Ferenczy Balázs: Csöndek (Két vers)
(pusztaság)
A vétlen hóesésben
megpuhulnak a fények.
A falak hidege,
erkélyek mögött a régi város,
nyomaim hófehérek.
Milyen messze sodródunk egymástól?
Az otthon megkerülhetetlen gyermekkora.
Végre felvetted, mondtad,
ne aggódj, minden rendben van.
Fordul a kulcs zárban,
a kanapén macska ül,
pusztaság faltól falig.
Megvagyok én is, fiam.
(csöndek)
Ha szükséged van egy kis csendre,
van nekem, adok én.
Ezt itt például a folyóparton szedtem,
mögötte apró, zöld füvek húzódtak,
átsütött rajtuk a napfény,
finom, puha, lotyogó víz mosta a partot,
s lent, a mélyben nagy halak mozogtak.
Ez a másik itt a barlangok csöndje,
pókhálós falak, cseppköves falak,
nagy mosott kövek,
apró, ezüst homok odalent,
hol millió éve semmi nem változott,
s te is csak egy messziről jött,
tétova vándor vagy ott.
Ez pedig az én csendem itt, látod,
álmokból, sziklafalak tetején ücsörgésből,
naplementékből szőve,
olyan, mint egy puha takaró.
Hozzád bújok, meztelen vállad betakarom,
te csak aludj,
az egészet neked adom.
Ferenczy Balázs a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
