„Misztikum, hogy ismerni akarlak”
Diószeghy Ádám: emlék és portré Domahidy Miklósról
Folyóiratunk idei első számának Téka rovatában összeállítást közöltünk Domahidy Miklós nyugati emigrációban élt írónk szibériai munkatáborban írt, eddig publikálatlan, verseiből. Már akkor említettük: alkalmanként folytatjuk kéziratai feltárást, megismertetését, s dolgozunk egy olyan kötet megteremtésének lehetőségén, mely az ismert író ismeretlen arcélét mutatja be. E mostani összeállítást mégis egy ettől némiképp független, általunk nem várt apropónak köszönhetjük. Nagy örömünkre – Domahidy Miklós lánya, Béatrice közvetítése nyomán – jelentkezett nálunk az író unokatestvére, Diószeghy Ádám, aki megható levélben foglalta össze – címszavakban – hosszú életét. „Hogy ki vagyok én, kérded? Diószeghy Ádám, dr. (jogi), Miklós unokatestvére, nagyanyám Domahidy Elza volt. Szamosangyalosban nőttem fel (apámat korán elvesztve), Domahidy Gyurka bácsit mint apámat kezeltem, és mi több, Ő engem mint fiát. Ö is, Andris is, Miklós is csak „Adams-nak” szólítottak, én voltam a „kis öcsi”. Gyurka bácsi tanított meg ping-pongozni a kúria hátsó portáján levő asztalnál. Ő gyógyított ki szamárköhögésből, skarlát-lázból, és még sok más gyerekkori betegségből.
A háború után, az 5O-es években, közel laktunk Miklósékhoz a Szentkirályi utcában (mi, az Urániával szemben a Rákóczi út 2O-ban), és sokszor látogattuk egymást (a pici Beatrice már meg volt). Anyámmal mi is disszidáltunk, de Amerikába. Én első éves hallgató voltam a Műegyetemen, harcoltam a forradalomban, kétszer is megsebesültem, menekülnünk kellett. Viszontagságok után, Kaliforniában kötöttünk ki ahol egy angol-amerikai irodalmi diplomát szereztem a Stanford egyetemtől. Szerencsétlenségemre, a vietnami háború berántott, és mint tengerésztiszt szolgáltam egy rombolón, 13 hónapot töltve Vietnamban. Ezt is túlélve, beiratkoztam a Stanford jogi egyetemre ahol doktoráltam 197O-ben. Majdnem 4ö év kaliforniai praxis (tanársegéd, ügyész, ügyvéd) után, feleségemmel (vissza) elköltöztünk Magyarországra. Budai lakásunk mellett, vettünk egy házat a Bakony lábánál, ahol szőlőt is ültettünk. 2OO2-ben, ott volt a „Domahidy jamboree”, ahol Miklós és Andris is jelen voltak (persze Marianne és Beatrice is…Catherine nem). Az volt az utolsó alkalom amikor Andris és Miklós látták és megölelhették egymást…fotóm van róla.
Mindenki tudta hogy ez így lesz, és nem volt egy száraz szem senkin. 2OO8-ban Miklós, 2O12-ben Andris haltak meg. Én 2OO6 körül kezdtem el írni, de csak prózát…ez sem annyira irodalom mint emlékezés (Miklós biztos nem találná érdemesnek a nyomdafestékre…). A legutóbbi könyvem címe Bridging Two Worlds. Sajnos, angolul van írva. Ha valamennyire tudok irodalmi szinten írni, az sajnos nem magyarul van: túl sok év telt el, amikor a magyar nyelvvel nem voltam közeli kapcsolatban. 2OO8-ban, Miklós halála után, írtam egy emlékezést In Memoriam címmel, angol nyelven. Ha érdekel, elküldöm….”
Természetesen érdekelt, sőt, azért előkerült időközben Ádám egy másik kézirata is, ennek kapcsán – nem akarván az olvasót előre befolyásolni – csak annyit mondanék: meglehetősen szerénynek tűnik az, ahogyan megőrzött magyar nyelvű íráskészségét jellemezte. Számomra, s nem csak a Domahidy-történet kapcsán, de annak tükrében föltétlenül, szép, tartalmas, és legalább annyira hangulatos élményt jelentettek Diószeghy Ádám írásai. Az első tehát az a visszaemlékezés, mely egy távoli háború éjszakáján íródott, s a másik – Orosz Anna fordításában – a sok részletében életrajzi kiegészítést tartalmazó, informatív megemlékezés Domahidy Miklósról – természetesnek éreztük hát, hogy az elénk táruló történetet „lekerekítsük” néhány újabb eddig közöletlen költeménnyel, Domahidy Miklós kéziratai közül.
Összeállításunk egyben születésnapi kézfogás is – szeretettel köszöntjük Diószeghy Ádámot júniusi hetvenkilencedik születésnapján.
Tamási Orosz János
* * *
Diószeghy Ádám: Levél a frontról
(Ez a levél 50 évvel ezelőtt íródott. Nem egy európai frontról, és nem egy magyar katona által. Egy amerikai tengerésztiszt írta…. magyar születésű, a magyar édesanyjának, aki rettegve várta hazatérését a frontról – mint anyák szokták mindig, mindenütt – egy kis kaliforniai házban. A levél írója egy amerikai rombolón szolgált négy évet a Távol-keleten. A „front” Vietnam volt, és a háború Amerika háborúja…rég volt, tán igaz se volt…DEHOGYISNEM! [D. Á.])
Édes jó Anyám
1966 április 3
Éjfél után fél kettő van, és szolgálatos vagyok (valahol a Tonkin Gulf tengerén) a Combat Information Center-ben (Harci Információs Központ, a hadihajókon), és a radar mellett, telefonnal a fülemen, olvasom “Mire a fák megnőnek” [Wass Albert regénye].
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen messze mindentől, egy ilyen kietlen idegen éjszakán, az ember lelke és szíve így meg tud melegedni! Pedig ahogy elkezdtem olvasni azt a novemberi tájleírást, az esőt, a cuppogó sarat, a kietlen szürke eget, a levert lombtalan fákat, bokrokat, a csapzott verebeket, – mind magam előtt láttam Angyalost [Szamosangyalos, Szatmár megye] – és az egész kép olyan elevenen esett a szemeim elé, hogy letettem a könyvet és előkotortam papirost meg tollat hogy Neked írjak, édes jó Anyám, hogy egy kicsit elbeszélgessünk a múlt emlékeiről.
Te jól tudod hogy mennyire szeretem Amerikát, Californiát, Palo Alto-t, szóval nem kell Neked megmagyarázni hogy miért „emlékezem”, vagy hogy visszavágyom-e? Nem is azért írok, mert itt most több alkalom van a honvágyra, meg hogy egyedül vagyok, – csak azért írok, mert úgy érzem hogy azok a kemény évek gyönyörűek voltak, – és hogy mennyire élveztem őket, csak abból látszik, hogy minden egyes részlet bele van vésve az emlékezetembe, és amikor valami, mint például ez a könyv, felébreszti bennem az emlékeket, mint a kitárt ajtón, úgy zúdul kifelé a sok összegyűjtött gondolat!!
Magam előtt látom magunkat, ahogy megérkeztünk oda ’46-ban, elhagyatottan, kilátástalanul, és el kellett kezdeni az otthonépítést, miben Neked segítséged nem volt! És hogy milyen hallatlanul vitted ezt véghez, azt az bizonyítja, hogy az én emlékezetemben nincsen szorongás érzése, vagy bizonytalanság! A jég vékony volt alattunk – és recsegett! – de mi mégis átkeltünk.
Emlékszel a kis házunkra azokban a kietlen őszi napokban, – egyforma szürke fellegek az égen – a kiskapu becsukva, és a kaputól a házig az a három kődarab, amit leraktunk, hogy ne kelljen a sárba lépni…és a kapun túl az az óriási sártenger, aminek se eleje, se vége nem volt?! A töltés húzódott előttünk a mező másik oldalán, ahol a tavasz beálltával alig vártuk hogy a gyep annyira megszáradjon, hogy focizni lehessen rajta! És rúgtuk a labdát sötétig, néha-néha bele a lóherébe, ahonnan mindig kikergettek bennünket.
Azok a kora délutánok, amikor az idő észrevétlenül sötétedett, a kályha vígan égett a kis szobában, és a pokróc be volt dugva az ablak aljába, hogy a repedéseken ne jöjjön be a hideg. Ahogy lassan sötétedett, nem gyújtottuk meg mindjárt a petróleum lámpát, hanem ültünk a sötétedésben és néztünk ki az ablakon a „sor” felé, ami a legelőre – és utána Csengerre – vezetett. Az öreg kút nyikorgott, amikor Szücs Lajos jött vízért, vagy Ciberéék. Amint besötétedett, az ablak alja kezdett homályosodni a hidegtől; meggyújtottuk a lámpát, becsuktuk az ablaktáblákat, és olyan otthonos volt az a kis szoba, hogy azt nehéz lenne megismételni. Az öreg szatmári nagyszék, meg nagymama kis bujdosi székei álldogáltak ott a szobában. Én meg a kis íróasztalnál (a földgömbbel a tetején) ültem és tanultam vagy rajzoltam a térképeimet, vagy olvastam a „Grant Kapitány gyermekei”-t vagy a „Buda Hősé”-t.
A nagy ebédlő sötét volt és hideg, és mindig sietni kellett a jó meleg konyhába. (Emlékszel, amikor Ibolya égve hagyta a lámpát az ebédlőben és azzal védekezett, hogy azért nem oltotta el, mert „nem látta”!!…hosszú évekig röhögtünk rajta.)
Aztán reggelenként fel kellett kelni, felöltözni – a kályha kihülőben – gumicsizmát húzni, tarisznya a hátamon, és kezdeni a cuppogást az iskolába…a „kertek alatt”. Még most is magam előtt látom azokat a „rejtes” utakat, amin – hol itt, hol ott – bukkant ki az ember. Vagy a töltésen menni és nézni a zajló Szamost, sárgás-szürkén, megduzzadva, folyni a Tisza felé. Hát meg a „rámpák” a töltésen…?! A Feketéék tiszta kis háza és kertje, mellette a gyümölcsössel…és az áldott jó Márta néni integetett, amikor arrafelé ballagtam (jaj de isteni darázsfészket tudott Ő készíteni!). Aztán a Domahidy „nagykert” előtt, meg a Galgóczyék előtt, és a templomkert mellett elmenni, hazafelé.
Aztán emlékszel, amikor le-leküldtél a kisboltba Frank kávéért? És volt egy kis csengő a boltajtó felett? Emlékszel, amikor egyszer Szilveszterkor vettem Neked – újévi ajándékként – egy csomó kevert cigarettát a cifra dobozban?
De érdekesek voltak azok a napok, amikor a világunk olyan kicsi volt: amerre a szem ellátott, nem volt rádió, nem volt újság. De amellett minden, ami a mi világunkon belül volt, mi ismertük nagyon részletesen, ami manapság már teljes lehetetlenség lenne. Minden kis virágot ismertünk abban a világban, az állatokat, a fákat, a bokrokat…a földet.
Emlékszel arra a kanna virág gruppra, ami ott volt az udvar közepén…kicsit a kút felé? Aztán, lassan, a portuláka benőtt mindent. Hát a nyolc kis diófámra, amiből csak 3-4 maradt meg? Vajon egy is felnőtt belőlük? Bizony már nagyocskák lennének…annak is 2O éve!..Te édes jó Istenem…ha csak ki nem vágták őket…Hát meg azok a vadrózsák a hátsókerti sétány mellett?…meg a ribizli bokrok, amelyek az én „gyerekeim” voltak?
Emlékszel, amikor a kerítést tettük be Szücs Lajossal? (Ha írsz nekik, írd meg, hogy mennyire emlékszem mindenre, és hogy milyen jól esik rágondolni azokra az időkre!) Hát meg azokra a napokra emlékszel-e, amikor kimentünk Apuka sírjához krizantémokkal? Az egész kert egy halom sárga hullott lomb volt, minden dúsan betakarva velük, ott a Domahidy nagykerti „hegy” mellett, abban a békés, elkerített négyszögű térben? Micsoda ideális, békés pihenőhely az drága jó Apukámnak! A világ zajától messze, csak a csendes évszakváltozás észlelhető…a tavaszi harmat, a virágzás, a madárcsicsergés…aztán meg a nyári vibráló meleg, a darázsdünnyögés, a gyümölcsös a messzeségben, az érő Jonathán almák, a sárguló búza…és lassan a mélázó ősz, az ökörnyál a levegőben, a csendes, széltelen, békés napsütés, sütkérező délutánok, ahol a „nap, ami a szíveket beragyogja, de meleget nem ad” (ahogy Apuka verse szólt), meg a pirosló kukoricások, a szilvalekvár-főzés, a lombok sárgulása-vörösödése, az első őszi esők, a csupasz ágak, az elmélázó esték…és utána az első fagy!…a zúzmara, jégvirág, hó, a befagyott Szamos, „sikankózás” a befagyott jégtócsákon az utcán (ugye nem gondoltad, hogy fogok emlékezni erre a szóra?!…én se…) Aztán meg a „haskorcsolyázás” az öreg Szamoson, a jégtorlódások, a hoki meccsek – cérna-spulni hokival; akkor jött a disznóölés, a karácsony, a hideg, kristálytiszta téli éjszakák, és mindig a jó meleg, kellemes kis ház és a szoba menedéknek!
Emlékszel, amikor Nagymamának készítettem azt a kenyérpirítót drótból karácsonyra? Az Imrééknél, hogy ne lássa? (Istenem, hogy is hívták őket?)
Aztán jött az első tavaszi fuvallat, az áradás, az első igazi meleg nap, a föld lassú kiolvadása-száradása-ébredése, a bigézés a suli udvarán, a griccelés az új fillérekkel, a gombozás, gomb-foci, és a jó Isten tudja még mi minden? Minden egyes nap hozott valami újat… amikor pedig minden olyan régi volt…és mégis az ember leste a dolgok valóra válását, létrejövését. Az első „újkrumpli”, paradicsom, kukorica, dinnye… mind-mind micsoda élmény volt. Az első RIBIZLI TORTA a születésnapomra!! Zöld paszuly, füstölt kolbász!
Emlékszel a sült tökökre? Meg a kivágott tökökre, gyertyával (hogy is mondják “Halloween-t” magyarul?…nem is tudom hogy valaha is tudtam volna)? Meg a sok gyertyára az ablakokban Mindenszentek estéjén? És az iskolai szereplésekre azokon a téli estéken? Meg egyszer a fáklyás kivonulásra…már nem is tudom miért?…nem volt politikai az biztos!
Aztán meg végre jött a Mikulás! Egy hideg decemberi reggelen, amikor még alig szürkült, de én már meredt szemmel néztem a szürkületben a lassan világosodó belső ablakon keresztül a rejtelmes árnyékokat, amik emelkedtek a bakancsomból…micsoda izgalom volt! Alig vártam, hogy reggel legyen és oda rohanhassak az ablakhoz… s akkor jött az izgalmas kibontás, az ujjongás, a krampuszok és mikulások, piros celofán, ezüst papír, ajándékok, csokoládé…boldogság!!! Nem volt pénzünk és mégis…nem tudom, hogy tudtad évről-évre megcsinálni, hogy valami mindig legyen…igen, nagy bűvész voltál, drága Anyám! (Emlékszel a „Krampusz Könyv”-re amit úgy imádtam: „A pokolnak fenekén lent, hol örök tűz lángol-ég, csendbe-rendbe éldegéltek krampafalvi Krampuszék. Krampusz néni sütött-főzött, ingeket vart és mosott, Krampusz bácsi meg pipázott és újságot olvasott”. Gondoltad volna, hogy még most is emlékszem a soraira…?! A mai feministák nem lennének boldogok a „division of labor”-on…pipázott és újságot olvasott?? Na, más időket élünk.)
Micsoda boldogságot hoztak azok a napok! Én tudtam, hogy mi fog történni, és mégis, minden évben, olyan volt, mintha először történne! És mindig „új” is volt. (Adja Isten, hogy Anna és én megtudjuk adni azt az érzést a mi gyerekeinknek, amit Ti adtatok nekem!)
És akkor jött a Karácsony. Megjelentek – titokzatosan! – az áruló ezüstpapír és angyalhaj foszlányok a szőnyegen, amik mutatták, hogy ott járt a Jézuska…micsoda felizgató érzés volt! És végül a csukott ajtók, a rejtélyes zajok, az őrjítő várakozás (bocsáss meg, de már keverem az emlékeket a háború-előtti, tiszaújlaki karácsonyokkal…) Végre, délután 5 óra lett…egy kivárhatatlan 1OOO évnek tűnő várakozás után…a kis tiszta-hangú csengő szólt, a nagy dupla-szárnyú ajtó kitárult és…
A szívem mindig a torkomba lesz, amikor erre gondolok. Ott álltam, földbe gyökerezett lábbal, és Te elkezdted énekelni a „Menyből az Angyal”-t…Apuka mély hangja mellé csengett, és én is – a kis cérna-hangommal – együtt énekeltem Veletek. Utána vacsora…füstölt kolbász tormával, az új disznóölésből, éppen, hogy kivettük a füstölőből a kolbászt…Atya Isten, de finom volt! De először a játékok!!! Micsoda mennyei öröm! ’43-ban kaptam a BICIKLIT! Az a bicikli maga megér egy fejezetet…
És aztán jött a Szilveszter, az Új Év, a fa leszedése, és utána – többnyire, sajnos – jött a rendes, téli influenza, az első láz, ágyban maradás, a torokfájás, ágyban olvasás és társasjátékok… amikor már jobban voltam, javulás, kukorica-morzsolás, a vajas kenyerek ebédre, az első étvágy, aztán fel lehetett kelni – csak a szobában! – de az ágy vetve maradt, pizsamában, melegben ülni és csak kifelé nézni a tiszta, napos téli időre….és vágyni játszani menni a hóba. Rövidesen ki lehetett menni egy-két órára, és aztán minden jól volt megint. De remekül emlékszem minden egyes részletére azoknak a „betegségeknek”!! (Haj, ki gondolt volna akkor Vietnamról, ágyú-és-fegyverszóról…)
Aztán jött megint a tavasz. Március 15-i ünnepség, kokárdák, Petőfi-szavalatok, TAVASZ! A barka kezdett virágzani, meg az a lilás-rózsaszínű, remek illatú, virág, vagy bokor…már nem tudom…mi is volt a neve? Szatmáron is volt…Húsvét jött, madárdal, készülődés, tojásfestés, és a tojás-keresés…jaj, de izgalmas volt. (Bizony, ha meggondolja az ember, a várakozás és a meglepetés a legjobb az ajándékozásban…) Húsvét reggeli: „kocsotálás”, az az isteni kalács, jó kis húsvéti sonka, kolbász, befőtt…amit én „tömör”-nek hívtam, Isten tudja miért?
A biciklizések Csengerbe, a Szamos töltésen, ping-pongozás Gidáéknál…nyár kezdete. De gyönyörű is volt a Domahidy „Nagykert”!! Olyan példás példája volt annak a hihetetlen életnek, amit a tehetős, de nem dúsgazdag magyar úr élhetett vidéken. Közel a néphez, a parasztsághoz, mindenkit ismerve, és sok mindenben magáévá téve a paraszti életmódot (pl. beszéd, szokások)…de mégis a „nagykapun” belül. A „Nagykert”-ben a gyönyörű platánok, a fehér pólóinges ping-pong meccsek a kastély mögött áldott jó Gyurka bácsival, akit mindenki imádott.
Hogy is hívták azt a kedvenc fiatal tanítómat? Meg mi volt a vezetékneve annak az Évának, aki a falu gyöngyszeme volt? …bizony a neveket már el-elfelejtettem…nem csoda 2O éve volt!…de a kép olyan éles az emlékezetemben, mintha tegnap lett volna!
Az almaszedések, a mezőre kivitt ebéd, ahol dolgoztunk…paprikás krumpli kondérban…az első „keresetem” (kilenc éves koromban!) a saját kezem munkájából, és a töltőtoll, amit vettem belőle. Vajon valahol az agyamban tudtam valamit arról, hogy egyszer írni fogok…?
Emlékszel, amikor a forint először jött be használatba, és adtál nekem 3 fényes, új forintot?…azt hiszem 1946 őszen volt…és én egy kivásott tökben rejtettem el őket?
És amikor kaptam az első fényképező gépet Gajzágó Jenő bácsitól, mint bérmáló-apámtól, bérmálási ajándékként? (Soha nem felejtem el, hogy három lehetőséget adott nekem: fényképező gép, légpuska vagy karóra…hetekig vajúdtam melyiket válasszam…nagyon nehéz volt) és én lettem a falu első „hivatalos” fényképésze!
Emlékszel, mikor Szalkára mentünk Sik Jenő bácsiékhoz, a Mindszenthy ügy idején? Hogy milyen szerelmes voltam Sik Ildikóba!!! (Mai napig azt tartom, hogy nagyon szép lány volt, habár az ég minden kincséért sem tudok emlékezni, hogy hogyan nézett ki. De tudom, hogy rettentően „sexy” volt…nevetni kell: honnan tudta volna egy 11 éves fiú, hogy mi a „SEXY”? De az volt…) Volt nekik Szalkán egy belső fürdőmedencéjük, ahol fürödtem, mielőtt megkaptam a sarlachot, ’49-ben.
És a sarlach!! Amit Te is megkaptál….Micsoda betegség volt. De nem bántam, miután a láz elmúlt. Jöttek az isteni őszi napok, a gyönyörű alma termés, alma válogatás az udvaron…a „vendégszobában” a plafonig értek az almás-ládák. A kukorica-morzsolás az udvaron (meg az ágyban, amikor beteg voltam)…emlékszel, én voltam a Champion kukorica-morzsoló…és Márti néni jött vizitbe az ablakhoz (mert a sarlach elkapható volt!), együtt olvastuk veled az „Az Én Földem”-et…ettük a vajas-kenyeret szőlővel, aranyos kis Nagymama ápolt mindkettőnket, játszottunk „Kapitali”-t, römiztünk, passzianszoztunk, vártuk és olvastuk Erzsike leveleit Új Zélandból, én rajzoltam a „Zaki” képeket és csapkodtam a szúnyogokat a falon.
Hát Drágám, reggel 4 óra van és felváltanak. Ez a két és fél óra remekül telt el (és most meg sem támadtak minket…). Az egész múlt elevenen és élénken volt előttem, és nagyon élveztem ezt a ritka és drága pillanatot. Ha nem vagy „emlékezős” hangulatban amikor megkapod, akkor tedd el, addig, amíg belejössz és akkor olvasd el, jó?
Ez nem egy informáló levél a háború folyásáról…olyasmit lehet az újságban olvasni. Szóval – amint mondtam – a „Mire a fák megnőnek” felkavarta bennem azokat a szép, eltemetett éveket…de mi ketten azért értjük az értéküket!
Millió csók, sok sok szeretettel, fiad
Ádi
* * *
Diószeghy Ádám: „…a bennünket összekötő vérkötelék…”
In memoriam Domahidy Miklós
(1922. január 6. – 2008. november 21.)
Ég veled, Miklóskám, Isten áldjon! Hosszú, ragyogó utazásod ezennel véget ért. Nem lehet azt mondani, hogy burokban éltél volna, eseménytelen, unalmas életet. Bár csak távoli, ámde szerető rokonod vagyok, halálod mélyen átérzem. Hogy miért érint ilyen nagyon távozásod, lelkem mélyére kellene leásnom. Életünk során, ha jól számolom, összesen talán, ha harminc napot töltöttünk együtt. Az elmúlt ötven év alatt legfeljebb tíz alkalommal láttalak. Mégis úgy érzem, mintha a bátyám lettél volna. Talán azért, mert valódi báty (vagy ami azt illeti, testvér) híján kétségbeesetten vágytam arra, hogy valaki betöltse e szerepet. Amit mintha rád szabtak volna. Azt hiszem, ennek részben oka, hogy annyira Domahidy voltál, családomnak az az ága, melyet mindig is rajongva tiszteltem. Másrészt mert gyökereink ugyanabba a különleges és egyedülálló anyaföldbe mélyedtek, Szatmár földjébe, és mindabba, amit e szó jelent. Igaz, egyikünk se töltötte itt életének túl nagy részét: te a Gulágon, Franciaország és Svájc vidékein, szőlősbirtokokon és más tájakon, én Amerikában, a vietnámi háborúban, és most, újabban, szülőföldünk, Pannónia (számomra) merőben új részén. Szatmár és mindaz, ami az emlékeimben él róla (és talán a te emlékeidben is), réges-rég a történelem homályába veszett. Persze ne feledkezzünk meg arról, hogy a világ hihetetlen változásokon ment keresztül, amióta Angyaloson gyerekeskedtünk. Sajnos e változások többsége nem tette jobb hellyé a világot.
Végezetül, azért is foglaltál el különleges helyet az életemben, mert igazán nem ismertelek. Mindig is a titokzatosság aurája lengett körül. Sokszor éreztem úgy, hogy jobban szeretnélek ismerni, érteni téged, tisztábban látni a lelkedbe. Megtehettem volna? Kétlem. Vajon éltek olyanok a föld kerekén, akik jobban ismertek téged? Majdhogynem áthatolhatatlan védőpajzsot vontál magad köré. No nem azért, mert a lelked rideg, érzéketlen lett volna, hanem mert…. Isten tudja, miért. Talán magad sem tudtad igazán. A misztikum, hogy ismerni akarlak, de nem vagyok képes rá, életem fontos személyévé rajzolt. Már nem számít. Ha majd viszontlátjuk egymást, talán magyarázattal szolgálsz rá.
Néhány találkozásunkra mégis élénken emlékszem. Az elsőre 1956 elején került sor, amikor a családoddal ‒ ötéves Beatrice lányoddal is ‒ a Szentkirályi utcában éltél Budapesten, egy sarokra Rákóczi úti lakásunktól, ahol anyámmal éltünk. Anyámmal, ahogy akkoriban mondták, viziteltünk nálatok, a nappaliban ülve kávét iszogattunk és beszélgettünk. Egyikünk sem sejtette, mi fog történni annak az évnek a végén, és a világnak mely pontján kötünk ki.
A következő emlékem 1978-ból, drága anyám halálának évéből való. Kaliforniából küldtem táviratot neked, hogy közöljem veled a szomorú ‒ és némiképp váratlan ‒ hírt. Meleg, szívélyes válaszlevelet írtál, amit a mai napig, harminc év múltával is szeretettel őrzök. Szabadfordításban azt írtad, hogy „bár lakcímem változása miatt csak később jutott el hozzám e szomorú hír, fájdalmam ezzel együtt mélységes. Anyád halála veszteség mindannyiunk számára, akik ismertük, tiszteltük és szerettük őt. Örökre szívemben őrzöm csodálatos személyiségének és elképesztő belső erejének emlékét, mely számomra mindig is példaértékű marad. Táviratodat nem csupán az iránta érzett gyermeki szeretet, hanem a bennünket összekötő vérkötelék kivételes és csodálatra méltó bizonyítékaként őrzöm meg.”
Miklóst a kilencvenes évek elején láttam viszont Mont-sur-Rolle-ban. Miután ‒ merő véletlenségből ‒ elmentünk a háza mellett a kis utcában, ahol éltek, a visszapillantó tükörbe pillantva megláttam őt az utca közepén, szélesre tárt karral intett nekünk, hogy forduljunk vissza. Durván faragott asztaluknál vörösbort ittunk. „Nagy borhoz nagy pohár dukál!” ‒ ez volt a mottója. Dedikált példányokat ajándékozott nekem könyveiből. Mindet elolvastam, többször is. Szerettem írói stílusát. Amikor elbúcsúztunk egymástól, átölelt és azt mondta ‒ úgy, ahogy csak ő tudta ‒: „Áááááádikááám! Jó volt újra látni!”
Még egy találkozásunkat meg kell említenem. Amikor Alizzal megrendeztük a híres szőlőhegyi „Domahidy dzsembori” egy részét, az akkor még elég jó egészségnek örvendő Miklós is részt vett rajta, akárcsak a testvére, Andris. Az összejövetel végén a két testvér átölelte egymást a kocsikhoz vezető lépcső tetején. Mindketten tudták, többé nem látják egymást… legalábbis ebben az életben már nem. Igazuk volt. Akik tanúi voltak e pillanatnak, azoknak könnyek szöktek a szemébe. Soha nem felejtem el ezt a pillanatot. Viszontlátásra, Miklóskám, Isten áldjon!
* * *
Domahidy Miklós ismeretlen kézirataiból
Béla bácsi
Kinn forró augusztusi nap dörömbölt
behajtott ablaktábláid mögött,
de szobád hűvös, higgadt nyugalmára
két nehéz függöny éberen őrködött.
Széjjel nagy gondú, nehéz könyvek ültek
szekrényben, polcon, lócán, asztalon
és szétderengett szerte a szobában
valami védett, érett nyugalom.
Itt beszéltük meg a másnapi szántást
s hogy cséplésnél hogy ereszt a búza,
s az újsághírek rikoltozásának
itt méretett meg szavunkon a súlya,
és eltöprengtünk a világ kiáltó
szakadékán, melyből nincs kiút.
És láttuk botorkálni Európát,
mint behunyt szemű, vézna kisfiút.
A jövő véres, rémes, szörnyű képe
nyugodt szavadból közibünk csapott
s ijedten nézték felkomorló árnyát
a könyvszekrényből a klasszikusok.
Tisztán kimondtad osztályod felett és
magad fölött is az ítéletet,
hogy korhadt már a világ, a mi rendünk
s elpusztul, együtt pusztul el veled.
Majd legyintettél, fáradtan felálltál,
előkerested a pasziánszos kártyát
s az élet helyett, mely már-már lezajlott,
lested a lapok fogását, futását.
S azóta, látod, bús jövendölésed
mily kegyetlenül bevégeztetett!
Azóta eltemettük Európát
s azóta eltemettünk tégedet.
Itt ámult megbékült harmóniába
Aiskylos és a cséplőgép zaja.
Itt nyitott verseskötetekre szórta
hulló szirmát a sárga dália.
Apám
Ha egyszer végre indulok felétek
a vasúttól, a sugárúton át,
az első kilométerkő fülébe
belegyónom, hogy vannak még csodák.
Már fél-tavasz lesz. Néhány lomha hófolt
még ráteszi az útra a kezét,
de mellettük a tócsák már olyan mélyek,
amilyen magas odafönt az ég.
A tócsák mélyén fellegek rohannak
égen cikázó társaik felé.
pár késő-vendég hófoltból csobogva
csurog az árkok gyomrába a lé.
Az út két szélén sírnak az akácok,
mert kopárok még és mezítelenek
De susmotolva, pisszegő titokban
már rügyeikre kúszik a meleg.
A girbe-gurba, kopár akác-ágak
mintha betűkként ülnének a fán.
S az ág-betűkből az úton kirakva
nevedet látom mindenütt, apám.
Anyám
Dermedt léptekkel mérem majd az utcád
arcom elnyűtt lesz, mint egy régi ének,
de a küszöbnek megdobban a szíve
ha majd az ajtón csendesen belépek.
A kilincs kezet fog fagyos kezemmel
a lépcsők halkan jó estét kívánnak.
ha holnap este meg kellene halnom,
előbb még – bárhogy – ott lennék tenálad.
Anyám, hisz te láttál elsőnek engem
s bölcsőmbe súgtad, hogy reám csodás,
boldog jövő vár – hát feleletképpen
úgy helyes, hogy most szívembe láss.
Anyám, a szenvedés torkomra forrt már,
a fejem dermedt vágyaktól nehéz,
szívemet kínnal úgy teli raktam, hogy
sír szánalmában, aki belenéz –
Te hősnek szántál s tán világverőnek
életem eltűnt, finnyás hajnalán.
Ezért az undok, megcsúfolt jövőmért
számot kell egyszer adnod még, anyám.
Nem hibáztatlak, hogy világra szültél
s így te okoztad szenvedésemet,
de bármi érjen, egyszer eléd tárom
még ezt a semmit-érő életet.
Dermedt kezével megdermedt hitéből
csomagot így ad néked a fiad.
Fogadd, anyám, el s köszönd meg ha bírod,
ezt a borzalmas ajándékomat.
Égen és földön nincs más asszonyszív, mely
viselni bírná s merné terhemet.
Meggyötört vagyok, fásult, elcsigázott,
de mindenestül a te gyermeked.
Karácsony este sírt fel ez belőlem,
miközben orrom fehérré fagyott.
Bocsáss anyám, meg. Fájt mindezt leírni,
fáj rágondolni s úgy fáj, hogy vagyok.
Hazafelé
Kattog a kerék alattam.
Hát megéltem! Nem rakattam
testem fölé itt sírdombot
s most kábultan azt kívánom:
legyek majd a túlvilágon,
mint ezen most, olyan boldog.
Elfelejtem, ezt dobolja,
a kerék is, minden kínom.
Pontot teszek rossz napokra,
vad napokra, csúf napokra,
elfelejtem sok bukásom,
utam száz alázat-hídon,
hajló-görbedő derékon,
terét vesztett tántorgásom,
elfelejtem, minden áron.
És most mégis csapzott fejem,
cserzett karom égre tárom:
– Uram, külön te se én se! –
– Nem győzhettünk semmi áron! –
– Uramisten, csak mi ketten! –
Ez a végső, önfeledten
tollba buggyant imádságom.
Aki megszánt, már ne szánjon.
Aki féltett, már ne féltsen.
Csókoljon az élet szájon,
túl vagyok már a nagy Vámon
s benne Isten tenyerében.
Rémuralom
Egymáson van a szeme mindnek,
ahogy ordítoznak: feszítsd meg!
Parázzsal telt, forró fejek.
Krisztusokat és latrokat
ők megfeszítenek.
Nem bűnért
s nem erényükért
hullanak, akik hullanak,
csak mert láttatni kell a vért.
S ha már nem lesz több áldozat:
tízezrek néhány vérbírája
a kést saját torkába vágja
a vér utáni vágy miatt.
Illusztráció: Domahidy Miklós (nava.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
