Erdélyi Z. János: Minnie
Mindnyájunknak, akik ilyen vagy olyan mértékben vonzódunk az irodalomhoz, megvannak a kedvenc olvasmányaink és bennük ugyancsak kedvenc irodalmi hőseink. Általunk választott, szívünkhöz közel álló irodalmi alakjaink – valljuk be – javarészt rokonszenves, netán szép, többnyire okos… és folytathatnám; röviden úgy mondhatni: pozitív figurák. Velük sokkal könnyebb lelkileg azonosulnunk, mint gonosz, csúnya (netán mindkettő), buta és egyéb negatív tulajdonságokat sorjáztató szereplőtársaikkal.
Számtalanszor találkozunk viszont olyan könyvbéli személyekkel, akik sem ilyenek, sem olyanok, vagy éppen ilyenek is, olyanok is, de közös sajátságuk, hogy az irodalmi művön belül többnyire szinte súlytalanok, az a „se nem oszt, se nem szoroz” fajta. Majdnem azt mondhatnók, tulajdonképpen mindegy, benne vannak-e a könyvben vagy nincsenek. Ez igazságtalanság lenne, mert úgynevezett epizódszereplőkre mindig is szükség volt és van, még ha tudjuk is, hogy nyomatékuk, jelentőségük magától értetődően változó, ráadásul számos esetben bebizonyosodik, hogy igenis döntő fontosságuk van a mű egy részének vagy éppen egészének kimenetele szempontjából. De pontosan azért, mert kis szerepek, mert nincsenek oly részletesen „kimunkálva”, mint (jó esetben) a főszereplők, adnak módot arra, hogy magunk próbáljuk „felöltöztetni” őket saját habitusunk és fantáziánk szerint.
Rejtőzködő szereplőknek is nevezhetnénk őket, hiszen (viszonylagos) jelentéktelenségükben csupán egy vagy néhány villanásra jelennek meg előttünk, aztán visszasüllyednek, beletűnnek a sötét háttérbe, rendszerint úgy, hogy többé nem is találkozunk velük. Ilyen rejtőzködő, ám adott pillanatban elénk villanó figurákat gyűjtöttem össze. Ez az írás egyike „rejtőzködő villanásaimnak”. (A regény, amelyből kiválasztott szereplőm származik, Daniel Keyes: Virágot Algernonnak.)
*
Hárman születtünk egyszerre. Mindhárman lányok. Anyánk azt mesélte, hogy három csupasz sivalkodó apróság voltunk, akiket csak ő tudott megkülönböztetni egymástól. Engem lehetett legkönnyebben, mert a többiek talpa mind rózsaszínű volt, egyedül nekem volt a jobb mellső világosszürke.
Anyánk egyik testvéremnek a Cin nevet adta, a másiknak Cin-Cint, nekem már csak – meglehetősen fantáziátlanul – a Cin-Cin-Cin jutott. Rövid ideig nehezteltem is emiatt, később viszont rájöttem, hogy én jártam jól, mert ha valamit tenni kellett, anyánk eljutott odáig, hogy Cin vagy Cin-Cin csináld ezt, csináld azt, de az én nevemet már csak komolyabb odafigyeléssel tudta kimondani. Nem volt művelt asszony, csínján bánt a hangokkal. Leginkább a mag szót szerette, mert az rövid volt, de sokat mondó.
Később megpróbált számomra valami könnyebben kimondható nevet találni, de akkor már én voltam az – pont az említett tapasztalatok miatt –, aki ragaszkodtam az eredetihez.
Minnie akkor lettem, amikor az a Fay nevű csaj megvásárolt az állatkereskedésben, s úgy gondolta, hogy ez a név illik hozzám leginkább, már csak azért is, mert a Minnie emlékeztet a minire, márpedig én igen apró termetű vagyok. Majdnem a fele Algernonnak.
Anyánkhoz hasonlóan a testvéreimnek és nekem is kevés iskolánk volt. Csak a búza és árpa osztályt jártuk ki, a rozst, a zabot és a többit a szegénységünk miatt már nem, mivel nem volt, aki gondoskodjon rólunk.
Anyánk szerint az apánk futtában csinált minket. Mármint hogy futott egyik nőjétől a másikhoz, de közben találkozott anyánkkal, és a hosszú bajszával levette a lábáról. Pedig négy volt neki. És mégis.
*
Jaj, feltétlenül el kell mesélnem első találkozásomat Algernonnal. Már említettem, hogy az a Fay nevű csaj megvásárolt az állatkereskedésben. Nem véletlenszerűen, nem egyszerűen csak egy fehér egeret akart, hanem határozottan egy nőstény fehér egeret. Amelyiknek kedves arca van. Féltucatnyi társnőm közül így esett rám a választás.
Az állatkereskedő berakott egy oldalt és felül lyukakkal ellátott dobozba, a Fay nevű csaj pedig, kezében a dobozzal, végigsétált néhány utcán és betért egy házba. Maga a séta nagyon izgalmas volt. A lyukakon keresztül olyasmiket láttam, mint életemben még soha. Egészen beleszédültem az állandó mozgásba-suhanásba, a sok színes érdekességbe. Aztán ez a Fay nevű csaj felvitt az emeletre és becsöngetett az egyik lakásba. Charlie nyitott ajtót. Vagyis hogy akkor még nem tudtam, hogy ő a Charlie, csak miután a csaj így szólította. Azt is mondta neki, hogy engemet az Algernonnak hozott. Charlie először nehezen értette meg, mi szüksége lehet Algernonnak egy másik fehér egérre. Én meg azt nem értettem, ki lehet az az Algernon, akinek engem hozott a csaj. A Fay elmagyarázta Charlie-nak, hogy azért hozott engem, hogy az Algernon ne legyen egyedül. Charlie végül fölfogta, miről van szó. Meg én is. Kivett a dobozból, fölemelte a ketrecet fedő hálót és berakott egy nagy fehér egér mellé. Ez volt az Algernon. Visszaigazította a hálót és egészen közel hajolt, hogy lássa, mit csinálunk egymással. A Fay nevű csaj megdorgálta, hogy semmi érzéke nincs a romantikához. Aztán zenét csinált. Ilyet az állatkereskedésben is hallgattunk reggeltől estig, mert a kereskedő úgy gondolta, hogy ez javítja a hangulatunkat. Így aztán akár tetszett, akár nem, akár volt hozzá kedvünk, akár nem, kénytelenek voltunk zenét hallgatni. Voltak köztük egészen jó zenék, de olyanok is, amitől az egér feje hamar megfájdult. Különösen azoktól a sötéten dübörgő számoktól. Ezzel viszont senki nem törődött.
A csaj aztán átrángatta Charlie-t a másik szobába, én pedig kettesben maradtam Algernonnal. Nagyon dobogott a szívem. Eddigi életemet (ami nem sok ugyan, csak pár hónap) csupa nőstény társaságában töltöttem. Először anyám és a testvéreim, aztán a kereskedésben a lányok, akikkel egy ketrecben laktam. Nekünk viszonylag hasonló szagunk volt, nem irritáltuk egymást. A kereskedő kínosan vigyázott rá, nehogy egy hím és egy nőstény közös ketrecbe kerüljön. Akkor még sejtelmem se volt ennek okáról.
Algernon már első pillanatra más volt, mint amit megszoktam. Ott kezdődött, hogy erős szagot árasztott, amilyet mi az állatkereskedésben csak messziről éreztünk a hímek ketrece felől. Ez a szag nem volt kellemetlen, sokkal inkább izgató, noha nem tudtam, mitől. Hamarosan megtudtam.
Amikor először kerültünk szemtől szembe egymással, kezdetben ő is bizalmatlanul nézegetett engem. Mint később kiderült, a laborban, ahol élete nagy részét töltötte, minden egérnek, sőt minden állatnak saját önálló ketrece volt, hogy fizikailag is, érzelmileg is minél kevésbé befolyásolhassák egymást. Nehogy az egymás iránti érzelmek bármilyen meghamisító hatással legyenek a kísérleti eredményekre.
Algernon, bizalmatlanságát fokozatosan feladva, óvatosan közeledett felém. Hegyes rózsaszín orra szünet nélkül szimatolva járt. Ugyancsak rózsaszín-savanyúcukor szemét le nem véve rólam lopakodott mind közelebb. A ketrec padlójához lapult, szinte kúszva lopta köztünk a távolságot.
Először az orrát dugta össze az enyémmel. Nem erőszakosan, csak éppen, ismerkedésszerűen. Miután ő is meggyőződött róla, hogy az én szagom más, mint az övé, elsurrant mellettem és mögém került. Ott folytatta a szimatolást-illatolást. Soha még olyan kellemes izgalmat nem éreztem, mint akkor. A meleg szuszogás a bundámon keresztül behatolt addig a pontig, ahol pisilni szoktam. Bevallom, pisilni is nagyon szeretek, mert a meleg csuri jólesően bizsergeti az ölemet. De amit Algernon tett velem, az maga volt a csoda! Először csak a szuszogása simogatott, aztán az orrával is befurakodott a két hátsó combom közé és szelíd döfködéssel kedveskedett. Amikor pedig úgy érezte, hogy ilyen módon már mindent megtudott, amit lehetséges megtudnia, tovább folytatta a közeledést. Mégpedig úgy, hogy hátulról rám mászott, egészen addig, míg teljes hosszában rám borult.
És akkor megéreztem valamit, amit addig még sohasem. Volt neki valamije (látni csak később láthattam, hogy micsoda), amit hirtelen oda bedugott és hihetetlen gyorsasággal kezdett döfölni. Bevallom, először fájdalmat okozott vele. Ez a fájdalom szerencsére nem tartott sokáig, és utána elmondhatatlanul kellemes volt. Aztán eszembe jutott, hogy annak idején erről mesélt anyánk, amikor igyekezett minket felkészíteni az életre.
Ekkor voltam életemben először hímmel. Kiderült, hogy ő is akkor volt először nősténnyel. Ma is rejtély számomra, honnan tudott már elsőre annyit a szerelemről.
*
Amikor Algernon visszakerült a laborba, én is mentem vele. Egyrészt azért, mert már jól összeszoktunk, másrészt Charlie mit kezdett volna velem egyedül. Én nem tudtam kinyitni az útvesztő zárját, nem tudtam időre végigfutni az utat. Én csak Algernon társa voltam, akire őnélküle már semmi szükség nincsen.
Charlie tehát egy közös dobozba rakott be kettőnket, így utaztunk végig a városon. Megint a suhanás. Megint a szédület. Megint a színes kavarodás. Aztán ami ezután következett!
Már akkor rossz érzéseim támadtak, amikor Charlie belépett velünk abba az épületbe. Rideg fehér falak meredtek mindenütt. Nem volt egyetlen színes folt sem, ami nyugtatta volna a szemet. Hát még ami a laborban fogadott! Fémesen csillogó ketrecek végeláthatatlan sora, bennük mocorgó, ugrándozó, vagy éppen mozdulatlanul fekvő állatok.
Minket egyszerre hárman fogadtak. Hírből már tudtam róluk, Algernon elbeszélése nyomán mindjárt rájuk ismertem. A nagy darab pöfeteg fehérköpenyes volt Nemur professzor, a „picipáter”, vagy valami ilyesmi; én legalább is így értettem. Algernon mesélte, hogy ő szedegeti ki apránként Charlie gondolatait különböző alattomos kérdésekkel a fejéből. Undorító ember, ezt mindjárt első látásra megállapítottam.
A másik fehérköpenyes a Strauss doktor, az „agyász”, aki Algernon fejében is és Charlie fejében is csinált valamit, amitől ők okosabbak lettek. Sokkal rendesebb, mint a Nemur professzor. A Charlie-val is szebben beszél. Velünk, egerekkel is jól bánik. Látszik rajta, hogy több lelke van, mint annak a pöfeteg Nemurnak.
A harmadik fehérköpenyest Burtnek hívják és fiatal ember. Ő foglalkozik az állatokkal a legtöbbet. Neki is jó a lelke. Vigyázva veszi ki és rakja vissza őket a ketrecbe. Legtöbbször a simogatás se marad el. Úgy vettem észre, Charlie is őt kedveli leginkább.
Itt nekem minden új volt, csak lassanként szoktam hozzá a környezethez. Algernon már jól ismerte az útvesztőjét, régen is ebben kellett a feladatait megoldania. Ez nagyobb és tekervényesebb volt, mint amilyet otthon Charlie csinált neki.
Engem egyelőre békén hagytak, de nem tudtam, meddig. Valószínűnek tartottam, hogy később majd velem is fognak kísérleteket végezni. Már előre féltem ettől a „kísérlet” szótól, mert nagyon emlékeztetett a „kísértet”-re. Pici korunkban anyánk sokszor ijesztgetett bennünket kísértetekkel, s azóta rettegek tőlük.
*
Egy idő után Algernon mind gyakrabban kezdett panaszkodni. Hozzám bújt, nyakát az enyémre fektette és hol nagyokat nyögött, hol sóhajtozott. Egyre többször fájlalta a fejét. Azt mondta, jobban fáj, mint a műtét után.
Magáról a műtétről annyit mesélt, hogy bevitték egy bántóan kivilágított szobába, ráhelyezték valamilyen kemény lapra, mind a négy lábát lekötözték, hogy mozdulni sem bírt, aztán az orra elé dugtak egy nagyon büdös vattát, amitől pillanatokon belül elaludt. Utoljára még annyit látott, hogy a Nemur professzor, a Strauss doktor és Burt tornyosulnak fölé fehér köpenyükben. Körülöttük mindenfelé ridegen csillogó műszerek hevertek.
Ébredés után első érzése borzasztó fejfájás volt. Mellső mancsával oda akart nyúlni, de óriási kötésbe ütközött, amely egész fejét vastagon beburkolta. Csak egy kis nyílás volt rajta, azon keresztül látott ki a világra. Bent találta magát a ketrecében egyedül. Hamarosan Burt jelent meg mellette és alaposan szemügyre vette. Megvizsgálta fején a kötést, figyelte, hogy mozdul-e. Kis tálkában élelmet tett elé, de Algernon egy falatot se fogadott el. Csak feküdt mozdulatlanul. Napokig nem evett. Egyre gyakrabban jelent meg ketrece körül a három fehérköpenyes és egyre nyugtalanabbnak látszottak. Végül azt okoskodták ki, hogy Burt próbálja meg fecskendővel cseppenként etetni. (Idővel én is megismertem ezeket az eszközöket: szikéket, ollókat, csipeszeket, kampókat, fecskendőket. Később már a koppanásukról tudtam, melyik van éppen kézben.)
A fecskendős táplálás bevált. Algernon úgy mesélte, nyilván adhattak a tápszerbe valamilyen gyógyszert, mert attól fogva megszűntek a fájdalmai.
Folytatódtak viszont a gyakorlatok az útvesztővel. Míg korábban sok próbálkozás után tudta csak kinyitni a speciális zárat, a műtét után néhány nappal már az ügyesedés jelei mutatkoztak. Egyre bonyolultabb feladatokat oldott meg, s utána mindig kapott enni. Ez volt a jutalom.
Nagyon sajnáltam Algernont, hogy így bántak vele. A többi állat anélkül is kapott enni, hogy bármit kellett volna tennie érte.
Ahogy mesélte, napról napra ügyesedett és oldotta meg a folyton nehezedő feladatokat. És közben mindig versenyeztették a Charlie-val, hogy ki tud hamarabb eljutni az útvesztő végéig. És amikor Charlie már le tudta győzni Algernont, a Nemur professzor, a Strauss doktor és Burt elvitték őket egy nagyvárosba valamilyen előadásra, ahol nagy balhé lett, mert Charlie megszökött Algernonnal, és ezzel elmaradt a híres előadás.
Akkor Algernon egy ideig Charlie-nál lakott, és akkor vásárolt meg engem a Fay nevű csaj és vitt el hozzájuk, hogy Algernon ne legyen egyedül.
*
Egy darabig jól elvoltunk. Algernon naponta többször is rám mászott hátulról, ami minden alkalommal nagyon finom volt. De másképp is tudott kedveskedni. Leginkább azt szerettem, sőt el is olvadtam az ilyesfajta buzgólkodástól, amikor a jobb mellső tenyerembe, a szürkébe fúrta az orrát és beleszuszogott. Nem hiszem, hogy van még egér, amelyik így tud szuszogni. Ilyen érzékien. A szíve minden dobbanását beleszuszogta a szürke tenyerembe. Azt imádta. Ha jól figyeltem meg az emberek viselkedését, akkor náluk ennek a szuszogásnak a csók nevezetű tevékenység felel meg leginkább. A szenvedély az, ami ugyanolyan.
No és a másik, amit Algernon úgy szeretett: a farkincafonás. Az úgy történt, hogy egymás mellé feküdtünk, összedugtuk az arcunkat, hátul pedig addig-addig tekergettük összefelé a farkincánkat, míg egy fonat nem lett belőle. Ilyenkor megpróbáltuk együtt mozgatni, de ebből mindig valamilyen kusza csapkodás lett harmonikus himbálás-lóbálás helyett. Utána alig győztünk szétbontakozni. És amint ez sikerült, Algernon minden alkalommal szemérmesen és finoman megharapta a farkincám legvégét. Vallomásképpen.
*
Aztán egy idő után kezdett megváltozni. Egyik pillanatról a másikra mintha kicserélték volna. Nem lehetett ráismerni. A kedves, figyelmes Algernonból indulatos, goromba, vad valaki lett. Nem volt ritkaság, hogy minden ok nélkül nekem rontott. Már valósággal féltem tőle. Charlie és Fay igyekeztek engem óvni tőle, de nem mindig sikerült. Egyszer úgy bevadult, hogy rám támadt és fogával felhasította a mellemen a bőrt. Csupa vér lettem. Charlie nagyon megijedt. És még ugyanezen a napon Algernon a Fay nevű csaj ujjába is beleharapott hirtelen támadt dühében.
Néhány ilyen eset után Charlie belátta, hogy nem tarthatja tovább otthon Algernont. Beszélt a fehérköpenyesekkel, és egy napon Algernont és engem elvitt az intézetbe.
*
Nagyon nehéz és szomorú volt az utolsó pár hét, amit Algernonnal tölthettem. Velem soha többé nem volt durva. Mintha rájött volna, hogy egyedül tőlem kaphat igazi és őszinte együttérzést és vigasztalást. Gyakoribbakká váltak a fejfájások; ilyenkor mindig hozzám bújt és keservesen nyögött. Nyakamra fektette a nyakát, behunyta rózsaszín-savanyúcukor szemét és úgy várta, hogy Burt vagy valaki más észreveszi és megkaphatja enni- vagy innivalóban a fájdalomcsillapítóját.
A panaszok szaporodásával romlott az állapota. Egyre nehezebben oldotta meg feladatait, s inkább vállalta, hogy nem eszik, de már nem erőlködött az útvesztő zárjának kinyitásával. Inkább elfeküdt a vackán, mozdulatlanná vált, az életnek semmi jelét nem mutatta. Az sem zavarta egy idő után, hogy saját piszkában fekszik. Ilyenkor próbáltam lelket önteni belé, de ez egyre ritkábban sikerült.
Végül teljesen elhagyta magát. Feladta. Sem enni, sem inni nem volt már hajlandó. Arra sem reagált, ha odamentem hozzá és az orrommal bökdöstem vagy melléje bújtam.
Aztán meghalt. Hajnalban történt. Ott voltam mellette. Nyögve szuszogott a fülembe, aztán egy nagy sóhaj után már semmit nem hallottam. Charlie talált rá, mikor éjszakai bolyongásaiból beérkezett a laborba. Nem hagyta, hogy a többi elpusztult állat sorsára jusson. Hogy elégessék, mint a szemetet. A boncolás után egy kis fém tokba tette és elvitte magával. Biztosan jó helyre került.
*
Charlie néha idejön hozzám és beszélget velem Algernonról. Elmondja, hogyan temette el s hogy naponta visz virágot a sírjára. Azt is elmeséli, mennyire hiányzik neki, mint ahogy nekem is. Ezt ő is láthatja a szememből.
Most ugyanúgy egyedül vagyok a ketrecben, ahogy annak idején Algernon egyedül volt. Napról napra várom, mi történik velem. Abban biztos vagyok, hogy előbb-utóbb rám is sor kerül valamilyen kísérletnél, hiszen nyilván nem fogják hosszasan hagyni, hogy haszontalanul töltsem itt az időmet.
Már előre félek a fájdalmaktól. Algernon erős volt, de őt is megviselték. Hát akkor én mire számíthatok? Legfeljebb arra, hogy hamar belepusztulok és nem kell sokáig szenvednem. Egyre érzékenyebb vagyok a zajokra és zörejekre. Ahányszor valamelyik műszer odakocódik a tálcához, mintha áram futna végig a testemen. (Ilyenről már sok állat mesélt, mióta itt vagyok. Szörnyű érzés lehet valóban átélni.)
Időnként én is megpróbálok Charlie-val „beszélgetni”; arra akarom kérni, hogy ha eljön az idő, velem is azt tegye, amit Algernonnal. Legjobb lenne, ha egymás mellé kerülhetnénk. Abban az udvarban, ahol ő van, bizonyára akad elég hely egy apró nőstény egér számára is.
Charlie-val csak az a baj, hogy egyre inkább hasonlít Algernonra. Mintha naponta veszítene abból, amit hónapok alatt megtanult. Ahogy Algernon is az utolsó hetekben. Nem tudom, mit szól ehhez a Nemur professzor meg a Strauss doktor, de én előre tudom, mi fog bekövetkezni. És ha valóban az történik, amitől félek, nem lesz, aki méltó módon gondoskodjon rólam azután.
*
Ma délelőtt a ketrecemnél megjelent a három fehérköpenyes. Sokáig sugdolóztak, Burt írogatott is valamit. Tudom, már nem kell sokáig várnom.
Szekszárd, 2016. július 11. – augusztus 6.
Illusztráció: Fehér egér (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
