsz!
Mostohaanya – Ugye nem azt akarod mondani, hogy örültem a mártíromságodnak?
Anya – Titokban ujjongtál, hogy megtarthatod a fiamat!
Mostohaanya – Mindig azt az esztelen reményt tápláltuk, hogy egyszer viszontlátunk…
Anya – Inkább félelmet!
Mostohaanya – Igazságtalan vagy, hogy gyűlölsz.
Anya (gúnyosan) – Belém fojtották a kiáltást! Nem tudnám világgá kiáltani a lázadásomat! (Újabb cigarettára gyújt.)
Mostohaanya – Nem én öltelek meg.
Anya – De nem is keltettél új életre a fiam mellett.
Mostohaanya – A tőlem telhető legjobban pótoltalak.
Anya – Igen… Elfoglaltad a helyemet az életében, én már nem is léteztem a számára!
Mostohaanya – Úgy szerettem, mintha a saját gyerekem lett volna!
Anya – Nem úgy szeretted, mintha az enyém lett volna!
Mostohaanya – Nekem köszönheti az életét.
Anya – A halálom árán!
Mostohaanya – Nem tudod, mennyire szerettelek!
Anya – A halott zsidó nő a jó zsidó nő.
Mostohaanya – Ne nevess. Neked tartottam életben. Büszke lettem volna, ha visszaadhatom neked: teljesítettem a megbízást.
Anya (méltatlankodva, gúnyosan) – Én nem teljesítettem az enyémet!
Mostohaanya – Bűn volt ezt a gyereket bújtatni. Deportálhattak volna.
Anya – Nem deportáltak.
Mostohaanya (csönd, majd lehajtott fejjel) – Igen, ha visszajöttél volna, lélekben belehaltam volna, hogy elveszítem őt. De tudtam, hogy az én szenvedésem soha nem lett volna olyan nagy, mint amit neked kellett elviselned.
Anya (gúnyosan) – Milyen szép érzések!
Mostohaanya – Mindent megtettem, hogy megóvjam a fiadat, hogy pótoljam számára a hiányodat, hogy ne legyen neki a várakozás túlzottan sokkoló.
Anya – Hogy úgy éljen, mintha mi sem történt volna! Mintha soha nem is léteztem volna! Mintha soha nem lett volna anyja!
Mostohaanya – Mit akarsz? Hogy meghaljak?
Anya – Te nem füstként távoztál kilencven évesen. Békésen hagytad el az életet.
Mostohaanya – Végül is, mit akarsz? Meg akarsz ölni?
Anya – Az ember nem öl meg egy halottat.
Mostohaanya – Ki akarsz törölni az emlékezetéből?
Anya – Mindig is azt fogja hinni, hogy te vagy az anyja!
Mostohaanya – Állandóan rád gondol.
Anya – De téged lát.
Mostohaanya – Egy fiú, akiért két anya küzd egymással, mint Salamon király idejében!
Anya – És te vagy az igazi, aki nem akarja, hogy kettévágják!
Mostohaanya – Te hoztad el nekem!
Anya – Neked jutott a hálás szerep! Téged nem érhet semmi kifogás. Nyilván minden szegény feddhetetlen! Nekem ez kegyetlenül fáj! És a féltékenységtől csak még jobban szenvedek. Te játszhatod a megértőt, a nagylelkűt. Tiéd lett a szeretete. Gazdaggá tett a gyengédsége, biztos vagy a ragaszkodásában. De én, én könyörgök az életért, csúszok-mászok egy kis figyelemért, elviselhetetlen vagyok a magam és mások számára. Jobb lett volna, ha soha nem is létezem, és akkor minden rendben ment volna, nem lettem volna minden jónak elrontója, még inkább ünneprontó, mint egy mostohaanya!
Mostohaanya (átkarolja és ringatja) – Css, nyugodj meg, jó anya vagy és jó leány, jó gyereked van, pihenj meg egy kicsit a vállamon, gyere kedvesem, gyere…
Anya – Mit gondolhattál, amikor nálad hagytam a gyerekemet?
Mostohaanya – Bámultalak. Hogy mennyi lelkierőd van.
Anya – Úgy el volt a kicsi kényeztetve! Féltem, hogy majd hisztizni fog.
Mostohaanya – Sikerült megértetned vele, hogy nehéz idők járnak, hogy ez nem játék.
Anya – De hát semmit se mondhattam!
Mostohaanya – Épp azzal.
Anya –Annyira fojtogatta a szorongás, hogy teljesen kimerült és elszunnyadt.
Mostohaanya – Föléje hajoltam… Az ember olyan hamar kötődni kezd valakihez.
Anya – Azonnal megszeretted! Láttam.
Mostohaanya – Szörnyűnek találtam, hogy máris indulni akarsz vele, és veszélynek akarod kitenni. De kinyitottam az ajtót…
Anya – A gyerek hívott álmában.
Mostohaanya – Mire megfordultam, te már az utcán voltál…
Anya – Azt gondoltam, soha többet nem fogok tudni sírni.
Mostohaanya – Nem szabad gyűlölködni. Hagyd ezt másokra. Te nem vagy hóhér…
Anya – Olyan jó vagy… Őt is így nyugtattad meg az első éjszaka?
Mostohaanya – Szegény leányom! A lehető legtapintatosabb voltam vele, kényelmetlenül éreztem magam, nem nagyon mertem megölelni. Nem érdemeltem meg, hogy szeressem, és neki továbbra is téged kellett szeretnie. Megpróbáltam a bőrödbe bújni, hogy könnyen rád ismerhessen… Én félreálltam volna az útból… és örültem volna a boldogságotoknak, szeretetetek szürke eminenciása lettem volna… Az érzéseiteket szolgáltam… A cselédetek voltam… Igaz, ő kötődött hozzám. De arra gondoltam, nem szabad, hogy elszokjon a szeretettől.
Anya (mosolyog) – Ezt csak úgy kitalálod…
Mostohaanya – Nem emlékezhet az ember mindenre…
Anya – Mesélj még!
Mostohaanya – Nem önmagam voltam. Folyton azon töprengtem, mit tenne az anyja abban a helyzetben, hogyan gondoskodna róla… Annyira olyan akartam lenni, mint amilyen te vagy, hogy végül jobbá váltam önmagamnál.
Anya (lecsillapodva) – És azzá az ideális anyává váltál, akit olyan nehezen tudtam elviselni…
Mostohaanya – Általad éltem. Nem volt hozzá jogom, hogy én magam éljek, annyira céltalan volt az életem.
Anya (megrázkódik) – Mi lesz velünk?
Mostohaanya – Legjobb lenne, ha csendben eltűnnénk.
Anya – Eltűnni? (új erőre kap) Te annyira biztos vagy benne, hogy megőriz az emlékezetében! Én pedig ismét örökre eltűnök anélkül, hogy nyomot hagynék magam után! (Gyufát gyújt egy utolsó cigarettához.)
Mostohaanya – Hagyjuk, hogy békében éljen. Óvjuk meg a gyötrelmeinktől!
Anya – Mi az a kis bánat ahhoz a szörnyűséghez képest, amit én elviseltem…
Mostohaanya – Én nem akarlak megölni! Csak azt kívánom, hogy ő éljen.
Anya – Megölni! Milyen szép szó, hogy leírja a fulladásos agonizálást a bensőmig hatoló hideg sötétségben, meztelenül vacogva a bunkerban, ahol azt reméltük, hogy a testünkre folyó víz majd lemossa rólunk a több napos utazás izzadságát. Még mielőtt beléptünk volna oda, amit zuhanyozónak hittünk, már fulladoztunk, még a gáz előtt éreztük a halált, mielőtt a hatalmas pánikban összetapostak volna… Ott álltam csapdába ejtve, gyűlöltem társaimat, vakon, de nem süketen üvöltésükre … majd a csöndre … Addig kapartam a betont a tíz körmömmel, hogy kijáratot vájjak, míg csupa vér nem lett… Szégyelltem magam, hogy megkönnyebbültem, mert az utolsó gyerek kiáltása sem az én gyerekemé volt… És el voltam keseredve, hogy ha ugyanerre a sorsra jutna, nem lennék mellette…
Mostohaanya – Segítettem neked ettől megóvni.
Anya – Abban a helyzetben voltál, hogy megtehetted.
Mostohaanya – Nem akarok neked rosszat. Csak az ő javára gondolok.
Anya – Mert én a halálát akarom?
Mostohaanya – A te elbeszélésedből őrzi meg mindörökre születésének boldog emlékét. Miért csak a halálodra emlékezzen?
Anya – Mindig csak a jóság! Látszik, hogy a keresztények lánya vagy!
Mostohaanya – Most itt hagylak. Itt hagylak benneteket egymásnak. Megtaláltátok egymást. Nincs itt többé semmi keresnivalóm. Távolról foglak benneteket szeretni. Még csak tudni se fogtok róla.
Anya – Nincs már erőd, hogy meghallgass.
Mostohaanya – Isten veled, Anya, barátnőm, és Isten veled, Fiú, mindenem. Üdv nektek! Szeressétek egymást nélkülem, még ha nem is tudok ennek örülni.
Anya – Micsoda diadalmas távozás! Én pedig itt maradok éppúgy nem létezőn, mint azelőtt, belehalva a szívemben levő szeretetbe, gyűlölettől elpusztított testtel és hangtalan kiáltásokkal. Fiú, hallasz engem? (csönd)
Mostohaanya – Amíg éltem, visszavehetted volna tőlem. De most már, hogy mindketten meghaltunk, ő épp annyira az enyém, mint a tiéd.
Anya – De sajnálod, hogy visszajöttem…
Mostohaanya – Ne akarj rosszabbnak látszani, mint amilyen vagy.
Anya – Micsoda nemes lélek! Óvakodik tőle, hogy válaszoljon a provokációra.
Fiú – (Egyedül visszatér, az árnyékba húzódik.)
V.
Anya – Mostohaanya – Fiú
(Nem látják a Fiút, aki félrehúzódott.)
Mostohaanya – Ha nem lett volna a te gyereked, akkor örökbe fogadtunk volna egy másikat.
Anya – Megint egy hazugság. (Figyelmetlenségből az arcába fújja a füstöt.)
Mostohaanya – Elegem van a sértéseidből. (Kinyitja az ablakot.)
Anya – Nem voltál abban a helyzetben, hogy örökbe fogadj.
Mostohaanya – Ezt honnan veszed?
Anya – Békeidőben elutasították a kérelmedet.
Mostohaanya – Butaságot beszélsz.
Anya – Túl szegények voltatok. (csönd)
Mostohaanya (lehajtott fejjel) – Én nem tudtam volna elszakadni a fiamtól…
Anya – De hát deportálták a gyerekeket!
Mostohaanya – Mennyi anya ment el a gyerekével együtt! Ők a világon semmiért nem hagyták volna el.
Anya – Az a szeretet, ha együtt halunk meg a gyerekünkkel?
Mostohaanya – Te nem szeretted! Nem akartad őt. Soha nem is akartad!
Anya – Szívesen hinnéd ezt!
Mostohaanya – Attól még igaz.
Anya (becsukja az ablakot) – Hallgass!
Mostohaanya – A terhességed elejétől kezdve próbáltál megszabadulni tőle.
Anya – Én olyan szerencsétlen vagyok! Nem kívánt gyerek volt… De ez nem egészen így igaz… El voltam keseredve, hogy megszületik… Mert háború fenyegetett… És ő veszélyben volt… Azt kívántam, bár ne születne meg egy olyan világban, amelyben a halálát akarják… Bűnösnek éreztem magam e miatt a gondolat miatt… Gonosz vagy, hogy ilyen övön aluli ütést mérsz rám… Egy pillanatig haboztam… Nem tovább. És még mindig haragszom magamra miatta… Alaposan megbűnhődtem érte… Annyira akartam ezt a gyereket a páromtól… És egyetlen gyenge pillanat örökre beszennyezte az anyaságomat… A szeretet vezérelt, amikor arra gondoltam, hogy lemondok róla… És te még vádaskodni mersz! Rád bíztam a gyerekemet. Visszavonom tőled a bizalmamat. Örökre megtiltom neked, hogy viszontlásd!
Mostohaanya – Sajnálom… Te a figyelem középpontjában vagy. Halottként is úgy szeretnek, mintha élnél. Távol vagy, mégis jelenvalóbb, mint én. Enyém volt minden munka. Öné pedig, hölgyem, minden öröm.
Anya (sértődötten) – És minden dicsőség!
Mostohaanya – Téged mint nőt áldoztak fel, engem mint anyát. Nekem még csak köszönetet se mondtak, úgy menesztettek. De nélkülem te nem vagy semmi. Mindent, amit a Fiú tud rólad, tőlem tudja. Az, hogy téged megismer, számára azt jelenti, hogy engem ismer. Te nem létezel. Valójában csakis rám tud emlékezni.
Anya – Még ahhoz se volt bátorságod, hogy életet adj… Amikor a párod szeretett, azt hitted, meg fog ölni…
Fiú (feldúltan előrelép)
Mostohaanya – Szegény kicsim, mit keresel itt?
Fiú – Mostohaapám eltűnt. Nem akart magával vinni.
Mostohaanya – Nem jövök többé vissza. Itt hagylak anyádnak… Neki nagyobb szüksége van rád, mint nekem… Amíg éltem, egyedül az enyém voltál. Holtában egyedül az övé kell, hogy legyél.
Anya (a mostohaanyához) – Mindig úgy állítod be, hogy a te oldaladon legyen az igazság. Mert félsz önmagad lenni.
VI.
Anya – Mostohaanya – Fiú – Mostohaapa
Mostohaapa (Megjelenik. A mostohaanyához, aki indulóban van.) – Ne hidd, hogy megváltoztathatod a sorsának alakulását. Tudod jól, hogy érte jöttünk. Itt az idő.
Fiú – Nem vagy az apám.
Mostohaapa – Nem az az apa vagyok, aki az életet adja, hanem az, aki a halált.
Fiú – Nélküle jöttél vissza!
Mostohaapa – Senki sem tudja, hol van…
Mostohaanya – Ilyen a megsemmisítő tábor…
Fiú (anyjára mutat) – És anyám?
Mostohaapa – Szükség volt a népirtás néhány tanújára.
Fiú – Még a halálban is öltek?
Anya (elindul)
*
Fiú – Maradj, anyám.
Anya (megáll) – Amikor haza indultam, magammal akartalak vinni. De azt mondták: – Ne, ez nagyon veszélyes! – Én nem tudom itt hagyni. – Mire azt válaszolták: – Velünk van. – Már nem akarom itt hagyni. – Őrá gondoljon – mondta az öregasszony. – De ő az én gyerekem. Azt akarom, hogy mellettem legyen. – Maga se gondolja komolyan, amit mond – mondta az öregember -, maga is tudja, hogy itt kell maradnia. – A karomba vettelek. De nehéz voltál. Nem tudtalak volna hazáig cipelni. És nem volt szívem hozzá, hogy felébresszelek és végigvonszoljalak az utcákon. – Én se bíznék meg senkiben – mondta az öregember. – Ha óhajtja, elviszem a házukig. – Ez végül meggyőzött. És átadtalak neki.
Fiú – Vigyél magaddal!
Anya – Amíg élsz, külön leszünk.
Fiú – Elfelejted, hogy mostohaanyámnak köszönheted, hogy szeretlek.
Anya – Amikor meghalsz, végre az enyém leszel.
Fiú – Hogy megint odaadj valaki másnak…
Anya – A halálban már nem leszel veszélyben. Már nem kell megmenteni téged. Örökké együtt lehetünk.
*
Mostohaanya – (félreáll az útból)
Fiú (a mostohaanyának) – Ne menj el!
Mostohaapa – Választanod kell fiam, hogy kivel mész.
Fiú – Nem akarok elmenni.
Mostohaapa – Mit gondolsz, miért jöttem?
Fiú – Apámat hívtam!
Mostohaapa – Tényleg azt hitted, hogy vissza tudom hozni az életbe?
Fiú – A halálba viszel?
Mostohaapa – Nem hagytak nekem választási lehetőséget.
Fiú – Ez már a halálom napja?
Mostohaapa – Ha nem szóltál volna semmit, velem és a mostohaanyáddal lennél, mint régen. De a rögeszmés kívánságaid miatt meg kellett keresnem anyádat… És most már nem tudod, melyikükkel távozz.
Fiú – Legegyszerűbb, ha hagytok élni.
Mostohaapa – Mondd csak, hogy én öllek meg!
Fiú – Ha veletek megyek, megtudom, milyen lesz az élet után.
Mostohaapa – Ha az anyáddal mész, abba a nemlétbe érkezel, amitől megóvtunk…
Fiú – Megint azért jöttél, hogy megments!
Anya (titokban, csöndben elment)
*
Mostohaapa (a fiúnak) – Döntsél!
Fiú – Utoljára látlak benneteket?
Mostohaapa – Igen.
Fiú – De te visszajöhetsz, amikor csak akarsz?
Mostohaapa – Ez volt az utolsó megbízatásom. Örök nyugdíjba megyek.
Fiú – Azért hoztad el a mostohaanyámat, hogy eltitkold előttem, el kell mennem, meg kell halnom…
Mostohaapa – Gyere!
Fiú – Nem hagyhatom egyedül anyámat.
Anya (eltűnt)
Fiú (kigombolja inggallérját) – Hű, de szomjas vagyok! De hova lett?
Mostohaapa – Egy pillanattal ezelőtt még itt volt.
Fiú (körülnéz) – Csak nem ment el örökre?
Mostohaapa – Többé nem látod.
Fiú – Anya! (csönd) Anya! (csönd)
Mostohaapa – A nemlétet választottad. Isten veled. (Elmegy. A mostohaanya sír. És követi.)
Fiú (egyedül)
(Sötétség. Halljuk a zenedobozt, amint a Mozart-darabot játssza… majd… a… hang… a…ka…doz…ni… kezd…)
Vége
Károlyi Judit fordítása
Károlyi Judit a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Adolphe Nysenholc
Cimkék: cédrus, dráma, műfordítás
