Murat Gülsoy: Elveszett tárgyak irodája
Egy táska megváltoztathatja egy ember életét?
Amikor Kemal katonai szolgálata letelt, csak egy középiskolai bizonyítvánnyal és jogosítvánnyal rendelkezett. Fogalma sem volt róla, mit fog csinálni ezután. A család ambiciózus barátai sokféle tanáccsal ellátták az apját. Csináljunk a fiúból, ha mást nem, hivatalnokot, vannak ismerőseink, találunk neki helyet a buszos vállalatnál. Kemalt nem kérdezte senki. Szerencsére, mivel ha megkérdezik, nem tudott volna mit válaszolni. Olyan helyzetben lévő fiúnak, mint ő, nehéz feladat munkát találni. Egyértelmű volt az is, hogy azt az igyekezetet, amellyel „ezt a fiút” munkába állítják, követni fogja a szándék, hogy kiházasítsák egy „jó házból való lánnyal”. Ezek a közbenjárók valószínűleg már a lányt is kiszemelték és a hozományt is szépen elrendezték. Kemal nem volt ostoba. Észrevette a sugdolózásokat az ajtó mögött, a célozgatásokat és a néma előkészületeket. De nem törődött velük. Akárhogy is, de egyedül semmit sem tehetett. Tulajdonképpen mást nem is várt az élettől, csak hogy azt a nyugodt világot, amit az anyja és az apja hosszú évek alatt megteremtett, egy másik otthonban újra felépíthesse. Ilyen gondolatokkal és érzelmekkel kezdte meg munkáját az Elveszett tárgyak irodájában. Az iroda egyfajta raktár volt, ahol a buszon felejtett tárgyakat leltárba vették, meghatározott ideig megőrizték, hátha a tulajdonosuk értük jön. A munka könnyű volt, egy hét alatt beletanult. A garázsba visszatérő sofőrök minden este és reggel átnézték a buszokat, a talált holmikat pedig az irodába hozták, és miközben Kemal a nyomtatványokat töltötte ki, türelmetlenül közölték nyilvántartási számukat, a busz útvonalát és a tárgy megtalálásának időpontját, majd Kemal magára maradt a holmikkal.
A leggyakrabban ernyőket felejtettek a buszon. Természetesen a téli hónapokban. Az irodában külön részleg volt az ernyőknek. Főleg a fekete, összecsukható férfi ernyőknek. Ezenkívül olyan dolgokat is a buszon felejtettek, amit el sem tudnánk képzelni. A tévé antennától kezdve a rossz háztartási eszközökig (legtöbbször vasalót, milyen furcsa!), a piacon újonnan vett ruhától a gyapjúgombolyagokig, különféle szögektől, csavaroktól és csavarhúzótól a villamossági tanulók által használt ellenállásokig és integrált áramkörökig, a tankönyvektől a pornó újságokig mindenféle holmit… Az emberek egy-egy használati tárgyát. Ha romlandó ételt hoztak az irodába, azt vagy elfogyasztották, vagy kidobták. Az érdekes holmikkal kapcsolatos történeteket már mind elmesélték neki, kívülről fújta őket. Például az előző hivatalnok az irodában együtt szívta a zacskó füvet reggelig azzal a buszsofőrrel, aki megtalálta, persze rajtakapták és kirúgták. A hivatalnokok, akik nyakon csípték, nem tudtak betelni a történet mesélésével. Mindkettő könnyezve nevetett. Persze, minden a szagból derült ki.
Kemalnak csak akkor kellett gondolkodnia, amikor a raktárba való elhelyezés előtt, a nyomtatvány utolsó rovatát kitöltendő, leírását adta az elvesztett tárgynak. A munka többi mozzanatát automatikusan végezhette. Az elvesztett holmik többsége teljesen érdektelen volt. Ám egy nap…
Munkába állásának hatodik hónapjában történt. Április közepe táján. A napos idő már az egyre jobban közeledő nyári napokat jelezte, s a feszült városi emberek arcára alig észrevehető mosolyt csalt. Aznap estefelé egy táskát hoztak: a sofőr csak éppen belenézett. Csecsebecséknek nevezte a tartalmát, majd átadta Kemalnak és lelépett.
Fekete, vízhatlan anyagú, női bőrtáska, barna aljjal. Amikor arra került a sor, hogy a tartalmáról listát készítsen, kinyitotta, és a kiáradó illat kellemes érzéssel töltötte el Kemalt. Ez a táska biztosan egy gyönyörű, fiatal lányé. A szép lányoknak jó az illatuk, de az ellenkezője is lehetséges, ezt a visszataszító gondolatot azonban gyorsan elhessegette. A táska tartalmát gondosan kirakosgatta és elrendezte az asztalon. Egy könyv (A félelemre várva. Novellák Oğuz Ataytól), egy illatszer (Adidas), egy határidőnapló (kicsi, fekete műanyag borítással), fénymásolatok (angol jegyzetek), egy kicsi sminktáska. Ez minden. Kemal aprólékosan kitöltötte a leltárt, majd még egyszer megnézte a holmikat. Eltűnődött, vajon milyen lehet az a fiatal lány, akié a táska? Tudta, hogy a lánnyal kapcsolatban hamarosan lehetetlen dolgokat fog elképzelni, és a fölösleges álmodozás (családi neveltetése szerint) nem kellemes állapot. Rosszul fogja érezni magát. Helyette inkább visszapakolta a tárgyakat a táskába, a könyvet a fiókjába tette a többi könyv mellé. Egész nap unatkozik, ezért a talált könyveket félrerakja magának, hogy majd elolvassa őket, s amikor végzett velük vagy – mivel többségüket nem tudja elolvasni – amikor már biztos benne, hogy nem fogja elolvasni, a raktárbeli helyükre teszi őket.
Másnap olvasni kezdte a novellákat. Délig a feléig jutott a könyvnek. A történetek közül sok tetszett neki. Az ottfelejtett könyvek közt nem akadt túl sok, amit végig tudott olvasni, de ez a könyv magával ragadta Kemalt. Némelyik novellát olyan izgalommal olvasta, mint egy képregényt. Azután volt ott egy… A novella szereplőjét hosszú ideig nem tudta kiverni a fejéből. Egész nap azon töprengett, tényleg létezik-e olyan ember, mint az a tanulatlan fiú, aki a szeretett lánynak sehogy sem tudta feltárni az érzéseit, és úgy keresett gyógyírt bánatára, hogy levélben megírta őket az írónak. A saját helyzetére gondolt. Akaratlanul is a fiú helyébe saját magát, a táskatulajdonos ismeretlen tüneményt pedig a lány helyébe képzelte. Elszégyellte magát. Ő soha nem kerülne ilyen helyzetbe. A novellabeli lány állandóan visszautasította a fiút, aki azonban ezt nem volt képes tudomásul venni. Kemal büszke fiatalember volt, ha rájön, hogy nem kedvelik, úgy eltűnik, hogy hátra sem néz. Habár ilyesmi még sosem történt vele, de ha történne, pontosan tudja, hogy viselkedne. Délután a könyv hátralévő részét is elolvasta, és minden ok nélkül az jutott eszébe, hogy estefelé eljön a lány, és elviszi a táskát. Pedig általában senki sem járt utána elvesztett holmijának. Talán nem vették észre, hogy a buszon felejtették, vagy nem tudták, hogy van a garázsban egy ilyen iroda. Kemal mégis úgy gondolta, hogy ezt a hatalmas táskát keresni fogja a tulajdonosa. A mosdóba ment, hogy egy kicsit rendbe hozza magát. Benedvesítette, és szorosan hátrafésülte a haját. Nedvesen még feketébben csillogott. Szemét a tükörképére függesztette, és bámulta egy ideig. Próbált nem pislogni. Addig nézte magát, amíg egy vízcsepp, ami a hajtövétől kezdett lecsorogni, a szemöldöke mellett elhaladva a szemébe nem ért. Jóképű vagyok? Nem tudta. Hogy ezt megtudja, annak egyetlen módja van: hogy más tükrében lássa magát. Ezt sem tudta. Tekintetét lassan távolította a tükörképétől. Amikor az arca homályosodni kezdett, úgy hitte, hogy a jövőbeli képét látja. Az apjára fog hasonlítani. Habár nem annyira sötét hajú. Ez jó, gondolta. Ez jó.
A lány, a táska tulajdonosa másnap sem jött. Az azutáni napon sem. Közben eltelt egy hétvége is. Kemal egyre növekvő reménnyel járt dolgozni. Minden nap tiszta inget húzott, s egyre gondosabban borotválkozott. Elképzelte, hogyan fog viselkedni a lánnyal, amikor találkoznak, végiggondolta, milyen az a tekintet, az a hangszín, amit a lány megnyerőnek talál. De egyik forgatókönyv sem tűnt valóságosnak a számára.
Mivel a lány a következő napokon sem jött, Kemal egyre biztosabbra vette, hogy már nem is jön soha. Amikor ez a könnyed reménytelenség próbált a felszínre törni, Kemal kihozta a táskát a raktárból, és a dezodorból egy kicsit a kupakba fújt, majd az illatot mélyen belélegezte. Ez tényleg jólesett. Mintha találkoztak volna, mintha szerelmesek lennének, mintha a túloldalra (valamiért biztos volt benne, hogy a lány Kadıköyben lakik) induló helyi járatú hajók egyikére szállnának fel, miközben az esti szellő az ő illatát hozza, mintha átölelnék egymást, és ő annak a barna tengernek a tövébe temetné az orrát, az ajkaival… Az álmodozástól izzadni kezdett a tenyere.
Egy nap, amikor ráeszmélt, hogy a fantáziálások elviselhetetlen szenvedélybe csaptak át, úgy gondolta, véget kell vetnie nekik. Ilyen ostobaságot. Szerelmesnek lenni egy lányba, akit soha életében nem látott… Az az illat… Nem, ennek mindenképp véget kell vetnie. A nappali műszakja már régen befejeződött. Az árnyékok megnyúltak, a raktár sarkaiban a sötétség növekedett. Az egyik fémpolcon ült, és fuldoklott a gondolatok tengerében. Ránézett a többi tárgyra. Elfelejtett, otthagyott, gazdátlan holmik. Eltelhet egy évszázad is, ezek a tárgyak alázatosan várják gazdáikat, akár még egy évszázadon át is. Ő is elfoglalta a helyét a polcon. Miben különbözik ezektől a tárgyaktól? Mi a különbség? Úgy tűnt, mintha egy raktárnyi tárgy őt figyelné. Akár egy horrorfilmben. Csak szomorúbb. Mintha sajnálnák őt. Mintha segíteni szeretnének… Ezek a gondolatok tajtékozva áradtak, és érdekes felismeréshez jutatták: ha a lány nem jött ide, ő megy el a lányhoz. Nem tudta, kicsoda, hol van, hogy néz ki, de ezt mind kiderítheti.
Levette a polcról a táskát, és visszatért vele az asztalához. Kiemelte a tartalmát, és egy nyomozó szemével újból megvizsgálta a tárgyakat. Íme a dezodor, a sminktáska, a fénymásolatok és a határidőnapló! A naplót már az első pillanatban átlapozta, hátha van benne egy név vagy cím, de nem talált semmit. Viszont most más szemmel (egy nyomozó szemével) nézte. A többi csecsebecsét visszatette, és a táskát a helyére vitte. A raktárt is nyomozó szemmel kezdte nézni (a tárgyak élőbbnek tűntek a szemében, titkokkal telinek), visszatért az asztalához. Nekiállt, hogy a határidőnaplót elejétől végéig átvizsgálja.
***
Két napig dolgozott a határidőnaplón. Nagyon kevés dolgot tudott meg belőle. Sok oldal üres volt. Számos találkozó, részletfizetési határidő, teendő volt bejegyezve. A legutolsó bejegyzés a két héttel korábbi szombathoz kapcsolódott: 14:00 Süheyla, Pisztácia Pub. Jó néhány ehhez hasonló, kávézóhoz, mozihoz kapcsolódó időpont. Kemal azt kívánta, bárcsak korábban belenézett volna a naplóba. Persze, hogy ezt a Pisztácia Pubot, bárhol is van, megkeresi, odamegy, és vár. Ha jön, úgyis megismeri. És mi lesz utána? Az nem fontos. Ha már a nyomára bukkant… A másik fontos információ pedig egy magániskolára vonatkozott, esedékes részletfizetések napja és összege. Sajnos azonban az iskola neve nem szerepelt. Amennyire a fénymásolatokból kiderült, egy nyelviskola lehet.
Hétvégéig terveket készített. Megpróbálja megtalálni az iskolát, ez kezdetnek jó. A város két pontja között kell nyomoznia, azon a vonalon, ahol a táskát elhagyták. Rengeteg ideje van. A hétvégék egy részét erre az ügyre fordíthatja, kitűnő. Elmegy minden magániskolába, hogy az árak felől érdeklődjék. A részletek összegét pedig összeveti a naplóban szereplővel, és így meghatározza a pontos helyet. A többi majd jön magától.
***
A hétvégén szerencséjére sütött a nap. A hajóról leszállva nyüzsgő tér fogadta. Részegítő, enyhén hűvös idő volt. Hogy szeretett volna ezektől a cigányoktól egy csokor nárciszt venni, és szinte repülni a Pisztácia Pubba, ahol várja a szerelme! De addig még sok van hátra. Nagyon sok…
Élvezetes napja volt. Sok iskolából kért árakat. Bepillantott a kávézókba, végigjárta az antikváriusokat. Mindenki az utcán volt. Sok színes, ragyogó, jó illatú lehetséges kedves… Miközben töprengett melyikük lehet az, hagyta, hogy vigye a lába. Egy véletlennek köszönhetően könyvet is vett: egy könyvesbolt bejáratánál, melynek felső szintjén kávézó volt, tétován nézelődött, s az eladó megkérdezte, hogy keres-e konkrétan valamit. Kemal száján pedig kicsúszott a kérdés, hogy Oğuz Atay könyveit merre találja. Amikor súlyos pénzösszeget hagyott az eladónál, arra gondolt, ez is a terv része. Elképzelte, hogy amikor a kávézóban találkozik a lánnyal (nevet kell adnia neki), könyvekről és Oğuz Atayról kezd majd beszélni. Ő a kedvencem. Igen, olvastam az összes könyvét. Ön is jár angol tanfolyamra? Én dolgozom, ezért hétvégén járok. Bizonytalan volt, hogy a munkájáról elmondja-e az igazat. Akárhogy is, nem egy fényes munka. Mivel aznap a hétvégére félretett összes pénzét elköltötte, úgy döntött, másnap nem megy sehova.
***
A következő hetet olvasással és gondolkodással töltötte. Olvasta a megvett könyveket, amikor elfáradt, az iskoláktól kapott árajánlatokat kiterítve próbálta kitalálni, hogy jövendőbeli szerelme ebben a pillanatban melyiknek a padsorában ül. A következő hétvégén más taktikát kell alkalmaznia. A szóba jövő iskolák számát kettőre csökkentette. Büszkesége nem engedte, hogy a kapujukban állva várja a kijövő diákokat. Ugyanakkor az iskola árait vonzónak találta. Ha tanulna angolul, jobb munkát találhatna, és a lánynak sem lenne oka szégyenkezni miatta. Meg ezzel a fizetéssel lakást sem bérelhet. Két embert eltartani… Hopp, lassíts! Milyen lakásbérlés, milyen két ember…? Amikor az ember álmodozni kezd, csak azt veszi számba, mi mindene nincs és nem is lesz. Ha nem lassít, el fog veszni az álmokban, mint az ostoba gyerekek. Még jó, hogy a józan esze, amikor szükség van rá, a fékre lép és lelassítja. De egy idegen nyelv tanulása minden szempontból hasznos. Talán új munkát is találhat. Például egy idegenforgalmi cégnél. Feltétlenül tudni kell egy nyelvet. Ez a gondolat tetszett neki. Amikor apjának elmagyarázza a helyzetet, olyannak kell tűnnie, mint aki aprólékosan végiggondolt mindent. Mert otthon nincs vita. Ha az apja nemet mond, annak csak egy jelentése van: nem. Nem kellene ugyan engedélyt kérnie, de valahogy sosem tudott semmit eltitkolni. Igen, az lesz a legjobb, ha azt mondja az apjának, hogy új munkát szeretne találni, de mivel nem beszél idegen nyelvet, egy csomó jó lehetőségről lemarad. Még ha nem is vált azonnal munkát, talán más dolgokba is belefoghat. Például felvételizhet az egyetemre. Talán, ha sokat tanul, és a kedvese is támogatja (teljesen biztos volt benne, hogy a lány egyetemista), a levelezőre bejuthat. Dolgozna és tanulna egyszerre. Alig bírta türtőztetni magát. Tudna angolul, egyetemi diplomát is szerezne, semmi keresnivalója nem lenne itt az Elveszett tárgyak irodájában… Miközben ezen töprengett, hátratett kézzel állt a polcok előtt, mintha ő volna az egyetlen gazdája ennek a néma tárgyakból álló fura kincstárnak, és különös szeretettel szemlélte a holmikat. Az egyik ilyen pillanatban…
***
Igen, az egyik ilyen pillanatban érkezett valaki. Egy férfi. Sötét hajú, mint ő… Ugyanolyan termetű… Egy táska iránt érdeklődöm. A nejem a buszon felejtette. Fekete, orkán anyagú táska. Semmi értékes nem volt benne. Egy könyv, órai jegyzetek, sminkkészlet…
Ahogy ezt Kemal meghallotta, a szép álmok, melyeket hosszú ideje dédelgetett, rémálommá váltak, kétségbeesve érezte, hogy a világ, amelyben eddig lábát megvetette, sötéten növekszik, el fogja pusztítani, és magába szippantja. Az Elveszett tárgyak irodájának folyosója gyermekkora elvarázsolt kastélyává változott. Ahogy kihozta a raktárból és átadta a férfinak a táskát, olyan erőtlenné vált, mintha mindenét elvesztette volna szerencsejátékon. Magában elbúcsúzott az ujjához érő táska orkán anyagától. A táskában voltak az álmai, ez biztos. A tervei, a szerelme, a jövője, az illata… Lehet egy ember ennyire ostoba? Akkora megrázkódtatás érte, hogy elfelejtette a férfival aláíratni a nyomtatványt. Csak azt akarta, hogy minél hamarabb távozzon. Nem akarta tudni, hogy ki ez a férfi, aki annyira hasonlít rá, és ki az a nő, aki erejével az egész életét megváltoztathatta volna. Amit tudnia kellett, már tudta. Tudta, hogy nem ő „az a férfi”, hogy a pult túloldalán áll, hogy az Elveszett tárgyak irodájában dolgozik, hogy egy hivatalnok, és hogy nagy valószínűséggel ez nem fog megváltozni.
A férfi a táskában magával vitt mindent, ami egy ideje életben tartotta. Esett az eső. Tavaszi eső, tudta, hogy hamarosan eláll, mégis kihozta a raktárból az egyik gazdátlan fekete ernyőt, és aláhúzódva sétálni indult. Egy nem létező jövő felé… A boldogtalanság felé… Szomorúan gondolt arra a könyvre, amelyből az összes novellát elolvasta. Az utolsó novellán a sor. „…Az utóbbi napokban az állomásfőnököt sehol sem látom. Azt hiszem, szabadságon van, mivel évek óta nem nyaralt. A ruhái pedig most rajtam vannak…”
Szomorúan gondolt rá, hogy a könyvben lévő összes novellát átélte és elolvasta. Az utolsó novellán a sor. „A ruhái pedig most rajtam vannak. Az Elveszett tárgyak irodájának elfelejtett hivatalnokán, Kemalon. Rajtam.” És megértette, mennyire távol van a vágyott élettől, hogy az apja mennyire távol van a vágyott élettől, és az ő apja is…
A ruhái pedig most rajtam vannak. Címem: Elveszett tárgyak irodája…
Fordította: Biacsi Mónika
Biacsi Mónika a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Táska (pixabay.com)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
