Sári Edina: Külföldi nyaralás, 1975
Az lenne jó, ha egy negyven évvel ezelőtti július közepi napra ébrednék a konyhából beszűrődő neszekre és kávéillatra, és arra a hihetetlenül régen várt és soha el nem érkezni akaró napra, amikor mi négyen, anyu, apu, az öcsém és én, meg a keresztanyámék elutazunk Bulgáriába, az Ibusszal külföldre, ami számomra egy ismeretlen és csábító, egyben félelmetes valami is, mert nem értem, hogy mi az, hogy nem Magyarország, aminek én, mint kisdobos, rendületlenül hű tagja vagyok, és hogy lehet az, amit apu mond és le is rajzolt, hogy van egy határnak nevezett valami, ami innen Magyarország, onnan meg már külföld, és katonák állnak kis őrházakban és ők döntik el, ki mehet át a vonalon és ki nem, de vajon minek alapján döntenek, kérdezem már sokadszorra, amíg apu el nem veszíti a türelmét, és azzal vágja el a további érdeklődésem fonalát, hogy majd meglátom, ha odaérünk, és én azon gondolkodom, vajon észreveszem-e, és miből, hogy a határon vagyunk, mert az sem világos számomra, hogy a busz, amivel megyünk, hogy fog átmenni ezen a határvonalon, és vajon elöl ülünk-e vagy hátul, mert azt nem lehet, hogy mondjuk, az elején ülőket átengedik a külföldi Bulgáriába, a hátul ülőket meg nem, de erre anyu azt mondja, ne butáskodjak, inkább írjam össze, mit akarok elvinni az útra, de csak egy alvómaci engedélyezett, mert kevés a hely a buszon és sok az utas, de miért nem mehetünk keresztapámék autójával, nyaggatom anyuékat, erre azt válaszolják, nem férnénk be egyszerre ennyien, meg így kényelmesebb is, hiszen itt beszállunk, külföldön, a szállodánál meg ki, nem kell cipekedni sem, csak elegánsan besétálunk a hotelbe, ami a másik titokzatos dolog, mert ez nem olyan, mint a balatonszabadi-sóstói üdülő, ez legalább húsz emelet magas, amit el sem tudok képzelni, apu azt mondta, magasabb, mint az Astoria szálloda, ahol már voltam, sőt magasabb lehet, mint a Szabadság-szobor a Gellért-hegyen, pedig az igen magas, ötvennégy méter, megfájdul a nyakam, ha a talapzatánál állok és sokáig nézek fel rá, biztos így lesz majd a szállodánál is, és nagyon reménykedem, hogy minél magasabbra kerülünk, hogy liftezhessek is, mert nagyon ritkán utazunk lifttel, bár akkor kicsit mindig nagyon félek, de nem merem mondani, nehogy gyávának nézzenek, meg külföldön arra is vigyáznom kell majd, hogy el ne tévedjek, mindig szorosan anyu vagy apu mellett kell maradnom, mert nem értem a külföldiek nyelvét és esetleg vissza sem találnék a szállodába, ahol még úszómedence is van, amit szintén nem értek, mert minek egy hatalmas nagy víz mellé, ami ezerszer nagyobb, mint a Balaton, még úszómedence is, de anyu azt mondja, mert az nem sós, mint a tenger, ezen elgondolkodom, mitől sós vajon, ki teszi bele azt a rengeteg sót, hogy a víz összes szegletébe eljusson, és mindenhol egyformán sós legyen, de anyu erre azt mondja, az magától ilyen, és inni sem lehet belőle, és még az újonnan vett piros műanyag szandálomat is fel kell venni, ha belemegyünk, mert vannak benne medúzák, meg tengeri sünök, amiket a Tengeri állatok című könyvünkben már meg is néztem, és kissé félelmetesnek is találtam, apunak gonoszan még a cápákat is megmutattam, és láttam, már kezdett is a szája sarkában remegni a Fecske, és mormolta is, mint tavaly a nomád utazásnál, hogy minek ilyen messzire menni, hogy bajt találjunk, van az itthon is, minek ezerkétszáz kilométert és tizennégy órát buszozni hozzá, meglátjátok, baj lesz ebből, és még külföldön is vagyunk, senki nem ért meg minket, de anyu letorkollta, hogy ő beszél pár szót németül, amit mindenhol értenek, de ugyan kérlek, válaszolta a lekezelő hangnemre kissé sértetten apu, csak nem gondolod, hogy a Balkánon értik a németet, és szó szót követett, aminek mérges ajtócsapkodás lett a vége, és én már attól rettegtem, hogy kútba esik a külföld, de szerencsére anyuék hamar megbékéltek, és a várva várt indulás napja is elérkezett, a bőröndök becsomagolva, felcímkézve, a kis úti hátizsákokban, amiket Terike néniék küldtek az ugyancsak külföldi Bécsből, már ott lapult az alvómaci, bár apu szerint Bécs jobb külföld, mint a balkáni Bulgária, csak oda nem engednek ki egész családokat, ezért megyünk mi a Balkánra, meg azért, mert onnan meg mindenki inkább vissza akar jönni a legvidámabb barakkba, mondta keresztapám, amit nem értek, mert a tábori házikókat szoktuk barakknak hívni a naphegyi napközis táborban, Magyarország meg nem tábor, bár már hallottam azt a mondást, hogy egy a zászló, egy a tábor, tehát lehet, hogy ebben a magyar barakkban mégis van valami, de pillanatnyilag engem csak az izgat, hogy már indulunk is az Engels téri buszállomásra taxival, amivel még csak háromszor mentem életemben, egyszer, amikor megettem a molyirtót és anyu szaladt velem a Péterfy utcai kórházba, most is sietni kell, mert a kocsi már a ház előtt áll a keresztapámék autójával együtt, amit majd ott parkolnak le a szomszédos utcák egyikében, mert az miniszteriális negyed, mondja keresztanyám, tehát nem eshet baja a kocsinak, reménykedik a keresztapám, s az unokahúgom, aki nagyon megnyúlt tavaly óta, azonnal elém penderült, most végezte az első osztályt kitűnő eredménnyel, dicsekedett el rögtön, erre ráöltöttem a nyelvemet, mert én magatartásból csak négyest kaptam, ezért nem lettem kitűnő, viszont én kaptam jutalomkönyvet a közösségi munkámért, ő meg nem, így úgy döntöttem, egál, de már be is préselődtünk a csomagokkal, hova utaznak, nagysád, kérdezte hátrasandítva és vigyorogva a taxis és hosszan bámulta anyu új nejlonharisnyáját, ami szintén Terike néniék külföldjéről érkezett, a bámulás nem tetszett apunak, és inkább nézzen előre, és a forgalmat figyelje, szaktárs felkiáltással kopogtatta meg a karját az anyósülésről, amire a sofőr egykedvűen vállat vont, és ekkor anyura pillantva rajtakaptam őt, ahogy ültében kihúzza magát és a szemében egy ismeretlen valami csillant meg, amitől apu még bosszúsabb lett, és amikor kiszálltunk, nem is adott borravalót a taxisnak, amiért az kicsapta a betonra a csomagjainkat, de én már se láttam, se hallottam, csak rohantam a buszok felé és megpillantottam, hogy az egyikre rá van írva, Nessebar, ami vicces egy név ugyan, de mi oda megyünk, majd megnézzük közelebbről, mi a hoci-nesze ott külföldön, viccelődött még az utazás tervezésekor apu, de látom, most kissé tart ettől az egésztől, onnantól kezdve, hogy vadidegenekkel kell utazni több mint fél napot, persze, majd engedélyt kell kérnem, mikor gyújthatok rá, meg mikor intézhetem a kisdolgomat, erre én ártatlan képpel teszem hozzá, meg a nagyot…, mire apu elvörösödik, és anyu felé fordul, a homlokán lévő villanyújságon kétségbeesett kérdés villódzik nagy betűkkel: jó ötlet volt ez az egész, de addigra a busz gyomra már elnyelte a csomagokat és a sofőr már hajtja is be az utasokat a helyükre, még egy slukk, aztán búcsúpillantást vetve az Engels téri szökőkútra, nagy sóhajtással apu is felkecmereg a járműre, ahol idegen nénik és bácsik szemének kereszttüzében leül a helyére, és csak anyu feléje nyújtott szalámis-uborkás szendvicse menti meg őt a legmélyebb elkeseredéstől, s kissé megvidámodva néz körül, én titokban megpaskolgatom a combját, amit úgy ért, hogy ne izgulj, apu, nem lesz semmi baj, és igen, ahogy körülnézünk a buszban, mindenhol izgatott, mosolygós arcok, nem mindennapi kalandra indulunk, hiszen a külföldi nyaralás nagy szó, szinte kiváltság, ahhoz, hogy kiadják az útlevelet, anyunak és apunak a munkahelyén kérni kellett támogató és engedélyező írásokat a párttól és a szakszervezettől, hallottam, hogy több hétig emiatt izgulnak, mit írnak, megkapják-e, de megkapták, mert mindketten kiváló dolgozók és megbízható, jó káderek, amit nem értettem, mert ők nem Kádár János rokonai, de biztos valami távoli ismeretség lehet, így most boldogan robogunk a titokzatos határ felé, ahol majd megállunk, mondta az idegenvezető, anyu már számolja is, az csak három óra, apukám, addig kibírod bagó nélkül, közben az öcsém is talált magának barátot, egy ugyancsak hároméves kislányt, mindkettejüknek fénylő, gesztenyebarna, csigásan göndörödő hajuk és vakító kék szemük van, ahogy féltékenyen körbenézek, látom, már meg is van az útitársak kis kedvence, én Zsuzsi mellett ülök, mögöttünk anyu az öcsémmel és keresztanyám, aki az otthon hagyott, szomszédra bízott macskájuk miatt aggódik, a mellettünk lévő ülésen apu és keresztapám, aki már elő is vette a térképet, és most fontoskodva, egyszerre beszélve és mutogatva hajolnak fölé ketten, na, már kakaskodik a két férfi a csapatból, de legalább elfoglalják magukat, súgja anyu kuncogva a keresztanyámnak, így én is előveszem a Vadölőt, ami a kedvenc indiános könyvem, amit látva Zsuzsi nyaggatni kezd, hogy unatkozik, beszélgessünk, de nem hagyom magamat, így ő hátramegy, a keresztanyám ölébe kéredzkedik, és elalszik, én meg arra gondolok, megnézem, honnan jön ez a borzalmas szag, amiről már anyuék is pusmognak, és szimatolva kiderítem, hogy az előttem ülő, rémségesen kövér néni felől, aki valami kölnit locsolgat egy zsebkendőre és azt szagolgatja, és amikor észreveszi, hogy figyelem, csipogó, a termetével szöges ellentétben álló vékony madárhangon elcsiripeli, hogy rosszul szokott lenni a buszon, ezért kölnit kell szagolnia, hogy el ne ájuljon, viszont így mi fogunk elájulni, nagysasszony, mondja egy kopasz, szintén kövér bácsi a néni előtti ülésen, és hogy nyomatékot adjon a tessen már abbahagyni eztet és nyissuk má ki aztat a ablakot felszólításnak, fel is áll és most ott tornyosul a kölnis néni felett, aki rémülten nyújtja át a kölnit és zsebkendőt a bácsinak, én izgatottan várom a fejleményeket, a busz utasai némán, árgus szemmel figyelnek, hiszen most dől el, ki az úr a buszon, vita esetén kit lehet majd szövetségesül hívni, a bácsi fogja és kivágja mindkettőt a szemeteskukába, majd ezzel is megvónánk, még sincs hónap! sóhajjal visszaereszkedik a helyére, a szemébe húzza a sildes sapkát, domború hasán összefonja hurkás ujjait és mélyeket lélegezve legott hortyogni is kezd, ezzel elterelődik róla a figyelem, aminek a középpontjába most az idegenvezető kerül, aki elmondja a részletes úti programot, mikor hova érünk, a határon mit kell csinálni, milyen lesz a szálloda, milyen fakultatív programok lesznek az üdülőhelyen, mi mennyibe kerül, erre minden szendergő felébred, én meg arra kapom fel a fejemet a Vadölő egyik izgalmas jelenetéből, hogy azt a szót hallom, svédasztal, és nem értem hirtelen, mi az, hogy svéd, ha mi a bolgárokhoz megyünk, meg is tanultam otthon, hogy ott nem forint van, hanem leva, és nem fillér, hanem stotinka, meg hogy nem ugyanannyit ér a kétfajta pénz, át kell számolni, ha veszünk valamit, hátra is fordulok anyuhoz, mert biztos vagyok benne, hogy disszidálunk, csak nekem nem merték elmondani, mint a Szőke Sanyi apja is, csak dolgozni ment ki Ausztráliába és sosem jött vissza, ezért erősen figyelem anyut, őt is összezavarta-e az idegenvezető, de nem, épp azt taglalják a keresztanyámmal, mennyire szeretik a svédasztalos reggelit és vacsorát, és én szorongva kérdezem meg, hogy akkor mi most nem is Bulgáriába megyünk, erre ők nevetni kezdenek és egymás szavába vágva magyarázzák nekem, milyen is az a svédasztalos étkezés, és azt hiszem, nem hallok jól, többször visszakérdezek, hogy tényleg mindenből annyit ehetek, amennyit akarok, és tényleg többféle étel-ital sorakozik az asztalon és tényleg nem szólnak rám, ha csak egyféléből eszem, de abból ötször, és anyuék egészen megvidámodnak a hüledezésemtől, és mondják, hogy igen, igen, igen, és mivel látom, hogy apu a keresztapámmal valamin vitatkozva nem hallotta e fontos információt, átcsusszanok az ölébe és hadonászva elmesélem neki, mit hallottam, amire ő is elkezd nevetni, hogy igen, ilyen tényleg van, s kicsit meg is bántódom, hogy ezt életem kilenc éve alatt még nem árulta el soha senki, és gyorsan kérem anyut, legyen otthon is svédasztal ezentúl, amin csak nevet, így gyorsan megvigasztalódom, meg végre már a titokzatos határhoz is odaértünk, ahol nem látok semmit, csak őrbódékat meg sorompókat, aminek a másik oldalán már Jugoszlávia van, az a külföld, ahova még soha, de soha nem tettem a lábamat, és irtó kíváncsi vagyok, mit fogok érezni, ha ott leszek, de nem érek rá ezen morfondírozni, mert elő kell venni az útleveleket, okmányokat, az idegenvezető kiszállít a buszból és sorban, egyesével be kell lépnünk egy épületbe és elhaladni egyenruhás emberek előtt, akik szúrósan néznek ránk, egy-egy útitársunkat meg is állítják, kipakoltatják vele a csomagokat, majd nézd meg, mi lesz itt visszafelé, leheli apu anyunak, aki a száját pengevékonyságúra szorítva nem válaszol, csak túl akar már lenni ezen a félelmetes menetelésen, és jól hallom, hogy amikor kiérünk a szürkére festett falú, hűvös, félhomályos helyiség másik oldalán a ragyogó napfénybe, a vakító kék égre nézve nagyot fújva kiengedi a bent tartott levegőt, és szapora léptekkel, Tamást az egyik kezében tartva, a másikkal az én kezemet fogva ugrik fel az időközben már szintén a másik oldalon veszteglő buszra, ahol a helyünkre érve kiveszi a táskájából és kinyitja a dugi pálinkás üveget, nagyot húz belőle, köhög egyet-kettőt, majd ezen is túl vagyunk, már csak egy van! felkiáltással mindenkinek szendvicset nyom a kezébe, utána a kávéstermoszt kínálja körbe a felnőtteknek, mi pedig Márka meggyet kapunk, ami még őrzi az otthoni jégszekrény hűvösét, én odatapadok az ablakhoz, és mondogatom magamban, hogy külföldön vagyok, külföldön, de nem látok semmi szokatlant, csak házakat, fákat, ugyanaz minden, mint otthon, nem érzek semmi különöset, csak a gyomortájékom remeg egy kicsit az izgalomtól, aztán az is elmúlik és a helyébe lép az álmosság, így elalszom, és amikor felébredek, már megint a határnál vagyunk, ahol rövidesen átgördülünk Bulgáriába, de én máris alszom tovább, anyuék csak a hotel előtt keltegetnek minket, pakoljuk ki a csomagokat, rövid közelharc árán a felnőttek megszerzik a szobakulcsokat, apu és keresztapám csatát vív a csillogó-villogó aranygombos, vállrojtos egyenruhát viselő bácsival, akiről anyu azt mondja, ő a portás, de én ezt nem hiszem el, a mi iskolánkban is van portás, a Józsi bácsi, és ő mindig szénportól maszatos, meg munkásruhában járkál, az arca borostás, ez meg itt úgy néz ki, mint egy tábornok, még katonai sapkája is van, tisztelegtem is neki, mire ő visszamosolygott és tisztelgett, erre anyu is belátta, kár velem vitatkozni, úgysem fog meggyőzni, inkább apuékat kezdtük figyelni, akiknek végül is sikerült két egymás melletti szobát szerezni, ezen apu felfelé a liftben a kilencedik emeletig hitetlenkedett, fogalmam sincs, kérlek, hogy történt, mi mondtuk magyarul, Dénes mutogatott is, és a fickó megértette, mit akarunk és képzeld, kérlek, még mosolygott is, otthon már rég kirúgott volna, és feljelentett volna a szakszervezetisnél zavarkeltés miatt, mesélte a döbbenettől még mindig sokkos apu anyunak, aki akkor kapott kisebb sokkot, amikor beléptünk a szobába, amit ők apartmannak hívnak, ez külföldiül van, fel is írom a kis füzetbe, amit direkt erre a célra hoztam magammal, és meglátta a nagy- és kisszobából, fürdőszobából, vécéből, gardróbból és teakonyhából álló, tengerre néző, üvegablakos, hatalmas erkélyes tágas, napfényes helyiségeket, amibe az otthoni lakásunk kétszer is belefért volna, és csak álltunk egymás kezét fogva, a végtelen, fehér habfodrokkal szegélyezett türkizkék víztükröt bámulva, a sétány melletti pálmafák sorát nézve, és mindnyájan kiszaladtunk az erkélyre, aminek a szomszédságában már ott álltak keresztapámék és egymás szavába vágva, lelkendezve ecseteltük az apartmanjainkat, majd eszünkbe jutott, hogy tulajdonképpen akár át is látogathatunk egymáshoz, amit legott meg is tettünk, és irigykedve láttam, hogy nekik zuhanyzójuk van, mert az ő szobájuk kisebb, ők csak hárman vannak, nekünk meg jár a kád, vigasztalt anyu, de közben már át is öltöztünk, fürdőruhát vettünk fel, úszómatrac a sötétkék gumipumpával, úszógumi a narancssárga, nagy alakú Corvinos nejlonzacskóba, gumicipő a lábra és irány a strand, majd este kicsomagolunk, mondta anyu, és már suhantunk is lefelé a lifttel a hallba, ezt is leírom a füzetbe, fogadkoztam, közben megközelítettük a nyugágyas, napernyős strandot, de ott borsos belépőt kellett fizetni, ezért nagy ívben elkerültük és átmentünk a szabad strandra, leterítettük a pokrócokat, törölközőket, és rövid hadakozás után anyu bekent a csúszós, büdös bronzolajjal, aztán iszkiri, apuval már mentünk is a sosem érzett tengerhez, ami zúgott, és szelíden közelebb jött, majd eltávolodva barátkozott, fodrokat vetett, majd nagyobb hullámot küldött, szinte feldöntött, olyannyira megijedtem, hogy elsőre csak óvatosan tettem be a lábamat, cuppogott a víz a szandálban, fogtam erősen apu kezét, de egyre bátrabb lettem, mert megéreztem, hogy jó ez a simogatás, ez a ringatás, és az úszógumi adta biztonságban elkezdtem lubickolni és éreztem, egy örök szerelem szövődik éppen köztem és a nagy sós víz között, mert rögtön megkóstoltam ám, persze nem hittem, hogy tényleg sós, és felrikkantottam, amikor megízleltem, úgy meglepődtem, miért, azt gondoltad, nem mondunk igazat, kérdezte apu, és kissé el is szégyelltem magamat, de azt válaszoltam, azt hittem, ez is csak a szokásos felnőtt mese, mint répa meg a fütyülés, meg a béka nő a hasamban, ha sokat iszom, amik mind nem igazak, akkor mintha apu szégyenkezett volna, de ez most igazi, kiáltotta és jól lefröcskölt, én meg mint egy motolla forogtam körbe-körbe és visítoztam és nevettem, olyan jó volt, és igazi volt a két hét gondtalan játék, a svédasztal, amiről annyit ehettem, hogy az úszógumi már alig fért rám az utolsó napokban, és igazi rákokat, csigákat kóstoltam és érdekes formájú és zamatú gyümölcsöket majszoltunk, amiknek az édes, sűrű leve csurgott végig a meztelen karunkon, nyakunkon, és igazi volt a sok kirándulás, séta, és engedték, mint immár negyedikes nagylánynak, hogy este a kivilágított plázson – ezt is felírtam – sétáljak színpompás fagyit nyalva, és nem kellett korán lefeküdnöm, és délután aludnom, és annyit pancsoltam, amennyit akartam, és hatalmas homokvárakat is építettünk, amibe apu és keresztapám annyira belejöttek, hogy egy új, csorgatós technikát kitalálva beneveztek egy homokvárépítő versenybe, ahol az ő váruk második helyezett lett a sok szép között, és kaptak érte ezüstérmet is, amin most vitatkoznak, hogy melyikük vigye haza, engem illet, kérlek, mondja apu, hiszen az én ötletem volt a nevezés, valóban, Guszti, az ötlet a tiéd volt, mondja a keresztapám, de mégiscsak én találtam ki a csorgatós technikát, amivel nyertünk, érvel erősen a mérnök-újító keresztapám, és én persze hogy apunak adok igazat, mert nekünk kellene hazavinni a díjat… ha meglenne, mert azt ők még nem tudják, hogy eltűnt, mert elvesztettem, ugyanis az történt, hogy egyik este kivittem az érmet az erkélyre, hogy megnézzem, milyen szépen csillog a holdfényben, és valahogy leejtettem a bokrok közé, ahol két napig tűvé tettem érte mindent, kerestem ott is, ahol már nem is lehet, de nem leltem sehol, és egyre inkább nyomasztott, hogy be kellene vallanom, de nehéz szívvel úgy döntöttem, most még nincs itt az ideje, inkább majd akkor, amikor már megyünk hazafelé, akkor úgyis szomorú leszek, de nem is hazudok, mert azért bevallom, nyugtatgattam a lelkiismeretemet, és boldogan nyaraltam tovább, és írhattam a vári és a tatabányai nagymamámnak és a Herskovitsnak külföldi képeslapot, amin bejelöltem a szobánk ablakát, ahogy megígértem, és harmadnap már úgy köszöntem a tábornok portás bácsinak, hogy zdravej!, aminek ő mindig annyira megörült, hogy olvadós karamellás cukrot adott érte cserébe, és a svédasztalnál megismerkedtem Antonnal, a fiatal, bolgár pincértanonccal és rögvest szerelemes is lettem belé, amit utólagos bánatomra bevallottam Zsuzsinak, aki mindenkinek elpletykálta, mert persze irigykedett, hogy nekem már külföldi szerelmem is van, és mondta, hogy bebeee, ő is szerelmes lesz, csak még nem tudja, kibe, na, persze, a kis pisis, alig másodikos, mit tudhat ő a szerelemről, méltatlankodtam, de még ez sem érdekelt, csak Antont bámultam, ahogy önti nekem sokadszorra is a kakaót és kacsint közben, és rengeteg hófehér és fekete, érdekes formájú kavicsot gyűjtöttem, betartva a főszabályt, hogy csak azt vihetem haza, ami befér a kis, bécsi hátizsákba, és találtam egy szívecske alakút is, amiért meg kellett küzdenem, mert egy másik kislány is éppen azért nyúlt, de én gyorsabb voltam, erre ő homokot akart szórni a szemembe, én meg jól belecsíptem a kezébe, ő visítani kezdett, a kavics kihullott a kezemből, miközben a hadonászó kislányt ellöktem, láttam, hogy hova esik, rávetődtem és a testemmel védtem meg, nem is álltam fel onnan, amíg a bömbölő kislányt el nem ráncigálták a szülei, akkor leporoltam magamat, kifényesítettem a szívecskét, amit másnap, az utolsó svédasztalos reggelink alkalmával nagy pironkodva, mintegy szerelmi zálogot nyújtottam át az én Antonomnak, az első, igazi, külföldi szerelmemnek, aki erre adott egy puszit a szüleim és a keresztapámék sóhajtozásától kísérve, milyen nagylány már, lassan férjhez adod, Guszti, vágta hátba viccesen a keresztapám aput, aki csak vigyorgott, mire anyu megjegyezte, hogy ahhoz még neki is lesz egy-két szava, de én legszívesebben elmondtam volna nekik, hogy megnyugodhatnak, nem sietek annyira a férjhez menéssel, mert rájöttem, beleszerettem a világba, ami több az otthonnál, bár oda nagyon jó lesz visszamenni, s nagyobb is, mint amekkorát el tudok képzelni, és számtalan szebbnél szebb helye van, ami még vár rám, hogy felfedezzem, és még sokat akarok tanulni, és még sok-sok embert megismerni, és még sok-sok árapályváltozáson merengeni addig, amíg az én igazi, felnőtt Antonomat megtalálom és lehorgonyozom mellette, most inkább maradok gyerek, és megbékélten nyújtottam az üres kakaós bögrémet még egyszer, utoljára Anton felé.
Sári Edina a 2016-os Cédrus-pályázat kiemelt szerzője.
Illusztráció: Bulgária, Albena (45albena.bg. )
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
