Gyenge István: G-moll ballada
Harminc év múlva újraélni egy hajdan-volt szerelmet nem természetes dolog. Ám ha az ember a tetteit vizsgálja, elég gyakran akadhat olyasmire, ami egyáltalán nem logikus, esetleg érthetetlen is. S ha hozzávesszük, hogy szinte minden ember őrizget a lelke mélyén megkopott titkokat, régi álmokat, melyeket időnként továbbálmodik, vagy netán vétkeket, melyekre nincs, aki megbocsátást adjon, nos, ha mindezt beismerjük, már nem is tűnik olyan furcsának, hogy egy napon vonatra szálltam.
Nem búcsúztam el senkitől, nem is igen lett volna kitől. A válás után lassan elkoptak mellőlem a barátok, ismerősök. A gyerekek fényképét pedig állandóan a tárcámban hordtam.
Az expressz órákon át robog velem az aranyló kora-őszben, keresztül az alföldi tájon. Milyen régóta vártam már, hogy viszontláthassam ezeket a legelőket, fekete-fehér foltos tehénkéivel, elszórt tanyáival, álmosan hajladozó gyümölcsfáival. Vakáció-hangulat tölt el, olyan érzés, melyről azt hittem, már régen elfelejtettem.
A statisztikai évkönyv szerint fél életemet leéltem, volt egy házasságom – nem jobb és nem rosszabb, mint a házasságok általában –, és végeztem a munkámat, mint annyian. Vagyunk néhány millióan, akik ennél többet nemigen mondhatnak el magukról, én mégis úgy éreztem, szerencsés vagyok. Egy emléket hordtam magamba zárva, megmentve a hétköznapoktól, egy emléket, amely talán segít leélni az életem másik felét. Dekadens gondolkodás, tudom, de egy idő után az emberből kikopik a konkvisztádor-szellem.
Most hát itt állok Varsó legforgalmasabb pontján, a Marszalkowska és a Jerozolimskie sarkán, és azon töprengek, érdemes-e valamiféle tervet készítenem erre a néhány napra. Úgy érkeztem ide, hogy senki sem hívott, bár egy pillanatig sem éreztem magam hívatlan vendégnek. A város, tudtam, mindig szívesen fogad mint régi ismerőst, de az emberek, akiket itt valaha ismertem és szerettem, nos, az emberekben már nem voltam olyan bizonyos. Lehet, hogy túl szigorú voltam magamhoz, de hát egy idő óta már csak saját mércémmel tudtam mérni.
Maradok hát a jól ismert utcáknál, a hangulatos tereknél. Legyen ez a látogatás egy régi barát visszarévedése. Nem keresem fel az ismerősöket, végül is nem ezért jöttem. Magammal akarok tisztázni egy régi történetet, s abban az én szerepemet‚ helyesebben felelősségemet. Persze megtehetném, hogy felhívom Wandát, s akkor elég lenne egy pillanat, hogy választ kapjak a kétségeimre. Az az igazság, hogy ezt a kézenfekvő megoldást makacsul elhessegettem, talán az esetleges kudarc lehetősége miatt. Inkább arra vállalkoztam, hogy egymagam keresek feloldást a bennem hosszú évek óta élő feszültségre, s reméltem, meg is találom.
Kószálok majd a folyó partján, bekukkantok az ismerős kávéházakba, hagyom, hogy magába olvasszon a város. Magát Varsót hívom segítségül s benne, ha szerencsém van, fellelem egykori önmagamat.
Mit mondhat az ember egy városról, ahol valamikor, sok évvel ezelőtt boldog volt? Bármit is mond, úgy érzi, túl kevés, és a szavak nem fejezik ki azt, ami pedig bizonyára ott bújik mögöttük.
Nézz ki az ablakon, mondta egyszer festő barátom, csak öt percig nézd az utcát. Észre fogod venni, hogy percenként változik a fény, és változtatja a színek tónusát. Megragadhatod-e így a pillanat képét? Ezt mondta a festő, aki pedig – milyen egyszerű – színekkel ad vissza színeket. De mit tegyek én, amikor szavakkal kellene visszaadnom hangulatokat, érzéseket, a maguk színekhez hasonló sokféle tónusában? Valószínűleg éppen emiatt bennem az emlékek kapcsán dallamok keltek, s a dallamok pontosan kifejezték mindazt, amit éreztem. Bizonyára ez is Wanda hatása volt, mint sok minden, amiről csak én tudtam, hogy neki köszönhetem. Sohasem akartam tagadni, milyen hatással volt egész életemre, s hogy itt vagyok, bizonyítéknak is elég. Szinte észrevétlenül átalakította gondolkodásomat, amikor azonban ez nyilvánvalóvá vált előttem, már nem találkoztam vele többé.
Huszonévesen az ember egyszerűen elfogad dolgokat, tudomásul veszi a vonzásokat és taszításokat, s eszerint rendezi be az életét. Az idő nem játszik túlságosan nagy szerepet ebben a korban, a döntések tragikumát pedig elfedik a lehetőségek és a távoli remények. Választásainkban tapasztalás híján az ösztöneinkre hagyatkozunk, kicsit úgy, mint ősszel a költöző madarak. Ilyen önkéntelen szimpátia sodort engem is Wanda mellé, s igazán nem rajtunk múlott‚ hogy akarjuk-e vagy sem ezt az egészet. Nem vagyok fatalista, csupán azt bizonygatom, mennyire akaratunkon kívül esik életünk egynémely választása.
Az életünk, s benne szerelmeink mindannyiunk számára egyetlen és megismételhetetlen, ezért hát a maga szerelmében mindenki Rómeó és Júlia. Van, aki ráébred erre, ha kellően érzékeny lélekkel éli az életét, s a történések kitörölhetetlen nyomot égetnek beléje. És miközben egyre inkább megtelik a felhalmozódó emlékekkel, furcsamód ugyanakkor szét is oszlik közöttük. Így hagyjuk szerteszét szívünk darabkáit életünk állomásain, s egy idő után képtelenek vagyunk csak úgy közömbösen menni el mellettük.
Az emberek nagy többsége persze úgy gondolja, hogy a megállapodott komolyság velejárója elfelejteni, tagadni tettekben és gondolatokban egyaránt a hajdani fiatalságot‚ öntudatlan botlásaival‚ visszahozhatatlan döntéseivel együtt. Úgy érzik, felnőtt életüknek mentségül kell szolgálnia a régi tévedésekre, és el is fogadják a mentségeket. Csak én nem tudtam felmenteni magam azért, amit Wanda és önmagam ellen tettem.
* * *
A csengetésre szinte azonnal kinyílt az ajtó, s egy szőke lány nézett rám kérdőn. Janek barátja vagyok, mondtam, mire bólintott és behúzott az előszobába. Pergő nyelven hadart valamit, amiből csak annyit értettem, hogy tudja, ki vagyok.
A szobában zene szólt, többen táncoltak, a levegőben vodka-íz és füst terjengett. Janek odaintegetett az egyik sarokból, amolyan érezd-magad-otthon mozdulattal. Mondott is valamit, de a zajban egy szavát sem értettem.
– Beszél itt valaki franciául? – fogtam meg a szőke karját.
– Majd meglátjuk…– vonta fel a vállát, és átment a másik szobába.
Álldogáltam, bámultam a festményeket a falon, valaki kezembe nyomott egy poharat. A festmények jók voltak, bár kivétel nélkül modernek, s így nemigen illettek az ódon bútorokhoz. A másik szobába nyíló kétszárnyú ajtón át idelátszott egy üveges könyvszekrény. Éppen elindultam arrafelé, amikor valaki megérintette a vállam.
– Te keresel itt franciául beszélőt?
Karcsú, barna lány volt, egy mulatságos keménykalappal a fején.
Azóta sokszor felidéztem magamban ezt a képet, ahogy állok Zosiáék lakásában a tálaló mellett, és egyszer csak megjelenik Wanda, fején a fekete kalappal. Nem találtam szépnek, első látásra még csak érdekesnek sem. Azt hiszem, meg sem néztem igazán, úgy értem, ahogy az ember megnéz egy nőt. A kalapot bámultam, ami furcsamód jól állt neki.
– Ouí. Franciául jobban beszélek‚ mint lengyelül. Azazhogy lengyelül csak nagyon keveset tudok.
– Je m’appelle Wanda Lewandowska – nyújtotta a kezét.
Én is bemutatkoztam.
– A kalap hozzád tartozik?
– Pillanatnyilag. Ez amolyan ereklyeféle itt.
Láthatóan nem tudott mit kezdeni velem, s ez meg is érződött a társalgásunkon.
– Egyetemista vagy? – kérdezte, de közben másfelé nézett.
– Nem, nem. Komputer-kurzus a NOT-ban.
–Akkor Janek kollégája vagy, nem?
– De igen. És te mivel foglalkozol?
Olyan fiatal volt, hogy gimnazistának néztem.
– Konzervatóriumba járok, zongora szakra. Szereted a zenét? Úgy értem, a komoly zenét.
– Azt hiszem, nem nagyon értek hozzá.
– Aha. De táncolni csak tudsz?
Amikor hetekkel később beszélgettünk erről az estéről, nevetve mondta, mennyire bosszantotta, hogy ott kellett hagynia a társaságot, mert Zosia neki osztotta ki az ismeretlen vendéget.
Tánc közben lengyeles franciasággal bemutatta a többieket – később mindannyian közös barátaink lettek –, beszélt Zosiáról, akinek itt Varsóban haltak meg a szülei a felkelés alatt, s őt magát a nagynénje menekítette falura. Ott is nevelkedett.
Hozzászoktam már ezekhez a történetekhez, így nem azt találtam furcsának, hogy itt annyi mindenkinek van kapcsolata egy régvolt háborúval. Hanem az, hogy ez a kapcsolat milyen élő, meglepett. Hogy ennyi év után szükségesnek tartják felemlegetni a gettólázadást, a felkelést, mindazt, amit máshol már csak az iskolában tanítanak. Furcsának találtam, s ugyanakkor nagyon emberinek.
Emlékszem, egy alkalommal Wanda vett egy kis virágcsokrot – ilyen csokrok egyedül itt kaphatók, árulják őket aluljáróban, utcasarkon, pályaudvaron, mindenütt –, végigcipelt a fél városon, anélkül, hogy egy szóval is mondta volna, hová megyünk. Végül az egyik utcában megállt egy márványtábla előtt. A csokrot a falon függő kis ampolnába tette, én pedig a feliratot böngésztem.
”Itt gyilkoltak meg a német fasiszták…”
Kérdőn néztem rá.
– Itt halt meg az apám…
Később, akkor már egy másik utcában jártunk, belém karolt és halk hangon magyarázni kezdett.
Ezer és ezer embernek egyszerűen nincs temetője Varsóban. A németek százakat tereltek össze, itt egy csoportot, ott egy másikat, és legéppuskázták őket megtorlásul a partizánakciókért. A halottakat azután teherautóra dobálták, és elvitték valahová a városon kívülre. Másokat a romok temettek maguk alá, amikor elpusztult a város. Csak emlékük van, sírjuk nincs.
– S az apád?
– Kenyérért indult el otthonról, akkoriban tejet már egyáltalán nem lehetett kapni. Én féléves voltam…
Emlékszem, akkor ott átöleltem a vállát, mintha védelmezni akarnám, mintha meg tudnám védeni az eljövendő háborúktól, vagy tudom is én, mitől.
Mindez azonban jóval később történt, mint az az első vodka-ízű, zajos este. Tánc közben kissé hozzám dőlt, s miközben a munkámról kérdezgetett, észrevettem, milyen különös zöldesszürke a szeme.
– Hol tanultál meg ilyen jól franciául?
– Ó, ez nálunk családi hagyomány. A nagyapám enyhén gallomán lehetett. Otthon mindenki beszélt franciául.
– Miért, mi volt a nagyapád?
– Zeneiskolai tanár, és az apám is az volt.
– Akkor a zene is családi hagyomány?
– Igen.
– Tiszteljük meg hát egy pohárkával a családi hagyományokat.
Napokkal később, az egyik előadás szünetében kérdezgetni kezdtem Janeket.
– Andrzej – fenyegetett meg –, vigyázz Wandával, ő Zosia védence, és Zosiával nem tanácsos szembekerülni. Wanda egyébként egyedül él az édesanyjával, és Zosia úgy gondolja, vigyáznia kell rá. Eddig még minden fiút elüldözött mellőle.
– Ugyan, hiszen csak egyszer beszéltem vele, ott nálatok.
– Hohó, barátom! De te már a következő beszélgetésen töröd a fejed, nem igaz?
Mit tagadjam, valóban ez járt az eszemben. Egy hét telt el Janek születésnapi házibulija óta, s csak nem ment ki a fejemből a kis zongoristalány. Mert az ember nagyon egyedül tudja ám magát érezni egy idegen városban. Esténként, hogy ne kelljen otthon ülnöm, a Nowy Swiat és a Jerozolimskie sarkán álló könyvklubba jártam, és egyhetes magyar újságokat olvastam. Wandában csupán a magány elkerülésének lehetőségét láttam. A kislány ugyan elég üvegházi benyomást keltett, de hát az én helyzetemben az ember nemigen válogathat, gondoltam. Ha találkoztam is olykor lányokkal, azok főleg az enyémhez hasonló tanfolyamokra jártak, a velük folytatott beszélgetés többnyire szánalmas dadogásba fulladt. Lengyelül csak a szakmai nyelvből ragadt rám egy kevés, és néhány egyszerű mondat a hétköznapi életből. Wandával viszont mindenről beszélgethetek, hiszen jobban tud franciául, mint én. Hogy Zosiának mi lesz a véleménye, az egyszerűen nem érdekelt. Janek már most olyan, mint egy papucsférj, gondoltam, túl nagy jelentőséget tulajdonít a menyasszonya szeszélyeinek. Zosia ide vagy oda, megkeresem Wandát.
– Janek‚ van telefonjuk?
– Hogy? Kiről beszélsz?
Éppen valamiféle memóriatesztről vitatkozott egy német fiúval.
– Wandáéknak. Van telefonjuk?
– Van, hogyne. Megtalálod a telefonkönyvben.
Délután, amint az előadások véget értek, felhívtam a számot. Wanda benn van az akadémián, csak este ér haza. Tanácstalanul álldogáltam, Janek már hazament, ki mondja most meg nekem, hol van a Zeneakadémia? Hát persze, a telefonkönyv, abban benne kell lennie.
Fél óra múlva már ott sétáltam a széles folyosón a zeneterem előtt és vártam, hogy befejeződjék a zongoraóra.
– Szevasz. Engem vársz?
– Hazakísérhetlek?
– Igyunk meg egy teát a Gongban, egészen átfagyott a kezem. Nem fűtik rendesen ezt a termet.
Igazán nem látszott meglepettnek, hogy itt lát. Mintha természetes volna, hogy felkutattam, hol találom.
Ittuk a teát és semmiségekről beszélgettünk. Mindezt olyan magától értetődően, amit egy héttel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni. Nem tagadom, volt bennem egy kis szorongás idefelé jövet, mert nem lehettem biztos benne, vajon akar-e találkozni velem. Most azonban láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését. Meséltem neki apám rózsáiról, a gyerekkoromról egy ma már nem is létező utcában, és elképzeltem, milyen lehetett ő maga kislánykorában.
– Fogszabályozót hordtam, és a mama két varkocsba fonta a hajam. Azt hiszem, csúnya kislány lehettem.
– És gondolom, már akkor is zongoraórákra jártál…
– Igen. Hatéves voltam, amikor Mama beíratott a zeneiskolába.
Amint azóta már sokszor végiggondoltam, valóban semmi mást nem akartam, mint beszélgetni vele. Megszabadulni attól a milliók közti magánytól, amit egy idegen nagyvárosban érez az ember, ahol senkije sincs. Valószínűleg Wanda is elég magányos lehetett, a családja, ami tulajdonképpen az édesanyjából állt, no meg az érdeklődése nem biztosított nagy társaságot. Az, hogy végül is nem csupán beszélgetőpartnerek maradtunk, jórészt nem rajtunk múlott. A körülmények hajtottak bennünket egymás felé, s mi egyszerűen csak elfogadtuk azt, amit a másik felajánlott.
– Ittál már mentateát?
– Nem, még nem.
– Mama megszállottja a gyógyteáknak, vagy egy tucatot tart otthon. Szerinte ez a hosszú élet titka.
– A menta is?
– Bizonyára. Nekem mindenesetre egyik kedvenc teám.
Apró titkai az életnek. A feleségem sosem tudta megérteni, miért szeretem annyira a menta ízt. Igaz, nem is igen próbáltam megmagyarázni neki. Így azután elkönyvelte a velem kapcsolatos értelmetlenségek közé, mint a magányos sétáimat, vagy mániámat, mellyel minden lengyel vonatkozást gyűjtöttem. Ezért egy idő után senkinek sem tűnt fel, hogy olykor borsmentáért a fél várost bejártam. Az ember néha megdöbbentően ragaszkodik egy-egy régi hangulat visszfényéhez.
Késő estig beszélgettünk a kicsinyke asztal mellett, már a harmadik teát ittuk, s azon tűnődtem, hogy is nem vettem észre előszörre, milyen szép ez a lány. És megbeszéltük, hogy másnap is találkozunk, és azután is, minden nap. Jó volt érezni, hogy van valaki ebben a másnyelvű városban, akinek számítok, aki vár, és akire én is gondolhatok.
Ettől kezdve időm a tanfolyam és Wanda között oszlott meg. Az előadások és gyakorlatok szinte az egész napomat kitöltötték, csupán az esték maradtak. És persze a hétvégék. S miközben Wanda keresztül-kasul bejárta velem az óriási várost és környékét, lengyelül kezdett tanítani.
– Mégiscsak rettenetes, hogy nem tudsz elolvasni egy újságcikket, nem érted, mit mondanak a rádióban és fogalmad sincs, mit hirdetnek a plakátok!
– Gondolod, ha egy-kétszáz igét meg főnevet megtanulok, majd megértem, hogyan szidja a házmester a szomszéd kutyáját?
– Nem. De legalább a boltban, meg az utcán nem kell kézzel-lábbal magyaráznod.
Ezenkívül fejébe vette, hogy elkezdi zenei nevelésemet is, és ezt olyan kedves erőszakossággal tette, hogy igazán nem lehetett haragudni rá.
– Látod, erről neked tudni kellene, hiszen Kodály mondta, hogy lehet ugyan zene nélkül élni, de kérdés, érdemes-e?
Hogy szeretem, és bizonyos fokig értem a zenét, nagyrészt Wandának köszönhetem. Bizonyára örülne, ha tudná ezt rólam.
* * *
A Lazienki-park egyik padján ülve hallgattuk a hagyományos vasárnapi hangversenyt. A déli nap már simogató-melegen sütött. Wanda belém karolt, és kicsit hozzám dőlt a vállával. Szemét lehunyva, arcát a nap felé fordította.
– Chopint nem lehet nem szeretni… – suttogta.
Bizonyára igaza van, gondoltam, velem mindenesetre ő szerettette meg. Magam is úgy éreztem, hogy ez a zene maga a varsói szél, a Visztula szelíd hömpölygése, búzamezők hajladozása, lenszőke lányok éneke, s bizonyára még egy csomó, ennél sokkal tudományosabb és szakszerűbb dolog, amikről persze tudomásom sem volt.
Egymást átölelve ültünk szótlanul, hagytuk, hogy a zene átömöljön rajtunk. Csak ujjaink beszéltek, ahogy gyengéden becézték egymást.
Ha jól emlékszem, sosem vallottunk egymásnak szerelmet. Valahogy nem volt rá szükség. A szavak helyett vallottak a mozdulataink, a szemünk, az ajkunk. De hogyan is lehetne elmondani egy örömben fürdő simogatást, vagy szavakba foglalni két vágyakozón szétnyíló ajkat?
– Nem vagy még éhes?
A koncertnek már vége volt, rajtunk kívül alig ült valaki a tó partján.
– Ó, Boze! – ugrott fel hirtelen. – Mama vár bennünket ebédre!
Agneszka mama ötven körüli, halk szavú asszony volt. Egy fordítóirodánál dolgozott, kitűnően beszélt németül és franciául. Lehet, hogy engem illetően felmerültek benne bizonyos kérdések, melyeket azonban sohasem tett fel.
– Mama mindent ért – mondta Wanda, amikor puhatolózni kezdtem.
– Hogyhogy mindent?
– A nők sok mindent megértenek szavak nélkül is.
– De hát csak szóba kerül olykor…
– Igen. De ez az én dolgom. Csak az enyém.
Ettől kezdve nem kérdeztem őt többé, akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kettőnk dolga nem csupán egy tavaszi kaland. Wanda baráti körében tudomásul vették, hogy összetartozunk, s a maga módján mindenki kicsit ápolgatta is ezt a szerelmet. Szerették Wandát, s miatta talán egy kicsit engem is.
Az egyik este – aznap éppen nem találkoztunk – megszólalt a telefon.
– Slucham…
– Andrzej ? Mit csinálsz?
– Hiszen tudod! Tanulok, holnap vizsgám lesz.
– És kibírod, hogy holnap estig ne láss?! Nem, ne is válaszolj! Tudom, hogy kibírod, azt is kibírnád…
– …de Wanda, ez azért…
– Várj! Még nem fejeztem be! Szóval, én nem bírom ki, és neked sem árt egy félórai pihenés. Ezért hát tedd félre az érthetetlen gépeidről szóló jegyzeteidet, mert negyedóra múlva ott vagyok. Várj egy kicsit…
Valakivel váltott néhány szót.
–…Mama azt mondja, hogy lehetetlen alak vagyok, és nem szabadna zavarnom téged, de Mama már régen volt húszéves, és nem emlékszik, milyen az, amikor az ember… szóval megyek.
És mielőtt még letenném a kagylót:
– Andrzej, le tudnál jönni a buszmegállóba? Szereztem neked valamit, de kicsit nehéz…
Haja a sapka alá gyűrve, két kezében valamiféle dobozok, ahogy leszáll a buszról. Két tenyerembe veszem keskeny kis arcát, és a nem várt találkozás örömével csókolom.
– Így kihasználni egy védtelen nő helyzetét! – ugrat, amikor végre szóhoz jut, hóna alatt egyensúlyozva a csomagokat.
– Bocsánat‚ hölgyem, összetévesztettem valakivel.
– Nem baj, no, most már ne is keresgéljen tovább, uram! – nevet rám, és újra nyújtja az ajkát.
– Nem félsz, hogy rossz híred kel?
– Te gazember! Hát nem te kezdted? Ezek vagytok ti, férfiak! Játszotok a tűzzel, s amikor kiüt a tűzvész, nem tudtok vele mit kezdeni.
– Ilyen súlyos az eset?
– Utálatos vagy! Töröm itt magam éjnek idején, te pedig… megyek is vissza a mamához…
Gyerekes, megmosolyognivaló játék, de ha jól odafigyel az ember, sokszor kegyetlenül komoly dolgok lapulnak az ártatlan cukormáz alatt.
Fenn a kis cselédszobában azután kibontjuk az ormótlan dobozokat.
– Megkértem Baskát, adja kölcsön, neki úgyis van egy rádióba épített lemezjátszója. És hoztam néhány lemezt is az enyéimből.
– Kedves tőled, igazán nem kellett volna…
– Hogyhogy nem? Vedd tudomásul, nemcsak idétlen számolómasinák vannak a világon. A zenei műveltséged amúgy is meglehetősen csapnivaló.
– Pedig én már azt hittem…
Imádta a zenét, és nem tudta elképzelni, hogy egy szép dallam bárkit is hidegen hagyjon. Estéket töltöttünk azzal, hogy hevertünk az ágyon, szürcsöltük a forró teát, és közben Vivaldit, Mozartot, Haydnt hallgattunk. Volt, amit első hallásra megszerettem, de abból sem csináltam titkot, ha valami végképp nem tetszett. Ilyenkor aztán türelmesen magyarázni kezdett, hátha kiérzem a dallamból mindazt, amit ő.
– Figyeld az oboát, ahogy a fuvolával beszélget. És jönnek a vonósok, kibontják a témát, szélesen, vidáman…
Már rég elkoptak azok a lemezek, amiket Wandával az elutazásom előtti napokban vásároltam. Harminc év nagy idő. De még mindig megvannak az egyik szekrényem mélyén, mert egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy nem tudok, és nem is akarok megszabadulni az életemnek attól a darabkájától, amit vele töltöttem. Jó ez vagy rossz, máig sem tudtam eldönteni. Van, aki festményeket gyűjt, van, aki bélyeget, vagy gyufacímkét. Nekem, úgy látszik, ez a mániám. Hiábavalóság, mondhatja bárki, de mennyivel értékesebb a többi hiábavalóság?
És búcsúzásnál minden este a megszokott kérdés.
– Holnap hol..?
Ujját gyerekesen a szájába kapja, szinte látom, ahogy végigpergeti magában a másnapot.
Az Akadémián, a könyvklubban, a Szent Kereszt templomban, Chopin szíve alatt, a sellőnél az Óvárosban, vagy a Visztula-parton, vagy csak egyszerűen:
– Nem tudom, majd hívlak…
Nem számoljuk a napokat, mintha ez a tavasz örökké tartana, valójában pedig nem merek belegondolni, hogy ez az öröklét igen-igen rövidre szabott.
* * *
Aznap a szokottnál is csípősebb szél fújt, mintha visszajött volna a tél. A Szászkert fáinak még csupasz ágai fázósan zörögtek, nem volt kedvünk sétálni.
– Gyere, megmelegszünk nálunk. Mama főz egy jó teát, és hallgatunk néhány lemezt.
– Nem kell visszamenned?
Újabban néha ellógott az előadásairól, hogy találkozzunk.
– Ó, zenetörténetből mindig jó voltam, és pillanatnyilag jobban érdekel egy bizonyos Monsieur Andrzej, mint az orosz klasszikusok.
És szokása szerint beletúrt a hajamba.
A Mama azonban nem volt otthon, a konyhaasztalon hagyott papírszelet számomra olvashatatlan sorai mutatták, melyik barátnőnél tartják a délutáni bridzspartit.
– Tudod, a Mama imád bridzselni, és semmi sem lehet olyan fontos, hogy amiatt elmulassza ezeket a szerda délutánokat. Ez az egyetlen szórakozása, és én örülök, hogy ilyenkor kicsit kimozdul itthonról.
– De te tudtad, hogy a Mama nem lesz itthon, ugye? Már ott az utcán tudtad.
– Talán igen – mosolyog –, de a teát én is el tudom készíteni.
– Olyan fontos most az a tea?
A szája hűvös, mint a márciusi szél, s a válla picit megremeg, azután kibújik az ölelésemből.
– Igenis fontos. Ti férfiak sosem törődtök eléggé a részletekkel. Menj, és keress valami délután-zenét.
Külön kategóriái voltak a zenére. Volt álmos-zene, ami szerinte a vasárnap reggeli nyújtózkodáshoz illett, azután nagymama-zene, habos kávéval és kuglóffal, és volt jaj-de-jól-érzem-magam-zene, meg még ki tudja, hányféle. Sosem tudtam eldönteni, hogy túlságosan bonyolult lélek-e, vagy éppenséggel nagyon is egyszerű, ezekkel a gyerekesnek tűnő meghatározásokkal. Nekem mindenesetre nagyon tetszett, mint egy idő óta minden, ami Wandához tartozott.
No, lássuk csak, milyen lehet a Wanda-féle délutáni zene. Liszt, Csajkovszkij nem, Brahms talán túl ünnepélyes. Vivaldi? Igen, Vivaldi jó lesz.
Ülünk a széles heverőn, szürcsöljük a forró herbátát. Wanda lerúgja a cipőjét, lábát maga alá húzza, és vállával hozzám dől. Fejét ide-oda ingatja a zene ütemére. Befészkeli magát az ölembe, és szemét lehunyva alig hallhatóan dúdolja a hegedű szólamát.
– Jó lenne így üldögélni, és zenét hallgatni, amíg megöregszünk.
– Azt hiszem, nagyon sok egyebet is kell még addig tennünk…
– Például mit?
– Hát, mindenfélét. Szétnézni a világban, felépíteni egy-két erőművet és alumínium kohót, felmászni az Everestre, és felnevelni néhány haszontalan kölyköt.
– Te nem fogsz erőművet építeni, és az Everestre sem te mászol fel…
– No, igen. Körülbelül negyven éven át naponta bejárok valahová, ahol lesz egy íróasztalom, és reggeltől délután ötig afölött görnyedek.
– És ez olyan nagyon-nagyon fontos?
– Nem tudom. Mindenki ezt csinálja, és azt hisszük, hogy nem is lehet másként.
– De te, te sem tudod, hogyan kellene?
– Azt hiszem, az embernek az kell, hogy érezze, hasznos, amit csinál.
– Igen, lehetséges. Erre még sosem gondoltam. Tudod, én csak zongorázom és nem valószínű, hogy valaha máshoz is fogok érteni.
Simogatom a haját, a vállát, és egyszerre csak érzem a hűvös és nedves ajkat.
A vonósok tuttijába belekongat a szomszéd szobában álló falióra.
– Most más zene kell. Majd én megkeresem, addig nyisd ki jobban a radiátort, fázom.
A szobában már csak árnyékok látszanak, az utcán most gyúlnak ki a lámpák. Tompán hallatszik lentről egy autóbusz dübörgése. Amint csend lesz, halk zongorafutamot hallok.
– Adj most egy kis gint, és még egy csésze teát.
Az ital felét nekem nyújtja. A szesz kellemesen bizsergeti a nyelvem. Nyakam köré fonja a karját, s most veszem csak észre, hogy a vékony takarón kívül nincs rajta más.
– Ma petite… édes kicsikém…
Lassú, érzelmes dallam hullámzik. Emelkedik, remegve megpihen a magasban, majd aláhull, mintha valami tétova emlék burkából bontana ki egy csodálatos valóságot. Azután kemény, dinamikus akkordok jönnek, tiszták, mint a józanság, és egy kicsit kegyetlenek.
– Ó, Andrzej…
Csókolom a szemét‚ félig nyílt ajkát‚ nyakát‚ kislányos vállát. Zosiának nincs igaza. Nem kell jövő, csak egy kicsinyke múlt, amibe belegyökerezhetünk, és a jelen. A jelen könnye és nevetése, édese és keserűje.
A világ minden eddig volt szerelme bennem hullámzik, itt lüktet a halántékom mögött. Öntudatom felszíne alatt őrzöm Trisztán és Rómeó minden bűnét és erényét. Évezredek vágya szunnyad bennem, mint földmélyi drágakő, várva, hogy egy tündér érintésére napvilágra kerüljön.
Kezek becéző simogatása. Az érintés szentsége, ahogy életre kelti a vágyat. Titkok remegő gyűrűzése. Nincs már én, és nincs te, csak mi vagyunk, ketten egyek, csodába olvadva. Bíborszín felhők fakulnak opálosan izzó fehérbe. A pillanat megdermed, egy sóhaj fennakad a levegőben, a létezés síkjai egymásba csúsznak. Volt és lesz egyenlő most a jelennel.
Visszatér fülembe a dallam. A moll akkordok simogatón csobognak, mint a zuhatag félelmén túljutott folyó lusta hullámai, s végül szétfolynak, felszívódnak valahol a titokzatos mindenségben. Nem marad utánuk más, csak a csönd lüktetése.
– Mi volt ez? – kérdezem suttogva.
Mintha álomból nyitná a szemét.
– Mi ketten, meg a g-moll ballada.
– Chopin még itt is velünk van?
– Csak nem vagy féltékeny?
Hanyatt fekve bámulok a sűrű homályba.
– Nem. Azt hiszem, örülne, ha tudná, hogy kísérő zenéje volt a világ legszebb szerelmes délutánjának.
Mozdulatlanul fekszünk a takaró alatt. Bennünk és körülöttünk ott zsong az elmúlt percek csodája. Valami abból az örök titokból, ami ezer évek óta hajt egymás felé férfit és nőt.
– Hoznál nekem egy cigarettát?
Kibújik a takaró alól, tapogatva keresgél az asztalon. A beszűrődő fényben sötéten rajzolódnak ki testének körvonalai.
– Szép vagy…
– No hiszen! Vékony a karom, és túl kicsi a mellem. Talán a zongorázástól, ki tudja…
– Olyan vagy, mint egy Modigliani-festmény.
– Ez bók?
– Nem. Egyszerűen csak olyan vagy, mint egy Modigliani.
– De ez most jó vagy rossz? – csökönyösködik.
– Egyik sem. Miért fontos ez neked?
Megszívja a cigarettát, leül mellém, és a számba dugja.
– Nem szeretek hasonlítani senkihez. Én csak én vagyok, és nem is akarok más lenni. Néha éppen elég elvállalni azt az egyet, aki vagyunk.
– Nem valami biztatóan hangzik. Mintha elégedetlen lennél…
– Most nagyon-nagyon elégedett vagyok.
És odabújik hozzám. Gyerekesen vékony karjával átfogja a vállam.
– Zosia azt mondja, nem volna szabad találkoznunk. De hát Zosia nem ismer téged.
– Zosia szeret és vigyáz rád, azért mondja ezt. A maga szempontjából igaza is van.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– A jövődet félti – felelem félig-meddig kitérőn.
– Olyan messze van a jövő, te pedig itt vagy, és most vagy itt.
Kicsit később újra megszólal.
– Tudod, hogy Zosia minden fiút elriasztott mellőlem?
– Gyakran kellett közbelépnie?
Bosszankodva vonja fel a vállát.
– Egyformák vagytok ti mind. Miért akartok mindent tudni? Látod, én nem kérdeztem tőled ilyesmit. Nekem elég, hogy itt vagy nekem.
A hajamba markol, arcát gyengéden az enyémhez szorítja.
– Jegyezd meg, én veled születtem, nincs múltam. Akkor születtem, amikor rám néztél, és addig létezem, amíg velem vagy. Lehet, hogy élek még akkor is, ha már nem leszel mellettem, de az már egy másik Wanda lesz.
– Miért mondod ezt?
– Nem tudom. Ezt érzem, és azt akartam, hogy tudd.
Soha többé nem beszélt arról, mi lesz, ha elválunk. Én pedig nem hoztam szóba, mert valahányszor erre gondoltam, bűntudat lepett meg, és semmit sem utáltam jobban, mint a tehetetlen mentegetőzést.
– Meddig szokott tartani egy bridzsparti?
Kuncogó nevetéssel válaszol.
– Ne félj, lovagom, a kötélhágcsót már az ablakhoz készítettem.
– Félni nem félek, csak éppen nem szeretek másokat kellemetlen helyzetbe hozni.
Ujjai becézve simogatnak.
– Még van időnk.
– Akkor hallgassuk meg még egyszer Chopint.
Újra felhangzanak a tétova bevezető hangok, a szomorkodó akkordok. Hosszú barna fürtök hullnak az arcomra, és sötétbe borítanak. A gyöngyöző futamok ölelkeznek, szétválnak, majd ismét egymásba fonódnak. Játékos trillák kergetőznek, aztán mintha egy kislány ugrálna le, fél lábon egy hosszú-hosszú lépcsőn.
Testek játéka. Látómezőmet betölti két tágra nyitott szeme.
Bárcsak meg tudnám őrizni ezt a pillanatot a feledéstől!
* * *
Hirtelen kélt eső záporozik végig az utcán, és nyomában friss illatot hoz a szél. Az emberek összegombolják magukon a kabátot, nyakukat válluk közé húzzák és meggyorsítják a lépteiket. Esernyők gombái nyílnak végig az utca hosszában, s innen a lépcső magasából hullámzó kupolák végtelen sorának látszanak.
– Azt mondják, akkor esik, ha sokat csókolóznak – nevet rám Wanda.
– Nem látom az összefüggést…
– Ez egy népi hiedelem, nincs is összefüggés. Ne keresd állandóan a miérteket!
– Szeretem, ha a dolgok kerekek, mint az alma.
– És ha nem kerekek, akkor lekerekíted őket? Miért kell mindent a saját gondolkodásodhoz alakítanod?
– Mert csak így értem meg őket.
– Engem értesz? – kérdi hetykén.
– Téged szeretlek.
– Ez elég, hogy úgy gondold, értesz?
– Azt hiszem. Egyelőre legalábbis elég.
Önkéntelenül fordulunk be a sarkon a Gong vendéglő felé, mintha előre megbeszéltük volna. De hát a mentatea számomra már hagyomány.
– Különös város ez. Itt mindig fúj a szél?
– Varsó már csak ilyen.
– Huzatos város, és én nem szeretem a huzatot.
– Azért Varsót mégiscsak szereted.
– Igen. Velencét a bájáért, Prágát a hangulatáért, Varsót pedig miattad.
– Varsót önmagáért is lehet szeretni.
Halk tárgyilagossággal mondja ezt, cseppet sem rábeszélőn.
– Bizonyára rájövök erre magam is, de nekem most te vagy Varsó. És nem is kívánok többet.
– Biztos vagy ebben?
– Ugyan, ne bolondozz! Kívánhatnék még többet?
A hangja tűnődő, és nem néz rám, ahogy válaszol.
– Hát, neked kell tudnod, hogy kívánhatsz-e többet…
Mindig is sejtettem, hogy ott motoszkál benne a jövőnket faggató gondolat, ha szóval nem is mondja ki. Észrevettem ezt olykor elmélázó tekintetén, apró félrenézésein, de sosem volt merszem előhozakodni ezzel a témával. Nem is igen lett volna értelme, ezért hát másra tereltem a szót.
– Hogy mondják lengyelül „mon petit chou”?
– Ennek lengyelül semmi értelme.
– Akkor mondj te valamit, aminek van értelme.
– Igyunk egy wisniówkát, ilyen esős délutánon annak van a legtöbb értelme.
A meggylikőr valóban jólesett a párás hűvös után, s nem tudom, miért, de ez az édeskés ital az otthon melegét lopta a kispolgári berendezésű teázó távoli sarkába.
Néztem Wanda homlokán az esőtől csapzott hajfürtöt, és furcsamód úgy éreztem, mintha már régről ismerném ezt az arcot. Vajon milyen szemfényvesztés varázsolja az ember elé azt‚ ami a tudat racionális felszíne alatt tétova kívánságként húzódik meg?
– Szeretem a neved.
– Mit szeretsz rajta?
– Nem tudom. Tetszik. Szépnek találom.
Azzal a megszokott Wanda-mosollyal néz vissza rám.
– Köszönöm, ez kedves.
– Ismertem otthon egy Wandát. Régen volt, még gyermekkoromban. Már akkor tetszett nekem ez a név.
– És tudod, mit jelent?
– Nem, nem tudom. Bizonyára valami ködös skandináv eredete van.
– Wanduo egyszerűen vizet jelent litvánul.
– Elég prózai. Vizecske, Vizeske, most illik is hozzád.
Kisimítom arcából az ázott tincset.
– Amilyen prózai vagyok magam is, olyan a nevem. Valóban illik hozzám – és duzzogva felhúzza a vállát.
– Ugyan, csak nem haragszol meg ezért? Látod, a kezed már nem is haragszik – simogatom meg az ujjait. – Néhány év múlva ezek a kezek híresek lesznek. Senki sem fogja úgy játszani Chopint, ahogy te.
– Ohó! Hol vagyok én attól! – zárja ökölbe kezét a tenyerem öblében. – De azért csak simogasd, hátha többet ér, mint egy órai skálázás.
– Komolyan beszélek. Zosia is mondta…
– Igen, ti mindannyian tudjátok, olyan biztosan tudjátok azt, amit én még csak nem is sejthetek! Tudjátok ti, mi az, hogy művész?
Néztem szinte szenvedővé váló kis arcát. Nem, nem tudtam, mitől művész egy művész. Attól-e, hogy magát annak tartja, vagy maga is csodálkozik a munkáját övező dicsfényen. Én egyszerűen csak hallottam Wandát zongorázni. Nem tudta, hogy hallgatom, a Mama szájára szorított ujjal nyitott ajtót, hát csak leültem köszönés nélkül a pamlagra. Wanda háttal nekem a zongoránál, belefeledkezve a dallamba. Vékony ujjai hol simogatták, hol meg szenvedélyesen gyötörték a billentyűket. Karcsú kis alakja maga volt a zene. Együtt hullámzott, örült és bánkódott a dallammal, szinte eggyé vált vele. Sohasem éreztem még ennyire élőnek egy zenét.
Amikor befejezte és megfordult a széken, meg sem lepődött, hogy ott lát. Szeme és arca olyan volt, mint aki nagyon messziről jön vissza. Amit hallottam, elég volt hozzá, hogy elhiggyem az ismerősök véleményét.
– Te meg tudod állapítani, ki a művész? – kérdeztem vissza.
– Nem, nem hiszem. Az ember nemigen tud objektív ítéletet mondani ott, ahol az ízlésére, az érzelmeire hatnak.
– És nem is biztos, hogy szükség van objektív ítéletre.
– Valamiféle mérce mindenképp kell, de csupán a technika alapján veszélyes valakiről véleményt mondani. Persze most a zongoráról beszélek.
– De hát a technika, a munka, a gyakorlás nem tehet művésszé valakit?
– A tökéletesen végzett munka, a gyakorlás árán az ember lehet jó mester ebben a szakmában. A művésznek ennél többnek kell lennie…az a bizonyos isteni szikra…
– Az alkotás képessége?
– Igen. A teremtés képessége.
Fogalmam sem volt, milyen egy zongorista, amikor teremt. Nekem egyszerűen tetszett, ahogyan Wanda játszott. Olyan természetesnek tűnt minden, amit csinál, és magam sem vettem észre, hogyan font körbe a zenével. Megragadta a fantáziámat‚ s mivel – ahogy ő mondta – én vizuális típus vagyok, képeket varázsolt elém a dallamaival. Láttam a Szászkertben szaladgáló gyerekeket, az esőt, ahogy végigporzik a piactér kövezetén, s a Lazienki tavacskájában úszkáló hattyúkat. Sohasem gondoltam, hogy ennyi minden lehet a zene. Nem tudom, más hogyan hallgat zenét, egyáltalán hogyan kell zenét hallgatni, de mindabból, amit Wanda mesélt nekem a zongoráján, én a magam módján megtanultam. Azt hiszem a zene valamiféle katalizátor, ami felszabadítja bennünk az érzéseket, hozzásegít újraélni elmúlt dolgokat, megtalálni olyasmit, amit már régóta keresünk. És megtanít ráébredni a magunkban eltemetett titkokra.
– Azt hiszem, most már mennünk kell.
– És holnap?
– Gyere értem az akadémiára, jó?
– És azután?
– Azután megengedem, hogy vendégül láss a lakosztályodban – borzolja össze a hajam szokása szerint.
– Akkor hát holnap hatkor…
– Igen‚ holnap.
Puha ajka alig érinti az enyémet, és besiet a kapun. Várok, amíg cipőjének kopogása elhal a lépcsőházban, azután felhajtom a gallérom, s a feltámadó szélben elindulok a villamosmegálló felé.
* * *
Az előadásokról mindig loholva értem haza, ha Wanda nem telefonált napközben, remélve, hogy üzenetet hagyott a levélszekrényben. A villamos persze szokás szerint túl lassan döcög, szinte még meg sem áll, amikor én már leugrom. Át az aluljárón a keleti oldalra, a Marszalkowskán az első sarkon balra, s már látom is a házat. Fel a lépcsőn, nyitom a levélszekrényt. “Chopin szíve alatt várlak.” Zsebre gyűröm a papírszeletkét, már indulnék, amikor rádöbbenek, hogy elfelejtette odaírni az időpontot. No, várjunk csak, gondolkodjunk. Milyen nap is van ma? Csütörtök? Négytől hatig zongoraórája van az akadémián, onnan félóra a Szent Kereszt templom. Most negyed hét! Rohannom kell.
Futok a csípős délutánban vissza a megállóhoz, útközben veszek egy csokor virágot. Nem, nem Wanda kapja. Chopinnek viszem, de tudom Wanda hálásabb lesz, mintha neki vettem volna.
A Swety Krzyz nagy ablakain még elegendő fény szűrődik be ahhoz‚ hogy azonnal észrevegyem a baloldali padsorban, a márványtábla alatt ülő lányalakot. Megállok egy oszlop mellett‚ s nézem feltűzött kontya alatt nyakának íves vonalát. Vékonyka válla átsejlik a kabát szövetén. Az enyém. Ma még az enyém, és talán holnap is, és én minden erőmmel azon leszek, hogy ez a ma és ez a holnap örökké velem legyen.
Zosia egyszer megkérdezte, mik a terveim. Mit mondhattam volna? Hogy otthon vár egy ösztöndíjas munkahely, ahonnan két évig nem szabadulhatok, s egy tizenkét négyzetméteres albérlet?
Tudom, hogy szeretem Wandát, és azt is tudom, hogy két hónap múlva itt kell hagynom őt. Miféle terveim lehetnének? Azt mondják, Wanda tehetséges, zongoraművész lehet. Persze ehhez el kell végeznie a konzervatóriumot, s azután a művészképzőt. Velem vagy nélkülem, de el kell végeznie. A zene az élete, és én nem kívánhatom, hogy ez másként legyen.
– Rosszkor jött ez a szerelem – mondta egyszer Zosia –, és Wanda a feje búbjáig benne van. De be kell látnod, hogy a ti szerelmeteknek nincs jövője.
Zosia realista, és végül is kívülről látja a mi dolgunkat. Nem haragudhattam, hogy neheztel rám. Ő is szerette Wandát, úgy szerette, mint egy idősebb testvér. És féltékenyen próbálta megóvni mindentől, ami szerinte árthatott neki. Igaz, Wanda az utóbbi időben kissé elhanyagolta az előadásokat, de nem hiszem, hogy ebből nagyobb baj származhatott volna. Ami pedig a szerelmet illeti, annak mindig csak jelene van, és azt hiszem, ettől olyan hátborzongatóan gyönyörű.
– Mégis, hogy képzeled? – korholt tovább Zosia. – Magadba bolondítod ezt a lányt, és azután itt hagyod?
De hát az istenfáját, hiszen felnőtt ember! Komolyabb, mint közülünk sokan, és tudja, mit csinál. Ő akarta, ilyen áron is akarta, hát mit kívántok tőle? És mit éntőlem? Az élet nem ad olyan sok melegséget, hogy csak úgy visszautasíthatnánk egy keveset is.
Álltam a templom félhomályában, és néztem a lányt, akit jó sorsom vetett az utamba. Csábító volt arra gondolni, milyen jó lenne tíz év múlva is így látnom őt, de tudtam, hogy ennek szinte semmi valószínűsége sincs. Majd jön valaki, miután én már nem leszek itt, és az idő elmossa az emlékemet, mire visszajöhetnék. Furcsa volt így, ilyen kétségbeejtően józanul gondolni a közeli jövőre, amikor minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy itt hagyjam őt. De hát ennek így kell történnie, mondogattam magamban.
Ma már csodálkozom, miért voltam olyan bizonyos benne, hogy nem lehet másként. Nem vettem könnyelműen Wandát, csupán megváltoztathatatlannak hittem a helyzetet, amiben akkor éltünk. S lehet, ha Zosia nem írja meg azt a bizonyos levelet, Wanda is csendesen nyugodna emlékeim koporsójában. De megtudtam, amit Zosia szerint meg kellett tudnom, s ez merőben más színt adott a távozásomnak.
A ferdén beeső fénysugarak csóvái lassan kialszanak, s a félhomály szinte egyszerre megsűrűsödik.
– Mehetünk? – érintem meg a vállát.
Mindig szíven ütött, amikor megláttam szemében a találkozás örömét. Talán, mert megsejtettem valamit abból az önzetlen szeretetből, abból a viszonzást nem váró odaadásból, amivel megajándékozott. Olykor felmerült bennem, vajon van-e jogom elfogadni ezt a szerelmet az én helyzetemben? De hát ez olyan képtelen kérdés, mint megkérdezni valakit, mondott-e köszönetet a levegőért, amit beszív.
– Szereted a szobrokat? – kérdezi halkan.
– Inkább a festményeket.
– Nem baj. A kedvemért most szobrokat fogsz nézni.
A hosszú úton, a Dunikowski-múzeum felé menet szemben ülök vele az autóbuszon. Az utasok számára egy vagyunk Varsó százezernyi párja közül. Egy fiú és egy lány, akik – amint ez már tavasszal szokás – egymás kezét fogják. Ránk se néznek, sietnek haza a délutánban, s talán már el is felejtették, hogy egykor ők is ültek parkok padjain, vagy sétáltak kéz a kézben. Elfeledték, hogy a szerelmesek az öröklét egy szikráját hordják magukban, s amint az ember ezt elfelejti, el is veszti minden lehetőségét az öröklétre.
A múzeum parkjában Wanda odavezet egy hófehér szoborhoz. Vékony, meztelen nőalak simul egy férfihoz. Amolyan Rodin-szerű kompozíció, s ahogy nézem, egyszer csak rádöbbenek, a nő Wandára hasonlít. A lába, a csípője, a karja, egész tartása.
– Hihetetlen…
– Észrevetted?
Körbejárom a szobrot, megnézem közelről, aztán távolabbról is. Nem tetszik túlságosan, de ez a hasonlóság mégis meglepő.
– Tudod, mi a neve?
– Hogy?
– A szobor neve. Tudod, hogy hívják?
Honnan is tudnám? Dunikowski nevét is most hallottam először.
– Nem. Nem tudom.
Lengyelül mondja, s így nem értem. Hogy látja rajtam, szokása szerint szájába kapja ujját, látszik, keresgél az emlékezetében. Nem jut eszébe a megfelelő francia szó.
– Végzet – böki ki végül.
– Aha, már értem. De valahogy nem illik rá.
– Miért?
– Mire érti? A szerelem lenne a végzet? Vagy ők egymás számára?
– Igen. Miért ne? – suttogja.
– Nem tudom. Túlságosan drámai. Lehetne inkább Vágy, vagy valami hasonló. De Végzet..?
– Ó‚ ti férfiak! Igazgatjátok a világot, a racionalizmus bűvöletében éltek, és közben fel sem fogjátok az életet. Azt mondjátok, eszem, dolgozom, szeretek, de mindez valójában nem az, aminek lennie kellene.
– Ugyan. Ez butaság.
Előttem áll, tágra nyitott szemében gyermeki őszinteség.
– Nem, nem butaság. Ránk fogjátok, hogy nincs érzékünk a valósághoz, pedig a nők azok, akik a valóságos életet élik. Igazi örömmel és valódi fájdalommal.
Mélyen megmaradt bennem ez a kifakadás, s noha annyi év után nem emlékezem, nem is emlékezhetem minden szavára, ez a mondat mindvégig elkísért. Lemérhettem belőle, mit érzett később, amikor már nem voltunk egymásnak. S nekem az a vigaszom sem maradt, hogy mindezt egyszer elfelejthetem.
– Nézd, én nem tudom, miért mondod mindezt, csak azt érzem, hogy vádolsz valamivel.
– Nem, nem vádollak, csak azt akarom, hogy egy kicsit jobban szeress.
– Uramisten! Jobban? Hogyan jobban?
– Úgy, hogy jobban érezzem.
– Hát nem érzed?
– De igen. Érzem, de jobban szeretném érezni.
Elnevettem magam. Olyan, mint egy gyerek. A cukor legyen édesebb, a citrom legyen savanyúbb, s az öröm örömebb. Hát ez volt Wanda.
– Megígérem, hogy holnaptól jobban fogod érezni.
– Nem lehetne már mától?
És néz rám félrebillent fejjel, felém nyújtott, hívogató karral, háta mögött azzal a másik, kőből faragott, meztelen Wandával.
A cselédszoba falára vibráló foltokat vet a kályha lángja, s én jólesően veszem tudomásul, hogy a valóság túltesz a szobrász vésőjén.
– Szép vagy.
– Csak ennyi?
– Nagyon szép vagy.
Duzzogva nyújtózik a takaró fölött.
– A középkorban szonettet írtak volna egy ilyen estéről, és te csak ennyit tudsz mondani?
Rövid keresgélés után megtalálom a lemezt, és felteszem a tárcsára.
– Hallgasd csak! Ezt mind én mondom neked.
Felhangzik a kedvenc Chopin-ballada, s ahogy egészen közelről az arcába nézek, látom, hogy a szemét elfutja a könny.
– Drága vagy…
A lángok lobogása mintha együtt remegne a zenével.
* * *
Ahogy közeledett a május vége, a parkokban egyre több lett a sétáló. A babakocsit tologató asszonyok hosszas beszélgetéseket folytattak, csapatokba verődtek a rollerező gyerekek, és a diákok kiültek a napsütötte padokra a jegyzeteikkel. Mindez arra figyelmeztetett‚ hogy nemsokára befejeződik a kurzusom. Még két részvizsgám volt hátra, és az abszolutórium. Esténként könyvvel a kezemben aludtam el, bújtam a jegyzeteimet, éjfél előtt nemigen kerültem ágyba. Wandával csupán egy-két órára találkoztunk, de az is előfordult, hogy napokig csak telefonon hallottam a hangját. A hétvégék persze maradtak nekünk, de hát ezekből alig néhány volt már hátra.
Felrémlett előttem, hogyan bújok vissza pesti albérleti szobámba, ahonnan három hónappal ezelőtt, egy fázós, március eleji reggelen, senkitől sem búcsúzva eljöttem. Hazamegyek, s egy hét múlva újra otthonosan érzem magam benne, mintha ott sem hagytam volna. És mégis, az élet többé már nem lesz olyan, mint azelőtt. Tudom, ha eljön az este, több száz kilométerre tőlem valaki ugyanúgy rám gondol, mint én rá. Tudom, hogy nagyon sokáig, ha majd lehunyom a szemem, egy vékonyka arc jelenik meg előttem, s ettől nagyon szerencsétlenül fogom érezni magam. A munkámba temetkezem majd. Ilyenkor érezzük, milyen nagy áldás a munka, amit szeretünk. De mit kezdek majd az estéimmel?
Tanácstalan voltam, tele önsajnálattal, de hát a szerelem maga is nagyfokú önzés. És persze Wandát is sajnáltam. Bizonyára neki sem lesz könnyű.
Azután eljött az utolsó vasárnap.
– Tudod mit? Menjünk ki Wilanówba. Fényképezhetsz ebben a szép napsütésben. Sétálgatunk egész délelőtt, és végül megebédelünk egy kerthelyiségben.
– Hát persze, ha ehhez van kedved…
Még ma is ott nyugszanak egy doboz mélyén azok a wilanówi színes fényképek, az utolsó vasárnap képei. Wanda a kastély kapuja előtt, a parkban, állva, ülve, nevetősen és duzzogva, mert szerinte nem előnyös, ha profilból fényképezik.
Vajon neki maradt-e rólam emléke s ha igen, őrzi-e még? Bizonyára nem. A nők sokkal célszerűbbek nálunk.
– Együnk golonkát borsópürével.
– Nem hiszem, hogy ez vasárnapi fogás lenne.
– De én most ezt szeretnék enni.
A pincér szolgálatkészen hajlong.
– Igenis‚ asszonyom. Erőleves tojással és golonka. Ahogy óhajtja.
– Hallottad? –kérdezi az elsiető pincér után nézve. – Azt hiszi, házasok vagyunk.
– És ez tetszik neked?
– Nem is gondoltam, hogy ilyen jó érzés, ha asszonynak néznek.
– Bizonyára a hajad miatt.
– Miért épp amiatt?
– A feltűzött haj kicsit öregít.
– Neked tetszik így?
– Igen.
– Akkor mindig így fogom hordani.
És komolykodón figyeli, hogyan tálalják a levest.
– Jó étvágyat, asszonyom! – hajol meg újra a pincér.
– Igazán furcsa – hunyorít rám játékosan –, de nem emlékszem, hol voltunk nászúton. Hová is vittél?
– Ahová mindig szerettél volna elmenni.
– Velencébe?
– Igen, azt hiszem, Velence és te illenétek egymáshoz.
– Hogy érted ezt?
– Mindketten olyanok vagytok, mint egy túlfinomult virág. Ezért hát egy kicsit árván álltok a mai világban.
Elgondolkodva néz rám.
– Most nem tudom, engem vagy Velencét ismered ilyen jól?
Mit is mondhattam volna erre? Ismerem-e, ismerhetem-e igazán? Az ember huszonéves korában túlságosan sokat foglalkozik magával, a másikban is saját örömének tükröződését látja, s többnyire elfoglalja ennek az örömnek megélése. Vajon mindaz, amit ma Wandáról tudok, nem a későbbi évek töprengéseinek eredménye csupán? Akkor ott, a vendéglői asztalnál bizonyára egészen más járt a fejemben, de emlékszem az enyhe bizonytalanságra, amit éreztem. Ma sem tudom, hogyan jártam volna jobban. Így, hogy megismertem, és az a varsói tavasz ajándékul adta őt nekem, vagy ha sohasem találkozunk, és nem kellett volna éreznem az elválás keserűségét.
– Jó lenne egyszer veled menni el Velencébe.
– Igen, és Rómába, meg Párizsba, és természetesen Budapestre is. Uramisten, mire jó ez az egész?
Mi értelme van, hogy még bármit is mondjunk egymásnak? Úgyis tudjuk, hogy minden közömbösnek tűnő szavunk, minden mozdulatunk mögött ott bujkál a rémület, az egymás elvesztésének félelme.
– Kérsz kávét?
– Nem, de te igyál csak. Tudom, nálatok e nélkül nem teljes az ebéd.
Senkinek sem akad meg rajtunk a szeme, egy fiatal pár ebédel a kertvendéglő sarokasztalánál. Kinek is jutna eszébe, hogy ez az utolsó együtt töltött vasárnapjuk, s a fiú azért rágja olyan idegesen a cigarettát.
– Olyan sok mindent kellene megbeszélnünk…
– Gondolod? – húzza fel a szemöldökét.
– Nem is tudom. Tulajdonképpen…
– Légy szíves, ne fújd rám a füstöt. Émelyeg tőle a gyomrom.
– Bocsánat…
Majd kicsit később:
– Mondani akartál valamit.
– Igen. Baskának vissza kellene vinni a lemezjátszót.
– Jó, majd a héten visszavisszük.
– S a te lemezeidet is vissza kell adnom.
– Azokat is.
– És a plédet, amit a mamád adott.
– Az istenért, Andrzej, nem hagynád abba?!
Elfordítja az arcát, hogy ne lássam a szeméből kibuggyanó könnyeket.
– Ne haragudj, Wanda, de hát ezeket is…
– Tudom, persze. Igazad van. Ne törődj velem, mindjárt elmúlik.
Honnan tudhattam volna, hogy ő már átlépett egy számomra ismeretlen világba, ahol csak nőnek van helye, ahol a sejtések valósággá érnek, és ahonnan nézve minden férfiúi érvünk jelentéktelenné zsugorodik.
– Fáradt vagy? Hazamenjünk?
– Nem. Üldögéljünk itt egy kicsit, és mesélj nekem Velencéről.
– Valóban nem vagy fáradt?
– Nem, ha mondom.
Odaintettem a pincért, kértem két teát, és mesélni kezdtem. S miközben beszéltem, próbáltam elfeledkezni a bennem növekvő ürességről, amely nálam mindig egy bekövetkező rossztól való félelem előjele.
* * *
Már előző nap becsomagoltam mindent, és kivittem a központi pályaudvar csomagmegőrzőjébe. Táviratot küldtem anyámnak, és elbúcsúztam a barátaimtól. Zosián láttam, mondani akar valamit, aztán csak a fejét csóválta, és sóhajtva megölelt. Janek egyre csak a kezemet rázta, és azt hajtogatta: gyere vissza, gyere vissza mihamarabb.
Napokkal előbb megváltottam a helyjegyemet, postára adtam a könyveimet, minden hivatalos ügyemet elintéztem, mert az utolsó napot egyedül Wandával akartam tölteni. Még utoljára körülnéztem a Novogrodzka utcai kis lakás szobájában, és gyorsan behúztam magam után az ajtót.
– Menjünk a Lazienkibe?
– Rendben. Mindenhová elmegyünk, ahová akarod, és úgy teszünk, mint akiknek van idejük.
Lehajtotta a fejét, és én szörnyen dühös lettem magamra, hogy ilyen ostoba módon figyelmeztettem az időre.
Május vége volt, a Lazienki-parkban gyerekek szaladgáltak, és kiflivégeket dobáltak a hattyúknak. Szomorú dolog volt arra gondolni, hogy a nap akkor is ilyen vidáman fog sütni, amikor én már nem leszek itt, s a gyerekek ugyanilyen fáradhatatlanul futkároznak tovább. Miért törekszik az ember arra, hogy mindenhol nyomot hagyjon maga után?
Leültünk egy padra, szemben a Chopin-szoborral. Fogtam a kezét, és tudtam, hogy ő is arra a vasárnap délelőttre gondol, arra a napra, amikor először csókoltuk meg egymást. Mikor is volt? Egy hete, egy hónapja, egy éve? Most már olyan mindegy. Volt, voltunk egymásnak, és talán ez az, ami egyedül fontos. Eljön majd az idő, amikor nem sajdul bele a szívünk, ha egymásra gondolunk, amikor nem fáj emlékezni a másik becézésére. Idővel elérem talán, hogy nem Wanda arca hajlik fölém az álom küszöbén. Nyugodtan alszom majd, de nem vagyok biztos benne, hogy ettől boldogabb leszek. Bizonyára nem.
Ma már érthetetlen előttem, miért is nem akartam tenni semmit az ellen, hogy végleg elváljunk. Nem tudom ugyan, hogy abban a helyzetben mit lehetett volna tenni, de valamit csak tehettem volna, ha akarok. Itt ülök most, ugyanazon a padon, és nem értem hajdani önmagamat. Milyen egyszerű is a film! Az elrontott jelenetet újraforgatják és kész. De hát az élet sajnos nem film, és még egy halom minden, ami nem. Az élet irreverzibilis folyamat. Én sem jöhetek már soha úgy Varsóba, hogy mindaz, ami Wandával és velem történt, eszembe ne jutna. Szomorú, ha az ember ráébred, a kezében tartotta a kincset és eldobta, mert nem ismerte fel az értékét. Nem, nem sajnálom magam emiatt‚ inkább dühös vagyok. Akit sajnálok, az Wanda, de ez a sajnálat is meddő, haszontalan.
Csak ülök a padon, és hajtogatom, bolondság mindaz, amit itt összehordasz, bolondság. De hát az életről, az emberről és a szerelemről annyi mindent mondtak már. És még mennyit nem!
– Ugye, emlékezni fogsz erre a parkra‚ a szoborra, és a…
– …a koncertre? Igen.
– Én, azt hiszem, jó ideig nem jövök ide.
Nem kellett kérdeznem, miért.
– Megbeszéltük, tudod, majd írok neked.
– Persze, természetesen.
A hangja tompa és színtelen.
– S amint lehet, eljövök. Ebben az évben már nem, de…
– Ugyan, Andrzej, hát hogy képzeled? – fordítja felém fájdalmas kis arcát, s most látok a szemében először valamiféle haragot vagy vádat, valamit, amit eddig nem ismertem.
– El tudod képzelni, hogy hetente kedves leveleket írunk egymásnak, és évente két hétre eljössz látogatóba? És meddig csinálnánk ezt? Egy évig, kettőig vagy tovább?
Könnyek folytak végig az arcán, és benedvesítették az enyémet, ahogy sírástól remegő ajkát csókolgattam. Megbénított a belőle áradó kétségbeesés és a tehetetlenség. Csak öleltem, a haját simogattam és reméltem, hogy mihamarabb eltompul benne a fájdalom.
– Ne haragudj – törölgette az arcát –, nem fogom többé elbőgni magam. Hiszen neked sem lehet könnyű.
– Gyere‚ menjünk…
Az óvárosban sétálgattunk, azután végig a folyó partján, és fel a Kamienne Chodki sok-sok lépcsőjén, a Krokodylban pihentünk egyet, aztán végigcsavarogtuk a Nowe Miastót. Hamburgert ettünk a Keleti Falnál, útba ejtettük a Szászkertet, ahol a mókusok mintha észre sem vették volna, hogy utoljára látnak együtt bennünket. Beszélgettünk mindenféléről, mintha nem is ez lett volna az utolsó napunk.
– Akarsz egy ilyen kis majmot? – kérdeztem egy utcai árusnál megállva. – Kiakaszthatnád a tükröd rámájára.
– Hmmm – bólintott tele szájjal, mert éppen fagylaltot evett.
S vettünk rágógumit‚ kulcstartót‚ léggömböt, egy bronzutánzatú dugóhúzót‚ fél tucat üres fagylaltos tölcsért, egy csomag színes fejű gombostűt, s végül az egészet odaadtuk az egyik sarkon álldogáló kölyöknek.
– A gombostűt nem kellett volna, még összeszurkálja magát.
Azután hazakísértem. Szótlanul jött mellettem, vékony ujjaival szorítva a kezem.
– Mikor indul a vonatod? – kérdezte nagy sokára, de nem nézett rám.
– Még van időm.
– Nem kísérlek ki, tudod.
– Tudom.
Ezt már megbeszéltük, mint ahogy mindent megbeszéltünk és tudtuk, az elkövetkező szavak csak a fájdalmat növelik.
– Gyere fel… nem kell bejönnöd, de még adni szeretnék valamit.
Besietett a lakásba, és azonnal jött is vissza, kezében egy reklámtáskával.
– Ezt csak akkor bontsd ki… amikor, amikor már…
Elcsuklott a hangja, csak nézett, nézett tágra nyitott szemmel. Azután a nyakamba borult, és két karját kétségbeesetten fonta rám.
– Wanda… kicsikém… megígérted…
– Nem sírok… látod? Csak nagyon fáj…
Az arcát simogattam, és tehetetlenül egyre csak a nevét ismételgettem.
A vonat csattogva húzott ki a városból, körülötte az este felgyúló fényei villództak. Behúzódtam egy üres fülkébe, igazán nem volt kedvem társalogni senkivel. Tompa ürességet éreztem magamban és csodálkozást. Olyasformán, mint ahogy sokszor elképzelünk valamit, de valójában nemigen hisszük, hogy bekövetkezik. S amikor mégis, értetlenül és hitetlenkedve állunk. Bámultam kifelé az ablakon s néztem, hogyan gördülnek le a könnyek az ablaküvegben tükröződő arcomon.
Már elhagytuk a várost, amikor kibontottam a vékonyka csomagot. Egyetlen hanglemez volt benne, rajta Chopin g-moll balladája.
* * *
Hazaérkezésem után egy hónappal levelet kaptam.
Kedves Andrzej,
Senki sem kért rá, hogy írjak neked, sőt volt, aki határozottan meg is tiltotta, de én másként gondolkodom, mint ő. Azt akarom, hogy tudd, amit tudnod kell.
Hogy ez a kis bolond semmit sem mondott neked, azt megértem, még csak meg sem rovom érte. Ahhoz túlságosan szeretem. Röviden: Wanda már a második hónapban volt, amikor sikerült rábeszélnem, hogy eljöjjön egy ismerős orvoshoz. Amilyen bolond, meg akarta tartani, de már túl vagyunk rajta.
Csak ennyi, amit közölni akartam veled.
Zosia
* * *
Tulajdonképpen Varsót semmiért sem okolhatom, hiszen úgy fogadott, mint régi jó ismerős. Arról egyikünk sem tehetett, hogy első találkozásunk óta jó néhány évvel idősebbek lettünk. Ami engem illet, az évek hordaléka alól csak üggyel-bajjal tudtam kibontani hajdani magamat. Elsétáltam néhányszor a régi ház előtt a Nowogrodzka utcában, s persze megkerestem azt a másikat is, ahová oly sokszor kísértem haza Wandát. Furcsa, de jólesett látnom, hogy a félemelet utolsó lépcsőjét még mindig nem javították meg, ismerős volt a csorbasága. Meghallgattam egy koncertet a Lazienki-parkban, és lemondóan vettem tudomásul, hogy azon a bizonyos padon egy másik pár, egy mai Wanda és Andrzej üldögél. De Chopin zenéje a régi volt.
Megnéztem újra Wanda régvolt alakját Dunikowski szobrán, bár senki sem érthette, miért állok ott fél óra hosszat. Ma már el kell ismernem, a szobrásznak volt igaza a névadást illetően. Számomra valóban fátum, csak így, kisbetűvel, egyszerű, hétköznapi végzet. A Dunikowski-múzeum kertje után úgy éreztem, nincs több dolgom ebben a városban.
Az utolsó délután véletlenül láttam meg a plakátot, rajta az ismerős névvel. Bizonyára számtalan ilyen hirdetmény mellett mentem el anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rájuk. Hát persze, a Varsói Ősz plakátja. Zongorahangversenyt hirdet a Filharmóniában. Most tanácstalanul álltam, hiszen ideérkezésem óta kerülgettem az egyetlen lényeges kérdést, akarok-e találkozni Wandával. S íme, a kaján sors orrom elé dugja a megoldást.
Jegyet vettem az esti előadásra.
Kezemben a csokor virággal, amit majd beküldök a művésznő öltözőjébe, ott szorongtam az előcsarnokban az ünnepélyes külsejű varsóiak között. A beszélgetők csoportjaiból innen-onnan kihallottam Wanda nevét. És ettől valamiféle büszkeség töltött el. Wanda, az én Wandám a Filharmóniában koncertezik! Sikerült neki, hát mégis sikerült! Bizonyára boldog, hiszen ez volt minden vágya. S mintha a magamra halmozott bűntudat súlya csökkent volna, amint erre gondoltam. Pedig nem valószínű, hogy a ma sikerei ellensúlyozni tudják annak a hajdani kislánynak könnyes fájdalmát. Mégis jó volt arra gondolni, hogy kárpótolta őt a művészete. Engem is boldogság töltött el, s valamilyen indokolatlan büszkeség. Az én Wandám ma már művész!
De hát miről beszélek? Hiszen ez már nem az én Wandám! Az én kis akadémistám örökre ott maradt a Nowogrodzka-utcai ház második emeletén. Ott maradt húszévesen, örök-fiatalon, zöldesszürke szemében párálló szerelemmel. Olyan szerelemmel, amit csak húszévesen érezhet és adhat az ember.
És ekkor rádöbbentem, hogy nem akarom látni az ötvenéves Wandát. Mit is mondanék neki? Hogy a lányomat Wandának hívják, és az egész család értetlenül állt e névválasztás előtt? Hogy néha még mindig álmodom azt az első márciusi estét? Hogy olykor felteszem a lemezjátszóra a g-moll balladát, s az utolsó akkordok után fennhangon átkozom magam: te hülye, te istenverte hülye!
Nem, semmiképpen sem szabad őt visszarángatnom a múltba. Amit annak idején elrontottam, ma már nem tehetem jóvá. Az ember minden sejtje kicserélődik hétévenként, ma már bizonyára idegenek lennénk egymás számára. Hiába is keresném azt a régi fényt egy öregedő asszony szemében. A fiatalság maradjon meg olyannak, amilyen volt. Egyszeri, megismételhetetlen. Örömeivel, utánozhatatlan bájával, határtalan lángolásával és mulasztásaival, vétkeivel együtt.
Körülnéztem az ünnepélyes csillogásban. Mit akarhatok még itt?
– Bevinné, kérem, ezt a csokrot a művésznőnek? – léptem oda az egyik jegyszedőhöz.
– Hogyne, természetesen! Névjegyet nem tesz mellé?
– Nem fontos. A művésznő nem ismer… csak tisztelője vagyok…
Keresztülfurakodtam a várakozók tömegén, és kiléptem a nagy bejárati ajtón.
Kettétéptem a kezemben szorongatott jegyet, és némi tétovázás után elindultam a buszmegálló felé.
Gyenge István a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Frédéric Chopin (1849)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
