Tersánszky Józsi Jenő: A falu rossza
Mindenki az általa teremtett Kakuk Marcihoz hasonlította, s nem véletlenül: kedvenc korcsmájában előkapta kétágú furulyáját, s ha elfogyott a bora, egy szék karfáján fogadásból kézen állt – de tudta-e valaki, hogy beteg feleségét gondosan ápolta tíz éven keresztül, s hogy pisztolyt és mérget szerzett, amikor a nyilasok fenyegették? S hányan tudják, hogy e vagabund, korhely író otthon volt a zene-, a tánc-, a színházművészetben, hogy remek irodalmi kritikákat írt és Jack London fordítójaként megjobbította az amerikai író fáradt szövegeit is? Több, mint másfélszáz lappangó, remek írására máig nincsen kiadó, pedig az első nagy háborúról senki sem írt hitelesebben, ugyanis nem csak harcosa volt, de foglya is.
E novellája a duhaj, önsorsrontó legényről Móricz Turi Daniját idézi, de sajátos Tersánszkys hangszerelésben.
Dr. Urbán László
* * *
Az a bizonyos falu rossza volt. Puskás-Hegyes Bencének hívták.
Tizenhat éves korában egy fejjel magasabb volt az egész falunál s gyönyörű legény volt. Karcsú és egyenesvállú.
A tengerihántolókban énekeket csináltak tetteiről, mint a hősi időkben, hogyan nyekkentette oda a szerencsétlen kóklert, hogy majdnem dereka törött. Hogyan vette fel egymagában a harcot egy lőccsel a városban a fél vásár ellen. Az apróbb teljesítményeiről, amint vasárnaponként kitakarította a kocsmát, rigmusokkal sem győzték volna.
Persze, ezek közt a vitézkedések közt voltak olyanok is, amik már kevesebb dicsőséget és tiszteletet szereztek nevének. Így például hogy két zsák lopott liszttel a hátán kísérték be a csendőrök s egyszer csaknem felgyújtotta ittas dühében öreg szülei házát, akik elmenekültek előle.
A virtus szörnyen keverve volt benne gonoszsággal, az bizonyos. De ez sem tudott rontani nimbuszán, a férfinép előtt olyanféle respektusa volt, mint valami paraszt Dorian Graynek. háta mögött öklüket rázták, de előtte mukk sem esett becsmérlésére. A törvénybíró is Bence kedves öccsének veregette vállát, ha eléje került. Az asszonynép titkos rokonszenveiről pedig akár nem is szólni, ha bármi megvetését mutatta iránta sok közülük.
Erre nemcsak ezer pletyka és suttogás kísérte csapodársággal szolgált rá, hanem egyenesen, minden rendesebb falubeli szépet megcsúfoló cselekedettel.
Húszéves sem volt, mikor Cábér Lidivel, a falu ismert mákvirágjával állt össze hirtelen.
És még ez sem tudta aláejteni, hogy tisztességes nép szóba ne álljon vele bárhol.
Szép szót akárki tanulhatott tőle, s ehhez, ha nekifogott, a munkában sem vette fel vele senki a versenyt. Aratásra el sem szegődött dupla résznél alább.
Így érte meg huszonegyedik életévét, a sorozásét a faluban Puskás-Hegyes Bence. De a huszármondurt, ha senkin jobban nem feszített volna nála, már nem érte meg.
Épp ott, a sorozásról hazajövet, hívta ki a fátumát.
Az történt, amit annak hívnak, hogy nem fért már a bőrébe.
A városból baktatott hazafelé legénytársaival, a kalapja mellé tűzött sorozási cédulával.
Egész éji s napi duhajkodástól, csűrdöngölőtől voltak már fáradtak. A bíró vezette őket, a falu legtisztesebb öreg gazdája s a társaság az ő meséit hallgatta, a maga régi, háborújárta katonaéveiről.
Ebbe kotyogott bele aztán Puskás Bence néha, kéretlen kedvrontónak:
– Ugyan! – röhögött végül is az öreg nekimelegedett emlékezéseibe. – ’Szen azt hallottam, hogy Vasas Andris öreg pajtása mondta egyszer szemtől szembe kendnek, hogy a híd alól húzták ki kendet Mántuvánál a taliányok, a puskáját is ellökte, úgy vitték Rómába!
Ez a galád sértés úgy felháborította az öreg hadastyánt, hogy botját emelte Bencére:
– Node! – krákogta rá. – Most úgy ne szídd vissza ezt a szavad, akármilyen nagy mihasznára nyúltál, hogy a fejeden törik el ez a bunkó! Finánc fattya, kupciherje!
Ez sem volt kevésbé súlyos visszavágás, amit nem sokan kockáztattak volna meg Bencének. Még apja rántott rá kést a csizmaszárból valaha, amikor anyjának udvarolt a falu nagy kocsmájában, ahol szolgáló volt s ahová a fináncok jártak.
Az történt rá, hogy Bence az öreget szűrkapocsán fogva félkarjával lökte hanyatt az árokba,
Más ugyan nem esett ehhez, mert ezúttal sem akadt, aki kikezdett volna Bencével, legfeljebb két külön csapatban érkeztek vissza a faluba s a nagyobb rész az átkozódó, szitkozódó, öreg bíróval jött.
Várj csak! – fenyegetőzött az öreg. – Velem elbántál. De jöjjön haza István fiam októberben a csődörösöktől, azzal még találkozol, hogy elszámoljon veled ezért!
Ez a dolog volt tényleg, ami megsokalltatta a faluval a puskás Bence basáskodását, aminek a falu tisztes feje sem elég kíméletre. Mellette többé senki sem mert szólni s valóságos összeesküvések támadtak ellene.
A következő vasárnap először esett meg, hogy a legények falanszba álltak és Bencének magának kellett néhány üvegfenék és székláb vörös nyomásával a kobakján meghátrálnia a küzdőtérről.
Csak tartotta még a várat, ennek dacára is. A lakolása mással késett.
Ősz volt már a szomszéd faluban, egy búcsún, Puskás Bence egy liter sligovicát ivott ki egy hajtókára fogadásból. Ez gyalázta meg.
A görcsök, vértolulás, nemcsak a helyszínen verte földhöz, hanem lábra sem engedte néhány hétig. Ott lelte a berukkolás is az ágyban. És mikor fel is kelt, legfeljebb a kísértetek káplárjának szegődhetett volna, amily fehéren, reszketegen ődöngött. Sőt, amint látszott, nem javul helyből, makacs, különös nyavalyájából. Felülvizsgálaton a katonasorból is fölmentették, bizonytalan időre.
De a sors sem szánhatott Puskás Bencének ilyen közönséges véget, hogy egy butykos pálinka legyen a sírásója.
A falut már hó borította, mikor Puskás Bence első ízben jelent meg újra a kocsmában. Gyönge volt még mindig, csak éppen lógott. A legények nyugodtan bokázhattak tőle párjaikkal.
Puskás Bence félre, a kocsmaablakok elé húzott nagy asztal mögül nézte a hacacárét. Fásult mosollyal tűrte a tréfákat pajtásaitól s a lányoktól, akikben mindig több a készség a jó-reményre.
Egyszerre csak többen siettek hozzá a kavargásból:
– Bence! Pakolj, míg jól van dolgod. István jön, a bíró fia. Megfogadta, hogy eloltja a gyertyádat apjáért, ahogy itt kap és most éppen jól felöntött.
István, a bíró fia, mint leszerelt csődörös szakaszvezető, körülbelül annak a polcnak a fényét élvezte a faluban hazajövetele óta, amitől Bence elbúcsúzott. Hetvenkedő s elbízott fickó volt különben is.
De Bence fitymálva legyintett az intésekre s voltak, akik igazat adtak neki. Nem vesz bele a bíró fia egy betegen!
Csakhogy nem ez történt. A bíró fia már jóelőre ordítozva jött be, néhány társával:
– Hol van! Isten a gazdája neki a kezemtől!
Így tartott egyenest a levegőt markolászva Bencének. Azokat, akik békítően fogózkodtak belé, azokat lerázta.
Akkor hallotta még utoljára a kocsma a Bence meggyengült, de most is félelmetlen ordítását. És látta utoljára azt, amit Bence fogásának nevezhettek.
– Eresszétek csak ide, hadd látom!
Ezzel hirtelen az asztal alá guggolva, kobakjával és két karjával, mint valami hatalmas pajzsot, lökte maga előtt üvegestől, felboruló székestől, támadójára s társaira az asztalt.
De érezte, hogy ez volt az utolsó erőfeszítés, ami tellett tőle. Remegve tétovázott egy pillanatig, aztán engedett magában az életösztön szavának. Megfordult és kiugrott az alacsony kocsmaablakon az udvarra.
Hiába tette. Néhány pillanat múlva már ugyanott ugrott keresztül, nyomában a bíró fia, dühödten hadonászó fütykössel.
Puskás Bence a kerteken át menekült. De a harmadik palánk átszökése után belátta, hogy úgysem soká bírják gyengülő inai. Visszafordult és egy lécet szakítva ki a kertelésből, emberül akart megfelelni magáért utoljára.
Akik egy negyed óra múlva kiszaladtak hozzá, úgy találták, amint hanyatt, teljes hosszúságában egyedül nyúlt ki a fák alatt, a havon, a holdvilágon.
A bíró fiának csapása, amelyik befakasztotta homlokát, akkora volt, hogy a Bence karját is eltörte, amit feje elé tartott, védelmül.
De a faluban epilógnak azt mesélik, hogy mikor a bíró fia visszament a táncba, kérkedve a hőstettével, nemcsak a legények morogtak bele abba kicsinlően s a lányok, asszonyok közül köpködtek és méltatlankodtak körüle, de a saját kedvese is azzal fordult el tőle:
— Ezt ugyan apád is elvégezhette volna magáért, Bencével. De a tömlöcöt nem fogja leülni helyetted.
Ez volt vége Puskás-Hegyes Bencének, a falu rosszának.
Világ 1924. december 21.
Illusztráció: Tersánszky Józsi Jenő (Molnár Edit fényképfelvétele, 1962)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
