Novotny Gergely: Eldorádó
monológ női hangra
Bementem az üzletbe. Kértem tíz deka vajat és egy füstölt csülköt, de megmondtam, hogy ne adjanak zsírosat. Mert a férjem nem szereti, ha zsíros a csülök. Azt szokta mondani: drága aranyos, nagyrabecsült feleségem, igazán tisztában lehetsz azzal, hogy nem szeretem a zsíros füstölt csülköt. Szeretem a rágnivalókat, a bőrt, a mócsingot, a porcogót, de a zsírosát nem. Mondom a segédnek, hogy nem vagyok én olyan magas, nem tudok annyira ágaskodni. Még szép is lenne. Ő megmutatja az üveg mögött a csülköket, de ott az első sorban egyik sem tetszett nekem. Nem tudom, mit képzelnek ezek a segédek, hogy meddig tud nyújtózkodni az ember? Azt elhiszem. Ha olyan magas lennék, akkor…
/szünet, levegő után kapkod/
Mert azt is mondhatnák, hogy az ember akkor úgy utazhat a villamosban, a tömött autóbuszban, hogy nem lihegnek, szuszognak az ember arcába. Nem kell fulladozni, ha az ember feje csaknem a tetőt éri. És akkor mégiscsak levegőhöz juthatok. De nem vagyok én olyan nagyravágyó, nem akarom mindenáron belélegezni a szabad és használatlan levegőt. Igazán nem tartozom azok közé, akik azt állítják, hogy ilyen alacsonyan meg kell fulladni. Csak annyit mondok, hogy ha nagyobb lettem volna, áthajoltam volna az üvegkerítésen, az első sor csülök, göngyölt hús, párizsi, és disznósajtok mögé nézhettem volna, és megláthattam volna, hogy mi van mögötte. Mert biztos vagyok benne, hogy az igazi jó falatok ott vannak mögötte, de abból sose adnak. Ezért szeretnék egyszer olyan nagy lenni, hogy mögéje nézhessek. Fölágaskodni, mosolyogva nőni, nőni fölfelé, túlnőni a konzervhegyeket, az italokkal tele polcokat, a vásárlókat, a segédeket. Aztán szépen előrehajolni és mosolyogva, kutató pillantással megnézni, hogy mi van mögötte. Mi lehet mögötte?
/Kering a színpadon, nézi a közönséget, mereszti a szemét./
Mi lehet mögötte?
/Rendkívül hosszan, több percig mereszti a szemét, és kutatva néz valamit, a közönség feje fölött, a szeme magasságában. A következő szöveget halkan, természetes hanglejtéssel kezdi el, mint egy természetes és minden emóciótól mentes beszámolót./
A villamosra természetesen felszálltam, és nem mentem gyalog két megállót, mint ahogy a barátnőm szerette volna. Mert neki könnyű, egyedül van. De nekem meg kell főznöm otthon az ebédet. Máskülönben is sietnem kellett haza, mert vártam a villanyszerelőket. Már egy hete várom őket, de még egyszer sem jöttek. A központban pedig megígérték. A férjem is azt mondta, hogy a házkezelőségnél is benn volt. A drága, mennyit fárad. Igazán egy szót sem szólhatok, nem kíméli magát, mindent elintéz. Így aztán arra gondoltam, hogy nem csoszoghatok, totyoghatok olyan lassan a barátnőmmel, mert ha éppen akkor jönnek, akkor elszalasztom a villanyszerelőket, és akkor újra szólnak a szomszédok. Ugyanis nálunk állandóan csöpög a villany, és a férjem azt mondta, hogy le kell zárni a csapot, vagy legalább leszűkíteni. A házkezelőség egy darabig ellenkezett, de aztán belátták, hogy ez az ő kötelességük. Hiszen többen beszámoltunk, csupa hitelt érdemlő személy. Mi tulajdonképpen nem is vettük észre, mert vagy megszoktuk már, vagy különben sem zavart minket, de a sógornőm Pestlőrincről meglátogatott. Nagyon okos asszony, sok mindent látott. A villany pedig a falból csöpögött, kis világító szemecskéi begurultak az ágy alá, a székek alá. Jó ideig söprögettem szőrseprűvel, cirokseprűvel, szívogattam porszívóval, de később a férjem figyelmeztetett, hogy fölösleges. Nem árt semminek. Hadd csöpögjön, ha úgy tetszik neki. Úgyis eloszlik magától, és nyoma sem marad. Csak annyi volt a különbség, hogy este, mikor ágyba bújtunk és eloltottuk a villanyt, világított a szemünk, mint a macskáké. Már benn álltam a villamosban, nem is mentem beljebb. Kár lett volna, hiszen hamar leszállok és kinéztem az ablakon. Láttam a barátnőmet, amint ment a többi járókelő között, és egy éles füttyöt hallottam. A rendőrt is láttam, aki fütyült. Ott állt a járda szélén. Milyen erős, milyen hatalmas ember. A fejem törtem, hogy mit is akarhatott azzal az éles füttyel. De nehezen jutott az eszembe. Aztán, ahogy a barátnőmre néztem, és megállapítottam magamban, hogy milyen kitűnő szemem van, hogy ennyi ember között észreveszem azt a csoszogó kis vékony asszonyt, hirtelen eszembe jutott. Az éles fütty azt jelenti, hogy megint eltelt egy év. Nem tetszett a barátnőm járása. Hol az a régi virgoncság, mozgékonyság, csak az a kis táska van a kezében, mégis alig halad előre. Biztosan valaki áll mögötte és visszatartja. Áll valaki az emberek mögött, aki őket visszatartja, szabad mozgásukban akadályozza. És akkor elindult a villamos. Mi lesz a villanyszerelővel, az áramcsöpögéssel? A rendőrfütty úgy lobogott már csak, mint egy kis háromszögletű zászló, a járókelők, az autók haladtak, én meg nyújtogattam a nyakam, hogy meglássam, ki bujkál mögöttük. Kik mesterkednek ott hátul?
/Hosszan néz elvonuló tárgyakat./
Egyszerű asszony vagyok, de azért sok mindent észreveszek. Azt is például, hogy az ereszek alatt kezdődnek a nagy botrányok, amikor a népművészeti köcsögök és a külföldi diplomaták vagy kik, összenevetnek. Közben a szállítás folyik, mert a Győri Vörös Október gyárból megállás nélkül érkeznek a ponyvás, hatalmas teherautók. Dobálják a ládákat, a piskótával, gépfegyverrel, játékmackóval teli csomagokat. A részegek a patika mellett lilára búsulták a járdát. Ezt csak azért említem, mert ellenkező irányból éppen arra szaladt a zöldségesné, lebegő köténnyel, fecskendező kiáltozással. A gyerekek viszont a betonlapon pingpongoztak, és a miniszter vagy egy altiszt, nem láttam jól olyan messziről, nevetve nézte, ahogy a gyerekek ütötték a labdát. Mindjárt otthon leszek, édes férjem, mondtam magamban, hiszen innen már nem lakom messzire. A botrány pedig abból származott, hogy a köcsögök hamisak voltak, vagyis, hogy hamis köcsögök feszítettek ott a kirakatban. A diplomatákon pedig a máz volt egyenetlen és csúnya. Persze az is lehet, hogy fordítva volt, most már nem emlékszem, mert csak úgy hallottam fél füllel a kocsma előtt azoktól az álldogáló és dülöngélő emberektől. Már szerettem volna otthon lenni, mert a karomat húzta a szatyor. Azt hiszem, túl sok sárgarépát vettem. Szereti ugyan az én drága jó uram, de semmit sem szabad túlzásba vinni. Mikor a nagy fekete autó elment előttem, jól hallatszott a repülőgépbúgás. Ilyenkor indulnak a járatok Amszterdamba, Püspökladányba. De amiről szó van, az egy újfajta fényképezőgép volt, egyenletesen szétszórta, porlasztotta a korai városi alkonyatot. Én úgy láttam, hogy nem sokban különbözik a régitől, de az ember ne legyen önfejű. A paradicsommártást sem úgy készítem már, mint ahogy annak idején anyám tanította. Az egyik benzinkutas pedig rácsapott a másik benzinkutas vállára és azt mondta: Mondd meg nekem, cimborám, mit jelent ez a nagy fekete autó? Aztán kérdő tekintettel ránézett, de már közben fojtogatta a nevetés. A másik gondolkodott, ráncolta a homlokát, izzadt. Mire kinyögte a választ, a zöldségesné már szétcsapott a gyerekek között, a járda, amit telebúsultak a részegek, már rózsaszínbe fordult, és a miniszter vagy altiszt, akit az ablakban láttam, visszahúzódott. A másik benzinkútkezelő pedig azt mondta, hogy nem tudom. Mire az egyik komoly képpel előre hajolt, és azt mondta: Figyelj ide. Az a nagy fekete autó annyit jelent, hogy öreg, rozzant persely vagy, tele ötfilléresekkel. Aztán nevetett, úgy, hogy mozgott a benzinkút. Nyugtalanul értem a kapuhoz. Az a benzinkútkezelő annyira nevetett, hogy először átragadt a másikra, aztán kényszeredetten én is elmosolyodtam. Ilyen az ember. De nem hiszem el neki. Mit jelent igazából az a nagy fekete autó? Bekanyarodik a sarkon, elmegy előttem. Nem ismerem. Mit jelent az a nagy fekete autó?
/Hosszú néma jelenet: mosolyog, elkomolyodik, sír, zokog./
A lányom megbízott, hogy vegyek papírpelenkát. Elég sokáig kellett várnom, amíg kiszolgáltak. Közben elkalandoztak a gondolataim. A polcokon mennyi finom holmi, fűnyíró olló, fogpaszták színes dobozokban, madáreleség, fejőgép. Az asszonyok fején pedig milyen szép kalapok, hajbodorítások, tűzdelések, ürgelyukak, madárfészkek. Azért szép dolog, hogy mégis megértik egymást. Két nagyobb gyerek vitatkozott. Az egyik azt állította, hogy felhőt könnyű rajzolni, mert az ember akármit firkál össze, végül is felhő lesz belőle. A másik azt bizonygatta, hogy vonalzóval nem lehet felhőt rajzolni, mert a felhők sohasem szögletesek. Egészen összerezzentem, amikor rám szólt az eladó, hogy mit kíván asszonyom. Mert hát igaza van annak a másik gyereknek, hogy akármilyen változatosak is a felhők, egyenes vonalzóval mégsem lehet felhőt rajzolni. Jaj, kis unokám, ha nagyobb lesz, mennyi gondja lesz neki is szegénynek. Figyelheti a felhőket, égtájakat, aztán vitatkozhat. Talán még össze is verekednek. Mondtam az eladónőnek, hogy adjon nekem három csomag papírpelenkát. Adom, kedves vevő, mondta az eladónő, de hogy viszi el? Azt mondtam, hogy a kezemben. Meg aztán hoztam magammal hálót is. Ahogy gondolja, válaszolta és kirakta az eladóasztalra. De a csomagok akkorák voltak, hogy azután már nem láttuk többé egymást, csak a csomagokon keresztül beszélgettünk. Viselkedjen rendesen, mondta valaki szigorúan és határozottan. Kérem, én rendesen viselkedem, mondtam ijedten, mert nem tudtam, hogy akaratomon kívül milyen illetlenséget követhettem el. Nem magának mondtam, vén szamár, hanem ennek a kölyöknek, itt ni. Kellemetlen volt. Mert mindig azt mondják nekem, hogy nem látszom annyinak, mint amennyi valójában vagyok. Azt mondtam, bocsánat, azt gondoltam, hogy nem foglalkozom vele többet és az eladóhoz fordulok. De ott volt előttem ez a sok pelenka és nem tudtam, ha átkiabálok, megértik-e. Mennyibe kerül? Kiabáltam, de nem jött semmi válasz. Igazat megvallva, ki is lopakodhattam volna. De mégse lehet. Megnyugodtam ugyan, hogy akármikor kimehetek abból a kellemetlen üzlethelyiségből, de nem tehettem meg a lányom és a kisunokám miatt. Aztán a pelenkatorony mellett láttam egy kinyújtott kezet cédulával. Ezzel fizessen, hallottam az eladónő hangját. Lökdöstek éppen, alig értettem, hogy mit akar mondani. Szegény kis gyerek, mennyi mindent kell majd megértenie. Hogy hogy kell felhőt rajzolni, meg hogy mit mondanak mások. Már jó előre meg fogom magyarázni neki. De akkor sem vagyok biztos benne, mert még engem is sokszor félreértenek.
/szipog, sírdogál, komolyan néz, mosolyog, nevet, hahotázik/
Csodálatosan szép őszi napsütésben sütkéreztek a macskák, amikor az esztékába mentem. Gondoltam, ilyenkor kell felíratni vitamintablettát, erősítő, gyengítő orvosságot, eljövendő éveket. Ahogy megyek ott a folyosón, látom az ápolónőket, orvosokat fehér köpenyben, ünnepélyesen mennek át az aranyos fénykévében. De félúton megrettentem és elhatároztam, hogy inkább visszafordulok. Megismertem ugyanis az arcukat. Ezek voltak múltkor is olyan gorombák velem. Ilyenkor kell jönni? Várjon a sorára. Nem látja, hogy el vagyunk foglalva? Maga mindig útban van, asszonyom. Menjen odébb. Pedig nem is ismernek, nem is tudják, ki vagyok, mi minden történt velem, milyen padlókon, veteményes kertekben gyomláltam, mekkorára kiterített évek aratásában voltam marokszedő. Igaz, magam sem tudom, hogy mivel érdemli meg az ember a bánásmódokat, ezért legjobb, ha tisztesen visszavonulok. Majd kivárom a váltást és a kedvesebbeket. A postás ismer. Nem mindegyik, de az az alacsony, kövér mindig megáll, ha találkozik velem. Igaz, a férjem már kétszer adott pálinkát neki. Hadd igya, ha szereti. Viszont az is igaz, hogy tegnap találkoztam egy kislánnyal. Megkérdezte tőlem, hogy néni kérem, elmehetek gesztenyét szedni? Nem tudom, aranyosom, mondtam neki, honnan is tudnám, nem tudom én már, hogy a kislányok mikor mehetnek gesztenyét szedni. Anyukádtól kell megkérdezned. Erre csodálkozott, hogy miért, hogy lehet az? Az ilyen öreg nénik nem tudnak mindent? Én meg csak mentem tovább és arra gondoltam, hogy nem is érzem magam olyan öregnek, és mikor egy-egy régi lánykori nyárra gondolok, olyan közelinek látszik, mintha karnyújtásnyira volna, ha akarnám, el is érném. Este nagy volt a vendégség, a gyerekek idegeneket is hoztak, a lányom már jó előre figyelmeztetett, én meg boldog voltam, nyugodt, hiszen otthon ültünk a nagy szobában, férjem meg az asztal alatt gyengéden megfogta a kezem. Aztán valaki leejtett valamit, lehajolt és észrevette. Ebből aztán az lett, hogy nevetett, sugdosódott a többiekkel. Felálltam, és az ablakhoz mentem, és lenéztem az utcára. Láttam, hogy kedves, hamvasarcú gyerekek lukakat ásnak, méregetnek. Lőszert, robbanóanyagot, mezei egereket raknak a ház alá, időnként lapátolnak, időnként csokoládét majszolnak. Kik vagyunk és mért kell velünk így bánni? Most kimegyek és hozok új pamutgombolyagot, mert ez már elfogyott. Most sima volt a fonál, de múltkor valaki játszott vele, mert ahogy kötögettem, éreztem, hogy a pamuton szabálytalan távolságokban csomók vannak. Mért bánnak így velünk? Meg kéne tudni, hogy mért bánnak így velünk.
/Néz, várja a választ, függöny/
Illusztráció: Kádas Tibor Shell-benzinkút c. fényképfelvétele (1970-es évek)
Cimkék: asztalfiók, dráma
