Voltjelen

május 26th, 2017 |

0

Erdélyi István: A nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratai és a történelem

Bevezetés

Az 1799-ben véletlenül előkerült nagyszentmiklósi kincs évszázadokon át tette és teszi próbára történészek és régészek tudását és képzeletét, csakúgy, mint az utána következett nagyjából kétszáz év múlva Polgárdi mellett előkerült titokzatos, római kori Seuso-kincslelet, melyet között az a legnagyobb egyezés, hogy egyik sem került teljes egészében a kutatók kezébe. Nagyszentmiklós ma már Románia területén van (Sinnicolau Mare), a leletek pedig Bécsbe, az ottani Művészettörténeti Múzeumba kerültek.  A Seuso kincs tekintetében magyar részről folyt és folyik a küzdelem azért, hogy a leletek mind hozzánk kerüljenek. A kincs nagy ezüsttálján olvasható a Seuso személynév, aki talán egykoron a római Valcum, a mai Fenékpuszta kései utóda lehetett.

A híres Nagyszentmiklósi aranykincsleletnek, amely 1799-ben, másfél méteres mélységben, nagy vasüstben a Maros bal partja közelében került napvilágra, már hatalmas szakirodalma van. Kalandos útja volt, amígnem Bécsbe került. A kincs jelen állapotában nem teljes. 1968-ban írtam meg első tanulmányomat róla, amikor Pataky László levéltáros volt segítségemre abban, hogy a vonatkozó bécsi dokumentumokat részemre megszerezze és társszerzőként közölje. ¹ 2016 tavaszán pedig bolgár nyelven ugyan, egy kötetben jelentek meg a rá vonatkozó írásaim (csupán egy maradt ki közülük) ². A jelzett kötetben két jeles bolgár történész elő- és utószava magyarul is olvasható. 2004-ben Bálint Csanád előzött meg abban, hogy tanulmányaimat magam is magyarul közölhessem egyetlen kötetben.³. Irodalomjegyzékében viszont sajnos csupán három cikkemet közölte. Könyve 2010-ben németül is kiadásra került. 2016-ban rövid képes kiadványt jelentetett meg ugyanerről a kincsről. Ottani irodalomjegyzéke azonban mindössze hét címből áll. ⁴.  Bálint Csanád meg van győződve arról, hogy a kincs avarkori. Magunk részéről megkíséreljük most ebben megingatni. Meglepő az, hogy jelenlegi ismereteink szerint az avar rovásfeliratok száma még a tizet sem éri el, a honfoglaláskoriak száma pedig még kevesebb, az írásos forrásokból pedig csak hét avar szót ismerünk.

Tudomásul véve azt, hogy maga kincs jelenlegi darabjait tekintve valószínűleg nem teljes, akkor is például a 19. számú edénykéhez földrajzilag távoli – ráadásul ezüstből, vagy elefántcsontból készült – kis csészét (vagy pyxist) tudunk párhuzamként felmutatni, amelyre már maga Bálint Csanád is utalt a 2004-ben megjelent első könyvében. A kincsben lévő talpas kelyheknek (22.- 23. sz.) van formai párhuzamuk Budapest területéről. Az időrendileg legkorábbi, 17. számú ivótülöknek hazánkból és Dél-Ukrajnából is van számos, nemcsak fémből készült analógiája. Tanulmányunknak nem célja a formai párhuzamok elemzése. Viszont itt is jelezzük azt, hogy a kincs jelenlegi mai együttesében is megfigyelhető, hogy hat belső időrendi egységre tagolható. Erre egyébként már maga Bálint Csanád is kitért a fentebb megemlített könyvében. Megjegyezzük még azt, hogy ő maga is csupán egyetlen (aranyozott) olyan bronz nagyszijvég-veretet tudott bemutatni az új könyvében, annak 33. oldalán, amelyet Kecelen találtak és griff meg szarvas küzdelmét ábrázolja.

Bennünket már igen régen jobban foglalkoztatnak a 23 meglévő aranyedény közül 22-őn lévő, rájuk előkarcolt, vagy vésett rovásfeliratok. Ezekre részben már régebben kitértünk a székelyföldi Ráduly Jánossal közösen írt kismonográfiánkban.⁶.

Lássuk a továbbiakban azt, hogyan oldottunk fel, illetve fordítottunk le egyes feliratokat (számozásunk a Róna-Tas – Göbl által írt kötet számozásával azonos). Most egyszerűsítve, illetve némileg módosítva soroljuk fel őket, lehetségesnek ítélt magyar fordításainkkal.

1.  Bocslu adj tiszteletet

2. Todruq (vagy Todrus) Jocsug ivócsészéje

3. Bujla begler

4. Büjle (Róna-Tas, Göblnél, 1995: Buyla)

5. sógor? szomjas

6. Ugi (bagoly)

7. Bőcslu

8. Bugracsi

9. Ircsi (rovó)

10. Bek il

11. Si eltör

12. Tobuq (kövér)

Róna-Tas András megoldásai viszont a következők (némileg rövidítve):

1. Bocslu

2. Az aranykorsó fenekén lévő két karcolat szerinte sátorábrázolás, de a véleményünk szerint ezek inkább tulajdonjegyek lehetnek.

3. ajándékozás

4. az előzővel megegyező

5. emlék, vagy ajándék a Hatalmasnak

6. –

7. –

8. Akaj (aki ezt a vésetes drágaságot készítette)

9. legyen emlék Dedek születésére

10. az ötvös ajándék vésete lehet, nem oldotta fel

11. ajándék, vagy emlék

12. –

13. –

15. az én ajándék vésetem

16. –

17. az ötvös ajándék vésete

18. –

19. –

20. –

21. Botaul által készített, Bojla Zopan csészéje

22. az ötvös ajándék vésete, nincs feloldva

23. légy értékes (ez is ajándék véset)

Jelen esetben és előbb is, a vízszintes vonalak azt jelzik, hogy a rovásjeleknek ezekben az eseteiben nincs megbízható olvasatuk.

Bajcsorov Sz. Ja., oroszországi nyelvész, aki az ezerkilencszázhetvenes és nyolcvanas években foglalkozott a türk, vagy türk jellegű rovásfeliratokkal, csupán azt jegyezte meg, hogy a 2. korsó jelei az emlék szóval oldhatók fel, illetve fordíthatók le.

Mudrak O. Sz. orosz turkológus nyelvész – (aki 1989 óta jelentetett már meg cikkeket) egyik moszkvai előadásában látott még a kincs egyik darabján, a 21. számun, avar rovásfeliratot, de azzal a megjegyzéssel, illetve megállapítással, hogy az avarok nyelve bulgár nyelvjárás volt (Előadásának nyomtatásban megjelent változatát nem ismerjük, szövegét 2015-ben Valerij Szergejevics Fljorov küldte meg számunkra.). („Mellesleg”: a szerző a magyar polgár kifejezést is a bolgár népnévből eredezteti!) Előadásában idézte Bajcsorov Sz. Ja. 1989. évi, Csebokszáriban kiadott munkája olvasatát is, melynek lényege: Bojla Zoapan csészéje, amelyet Botaul készített (itt jegyezzük meg, hogy a zoapan jelző a zsupánnal azonos).6.

Végkövetkeztetések, melyben többek között már Maria Comşa régész (eredeti magyar neve Kisvaszi Mária) tanulmánya is megerősít ⁷. Ugyanis a 9. században az általuk birtokba vett területek között a Bánát és maga Erdély is szerepel. Ebben egyetértett P. P. Panaitescu 1950-ben közölt véleményével.

A bulgárok, a kazároktól a VII. század végén elszenvedett vereségük után két nagy részre szakadva menekültek el hazájukból, jóllehet jelentős részük visszamaradt. Egy részük a Duna deltája környékén talált magának új lakóhelyet, a másik pedig tovább vándorolt nyugat felé, a mai Bulgária területére.

Ott azután Pliszka jelentett számukra jelentős szellemi központot. Kisebb, de nem jelentéktelen néprészük, az eszkil, vagy eszegel bolgárok, tovább vándorolt észak felé a Maroshoz, sőt azon túlra is. Nem kizárt, hogy ebből a bolgár néprész nevéből ered maga a székely népnév. Talán Gyulafehérvár lett az egyik központjuk. Helynévként, a bulgáriai preszlávi ezüstcsésze feliratában olvasható Cibin (var. Szibin) névből eredhet az erdélyi (Nagy) Szeben városnév (románul, 1920 után, Sibiu).  A „nagyszentmiklósi aranykincs”, közel a Maros folyó balpartjához került napvilágra Nagyszentmiklóson (Sinnicolau Mare), amint fentebb már említettük, mai Románia területén, de nem Erdélyben, hanem a Bánátban (Azaz a Bánságban.) Kommentálva feltételezésünket, Plamen Pavlov bolgár professzor, szófiai könyvem utószavában, annak a véleményének adott kifejezést, hogy a kincs egy része lehet bolgár eredetű. Ugyancsak bolgár-szláv környezetre utalhat a az egyik felirat zsupan-ként történt feloldása Róna-Tas A. az egyik korai cikkében,a Századok 1998. évi számában, a 946-949. oldalon ⁸.

Szofiai kötetünk szerkesztője, Sztepanov Cvetelin, bevezető szavaiban utalt arra, hogy az edények nem egyetlen ötvös, vagy műhely alkotásai. ⁹. Emellett utalt arra is, hogy Moravcsik Gyula, még 1938-ban Ajtonnyal, a bolgár területi helytartóval hozta kapcsolatba, akinek halála előtti székvárosa Urbs Morisena (Marosvár) volt, a XI. században, Nagyszentmiklós közelében. Cv. Sztepanov pótolta az általunk nem ismert bolgár, 1983 utáni szakirodalom jegyzékét.

Van arra nézve is adatunk, hogy a székelyek a honfoglaló magyarok elé jöttek. Erről Anonymus könyvének 50. fejezetében írt. ^12. Mindmáig nagyjából egy tömbben élnek. Egyébként a székely helynevek tekintetében már Kristó Gyula megállapította, hogy azok nagyon ritkák az országban és  egymástól is jelentős távolságban vannak.^11. Megjegyezzük még azt a fontos momentumot, hogy elsősorban az eszegel-bolgárok számára a mai Székelyföldön jelentős sóbányák voltak, ahonnan a Maroson és a Tiszán át szállították a sót délre is, aminek nagy jelentősége volt az emberi lakosság és a marhatenyésztés részére is.  ^13.

Jegyzetek

1. Erdélyi István – Pataky László. A nagyszentmiklósi „Attila kincs” leletkörülményei. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Értesítője. 1968. 35 – 43. Valamint: Erdélyi István- Pataky László. Die Belohnung der Finder des Attila-Schatzes von Nagyszentmiklós. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Értesítője 1971/72. 143-155. De a kiadvány maga csak 1975-ben jelent meg ugyancsak a Szegedi Móra Ferenc Múzeum Értesítőjében. Későbbi tanulmányom ugyanott: Megjegyzések a nagyszentmiklósi kincsről. Akkor még magam is, tévesen, arra gondoltam, hogy a kincs avar kori lehet.

2. Erdélyi István. Съокровището от Надь Сент Миклош (A nagyszentmiklósi kincs) Szofia 2016.

3. Ugyanebben a kiadványban 1984/85.1. 29-37. (Azaz Bálint Csanád 2004. évi, magyar nyelvű kötetében a címek évsorrendje hibás.)

4. Bálint Csanád. A nagyszentmiklósi kincs. Régészeti tanulmányok. Varia Archaeologica Hungarica. XVIa. Bp. 2004. 649 oldal. Szerkesztő maga a szerző volt, lektor nincs feltüntetve. Később megjelent németül is ugyanebben a sorozatban, XVIb., 2010-ben, Sümegi Pál kiegészítésével a 627-629. oldalon: Geologische und C 14-Untersuchungen am Fundort.  Ebben az áll, hogy a földtani és a C 14-es elemzések a lelőhelyet 650, de inkább 680-689 utánra, illetve 650 utánra keltezik, a 900-as évek derekáig. Robert Göbl, 1988-ban készült, pompás rajzokkal illusztrált tanulmányát egyik kötetben sem idézi! Ezért volt szükséges rajzait itt most is közzétennünk.

5. Közismertek Németh Gyula jeles turkológusunknak a kincs rovásfeliratairól írott sorai, amelyek Bajcsorov  Sz. Ja.  turkológus, Bálint Csanád által nem idézett munkája előtt egy esztendővel jelentek meg: Die Inschriften des Schatzes  von Nagy-Szent-Miklós. Bibliotheca  Orientalis Hungarica II. Bp.-Leipzig 1932. A rajzon olvashatók Németh Gyula feloldásai. Újabban ld. még: Bálint Csanád. A nagyszentmiklósi kincs. A magyar történelem rejtélyei sorozatban. Kossuth Kiadó, Bp. 2016. A népszerűsítő jellegű kötet 48 oldalas, amely főleg képekből áll. (szerk. Rappai Zsuzsa)

6. Erdélyi István – Ráduly János. A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig. Masszi Kiadó Bp. 2010. Ebben a kis kötetben a nagyszetmiklósi kincslelet rovásfeliratait a 36 – 44. oldalakon át taglaltuk (korrektúrát a kiadó nem adott részünkre, így több kisebb-nagyobb hiba is előfordul benne). Nem mellékesen itt jegyezzük meg, hogy Ráduly János, tudós rovásírásszakértő, költő és író rendelkezik felsőfokú képesítéssel is, a kolozsvári Babes,-Bolyai Tudományegyetemen magyar szakot végzett 1966-ban, de az 1945-től érvényes romániai magyar oktatási rendszerben, annak felsőoktatási akkori meg nem léte miatt, nem lehetett sem főiskolai tanár, sőt később középiskolai tanárságától is megfosztották. Tehát nem amatőr, több rovásemlék felkutatója és megfejtője. Magunk nem vagyunk sem turkológusok, sem rovásírás szakértők, ugyanúgy amatőrök vagyunk, mint például Robert Göbl volt – saját, nekem tett szóbeli bevallása szerint – a bécsi Művészettörténeti Múzeum Éremtárának egykori vezetője. Periodika kötete, Róna –Tas Andrással közösen, 1995-ben jelent meg Bécsben: Die Inschriften des Schatzes von Nagy-Szentmiklós. Eine paläographische Dokumentation. Österreichische Akademie der Wissenschaften Philosophisch-Historische Klasse, Denkschriften 240 Bd. Bálint Csanád a magyar nyelvű kötetében – 2004-ben – ezt a monográfiát nem idézte. (Talán azért nem, mivel nem volt tudomása arról, hogy periodikának tekintett sorozatban jelent meg! ) A kincs egyes darabjainak és a feliratoknak a mesteri rajzait azonban még 1988-ban készítette el Robert Göbl. Egyes beponcolt feliratok esetében jól kivehetők a karcolt előrajzolások.

7. Байчоров С. Я. Древнетюркские рунические памяитники Европы. Ставрополь 1989 (szerk. Тенишев Е. В.)

8. Comşa Maria. Die bulgarische Herrschaft nördlich der Donau während des IX. und X. Jahrhundert im Lichte der archäologischen Forschungen. Dacia 1960. N. S.  IV. 395-422.

8. Pavlov Sztamen. Jegyzetek az északnyugati bolgár területek IX – XI. sz. történelméhez. (Utószó a 2006-ban Szófiában megjelent könyvemhez, 160. oldal.) V. ö. Róna-Tas András. Nagyszentmiklós. Zsupán. Századok 1998. 946-949.

9. Sztepanov Cvetelin. A szerkesztő bevezető szavai magyarul, a fentebb idézett szófiai bolgár kötetemben 2016. 124 – 126. old.

10. Ezt Marczali Henrik emelte volt ki, már a Budapesti Szemle 1881. évi 25. számában, a 141. oldalon.

11. Később a kincset Csallány Dezső régész, Ajtonnyal, Marosvár urával hozta kapcsolatba, akit István király győzött le: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve X. 1967. 31-80.(valójában 1968-ban jelent meg, térképe elnagyolt, a kincs maga a kis Aranka folyónál, a Maros balpartjához közel került napvilágra. A tanulmánynak német és orosz nyelvű kivonata is van.). Talán Ajtony volt a Maros-menti eszegel bolgárok akkori vezére és egyben a kincs tulajdonosa? Egyébként az ő leveretése volt tulajdonképpen a magyar honfoglalás utolsó, befejező aktusa!

12. Kristó Gyula. A székelyek eredete. Szeged 2002.  (térképpel)

13. Megemlítjük még itt Makkay János ősrégész fontos újságcikkét, amely a Pest Megyei Hírlapban jelent meg 1995 január 13.-án, a 9. oldalon. Bálint Csanád ezt sem említette meg a szerzőnek általa ismert és idézett két másik tanulmánya mellett 2004-ben és a következő, német nyelvű kötetében.

Illusztráció: Erdélyi István fényképfelvétele és Robert Göbl rajzai

Cimkék: tanulmány, voltjelen

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Pécsi Sándor: SZABADSÁG, HARC →

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csáji László Koppány: A fanatikus →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →