András Zoltán: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk!”
Így fohászkodik szinte minden ember, függetlenül attól, hogy melyik vallásfelekezethez tartozik, vagy netán nem tartozik egyikhez sem. Mert a kenyér az élet, amely nélkül nincs emberi lét, nincs élet a földön.
Igaz a bibliai idézet is: „arcod verejtékével keresed meg kenyered”, de a verejtéken, a munkán kívül még annyi minden kell ahhoz, hogy az asztalra kerüljön az éltető kenyér. Kell, hogy kikeljen a mag, hogy ne fagyjon el, védje elég hó, érlelje elég napfény, öntözze elég eső, ringassa a szelíd szellő, de ne törje le szélvihar, ne áztassa árvíz és ha beérik, aratható legyen a kalász. Mindezért fohászkodik az ember égre tekintve, vagy magába szállva. Fohásza mellett pedig arcának verejtékével szánt, vet, arat, csépel, őröl és kisüti a mindennapi kenyerét.
Magam, aki gyermekkoromat tizennégy évig falun töltöttem, mindig örömmel, meghatódva és – már felnőtt fejjel – tisztelettel gondolok ezekre a munkákra, amelyeknek gyermekként részese voltam, hol örömmel, kíváncsisággal, hol nagyszülői kedves, de határozott felszólításra.
Nem mezőgazdasági szakirodalomként kívánom emlékeimet leírni, inkább úgy, ahogyan gyermek szemmel akkor láttam, megéltem ezeket az eseményeket, és ahogyan ma visszaemlékezem rájuk.
Akkor hát kezdődjék az időutazás, először úgy 70 évet vissza!
Szántás:
Nagyapám egy nyárvégi vasárnap, templomból hazafelé menet, így szólt hozzám:
– Na, kis unokám, neked még nem kezdődik el az iskola, viszont a betakarítás után itt a szántás ideje, így mi is holnap jókor reggel elindulunk szántani. Ezért is jó lesz, ha ma éjjel nálunk hajtod álomra a fejed, mégpedig idejében, mert reggel korán lesz az ébresztő. Nagyanyád már el is készítette a finom vacsorádat, tehát estére várunk.
Mire hat óra körül odaértem hozzájuk, már láttam, hogy a szekérderék megpakolva várja az indulást. Az eke és minden tartozéka katonás, de praktikus sorrendben fent volt a kocsin, sőt, már az ülés, a bak is fent volt, csak még a pokróc hiányzott. Lefekvés előtt még bementem az istállóba Ráróhoz, akit már nagyapám is ezzel a névvel vett meg fiatal ménként egy kupectől. Én is elmondtam neki, hogy Ráró, igyekezz idejében elaludni, mert reggel korán lesz az ébresztő, megyünk szántani. Úgy bizony, és én foglak vezetni téged, hogy egyenesek legyenek azok a barázdák.
Elég nehezen aludtam el, mert nagyon izgatott voltam az első szántásom előtt, de annyira azért nem, hogy reggel az ébresztésre mindjárt fel is keljek a puha ágyból. Csak amikor nagyanyám újra rám szólt, igyekezz, te gyerek, mert apánk már a lovat fogja be! Apánknak hívta nagyapámat, akitől ezért nem sok kedvességet kapott viszonzásként. Csak dolgozott érte, de azt rengeteget. Pedig nagyanyám sem tudott megállni ébredéstől elalvásig. Mindig akadt munka a ház, a kert és az állatok körül. Ők már csak ilyenek voltak.
Frissen fejt, meleg cukros tej volt a reggeli, vajas kenyérrel, a bepakolt ebéd pedig hétpecsétes titok. Amikor az abrakos tarisznya és az ásott kútban hűtött ivóvíz is felkerült a kocsira, nagyanyám kaput nyitott, és mi egy „Gyi Ráró”-val elindultunk. Este még úgy terveztem, majd elkérem nagyapámtól a gyeplőt, hogy én „kormányozzam” kifelé a kocsit, de bizony a bakon újra szunyókálni kezdtem, pedig nem éppen féderes hintó volt a kocsink, és az eke vas tartozékai is csörögtek, de ez sem zavarta a még álommal küszködő, alig nyolcéves gyereket, engem.
Falunkban, a nem kevés földnélküli mellett, 2-3 holdtól 20-30 holdig terjedő birtokai voltak a gazdáknak, így lettek törpebirtokosok, kisbirtokosok és birtokosok. Nagybirtokosoknak már az 50 holdnál nagyobb uradalmak tulajdonosait nevezték. Nagyapám a maga 19 holdjával birtokosnak számított. Ezeknek a birtokoknak a kialakulása külön történetet érdemelne . Parasztember, amikor csak tehette, hizlalta a földjét, itt is, ott is vásárolt 1-2 holdat. Ezenkívül voltak még az ún. örökföldek, vagyis amit örököltek felmenőiktől. Így aztán érthető, hogy egy-egy gazdának a szélrózsa minden irányában volt egy kevéske földje, a falu alatt is, és sok kilométerrel távolabb is. Ezekbe a földekbe szinte minden évben mást és mást vetettek. Sokáig úgy gondoltam, nagyapám dönti el, hogy hova mi kerüljön, csak már felnőtt fejjel hallottam a „vetésforgó”-ról. A földhöz értő emberek ősidőktől kezdve tudták, hogyan kell azt a kevéske földet kímélni, vagy legjobban felhasználni és nem kihasználni. Nagyapámtól pedig mint ezüstkalászos gazdától ez a tudás elvárható volt – tudom én ma már.
Mi aznap reggel búza alá akartunk szántani, és az a föld 3-4 kilométerre volt a falutól.
Mire megérkeztünk, az álom is kiszállt a szememből, és újra elöntött a kellemes izgalom. Először a lovat kell kifogni a szekérből és ellátni abrakkal – mondta nagyapám –, mert őrá vár a legnehezebb munka. Még jó, hogy ezt tudatta velem, mert néhány óra múlva úgy éreztem, enyém a legnehezebb munka. A ló kifogásához már én is értettem, egy fához vezettem, kivettem a szájából a zablát és megkínáltam az abrakkal, amit a lovakra jellemző és utánozhatatlan prüszköléssel köszönt meg, miközben patájával a földet kaparta. Nagyapám eközben az ebédet és az ivóvizet rendezte el a hűvösön, szemrevételezve, hogy merre halad majd a nap. A ló már evett, a mi élelmünk helyén volt, tehát kezdődött a szántóeszközök lepakolása. A hámfát még én is le tudtam dobni egyedül a kocsi mellé. Ezt az ekéhez kellett kapcsolni, és a ló két istrángját ráhurkolni. A hosszúszárú ekevastartót nagyapám hátul kihúzta, ő emelte a nehezebb részét, én meg a könnyebbet, az elejét . Bár nyögésekkel kísérve, de az erőfeszítésem sikerrel járt. Ezután következett a taliga., Sehogy sem értettem, miért kisebb a baloldali kereke, mint a jobb, de azért segítettem levenni a kocsiról, a kisebb kereket fogva. Nagyapám úgy állt meg a föld szélén a kocsival, hogy a leszedett ekét mindjárt az első barázdát húzó résznél lehetett összeszerelni. Ezek a fogások egyszerűnek tűnnek, de állítom, sok paraszti ész kellett a kifundálásukhoz. Az eke és a taliga összeszerelése nem is volt bonyolult, a hámfát pedig én rögzíthettem a taligából elöl kinyúló eke rúdjához. Már állt is az eke, kissé oldalra billenve, a két szarva tenyérre váróan emelkedett a magasba.
– Na gyerekem, te meglocsolhatod az egyik fa törzsét, én meg újragyújtom a félig elszítt pipámat, aztán hozhatod a lovat.
Ráró eddigre végzett a reggelire kapott abrakjával, és én máris be akartam fogni.
– Az itatás hol marad, gyerek? – szól rám nagyapám.
– Csak nem a mi hűvösre tett vizünkkel akarod megitatni? – kérdeztem.
– Persze, hogy nem, neki ott van a szekér aljára rögzített tartályban a vize, a vászonvödröt megtalálod a kocsi bak alatt, csak igyekezz, mert szomjas ám az a ló.
Nagyapa meg türelmetlen, mert sok a szántani való, gondoltam én, de azért igyekeztem.
Nagyon hamar befogva állt a ló az eke előtt, nagyapám a kalapjának szegélye alá tűzte a kivert pipát, beleköpött két markába, és megmarkolta az ekeszarvakat.
– Te meg fogd azt a rövid zablaszárat, és Isten segedelmével kezdjünk a munkához – mondta. – Gyí, Ráró! – adtam ki a jelszót és elindultunk.
Nagyapám erős szorításának és irányításának köszönhetően az ekevas mélyen harapott bele a jó minőségű földbe, a zsíros fekete föld máris fordult ki oldalra, nagy rögökben. A taliga viszont a két különböző kereke miatt nagyon zötyögött, és még mindig nem értettem, miért nem egyformák a kerekei.
A szántó végére érve helyben meg akartam fordulni, hogy a már kivájt föld mellett induljunk vissza.
– Ne úgy, te gyerek, a másik oldalon megyünk vissza, és haladunk majd körbe-körbe.
Jó, legyen úgy, viszont a taliga még mindig zötyögött. De csak a visszaútig, mert amikor az elsőre megkezdett barázda mellett nekiláttunk a másodiknak, magamtól is rájöttem, miért nem egyforma a két kereke. A nagyobbik a barázda mélyén haladt, a kisebbik pedig a földön, így a magasság kiegyenlítődött, és a taliga nem zötyögött tovább.
Ezzel tulajdonképpen a szántás minden érdekes mozzanatán túljutottunk, a továbbiakban már csak a köröket kellett róni, egyre unalmasabban és egyre fáradtabban. Előfordult, hogy nem is én vezettem a lovat, hanem az engem, de ilyenkor nagyapám mindig kérdezett valami érdekeset, hogy magamhoz térjek. Kérdezett a nemsokára kezdődő iskoláról, meg hogy láttam-e a barázdában futó nyulat, hallom-e a pacsirták énekét és ehhez hasonlókat, amivel mindig visszatérített az egyre fárasztóbb munkához. Pedig neki volt az igen fárasztó, mert az ekeszarva folyton ki akart ugrani a kezéből, az eke vasa pedig kisebbeket akart hasítani a földből, biztosan azért, hogy neki is könnyebb legyen. De nagyapám nem lett volna az, aki, ha ezt engedi, és még jobban megmarkolta a szarvakat. Hogy ne legyen olyan egyhangú ez az állandó gyalogolás, beszélgetni kezdtem Ráróval. Először én meséltem neki az iskoláról, pajtásaimról, egy kislányról, akit már óvodás kora óta ismerek. Biztosan nagy érdeklődéssel hallgatta, mert nem szólt közbe egyszer sem, sőt még a fejét sem ingatta, hogy ez nem lehet igaz. Az egyik ivás, csapolás, pipázási szünet után azt súgtam Ráró fülébe, hogy most már ő meséljen, én is szívesen hallgatom. Nagyon érdekesek voltak Ráró meséi az első lovasáról, aki egy kislány volt, a vele egy réten legelő kancákról, meg arról a trükkjéről, hogy amikor párban vannak befogva, hogyan engedi át az erősebb húzást a másik lónak, anélkül, hogy a kocsis észrevenné. Egyszer talán megírom mindazt, amit Ráró nekem mesélt a több napos szántás alatt. De most az ebédről kell írnom, ami nagyanyám meglepetése volt. Tudta, hogy nagyon szeretem a tejfölös, kolbászos zöldbablevest még hidegen is, ezért jó nagy fazekat telemert kettőnknek. Mivel nagyapám is megéhezett az igen nehéz munkában, a fazék hamar kiürült, jöhetett a második meglepetés. Mézes főtt kukorica volt, a másik kedvencem, nagyapámnak azonban járt hozzá egy darab sültszalonna is. Az igazi meglepetés a süti volt, a vizenkőt. Nem tudom, ki ismeri, ki nem, én sem tudom megmondani, hogyan készül, valami vizes kőt tésztát gyúrnak össze, kifliszerűen hajtogatják, majd a tetejét kristálycukorral jócskán megszórják, és így teszik sütőbe. A teteje egy kicsit megpirulva ropogósra sül, és degeszre lehet vele tömni a pocakot, annyira ízlik.
Ebéd után nagyapám mindig megengedett magának egy fél óra szundítást a hűvösön, amit bizony nagyon meg is érdemelt. Ekkorra Ráró is elfogyasztotta a déli abrakot, ezért megitattam őt is, meg magamat is.
Amíg nagyapám szundított, én megpróbáltam pókot fogni. Ezt úgy kell, hogy egy hosszabb madzag végére szurkot gyúrunk, azt a kezünkkel melegítve megpuhítjuk, és a sok póklyuk egyikébe beleengedjük. Ha a pók otthon tanyáz, bizony ráragad a szurokra és ki lehet húzni. Nem éppen humánus cselekedet, de akkor is és most is nagy ellenszenvvel viseltetem a pókok iránt, pedig erről ők nem tehetnek.
Viszont a fél óra nagyon gyorsan eltelt, és tovább kellett szántani a búza alá. Elég gyötrelmesen telt el a délután is, pedig még uzsonnaszünetet is kértem a maradék tészta megevéséhez, és bizony vizelnem is egyre gyakrabban kellett. Egyetlen vigaszom az volt, hogy amint nőtt a felszántott terület, úgy lett egyre kisebb a még feltörésre váró rész. Az utolsó sorokat sokkal gyorsabban tettük meg, talán Ráró is érezte, hogy már nem sokáig kell az igát húznia, bár neki még a szekeret is haza kell vontatnia. Nagyapám csak mosolygott utolsó igyekezetünkön, pedig ha valakire ráfért, hogy vége legyen ennek a szép, de emberfeletti munkának, az bizony ő volt.
– Itt a vége – szólalt meg nagyapám. – Megálljunk vagy szántsuk fel a szomszéd földjét is, ha már így benne vagyunk?
– Ne, ne! – kiabáltam –, inkább pakoljunk gyorsan és menjünk.
– Nem úgy van az, gyerek. A lovat munka után le kell egy kicsit csutakolni, mert bizony megizzadt, aztán meg kell itatni, és az ekét is meg kell tisztítani, kenni, mert nem lehet holnap földes, nyikorgó ekével kezdeni.
Érdekes, de olyan természetesnek tűnt minden szava, hogy nem is berzenkedtem ellene, hanem tettem a dolgom a lóval, és segítettem a felpakolásban. Indulás előtt kértük Isten áldását, hogy a tél fagya porlassza meg a rögöket, a hó adjon elég nedvességet, tavasszal pedig jó földbe vethessük el a gabonát. Ámen, vagyis: úgy legyen!
– Látod, most már indulhatunk, itt a gyeplő, de ügyesen és ne gyorsan hajtsd a lovat, mert ő is fáradt.
A faluba érve azt hittem, minden járókelő látja és tudja, hogy a bakon peckesen ülő „kocsis” ma nagyon sokat tett a mindennapi kenyerünkért. Legalább is én ezért húztam ki magam olyan büszkén. Nagyanyámnak, majd hazamenve szüleimnek is eldicsekedtem mindazzal, ami az ott élő embereknek természetes és hétköznapjaik része. A sokadik szántás után már én sem büszke, hanem jólesően elégedett voltam, csak azt bántam, hogy oly soká kerül még asztalunkra az a kenyér, amelynek az ágyát megszántottuk.
Vetés:
Kora tavasszal volt az ideje a határjárásnak, ilyenkor lehetett megnézni, milyen lett a föld, mi történt az őszi vetéssel és megtervezni a tavaszi munkákat. A közösen szántott földre én is kimentem nagyapámmal határszemlézni. Tőle tudtam meg, hogy a téli fagy elvégezte a maga dolgát, a hatalmas rögöket jól megrepesztette, a leesett, majd elolvadt hó pedig kellően nedvessé tette.
– Neked úgyis tavaszi szüneted lesz, holnap tehát elgereblyézzük ezt a kis földet – invitált ismét munkára nagyapám.
Megrémültem, mert láttam, hogy az otthoni kiskertünkben apukám ásása nyomán anyukám milyen sokáig gereblyézte azt a kis darab földet, ez meg két hold is volt. Különben sem szerettem a gereblyézést, ezért rögtön valami kifogáson kezdtem gondolkozni, hogy megússzam ezt a nemszeretem és rengeteg munkát. De nagyapám máris folytatta,:
– Kihozhatod a kis Morzsa kutyát is, vele majd jót szaladgáltok a mezőn, amíg mi Ráróval végzünk a boronálással.
Nem a képen látható, de a hasonló és hámfával ellátott borona elé tényleg be lehetett fogni a lovat, akinek itt sem volt könnyű dolga, mert a nehéz vas jó mélyen nyomta a földbe a fogait, és szépen szétgereblyézte a fagy által meglazított puha rögöket. A láncborona pedig olyan szépen el is simította, hogy bármelyik háziasszony elfogadta volna kiskertjének az így megművelt földet.
Persze mindezt én csak a munka végeztével, nagyapám felhívására néztem meg, mert mialatt ő dolgozott, mi hatalmas területet berohangáltunk Morzsával, amikor pedig elfáradtunk, jó nagyot birkóztunk, én hatalmasakat kacagva, ő pedig vidáman ugatva.
– Most, hogy szépen aláágyaztunk a magnak, holnap elkezdjük a búza vetését – jelentette ki hazaindulás előtt nagyapám. –Ha van kedved, veled együtt.
Isten tudja, miért, de volt hozzá kedvem, ezért éjjel megint náluk aludtam, és már a kora reggeli felkelés sem volt olyan nehéz.
Kilencéves koromban még nem voltak szövetkezetek, bár a felnőttek már hallottak valamit a téeszcsékről. Viszont a gazdák megtalálták az ésszerű szövetkezés kisebb formáját. Így nagyapám és két másik gazda közösen vett vetőgépet, rostagépet (elevátort), és amikor kevés volt az egy ló, összefogták egymásét. Így tudtak két lóval vetni, learatott gabonát asztagba hordani, szalmát hazavinni. Persze még sok másban is kisegítették egymást, kölcsönös megelégedésükre.
Másnap reggel hat órakor már ott volt a vetőgép a kocsi után kötve, vetőbúza a kocsira rakva, a szomszéd pejlova pedig Ráró mellé fogva. Nekem mindjárt eszembe jutott, amit Ráró mesélt, miként szokta a húzás terhét egy kicsit a másik lóra átengedni, de mélyen hallgattam a trükkjéről. Szerettem volna megint én lenni a kocsis, de a vontatott vetőgép miatt ezt most nagyapám nem engedte meg.
Kiérve a földre, megint a praktikus le-és kipakolás, mint azt már a szántásnál leírtam és készülődés a vetéshez, amit én nagyon nagy izgalommal vártam, mert el sem tudtam képzelni, hogyan történik. Eddig még csak anyukámat láttam borsót szórni, de ahhoz először vályút húzott, mi meg nem hoztunk kapákat.
Az itt látható vetőgéppel, amelyhez hasonló volt a mienk is, szinte mindent lehetett vetni. Szakszerűen nem tudom elmagyarázni, hogyan működött, de azért megpróbálom. Először is be lehetett állítani, hogy a felső, ládaszerű tárolóból – amelyben a hátsó kerékről hajtott forgó lapátok voltak – milyen gyorsan jusson a szem a vetőcsövekbe, és milyen legyen a sortávolság, a magas karral pedig a vetőcsövek ún. szóró vésőjének a mélységét lehetett beállítani, vagyis hogy milyen mélyre vesse a magot. A szélesség, a sűrűség és a mélység volt a három fő meghatározó, s a nagyapám pontosan be tudta állítani mindhármat. A gép elé hámfákkal két lovat lehetett befogni, s az első kerék mögül hajtani őket, a kerék felett kihúzható rúddal pedig kormányozni, hogy az elvetett sorok egyenesek legyenek, ami majd az aratást könnyíti, na meg persze szemre is más. Milyen gazda az, akinek a kikelő búzájának sorai olyanok, mint az ökör….. szóval, pisilés?
Ahogy a mag tárolójából fogyott a búza, nagyapám felültetett a tároló láda tetejére, s az én kicsiny súlyom pótolta a már kiszórt mag súlyát, így tartva meg a vetés mélységét. Azt képzeltem ott fenn, hogy én irányítom az egész szerkezetet, én vagyok a kocsis is és a gépész is és főleg, hogy én vetem az új kenyérnek valót.
A mag kiszórása után, még a három egyforma széles, igen nehéz fahengerrel lenyomva, végleg a földbe került az elvetett búza.
Nagyon vidám nap volt, aminek a végén természetesen Isten áldását kellett kérni az elvetett mag további szerencsés sorsára. Ámen!
Aratás:
Az aratás általában Péter-Pál napja környékén kezdődött, az időjárástól függően. Addig persze rengetegszer meg kellett tekinteni a mag kikelését, a szár növését, a kalász fejlődését, a félig-érett szemekből pedig már a termés mennyiségére is következtetni lehetett – ha az Isten is úgy akarja, mondták.
Az első aratáskor már tízéves voltam, és nagyapám azzal biztatott, hogy én leszek a kötélkészítő és kévekötöző. Elöl ment ő, a kaszás, és vágta a rendet, ami a kaszára szerelt meghajlított vessző terelésével szép egyenes sorba dőlt le. Utána ment nagyanyám, aki görbe sarlóval szedte össze ölébe a levágott szálak sokaságát. Ma sem tudom, miért hívják ezt marokverésnek, de a következő évben már megtapasztaltam, hogy nem könnyű munka, és nagyon sokat kell hozzá hajladozni. Most viszont csak annyi volt a dolgom, hogy két markomba fogtam egy-egy szalmacsomót, a szálakat egymásba dugtam és megtanult mozdulatokkal a hónom alá fogva csavargattam jó szorosra. Szinte elszakíthatatlan kötél lett belőle, amit gyorsan letettem nagyanyám elé, hogy ő az öléből áttehesse rá a markot, a már összeszedett szálakat. Két ilyen adag kitett egy kévét, amit már csak jó szorosra össze kellett húzni és kötni az én kötelemmel.
Ezzel a munkával három megoldhatatlan problémám adódott. Nagyon szúrta a mezítlábas talpamat a tarló, amíg csak nagyapám meg nem tanított tarlón járni, ami annyit tesz, hogy nem lépni kell, hanem húzni a talpat, akkor nem szúr. A másik, hogy nagyon kikezdte a kezemet a szálak összefonása, főleg a műveletnek az a része, amikor a szoros kötél alá kell nyomni a megcsavart szalmakötelet. Erre megoldást nem, csak magyarázatot tudott adni nagyapám:
– Látod, kis unokám, ezért kérges a parasztember keze, mert a kérges kéznek már meg sem kottyan az ilyen kötözés.
Majdnem megkérdeztem, hogy az én kezem mikor lesz már kérges, mert most bizony eléggé fáj a még sima tenyeremnek, ujjaimnak a kötözgetés. De harmadik problémám, az a nagy fáradtság, ami rám-rám tört, már a kérdezéstől is elvette a kedvem. Viszont megvigasztalt a nagyanyai szeretet, amikor egy kis zsírral bekente a kezemet, és köténye zsebéből néhány szem cukrot is a számba tett.
A finom és laktató ebéd után én is úgy éreztem, ma nekem is kijár az a félórás szundítás, amihez nagyapám ilyenkor is ragaszkodott. De most is csak a ló ellátása után heveredhettem le a hűvöst adó fa alá, a bakról levett pokrócra. Szokták mondani, rohan az idő, hát bizony ez a megtoldott bő fél óra, negyedórának sem tűnt, de azért szótlanul keltem fel én is.
Igaz a mondás, minden munkát szokni kell, mert délután már könnyebben ment a munka és az idő is gyorsabban haladt, én sem lestem már folyton, mikor áll meg nagyapám a kaszát megfenni, mert olyankor mi is megállhattunk egy szusszanásra. Délután négy óráig tartott az aznapi kaszálás, mert a levágott és kévékbe kötött gabonát még keresztekbe kellett hordani és rakni. Alulra ment egy kéve, ez volt a kepe, aztán erre, kalásszal befelé, négy kéve, balról jobbra haladva, egymás tetejére, kereszt alakban, erre rá még háromszor négy kéve. A negyedik sor legfelső kévéje volt a kántor, azt átellenben lefedte a 18. kéve, a pap, amelynek mindkét végét az alóla kihúzott szálakkal jó szorosan le kellett kötni, hogy a szél ne tudja felborítani a kereszteket.
Már azt hittem, készülődhetünk haza, amikor nagyapám megállított és azt mondta:
– Gyere, megkönnyítjük a holnapi munkádat! Most megcsavarunk jó néhány kötelet, iderakjuk őket a kereszt tövébe, majd meglátod, a hajnali párától milyen szépen meglágyulnak a szálak, és akkor sokkal könnyebb lesz a kévéket bekötni a megengedett kötéllel.
Neki lett igaza, csak azt nem mondta előre, hogy a holnapi kötélgyártás helyett a jó széles nagygereblyével összehúzhatom a ma széthagyott szálakat, mert azokban is van még mag, ami nem mehet veszendőbe.
Mint írtam, a következő évben már idősödő nagyanyám helyett marokverő vagy, ha úgy tetszik, marokszedő lettem, de kaszás nem lett belőlem sohasem. Egyszer próbáltam egy kis herét kaszálni kedvenc nyulamnak, de az első suhintásnál úgy beleszaladt a kasza a földbe, hogy alig lehetett kihúzni. Mondta is nagyapám, fiam, maradj meg te csak a sarlónál.
Cséplés:
A cséplést megelőzte a hordás, amikor a kinti kereszteket vendégoldalas szekérre rakva, a cséplés helyére hordták és asztagba rakták. Nem tudom, hogyan alakult ki, de ennek a hordásnak megvolt a maga rendszere. Megegyeztek, kinek a földjére vagy tanyája mellé hordják a csépelni valót, és legalább négy-öt gazda búzája került oda asztagba rakva, méghozzá úgy, hogy kettő-három legyen egymás után, ugyanennyi velük szemben, és a cséplőgép is elférjen közöttük, s dolgozni is tudjon.
Magam is részt vettem egy ilyen hordásban: a kocsi derekában igazítottam el a bedobált kévéket, a saroglyákat is lenyitva, majd amikor megtelt a szekér, a két oldalára felakasztott hosszú rudakra, a vendégoldalra raktam a kévéket, kalásszal befelé. Látszólag egyszerűnek tűnhet ez a művelet, a nagyapám mégis sokáig tanított rá, ugyanis a munkának ez a része alapozza meg a még 2-3 méter magasra is felrakott kévék biztonságát. Jó munkám jutalma az volt, hogy miközben nagyapám a szekér mellett gyalogolva hajtotta a két lovat, én fent utazhattam a magasban, a ringatózó rakományon, leírhatatlan élvezettel.
Innentől kezdve a másik nagyapám vette át irányításomat, ugyanis ő volt a cséplőgép tulajdonosa, gépésze, traktorosa.
Ott voltam, amikor ez a karaván kiindult falusi házuk tágas udvarából, ki a falu szélére, sőt annál is messzebb, az első leszerződött csépelnivalóhoz. A faluban két cséplőgépes volt, így aztán békében és évekre felosztották a bel-és külterületet, a gazdák pedig tudták, mikorra és kit várhatnak, de azért tartották a kapcsolatot, telefon hiányában kerékpárral, vagy gyalog. Az adott szónak, az ígéretnek itt is nagy volt a súlya, betartása pedig az újabb együttműködés feltétele .
A karaván így festett: egy nem tudom, milyen gyártmányú és teljesítményű diesel traktor húzta a nagy monstrum cséplőgépet, amelyre a cséplést segítő minden fontos eszköz fel volt rakva és rögzítve. A vonórúd például úgy volt kialakítva, hogy kényelmesen és biztonságosan utazhatott rajta a hatalmas mázsa. A cséplőgép a négykerekű szerszámos bódét húzta maga után, amely egyben a műhely és az iroda is volt, és az éjszakai fekvőhely, meg a hatalmas elsősegélyláda is ott kapott helyet. Hátsó részén plató volt kialakítva az üzemanyaghordóknak és a tűzoltóvizes hordónak. Utána pedig az ivóvizes lajtos kocsi, majd egy kis kétkerekű, kézzel hajtható locsoló fecskendő zötyögött még, ki-kilötykölve a benne lévő vizet.
Nagyapám engedélyével a hosszú és zötyögős utat a mázsán ülve utazhattam végig, ahonnan majdnem olyan jól láttam mindent, mint ő a vezetőülésről. És mivel lassan haladtunk, attól sem kellett tartani, hogy leszédülök a magasból. A menetet kerékpárral vagy gyalog, a bandagazda kísérte, néha meg is előzte, hogy szabad utat biztosítson a hosszú szerelvénynek és ő ellenőrizte azt is, hogy a fasorok alatt elfér-e a cséplő.
A bandagazda sok-sok évig szolgált a tulajdonosnál, aki után ő volt mindennek az ura és parancsolója. Ő szerződtette a húsz fős csapatot a géphez, ő volt a mázsás és a mérés adminisztrátora. Ez utóbbi szerepét vettem én át néha, s ő is, nagyapám is elégedett volt velem.
A szerződtetett csapat erős férfiakból és fiatal lányokból állt, akik között a két etető volt a legidősebb és legtapasztaltabb. Ők, elvágva a doboslány által a kezükhöz állított kéve kötelét (amit én olyan gondosan és erősen kötöttem össze), kalásszal lefelé beleengedték a dobba, kezükkel széthúzva, szinte kibogozva az összetapadt szálakat. Párban és felváltva dolgoztak. Ugyancsak felváltva dolgozott a három kévehányó is, akiknek a munkája úgy nehezedett, ahogy az asztag egyre alacsonyabb lett, és egyre magasabbra kellett feldobni a kévét. Szidták is azt a marokszedőt, aki három markot kötött egy kévébe. Ha alacsonyan voltak, a harmadik a cséplő szélén állt, és elkapta a feldobott kévét, hogy azután odafordítsa a doboslány elé.
A cséplőgép elejéből rázódott ki a kicsépelt búza szára, a szalma. Ezt az egyetlen szalmahúzó kotorta onnan ki, hogy a négy rudashordóból kettő alászúrja hosszú rúdjait, egy átdobott kötéllel leszorítsa a boglyányi szalmát, és „felkapva” a leendő szalmakazal helyére, majd már rá a kazalra , egyre magasabbra vigye, és ott ledobva, az egy fő szalmakazlas gondjára bízza, aki gondoskodott róla, hogy az egyre magasabb kazal jól álljon és jól is fessen.
Két nőnek bizony nem volt könnyű dolga, ráadásul egész nap nem volt váltásuk, ők voltak a törekeslány és a pelyváslány. Ez utóbbi pelyvája nemcsak szúrt, de nagyon porolt is, ezért egész nap – mint az álarcos rablóknak – arcuk előtt volt a kendőjük. Az általuk kikotort töreket és pelyvát a két-két törekhordó és pelyvahordó lány juttatta el a kijelölt helyre, ahol egy kazlas igyekezett ezekből is boglyát formálni.
Belőlük állt a 21 fős szerződött csapat. A kora reggeltől napnyugtáig tartó munkájuk bérét részben búzában, részben más gabonában kapták meg, százalékos arányban. Ez azt jelentette, hogy a cséplőgép tulajdonosa és üzemeltetője a kicsépelt gabona meghatározott, sokszor kialkudott százalékát kapta meg a csépeltetőtől, ebből mérte ki, szintén százalékarányban, az egyes munkákat elvégzők részét. Legtöbbet a bandagazda és az etetők kaptak, legkevesebbet a törek- és pelyvahordók. Százalékokra már nem emlékszem, meg aztán ez vidékenként és nyaranként is változott, de úgy tudom, a legkisebb százalékos is, bár szűkösen, de megkereste egy két-három fős család éves kenyeréhez szükséges gabonát. Nagyon megérdemelték!
A kicsépelt gabonát hátul adta ki a gép, odarögzíthető zsákokba és három részre szelektálva. Tiszta búza, tisztítandó búza és ocsús, takarmánynak való búza. Szerencsére ebből volt a legkevesebb. A teli zsákok azután a mázsás és általában a csépeltető gazda segítségével a pontosan betárázott mázsára kerültek, és ekkor következett az én nélkülözhetetlen munkám. Már előre meg tudtam saccolni a zsákok darabszámából, hogy hány kilós súlyt tegyek fel, majd pontosan lemértem a felrakott teli zsákokat. A mennyiséget gondosan felírtam a gazda neve alatti oszlopba és a megfelelő gabona rovatba, majd az ő cséplésének végén ezeket összesítettem, az összeadást többször is ellenőrizve, ezután pedig a gazdával és nagyapámmal vagy a bandagazdával aláírattam. Sajnos az én aláírásomra nem volt szükség, amit máig sem értek. Hát hogy érezhesse magát fontosnak egy ember, ha a munkáját még aláírnia sem kell? Mivel nagyapám unszolására kipróbáltam a polyvahúzást is, ráadásul kendő nélkül, úgy döntöttem, inkább mázsálok és számolok, még ha az aláírásomra nem is tartanak igényt. Szerencsémre a banda így is befogadott, ami abból derült ki, hogy amikor a csépeltető gazda meghozta az ebédet, amiről neki kellett gondoskodni, úgy osztották el egymás között, hogy nekem is jusson bőven belőle. Igaz, ez nem volt nehéz, mert a gazdák, valami megmagyarázhatatlan együttérzéssel és érthető gazdai önérzettel, nagyon finom és bőséges ebédeket hoztak a cséplőmunkásoknak, pedig maguk sem voltak gazdag emberek, csak emberek.
Magam úgy próbáltam a banda bizalmát meghálálni, hogy amikor az ivóvizes lajtból már fogyóban volt a víz, vagy régi és meleg volt, felfrissítettem a legközelebbi ivóvizes tanya kútjából . Jöttek is nyomban frissíteni magukat és nagyot húzni a vizeskupából. Este ebből „mosakodtak”, majd ők hordták tele, hogy éjszaka jól lehűljön a víz. Mivel pedig többen kint is aludtak a szalmában, még éjszaka is körbejárták a lajtot.
Amikor egy-egy csépeltető gazdánál befejeződött a munka, összesítették a mázsaadatokat s megállapították, hogy a cséplőgép tulajdonosát – a megállapodott százalékarány szerint – mennyi gabona illeti meg, munkásaival együtt, vagyis mennyi a cséplés bére. Miután kimérték és naplózták ezt a mennyiséget, a gazda befuvarozta a gabonát nagyapám hombárjába.
Általában egy gazdánál több gazda gabonájának cséplésére vagy, ahogy többen mondták, szemkinyerésére is sor került, ilyenkor egy gazda fuvarozta be a többi gazda által fizetett cséplési bér gabonáját is. Természetesen én mint mázsás mentem a fuvarokkal, mutattam az utat és azt is, hova kell a gabonát kiönteni. Úgy gondoltam, én vigyázok a fuvarra, hogy hiánytalanul hazaérjen. Pedig a dolgos parasztemberek tisztességesek voltak, felvigyázó nélkül is pontosan leszállították volna a cséplés díját.
Nekem legjobban az átállás tetszett. Amikor a két-három asztag mindkét oldalról elfogyott, az azt jelentette, hogy annál a gazdánál befejeződött a munka, jöhet a következő, amelyik nemegyszer csak 2-300 méterre volt. Mégis mindent össze- és fel kellett pakolni, ami a hatalmas hajtószíj lelökésével és összetekerésével kezdődött. Minden mozdítható eszköz ismét felkerült a cséplő tetejére, mögéje akasztották szépen sorba a vontatandó kerekeseket, úgy, mint kifele jövet. Nagyapám a traktorral a gép elé állt, s miután összekapcsolták a kettőt, megindult a vontatás, az emberek pedig egy kicsit lazítva, kétoldalt kísérték a menetet, csak én trónoltam ismét a mázsán. Néhány perc múlva már meg is érkeztünk az új helyszínre, mindent szétkapcsolni, lepakolni, majd az öreg cséplőt bevontatták az asztagok közé. Munkások rögzítették a kerekeit, nagyapám pedig visszament mögé, előbb a cséplő hajtókerekére került fel az a hatalmas és nehéz szíj, majd a traktor hajtókerekére, azután szép lassan hátratolatva megfeszült a szíj. Nagyapám hajtójáratba tette a traktort, és már forgott, rázkódott, zúgott minden alkatrésze, cséplésre készen állt. Ez a kis átállás, akármennyire gyakorlottan csinálták is, 1-1,5 órát igénybe vett, és ez alatt az idő alatt pénzt tulajdonképpen nem keresett senki sem, csak dolgozott.
Néha kijöttek „bámészkodni” a tanyasi gazda gyerekei is, én pedig nagy szakértelemmel magyaráztam nekik a cséplőgép működését meg azt, hogy mire kell nagyon vigyázni, szóval röstellem, de nagyképűsködtem. Erre egy nagyobb fiú rá is jött és azt mondta, ha ilyen nagyokos vagy, mutasd meg, hogy kell a karikásostorral jó nagyokat durrogtatni. Saját magamat sikerült megcsapnom, de durrantani nem. Jó lecke volt, ma is köszönöm neki.
Sok-sok nap után véget ért a cséplés, a járműkaraván ismét visszaindult a faluba, téli szállásra és nagyjavításra. Mivel távolról jött, igen sokáig tartott a visszaút.
Este nagyapámmal összeadtuk a naplózott gabonamennyiséget, majd minden emberre kiszámítottuk az őt megillető részt, levontuk az esetleges hiányzását. Bizony nagyon ritkán, de előfordult, hogy a vasárnapi kocsmázás után, hétfőn némelyeknél nem indult be a munka, amit aztán nagyon szántak-bántak, mert esetleg a jövő évi szerződtetésüket itták így el. Másnapra vártuk a cséplőmunkásokat, hogy elvigyék jól megdolgozott bérüket. Először a bandagazda jött, az ő részét mértük ki elsőként. A gabonát felrakták fel a kocsijára, ő pedig átnézte a számításunkat, ami egyezett az övével,. Azután lassan megérkeztek a többiek is, talicskával, kiskocsival, lovaskocsival, kinek mije volt, illetve az egyfelé lakók összefogtak, és lovaskocsival vitték el a részüket. Több asszony is velük jött, mert a tavalyi kereset már elfogyott, nagyon várták az új búzát, hogy a lisztből süthessenek végre szeretteiknek. Sok gyerek is velük tartott hiszen örömteli esemény volt ez az életükben, és így összecsődülve mindjárt játszani is lehetett. Sajnos nem mehettem közéjük, mert én voltam a mázsás megint, nekem nem játszani, hanem dolgozni kellett. Aki megkapta a részét, már igyekezett is vele haza, de az „Ugye, jövőre is számít rám, gazduram?” nem maradt el, és az ígéretért a hálás köszönet sem. Sok Isten áldjá-val búcsúztak el, és úgy érezték, az ő verejtékes munkájukat megáldotta az Isten, mert legalább egy évre megadatott nekik a mindennapi kenyerük. Ámen!
Az új kenyér:
Nagyapámmal a gőzmalomba is elmentem, amit nem győztem bámulni és csodálni, de legboldogabb akkor voltam, amikor azon az ügyes, kétkerekű zsák-tolókocsin én is be tudtam tolni egy zsák búzát, sőt, nagy nehezen még a garatba is beöntöttem. Aztán csak lestem, mikor jön ki a finom fehér liszt, amitől minden molnárnak fehér volt az arca meg a ruhája. Én is beliszteztem egy kicsit magam, hogy lássák, a malomban voltam őröltetni.
Nagyanyám este mindent előkészített a másnapi kenyérsütéshez. Gyúrta, dagasztotta a tésztáját, vizet, sót és pár élesztőt adott hozzá, aztán kiszakajtotta és letakarta keleszteni. Másnap korán reggel nekem az volt a feladatom, hogy szalmával és szárízikkel jól felfűtsem a nagy búbos kemencét, olyan melegre, hogy a hamukihúzó vas már szikrázzon a forró téglaaljzaton. Nagyon vártam, hogy kisüljenek a hatalmas cipók, az illatukat talán még jobban szerettem, mint az ízüket. De azért a hatalmas, zsírral megkent kenyérszelet is nagyon ízlett.
Előtte azonban nagyapám kézbe vette az új kenyeret, s miután áldást és köszönetet mondott az Úrnak, kereszttel megjelölte, és csak azután szegte meg. Az első szelet nagyanyámé volt, és ezért nagyon tiszteltem a nagyapámat.
– Te is megdolgoztál érte, edd hát jó egészséggel! – mondta, és nekem adta a második szeletet. Ezért meg hálás voltam neki.
Mindezek nagyon sokszor eszembe jutnak, amikor kezembe veszek egy-egy szelet kenyeret, vagy amikor azon gondolkozom, kidobjam-e azt a kis megmaradt darabot. Tudom, ma már könnyebb a szántás, a vetés, az aratás és vele együtt a cséplés, meg a kenyérben is sok már az E betű, de azért sajnálom, hogy nem mindig tudom olyan szépen és hálával kézbe venni a kenyeret, mint ahogyan egykor a nagyapám tette. Pedig én is gyakran elmondom: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk”! Ámen!
Illusztráció: Búzamező (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2014)
Cimkék: próza, tanulmány, voltjelen
