Gúzsba kötve táncolni? (A műfordításról, 3. rész)
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Gyakorló interpretátorok válaszát vártuk a kérdéseinkre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Németh István Péter
a) A műfordítás legyen legalább annyira szép, mint az eredeti.
A műfordítás legyen hű az eredetihez, maradéktalanul adja vissza annak értelmét. Ez a klasszikus fából vaskarika esete, de az előttünk járó generáció (Sütő András, Nagy László…) szerint ahol a lehetetlen, ott a költő. Amennyire csak képességünk engedi, a szorosabban vett tartalmi és formai hűséghez ragaszkodva (míg követjük az idegen szöveg ritmusát, dallamát, összecsengéseit) adjuk vissza szép ráadásként a mű lefordíthatatlannak tűnő szójátékait is.
Csak olyan műfordítandó anyagot vállaljunk, amelyet saját opuszként magunk is szíves-örömest megírtunk volna.
Ne válasszunk saját költői/írói színvonalunk alatti műveket magyarra való fordításra, hogy ne kelljen föltupírozni, kivattázni (Gömöri György terminusa), „földobni őket”, mint például Mándy Ivánnak kellett azt tennie az ötvenes években a magyar rádióhangjátékokkal. Saját költői színvonalunk fölött pedig amúgy sem tudnánk dolgozni, Fodor Andrásék ezt is megírták elméleti munkáikban és műfordítói vallomásaikban.
b) A műfordító és a fordítandó mű költője virtuálisan úgy áll egymással szemben, mint Jákob az angyallal. Meg kell mérkőzniük Jabbok gázlójánál, Peniél mellett. Ha Rilkét, vagy bárki nagy klasszikust magyarítok, mindig ez a harc van a szemem előtt. Kicsiny vagyok, mint az ószövetségi hős az angyalhoz képest. Erőm és képességem nyilván töredéke az isteni lény erejének és képességének. Mégis nekifogok a lehetetlennek, legyenek a sorok szépek és épek az anyanyelvemen. Nem lehetek a mestereknél tökéletesebb (bár Weöres Babitsnál virtuózabb volt, amikor Dante Isteni színjátékának átültetésébe belefogott, ám tiszteletből már a második éneknek sem kezdett neki), hiszen Jákob is csak döntetlenre tudta hozni a meccsét az angyallal. Így az maradt, hogy én is legalább ideig-óráig egyenlő ellenfele legyek a kedves alkotómnak s az idegen műnek, aki s amely megtisztel azzal, hogy szóba áll, mérkőzik velem. Jákob nem engedi el addig az angyalt, míg az meg nem áldja. Én is addig küzdök a műfordítással, míg nem részesít a nagy művészet élményében. Edz, mesterségre tanít, s olyan ajándékot ad, ami végül tényleg kegyelemféléhez hasonlít.
c) Szabó Lőrinc szerint igazi költő fordítsa a verset, a filológus (mint szakfordító!), ha lehet, ne. Európában zömmel úgyis ők fordítottak s fordítanak, nem pedig a legjobb poéták. (Hazánkban a megélhetésre való törekvés is szerepet játszott abban, hogy legkiválóbb költőink műfordítottak.) Még az sem nagy baj, ha a költő nem tud jól azon az idegen nyelven, amiből a műfordítást készíti. Csak tudjon jól költőül. Viszont ne bízzuk rá egy-egy import holmi használati utasításának szabatos ismertetését. Azt adhatjuk a két tannyelvű iskolába járó gyermeknek is.
Papp Tibor
Egyik nyelvből egy másikba áttelepítendő költemény kétféleképpen valósulhat meg a befogadó nyelvben: 1) ismeretterjesztő (kultúraterjesztő) változatként, amikor is készül egy szemantikailag lehető legtökéletesebb (változatokkal tűzdelt) szöveg, melyet az eredeti nyelv irodalomtörténetébe beágyazó magyarázat és egy nagyon részletes formai leírás egészít ki. Ezt a megoldást gyakran „egyetemi fordításként” emlegetjük, ugyanis tökéletesen eleget tesz az egyetemi kívánalmaknak. (Bár sok lenne belőle honi könyveinkben és a külföldre ajánlott anyagainkban úgyszintén!)
A másik változat, az ún. műfordítás, más szóval megközelítve: az átültetés nyelvenként, országonként másfajta elmélet függvénye. A magyar fordításelméletről (melyet elsősorban a tartalmi és formai hűség formula jellemez) azt gondolhatnánk, hogy univerzális. Nem az. Szerb Antal azt írja a Száz vers előszavában: „A magyar irodalom egyik legértékesebb sajátossága, hogy rendkívül gazdag tökéletesen szép és hűséges versfordításokban.” Gara László a hatvanas években franciául megjelent A magyar költészet antológiája utószavában a következőket mondja: „a magyar fordítók – hűen az immáron régi hagyományokhoz – becsületbeli ügynek tekintik a költemények olyan módon való átültetését, hogy a szótagszám megegyezzék, a rímképlet ugyanaz legyen…”
Mindez nehezen egyeztethető össze Jakobsonnak a párizsi Change folyóirat 4. számában közzétett levelében mondottakkal, mely szerint: „egy-egy verstan, egy verselési rendszer sohasem választható el egy adott nyelvtől (…) az elemek és a forma között egyfajta erőszakos viszony áll fönn, s van egy határ, amin túl ez az erőszak elviselhetetlen…” Vagyis mit jelent a Szerb Antal-i vagy Gara László-i megkötés? Azt, hogy a formát elszakítjuk az adott eredeti nyelvtől, semmibe vesszük a szöveg szerkezetére nehezedő esztétikai hagyományokat, a számtalan kulturális behatást, melyek a forma jelentéstartalmának egy részét képezik.
Eddigi gyakorlatomban (mindkét irányban: francia–magyar, valamint magyar–francia) a legfontosabbnak a fordításban azt (tartottam) tartom, hogy a befogadó nyelvben az adott pillanat legjobb verseivel vetélkedő alkotás jöjjön létre, amennyire lehet, átmentve az eredeti költemény szellemét. Azaz minden esetben megfelelve az Ezra Pound-i logopoeiának, ami nem más, mint az értelem tánca a szavak között. Ebben az esetben a szavak nemcsak direkt jelentésük, hanem a használati szokás függvényeként, a szövegkörnyezet ismert vagy újonnan befogadott jelentése és az ironikus lehetőségeinek függvényeként használandók.
Rácz Péter
a) Az 1. szabály: nincs szabály. Adott író, adott művében adott, konkrét hely van – azt kell lefordítani. 2. Szeresd, amit csinálsz, szeresd az irodalmat és a nyelvet; szerelemben az idő nem számít, napokig törheted a fejed a helyes megoldáson. Főleg a saját nyelvedet és irodalmadat ismerd. Meg azt, amit fordítasz. 3. Merj. Merj merni mindent. A fordítás – miként az írás – szabad tevékenység. 4. Az író nem téved, legfeljebb nem ismered még a gondolatmenetét. 5. A fordításod hangozzon megfelelően, de a szöveg képe is fontos lehet. 6. Mint mondtam, mindennek az ellenkezője is igaz.
b) Miért? Az írásnak van szellemes és személyes megfogalmazása? A zenélésnek? A festésnek? Az alkotót és majd a közönségét a végeredmény érdekli. Persze kékharisnyák olykor fontosnak tartanák tudni, hogyan készül a mű(fordítás) és mire gondolt közben az alkotó. Végül is persze lehetnek érdekesek ezek a kérdések is. De azért a lényeg olyasmi, hogy a műfordítás annyi, mint az eredetivel majdnem megegyező, de más nyelvű irodalmi alkotás létrehozása, feltételezve, hogy mind a műfordító, mind a közönség elfogadja: nekünk, az olvasók 99 százalékának a lefordított mű lesz az eredeti. Ami nemcsak azt jelenti, hogy Tolsztoj vagy Böll hősei szinte magyarok, hiszen magyarul gondolkoznak a regények oldalain. És persze el kell fogadnunk, Nemecsek is lehet olasz vagy bolgár kisfiú, ha egyszer olaszul és bolgárul érez, gondolkozik, beszél. És Csingacsguk is tud magyarul. Sőt: szlovákul is.
Hogy más nyelven íródott regények vagy versek magyarul is regények vagy versek legyenek, a műfordító majdnem ugyanazt teszi, mint az író – s közben használ egy mankót. A műfordító mankója az eredeti mű. A közfelfogás szerint a mű (új) nyelvéért a fordító felel, és ez így helyes.
Az olvasó tudja, de ne érezze, hogy fordítást tart a kezében. Megoldani minden problémát meg kell oldania, hogy hogyan, az az ő magánügye.
c) A kérdést alig értem. A szakfordító kompetenciája a szakszövegig terjed. A szakfordítónak az adott szakterület 200-1000 szakkifejezését kell ismernie. Ha egy műfordító ismeri valamely szakterület 200-1000 szavát, akkor szakfordíthat, ha van kedve hozzá. Műfordítani (irodalmi művet létrehozni) mindig nehezebb, mint szakszöveget más nyelvre átültetni. Egy szakfordítónak nem kell stilisztikai bravúrokra törekednie, munkájához elég az egyszerű nyelvtudás. Mindebből világos, hogy az irodalmi fordítást, azaz a műfordítást, amely a nyelvi kultúra alapja, alfája és ómegája, magasan a szakfordítás fölé helyezem. A szakfordítás iparosmunka, a műfordítás művészet.
Romhányi Török Gábor
a) A bérmunkák elől kitérek, csak saját választást igyekszem elfogadtatni kiadóval, szerkesztőséggel – innen az alkotás illúziója.
b) Kottából zongorázni, de nem a Boci, boci, tarkát, hanem Beethovent.
c) A műfordítás Szókratészig terjed és Arisztotelésznél szükségképpen vége szakad.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/5. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, műfordítás
