Írókorzó – Csontos János
Írókorzó címen másfél tucatnyi félórás film készül magyar írókkal, költőkkel – minden esetben az alkotó élethelyszínein is. Kérdezőtárs: Ködöböcz Gábor, operatőr: Szabó Mihály. A beszélgetések szövegéből az Orpheusz Kiadó könyvet jelentet meg. Előzetesként kínálunk olvasóinknak néhány portrét – másodikként Csontos Jánost. (A szerkesztőség)
* * *
KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Mezőkövesden vagyunk, az egykori általános iskolai kollégiumod tőszomszédságában.
CSONTOS JÁNOS: 1974-ben én tizenkét éves voltam. Akkoriban Borsod megyéből összegyűjtötték ide, Mezőkövesdre az úgymond legtehetségesebb gyerekeket, akik fizikai dolgozók gyerekei. Először szabadultam ki Hódoscsépány falujából, elkerültem a szüleimtől, tehát egyfajta önállósági próba is volt ez, és kicsit kinyílt számomra a világ. Nemrég a Facebookon összeszerveződött egy negyvenéves találkozó – addig nem volt egy sem –, és csodálkozva állapítottuk meg a volt kollégista társakkal, hogy olyan nagy város volt Mezőköved, olyan nagynak láttuk.
KG: A szülőfalu, Csépány után…
CSJ: Igen, és szabadon tudtuk kezelni a pénztárcánkat: volt útközben trafik, ahol lehetett Muki csokit venni, és csínyeket csinálni a trafikossal. Tehát egyfajta urbánus élmény volt ez a rurális tapasztalatok után.
*
KG: Az eddigi életműveden végigtekintve sok szempontból rendhagyó, szabálytalan pálya a tiéd. Már az kezdete is: egy picinyke kis faluból, Hódoscsépányról indultál el.
CSJ: Ózd mellett található a falu – olyannyira, hogy már Ózd része. Az ózdi vasgyár bűvöletében telt a gyermekkorom, édesapám ott dolgozott hengerészként. Abszolút munkás-paraszt származású vagyok, és nem is volt azelőtt értelmiségi a családban. Engem olyan csudabogárnak tartottak, hogy verselgetek, meg már négyéves koromban írtam-olvastam. Nem igazán illett abba a miliőbe, de anyukámnak voltak eltemetett értelmiségi ambíciói, és mindent elkövetett azért, hogy nekünk ne kelljen a két kezünkből megélnünk: belőlem bölcsész lett, húgomból pedig építész.
*
KG: Itt vagyunk az Ózdtól másfél kilométerre található Hódoscsépányon, gyermekkorod színhelyén. Gondolom, hogy szebbnél szebb élmények törnek elő belőled…
CSJ: Azt lehet mondani, hogy idilli gyermekkorom volt itt, Csépányon. Tízen laktunk ezen a portán: két nagyszülő és egy négy-négy tagú család. A mi lakrészünk ott hátul volt; s ez itt a nyárikonyha, ahol tizenkét négyzetméteren anyukám a bögrecsárdát üzemeltette, hogy abasári nagyapám borát és pálinkáját kimérje vasutasoknak és egyéb korhelyeknek. Itt váltam íróvá, hiszen más dolgom sem volt, mint hogy a telifüstölt nyárikonyhában a kis nádfotelt középre húzzam, és hallgassam, mit beszélnek a felnőttek. És akkor kellett a legjobban figyelni, amikor az hangzott el, hogy „Ne a gyerek előtt!” Tudtam, hogy akkor valami izgalmas dolog fog következni. Ez volt a Talián-porta – a regényemben Toszkánnak nevezem a családot. És valóban büszkék is voltak rá: „Mi taljánok vagyunk, mi kiabálunk, ami a szívünkön, az a szánkon, az a jó, ha a száz méterre lévő főúton is hallják, hogy most örömünk vagy bánatunk van…”
*
CSJ: Sokáig voltam Debrecenben diák: másfél évet elvégeztem matematika–fizika szakon, és öt évet bölcsészként, magyar–francia szakon. Itt lettem újságíró csakúgy, mint költőpalánta. Itt alapítottuk 1986-ban hosszas tárgyalások után a Határ című irodalmi diákfolyóiratot.
KG: Áldott emlékű Görömbei András professzor úrnak is tanítványa voltál, és nála írtad a szakdolgozatodat is, amiről sokan próbáltak téged lebeszélni.
CSJ: Ez valóban így volt. A Kilencek költőcsoportot – Utassy Józsefet és barátait – választottam a szakdolgozatom témájául, és voltak olyan jóakarók, akik azt mondták, hogy „ne foglalkozz te velük, ők a múlt emberei”. Megkérdeztem, hogy kik a jövő emberei, s fölsorolták az új kánonnak a kedvezményezetteit. De én nem tudtam olyan új rendszert, új világot, új kánont elképzelni, ahonnan Utassy József, Mezey Katalin, Oláh János, Kiss Benedek, Rózsa Endre, Győri László, Konczek József, Péntek Imre és Kovács István kiszorulnak.
*
KG: Életed nagyon fontos szakaszát itt töltötted Debrecenben.
CSJ: Nyolcvanegytől kilencvenegyig éltem Debrecenben, és egyáltalán nem volt ilyen européer főtér itt, mint amit most láthatunk. Debrecen álmos kisváros volt, ahol vasárnap délután még nyitva tartó éttermet sem lehetett biztosan találni. Lényegében a Nagyerdőről csak moziba jártunk be: az egyetemi campus és a város kicsit elszakadt egymástól. Változott valamit a helyzet, amikor a Hajdú-bihari Napló munkatársa lettem: rögtön színikritikus, tehát fontos ember, később kommentároknak az írója, a rendszerváltozásnak a nagy sajtóharcosa. De hát kezdettől azt jósolták nekem, hogy „téged innen el fog üldözni Debrecen, mert nem idevaló vagy, nem itt született a nagyapád, nem vagy kálomista, hanem pápista”… Nyilván élcelődve mondták, de hát lényegében ez történt. Azonban erre a tíz évre nagyon kellemes érzésekkel gondolok vissza.
*
KG: Itt vagyunk Hajdúböszörmény főterén. Hogyan, miért kerültél ide, és milyen emlékek, élmények kapcsolnak téged ehhez a hajdúvároshoz?
CSJ: Öt évvel a te távozásod után, 1991-ben lettem Böszörményben a Szabadhajdú című hetilap főszerkesztője. Én is alapítottam ezt a lapot, Debrecenből jártam ki hetente több alkalommal. Azért kellett idejönnöm, mert Debrecenben is alapítottam egy napilapot a rendszerváltozás idején Debreceni Krónika címmel. Bajkeverőnek tartottak emiatt, és nem kaptam állást Debrecenben. Meghívtak a böszörményiek – soha nem volt itt előtte hetilap, kéthetilap volt korábban –, hogy rakjam össze ezt a lapot. A város is emlékszik erre a kilenc hónapra: nemrég itt, a főtéren vehettem át városi kitüntetést. A hetilap szerkesztősége akkor még nem a mostani palotájában, hanem a városházán működött, abban a helyiségben, ahol valaha a marhapasszusokat állították ki. Emiatt aztán Böszörményben mindenki könnyen odatalált, hogyha hirdetést akart feladni, vagy valamilyen közlendője volt a városi közvélemény számára. Kilenc hónapot töltöttem itt, mielőtt távoztam volna a székesfőváros irányába, de nagyon elégedett vagyok azzal, hogy a Szabadhajdú hetilap azóta is működik Böszörményben.
*
KG: Számomra mindig rokonszenves volt az az értelmiségi, alkotói magatartás, amely egyszerre lehetőséget, felelősséget és kötelességet is lát a munkában. Minthogyha te is ezt valósítanád meg nap mint nap…
CSJ: Nem érdemes úgy dolgozni, hogy az embernek ne legyen benne öröme, és ne legyen az egésznek valamiféle haszna a közösség számára. Minden alkotó ember individualista, de értelmetlen az élete és a műve, hogyha valamiféle inspirációt, hasznosítható üzenetet nem képes megfogalmazni annak a társadalomnak a számára, amiből vétetett. Nem gondolom, hogy valami váteszi, elhivatott íróféle lennék, de ha már írok, megpróbálom megkísérelni azt, hogy ne szakadjak el a közegtől, amiben létezem.
*
KG: Ózd, szülővárosod az életedben az alfa és az ómega…
CSJ: Gyerekkoromban ez büszke, virágzó mintaváros volt. Munkásváros, apám is itt dolgozott a Finomhengerműben, tüzes vaskígyókkal birkózott. Nem tudtam elképzelni, hogy ez valaha másként is lehet: mellettünk állt a kilenctagú kéménysor, Közép-Európában az egyetlen ilyen, bodorgott belőle a füst, itt volt a legszennyezettebb levegő szinte az országban – most itt a legtisztább, mert eltűnt a gyár, eltűnt az a fajta munkáskultúra és az azt megelőző munkáspolgári kultúra is…
*
KG: 2001-ben kezdtétek az építészettel kapcsolatos filmezést. Ennek lett valami tárgyiasult eredménye is, s ez nagymértékben kötődik a családhoz, hiszen Csontos Györgyi tervei alapján történt meg a rekonstrukció.
CSJ: Az ezredfordulón Zitának, a feleségemnek az az ötlete támadt, hogy Györgyi könyvét az ózdi munkáskolóniákról meg kellene filmesíteni. És másfél évtized múlva odáig ment a lobbizás – az előző századforduló értékes, szecessziós gyárépületeit és kolóniáit valamilyen módon megmenteni –, hogy a húgom tervezésében megújult a volt Fúvógépház, az Erőmű épülete, illetve a Skanzent is sikerült kialakítania. Ez számomra szimbolikus: nemcsak a pusztulás, romlás lehetséges ilyen helyen, mint a mi szülővárosunk, hanem remény is van. Újjászülethetnek dolgok. Az irodalmi pályámon is ezzel a reménnyel próbálok működni.
*
KG: Amint az Angyaldekameron című regényed is példázza, életművedben Ózd nagyon komoly inspirációként jelenik meg.
CSJ: Ebben a regényben Ózdot Úzvárnak nevezem, és valóban, az építkezés, az építészet motívuma kezdettől jelen van. Azért fontos az építészetnek ez a válfaja, amit műemléki építészetnek, rehabilitációnak, revitalizációnak nevezünk, mert tiszteli az elődök, az ősök nagy teljesítményeit. A sokféle dolog, amit próbálok csinálni az irodalomtól a publicisztikán át egészen a filmezésig, ezt a fajta gondolatot bontaná ki más-más oldalról. Hogy a hagyomány is kortárs dolog: nem múltba süllyedt, elfeledni való valami, hanem itt van. Tehát a régi dolgok, az új dolgok és a jövendőbeli dolgok összefüggenek, az irodalom és az építészet metaforikusan lényegében ugyanaz, hiszen jönnek mások, megmentik, újraértelmezik mindazt, ami jó volt a tradícióban.
*
KG: Ahová most érkeztünk, számomra is nagyon kellemes meglepetés. Olybá tűnik, hogy ez a helyszín egyfajta köldökzsinór is Ózdhoz…
CSJ: Így van, mégpedig a régi Ózdhoz, ahhoz a fajta városhoz, aminek polgári kultúrája volt. És a család másik ágához, az abasárihoz is, hiszen itt szőlő és pince van: azt is lehetne mondani, hogy apámék a pincéhez vették a házat. Tehát a munkás-paraszt kötelék egyszerre van szimbolikusan jelen ebben a házban. A húgommal együtt számunkra különösen kedves ez a kolóniatípusú ház, és el is határoztuk, hogy ez mindig megmarad családi tulajdonban. Úgy is mondhatnám, hogy alkotóházat szeretnénk itt a későbbiekben működtetni. Csupa bukolika minden; tetszik az, hogy nem derékszögben futnak a falak, hanem a telekhatár mentén: picit organikus, és az építész vendégeknek is szokott tetszeni.
*
KG: Feltűnő, hogy milyen sok helyütt megfordultál az országban és a világban is.
CSJ: Nekem van egy feledésbe merült franciatanári diplomám is. Igen késve, huszonhárom évesen jutottam el Párizsba, majd tíz év múlva félig-meddig illegálisan, egy elvetélt ösztöndíj keretében. Azért mondom, hogy fél-illegalitásban, mert például abban a Magyar Házban laktam, amit annak idején még Illyés Gyuláék gründoltak, és abban a fürdőkádban fürödtem, ahol Illyés, de hivatalosan akkor ez be volt zárva ott a Vaugirard-on. Megadatott viszont egy hónap, hogy azt nézzek meg a Fény Városából, amit csak akarok. És ennek a terméke lett például a Szajnaparti szonettek ciklus, tizenkét szonett, amelyet ráadásul igen jó nívóm le is fordított Ditrói Ákos Párizsban élő költő, író. Visszatérni persze mindig jó, de mindig valamilyen másfajta perspektívából látom Párizst: felülnézetből, oldalnézetből, de soha nem alulnézetből, mint igazán fiatalon.
*
KG: Milyen megvalósításra váró terveid vannak a közeljövőre vonatkozóan?
CSJ: Nagyjából megvan az elképzelésem arra, hogy hatvanéves koromig mit szeretnék megírni. Úgy gondolom, hogy költőként befutottam azt a pályát, ami bennem volt, de az önismétlésben nem szeretnék sokáig lubickolni. Ötvenévesen kezdtem el komolyan prózát írni. Ez nagy késedelem. Tíz–húsz évet késtem. Számomra, úgy gondolom, most már a nagypróza tartogat igazi kihívásokat.
Illusztráció: Csontos János (2014)
Ezek is érdekelhetik!
Makréla fehér Beaujolais-vel | Mel Gussow és Edward Beckett beszélgetése →
„Lehet-e a jövőre emlékezni?” | Beszélgetés Bánki Évával, a Fordított idő-trilógia szerzőjével →
Pálfi Ágnes: In memoriam K. N. →
