Németh István Péter: Vallomás és fotó egy versről, ami megtörtént velem
(Weöres Sándor Szállnak az alkonyi felhők… kezdetű etűdjéről)
A 20. század verskedvelő, magyar olvasói számára a kétstrófás, s egyben nyolcsoros költeményeket Heine és magyar fordítója, Endrődi Sándor tette közkedveltté, mondhatni: egészen divatossá. A dunántúli Weöres Sándor pedig már fiatal korában csak úgy ontotta-öntötte e műformába a miniatűr remekeit. (Feleségének, Károlyi Amynak, még nászajándékba is többségükben olyan etűdöket másolt színes tintákkal, amelyeknek páros versszakai négy-négy sorosak. 1941-ből való a következő pici dal:
Szállnak az alkonyi felhők,
mint halavány-haju lányok,
tűz-szinü csillag az ékük,
libben a fátyol utánok.
Mennyei őzre vadásznak,
nincs nyoma égi vadaknak.
Lassan a hegyre hanyatló
Hold poharába zokognak.
Gyerekkoromban – már az óvodában – hallottam e különös verszenét rejtő sorokat, iskolás koromban pedig édesanyám mondatta kis szavalókórusunkkal el ezt a költeményt – a többi játékos ritmusú Weöres-darabbal együtt. (Én a Paripám csodaszép pejkó anapesztusait igyekeztem jó hangosan szétkürtölni mutáló hangommal is a vasutasok művelődési otthonában (a VOGÉ-ban) egy korabeli kulturális seregszemlén a többiek közül. Már huszonéves voltam, amikor vén cihó létemre megvásároltam Halász Jutka nagylemezét (Helikoffer, SLPM-17753), azon volt utolsó számként az Alkonyi felhők. 1983 óta megvan ez a bakelitkorong, kicsit serceg már, ahogy lejátszom, tán kattog is, de milyen jó meghallgatnom!
A verset az esszéíró Csányi László – aki Weöres Sándor közeli barátja volt – szintén igen szerette. Amikor 1994. április 15-én, nem is olyan sok idővel halála előtt még egyszer, utolszor ellátogatott Tapolcára, a szülővárosába, a vacsoránál mesélte, hogy mennyi kézirata van WS mestertől, s elmondta az Alkonyi felhők nyolc sorát a fehér abrosz és a vörös bor fölött nekünk, hogy jól jegyezzük meg ezt a kis gyémánt-fényességű és tökéletes költeményt, mert a világirodalomból sem írt senki hasonló gyönyörűségű lírai opuszt, amely arról szól mindössze, hogy eleredt az eső. Csányi Laci bácsi 1922-ben született Tapolcán, tehát innen, a Malom-tó partjáról indult. Weöres Sándorral Pécsett találkozott.
Most nem csupán a költő, nem csak Halász Jutka hangján hallom a költeményt, de Csányi rögtönzött tapolcai versmondását föl-fölidézhetem magamnak. Szekszárdon Farkas Pál szobrászművész hallgatag kis fém angyal-szobrocskát ültetett sírjára, fehér kőtömbre. (A síremléket Juhász Ferenc költő avatta 1996-ban.)
Azóta az Alkonyi felhők című Weöres-vers nyolc sorát nem tudtam már valamiféle sirató-hangulat nélkül magamban elismételni. S nem csupán a ’zokognak’ ige végkicsengése miatt. Ehhez az még ünnepibb gyászérzethez bizonnyal hozzájárult, hogy a négy csilingelő rímmel megaggatott nyolc sor ritmusa ógörög. Mégpedig minden két sor egy szabályos hexametert ad ki. Vagyis akár tényleg egy epitáfiumnak is beillene a Weöres-vers, a Rongyszőnyeg című ciklusból:
Szállnak az alkonyi felhők, mint halavány-haju lányok,
tűz-szinü csillag az ékük, libben a fátyol utánok.
Mennyei őzre vadásznak, nincs nyoma égi vadaknak.
Lassan a hegyre hanyatló Hold poharába zokognak.
2013 nyarán aztán magam is idéztem mint memoritert egy gépkocsiban… Hadd meséljem el a kis történetet. Festőművész barátom, T. Szabó László ült a volánnál, mellette felesége, Zsóka, a hátsó ülésen pedig én foglaltam helyet édesanyámmal. Honnan is tudhattam volna, hogy egyik utolsó kirándulásunk ez, s egyetlen hónap múlva mamám nem él már. Badacsonyba mentünk az Egry József Múzeumba, amelyben Vörösváry Ákos Gulácsy Lajos-gyűjteményének kiállításmegnyitója volt. Édesanyámmal – betegsége miatt – hosszabb ideje volt már, hogy közös szobafogságra ítéltettünk, így örömöm többszörösére nőtt e kimozdulással. Végre megint láthattuk a Szent György-hegyet, közelebbről a Badacsonyt, s a Balatonig a régi Római úton kocsikázhattunk. Az Egry múzeum kertjében gyülekeztünk. Boldog voltam, hogy mamám jól érzi magát. Köszöntem még a fügebokornak is, pedig az már újabb plántából terebélyesedett el, az Egry által ültetett nem élte túl az épület renoválását. (Szepesi Attilának van egy gyönyörű írása Egry fügebokráról. Hogy Attilát is ideidézhessem.) Édesanyámmal mi még annak a kiszáradtnak, vagy kitépettnek simogattuk meg a tenyerünknél is nagyobb leveleit a hetvenes években. Balogh Elemért megkértem, hogy dedikálja édesanyámnak a Csíksomlyói passiót. Gopcsa Kati Gulácsy emlékét idézte, képeinek sorsát elevenítette föl. Utalt arra a szörnyűségre is, hogy a háborúban hatvan Gulácsy-kép égett el Pest ostromakor. S a Gulácsy által teremtett univerzum (Nakonxipán) lakóiról is elmondta, hogy a Holdkiflikisasszony és Pirpir herceg szürreális alakjai ötven évvel megelőzték a Beatles Sárga tengeralattjárójának groteszk lényeit. Weöres Sándor Medusa-béli Dalok Na’ Conxy Pan-ból című ciklusából olvastam föl akkor ott. No meg Kormos Istvánról meséltem, hogy a Báthory utcában a szomszéd lakásban volt, amikor a falon túl a festmények és a rajzok lángoltak. A hallgatóság körében édesanyám odasúgta Zsókának, hogy kicsit majd megszid otthon, miért vettem föl olyan tiri-tarka nyári inget, amely lehet, hogy nem is Gulácsy kolorizmusára, sem a zsongó Beatlest éneklő hajdani szelíd hippik viseletére, hanem leginkább Weöres ajándékára hasonlított, mit Amy néninek készített „annyiféle tustintával, ahányféle színt kapott” [KA].
Hazafelé menet aztán jobbra a Csobánc fölött megláttam a fényes felhőket a kocsiból. Alkonyodott, de a Nap visszanézett a hegyre, a várra, mint Drégelyre az Arany-balladában. Ha nem járműben ér a pillanat, azt írhatnám, hogy földbegyökeredzett a lábam. Így is leírhatatlan látvány volt. A hegy teteje ragyog, az út aszfaltjára és a szélvédőre már az első esőcseppek hulltak. S eszembe jutott a Weöres-vers. Hogy mégis vannak szavak a mondhatatlanra, tömörek, szépek, s kikezdhetetlen remekműbe sorakoztatva. Azzal belefogtam, elmondtam a nyolc sort az autóban. Éppen fedte egymást a valóság és a vers, holott a költemény hatvan esztendővel azelőtt született. S nem én találtam ki. Sem a verset. Sem e történetet arról, amikor szálltak az alkonyi felhők. Most 2017 áprilisának is vége, s a balatonrendesi öbölnél anyám nélkül, de megint azokra láthatok. Fotómasinámat az egyikre emelem.
Illusztráció: Weöres Sándor portréja
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →
