Kövesdi Veronika: Tej
Ezzel most majdnem betörtem az üveget. Próbálok kisebbeket dobni, bár még van pár súlyosabb darab a kezemben, azokat csak elhasználom, ha már itt vagyok. Szánalmas ez az üvegbetétes ajtó, egyáltalán, ki vesz ilyet? Itt a kutyája mellettem, lógatja a rózsaszín nyelvét, mintha melege lenne, pedig fagyott vattákat köp. Szánalmas ez a ház is. Két lépcsős veranda. Ki csinál ilyet? Megint majdnem elestem idefelé jövet, le van fagyva vastagon ez az egész szar. Rúgok egyet a hóba. Még kettő van, jó kemények, élesek, ha nem vigyáz az ember, elvágja vele a kezét. Nekidobom. Szétrobban az üvegen. Már elment a kedvem az egésztől, de baszd meg, ez az utolsó. Ezt még muszáj. Lendítem a karom, erre kinyitja az ajtót. Néz. Nincs meglepve.
– Szia – mondja és olyan a fehér, mint a hülye háza. Szánalmas.
– Szia – mondom.
– Tudok valamit segíteni? – Én tulajdonképpen azt hittem, a kölcsönös köszönéssel el van intézve az egész, megfordulok és megyek. Segíteni.
– Ja! Igen. Szeretnék kölcsön. Valamit.
Behív, leejtem az utolsó jégdarabot, diszkréten, de a betonjárdára zuhan és szilánkosra törik. Hangosan. Úgy csinál, mint aki nem vette észre.
– Levegyem a cipőm? – kérdezem, mert itt szőnyeg van, kint tél, és kell egy kis idő még, hogy kitaláljam, mit is kérjek tulajdonképpen, ami nekem nincs, neki pedig nyilvánvalóan van.
A cipőt levenni nem kell, elindul a konyhába. Utána megyek. Leülök az asztal mögé, ő meg a mosogatónak támaszkodva megáll, úgyhogy felállok.
– Nyugodtan ülj le. Kávét?
– Tejet – mondom és lecsúszik a kezem az asztalról.
– Egy pohár tejet szeretnél?
– Kölcsön. Igen, kávét, kérek. Mármint tejet, tejért jöttem. Igazából.
Konyhaszekrény-ajtó nyílik. Csukódik. Kávés zacskóban kiskanál. Sercegés.
– Szóval? – fordul meg, nem annyira hirtelen sajnos, hogy legalább ezt magamra vehessem. Idegesít a fény ebben a szobában. Nincs is, csak mintha.
– Szóval lehet, hogy egy vagy két tojás is kéne – mondom. Rá kellene gyújtani, de nem tudom, hogy hozzam fel.
Elém teszi a poharat. Megkavarom.
– Majdnem betörted az ajtót.
– Ez nem igaz, vigyáztam. – Nem kellett volna egyből rávágni, úgy kellett volna csinálni, mintha fogalmam sem lenne, miről beszél, hogy én, meg, hogy ajtó, meg egyáltalán, mit képzel. De mindegy. Most már késő. Benne vagyunk. Tudja, hogy idejövök minden nap. Ajtót dobálni. Verandán esni-kelni. Kurvára remélem, akkor már azt is tudja, hogy mennyire igyekszem visszafogni magam. Hogy csak az alsó üveget célzom, mert az vastagabb, hogy nem rúgtam bele soha a rühes kutyájába, pedig összesározta a nadrágomat, amit sokáig vasaltam, és a vasalódeszkát nehéz kivenni a szekrényből, sok mindent ki kell pakolni előle, a felmosóvödröt, meg a literes mosószereket, amiket soha nem fogok elhasználni, vagy legalábbis jövő karácsonyig biztosan nem.
Addig játszottam a giccsmintás kiskanállal, amíg kipattintottam a pohárból, és most a barna lötty cseppjei szerteszéjjel zuhantak az asztalon, rám is, sőt azt hiszem, rá is, mert letöröl valamit az arcáról. Rá kell gyújtani, és nem tudom, mit volna illő előbb megkérdezni, ezt vagy hogy mivel rakjam rendbe ezt itt, közöttünk, amit széjjel barmoltam, én, de egyáltalán minek adott kiskanalat, ha nincs is az egészben egy darab cukor sem, amit meg kellene kavarni, hogy kérjek-e most akkor nedves mosogatószivacsot meg konyharuhát, vagy vegyem elő a cigimet, célzásként.
– Ezt le kell törölni – mondom, és a zsebembe nyúlok, amiben semmi sincsen, egyáltalán semmi, se cigi, se tűz, se apró, de még egy kurva csigának összegöngyölt papírdarab sem. Felállok, hogy akkor most vagy rágyújtás, vagy törlés, vagy elindulok a picsába, és soha többet nem jövök a közelébe sem, sem ennek a háznak, sem az utcának, de még ennek a szánalmas városnak sem.
– Gyere, gyújtsunk rá – mondja, és érzem, ahogy kisüt a Nap a szememben. Kabát, cipő, sál nyakra tekerés. Megnyugodva konstatálom, hogy a kabátom zsebébe nyúlva az éppen kiolvadt ujjbegyeim a teljesen megszokott eszközeimet tapintják.
– Miattam jössz? – Szinte ki se léptünk a házból, és ki se választottam a helyet az indokolatlanul elhelyezett fagyott kutyatálak mentén, az egyik kezemmel még fogom a kilincset belülről, még nem szívhattam mélyen tüdőre egy slukkot se, nemhogy a kurva Marlboroból, de a poshadt téli levegőből sem. Töröltem volna le inkább a hülye asztalt a nedves mosogatószivaccsal, most csordogál békésen odabent a tejes lötty, nyugalomban, az álfényes konyhájában.
– Bent maradt a kávém – lépek vissza és őszintén remélem, nem ittam meg az előbb teljesen, csak két korty legyen még benne, vagy egy, már az se számít, csak ne az üres poharat találjam, egyedül. Nem tudok elég lassan mozogni. Kiül az arcomra valami vigyor, amit próbálok visszafogni, de talán jobb lenne, ha elengedném, ha hagynám, hogy kijöjjön és akkor hamarabb vége lesz. Megint a teraszon vagyok, ő meg áll csöndben és nem is néz rám, csak bámul előre, bámulja azt az undorító rézsárga gyárépületet szemben, komolyan, mi a fasznak ide egy terasz, nem értem, mire jó, hogy ezt a szart nézheted egész nap, a gyárat, meg a kutyatálakat. Többszöri próbálkozásra sem sikerül rágyújtani, tele a kezem és remeg, és nem kapok levegőt, és látom a szemem sarkából, ahogy rám néz.
– A tej miatt jöttem. Mondtam.
Válasz nincs, beszív, kifúj. A légzés hangja nagyjából kitölti a beszéd után maradt űrt. Turkál a hamutálban a fél szállal, próbálja elnyomni. Bemegy. Kijön egy doboz tejjel, amit a gyomromhoz vág.
– Tessék.
Megfogom és elindulok. Köszönök vagy nem. Nem csúszok meg a jeges lépcsőn, ezúttal nem, pedig a mellkasom mélyéről kívánom, kívánom, hogy hátraessek, hogy a koponyám szétpattanjon a fehér korlát szélén, aminél kommerszebbet esküszöm még sohase láttam, hogy a hideg lé az agyamból csorogjon végig a kutyatálak mellett, hátha akkor végre elpakolja őket valami normális helyre, amikor majd feltakarítja azt, ami kijött belőlem, de nem csúszok meg, nem esek hátra, nem pattan szét a kurva fejem, úgyhogy megyek tovább, előre a szájbakúrt úton hazafelé, a tejjel a kezemben, a kurva tejjel, amit nekivágok a sárga falnak és széthasad, széthasad a falon a vékony papírdoboz, szinte felrobban, darabokra szakad az egész, sűrű, fehér utcákban csorog lefelé a mocskos hóba.
Kövesdi Veronika a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Tej (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
