Merza József: Pénz
Vannak indikátorok, mutatók, amelyek látszólagos egyszerűségük ellenére sokat mondanak az ember belsejéről. Amikor Istenről és küldetésről beszélek, azt gondolhatják, hogy elvont, transzcendens, fennkölt kérdéseket tárgyalok, amikkel kapcsolatban nem illik pénzről beszélni. Ezzel szemben azt állítom, hogy azon hőmérők egyike, amelyek tájékoztatnak valaki lelki hevületéről, éppen maga a pénz, az illető pénzgazdálkodása. Hinni Istenben, a magunk fundamentalista módján annyi, mint el nem lopható erszényeket gyűjteni az égben. A jó fundamentalista tudja, hogy mit jelent ez, töri is magát, még akkor is, ha némely írásmagyarázó merkantilista cselekvésnek minősíti viselkedését. Égi betétünk magas állása azt tanúsítja, hogy hiszünk Jézus szavaiban, amelyek a visszavárás nélküli adakozásra ösztönöznek minket. Az ügylet megköthető tíz százalék alatt és felett, érdekből vagy önzetlenül, ezzel most ne foglalkozzunk. Állapítsuk meg, hogy a pénztárca tartalmának csökkentése összefüggésben lehet azzal, hogy valaki – néha elég laposan – Istenre néz. Ad, mert gyengécske hite arra indítja. Költ erre és arra, mert küldetésének érzi nemcsak az alapvető karitászt, hanem az ide-oda mozgást, eszközök, intézmények létrehozását, kapcsolatok építését és fenntartását. Istenhit és küldetés egyértelműen süllyeszti földi monetáris mércénk szintjét, és emeli az égiét. Ha tehát be akarok mérni egy embert, amennyire objektíven lehet, nem figyelek arra, hogy úszik-e a boldogságban vagy épp siránkozik-e, hanem elkészítem a “lázgörbéjét”, és azt kezdem tanulmányozni. A kardiogramok tárgyilagosak és megbízhatóak. Bátorít az a tanítványoknak adott eligazítás, amely szerint nem az a fontos, hogy milyen szövegek kísérik a jótetteket, hanem maga a jótett. Ezeket visszük életünk végelszámolására, ismeretelméleti és hittudománybeli nézeteink háttérbe szorításával. Mi lehet az istenhit és küldetés meggyőző bizonyítása, ha nem az, hogy ezért örömében valaki eladja mindenét – na, jó – valamennyiét. Mivel Istennek nincs sem árudája, sem bankja, sem zálogháza, ezért ez a nagy eladás embereknek történő odaadásban valósul meg. Ha tehát önzetlen adakozót látok, akkor vagy istenhívőt látok, ha megadatott neki az istenhit ajándéka, vagy emberbarátot látok, akinek saját hitem szerint szintén örülhetek. Ugyanígy: egy közösség valódi hitének megítélésénél nem abból indulok ki, hogy halleluját kiáltanak-e, avagy keseregve ülnek a babiloni fűzfák alatt, hanem elkérem tőlük az adókimutatásukat, hogy megbeszéljük: kellően van-e kitöltve a nagy ellenőrzésre. Lássunk hát valamit mai közérzetünkből!
“…egy közösség valódi hitének megítélésénél nem abból indulok ki, hogy halleluját kiáltanak-e, avagy keseregve ülnek a babiloni fűzfák alatt, hanem elkérem tőlük az adókimutatásukat…”
“A pénz: legnagyobb vereségünk” – írta a 45 éves Vitányi. Nehéz problémánk – mondom én. Abban ugyanis – világnézeti különbségünk ellenére – egyformán gondolkodtunk, hogy a pénz majdhogynem erkölcstelen, megrontja az emberi kapcsolatokat, tehát az új világ felépítésében háttérbe kell szorítani. A kapitalista társadalom leírásából azt láttuk, hogy a pénzvilág különféle módon teszi adóssá az élni és boldogulni kívánó embert. “Willy, miért kellett most meghalnod” – kiáltja az ügynök felesége – “hiszen végre kifizettük a házkölcsönt!” “Hányan voltak közöttünk – mondja Vitányi –, akik szuverén megvetéssel utasították vissza (az akár érdemekért akár örökségképpen) felajánlott házat és most a fejünket vernénk a falba, amikor ugyanolyan házért, öröklakásért fizetjük a súlyos részleteket. Otthagytam egy jól szituált budai lakást, mert nehéz volt a közlekedés, s nem akartam esténként-reggelenként az ide- oda utazgatással csökkenteni a mozgalomra szánt időt. Most öt buszmegállóval kijjebbről viselem a magántulajdon terheit. […] Amikor húsz év után társbérleti lakást szereztem, menthetetlenül eladósodtam” – mondja a közösségért dolgozó ember.
“Bár az előző korszakban is lehetett futni a pénz után, az mégiscsak a több pénz utáni futás volt, nem kötelező.”
Bár az előző korszakban is lehetett futni a pénz után, az mégiscsak a több pénz utáni futás volt, nem kötelező. A szerény életre törekvő – nem feltétlenül keresztény – ember beérhette keresményével, s mindaddig biztonságban érezhette magát, amíg az üzemek kapuján hosszú lista jelezte az alkalmazni kívánt munkások fajtáit. Dolgozgattunk, fizetgettek, öt évvel nyugdíj előtt védett állatok lettünk. Kiszámítható volt az élet.
Ennek vége lett. Nemcsak az egyén vált azonnal elbocsáthatóvá és egy bizonyos kor felett végzetesen munkanélkülivé, hanem becsült, közhasznú intézmények léte vált függővé alapítványi támogatások felhajtásától. Harmincegy évvel ezelőtt Párizsban egy mérnökkel vacsoráztam. Azt mondták, jó szakember, de átszervezés miatt felmondtak neki. Ötvenéves elmúlt, elhelyezkedése reménytelennek látszott. Gomblyukában a becsületrend piroslott. “Ez sem segít” – mondta. Az ember mindig a helyszínen tanul a legtöbbet.
“Falun kitisztítják a régi kutat, hogy kevesebb vízért kelljen fizetni. Szabadulnak az olajkályháktól, újból felhasz-nálják fűtésre a kukorica- vagy napraforgószárakat.”
“Elit mindig volt, és mindig lesz” – mondja a Parragh Rt. tulajdonosa. Neki ez legalább két szempontból fontos. Jézus viszont közölte velünk, hogy mindig lesznek szegények köztünk. Ez is tény. Amivel most baj van és lesz, az a két csoport aránya. A gazdagok nem fognak igazán segíteni, mert egy kritikus pontnál csúszdára kerülhetnek, a szegények pedig már régen ott vannak. A középréteg kapálózik, de a csúszásnak indult része még képes lehet arra, hogy ledobjon valamit az alatta lévőknek. Próbálkozunk sok mindennel. Van, aki 14-16 órát dolgozik és teljes egészében kiszolgáltatott lesz munkaadójának. Más lemond a betegbiztosításáról, csak hogy alkalmazást nyerjen. Keletje van, pontosabban: nehezen kapható kis lakás, mert az emberek spórolni akarnak lakbéren, közös költségen, fűtési számlán, biztosításon. Falun kitisztítják a régi kutat, hogy kevesebb vízért kelljen fizetni. Szabadulnak az olajkályháktól, újból felhasználják fűtésre a kukorica- vagy napraforgószárakat. Vállalkoznak, belevágnak ebbe-abba. Mindenki el akar adni valamit, minden szegény település falusi turizmusról álmodik. A városiak egy része falura, tanyára költözik – változó sikerrel. A föld könyörtelen. Míg divatszakmákban tisztességtelenül nagy pénzek mozognak, hagyományos területeken biztos a tönkremenés.
Nem könnyű kiejteni a szegénységre buzdító szót. Akkor sem, ha sietve hozzátesszük, hogy nem úgy, nyersen, hanem inkább amúgy, irányultság szerint. Hiszen már Pál is figyelmeztette az embereket, hogy vigyázzanak, nehogy a buzgóságtól maguk is tönkremenjenek. Nos ez az a bizonyos dialektikus feszültség, másképpen dinamikus egyensúly, amelynek a fenntartása most több figyelmet kíván. Hiszen, drámai helyzeteket kivéve, szerezni kell, hogy adhassak, és annyit kell adnom, hogy – igényeim alapos megszorítása mellett – bele ne kerüljek egy pénzügyi dugóhúzóba. Általános receptet, ezen kívül, nemigen fog adni senki. Nem tartom tehát anyagiasságnak bevételeim és kiadásaim ismételt ellenőrzését, erőim felmérését, hogy mindig legyen felesleges pénzem mások segítésére. Általában azt tartom irányadónak, hogy önfenntartók legyünk, mert ennek hiányában vagy lecsúszunk – ami egyenértékű azzal, hogy fenntartásra szorulunk –, vagy eleve úgy rendezzük be életünket, hogy külső fenntartásra számítunk. Ez jöhet alapítványoktól, szerzetesrendtől, közösségtől, családtól, ámde mindenképpen függőséget jelent, s kérdésessé teszi tevékenységünk valóban érdemszerző jellegét. A szülő gondolhatja azt, hogy gyermekei majd segítik öreg napjaiban. Vagy bejön, vagy nem. A közösségi tag bízhat a százannyiban. A valóság szerint vagy bejön, vagy nem. Egyedek megengedhetik maguknak a deficites utakat, egy közösség – pláne együtt élő vagyonközösség – már nem. Különben élősdiek leszünk. Egészen más arcot vág az az ember, akit Jézus nevében megajándékoznak, mint az, akitől Jézus nevében elkérnek valamit. A jelenlevők mindig kivételek.
“Egészen más arcot vág az az ember, akit Jézus nevében megajándékoznak, mint az, akitől Jézus nevében elkérnek valamit.”
Nagyon nehéz helyzetben vagyok, ezért óvatosságra törekszem. Vannak barátaim, akik gazdagnak neveznek, s ez kellemetlen érzés. Keservesebb ennél naponta négyszer átmenni a Ferenciek-terén koldusok, narkósok, alkoholisták, szélhámosok és kigyúrt álhajléktalanok között. Tényleg, sokkal gazdagabb vagyok, mint mások. Mondhatom azt, hogy én magam igénytelenül élek. Ezt mondja sok gyártulajdonos is. Mondhatom azt, hogy amim van, az másokért van. Mégis az enyém. Meg tudom indokolni: mit, miért, mikor használok. Nem győz meg. Hát ez a középosztályhoz tartozó keresztény értelmiségi megszokott vekengése, legyen szó akár pénzről, akár gyerekről, akár munkáról. Nem szeretnék sem áltökéletességre, sem könnyelműségre vetemedni, ezért jobb híján elfogadom a helyzetemet, nem tartom magam kiválónak, de szívtelennek sem, s visszatérő vizsgálódásaimat alkalmasnak érzem arra, hogy ha mód nyílik, javítsak karitatív grafikonom ívén. Jobb, ha az ember kevesebbet képzel a teljesítményéről. Talán hátrább húzódik a templomban.
Változnak az idők, a körülmények. Változnak a pénzkezelési technikák. Bankszámlák, bankkártyák, telebankok és elektronikus átutalások világában is érvényes azonban a tétel: szegények mindig vannak, segítsük őket. Ugye, ez eléggé ökumenikus, mi több, profánul humánus, még akkor is, ha netán Isten- és hivatástudatból ered?
Illusztráció: Pénzérmék (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
