Doncsev Toso: Marin Georgiev és a bolgár-magyar kulturális kapcsolatok
A cikk Marin Georgiev bolgár költő és műfordító tiszteletére alma materében, a Veliko Tarnovo-i Szent Cirill és Szent Metód Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2017. március 9-én elhangzott előadás szerkesztett magyar nyelvű változata. Az apropó Georgiev újonnan megjelent magyar vonatkozású bolgár kötete: Vencsan do zsivot (Egy életre eljegyezve. Az én magyar Európám; Literaturen forum, Szófia, 2017.) Versfordításokkal is ékes könyve tartalmát a szerző tágabb kapcsolati körbe ágyazza és régi személyes emlékekkel is színesíti. (Se Isten, se ördög címmel válogatott verseiből a Napkút Kiadónál jelent meg magyar nyelvű kötete a költőnek 2016-ban.)
1967-ben a Studia Slavicában, a Magyar Tudományos Akadémia nemzetközileg jegyzett szlavisztikai folyóiratában jelent meg Póth István tanulmánya Ivan Vazov Petőfi fordításáról, Az őrültről. Ezt megelőzően végzős hallgatóként tanúja lehettem Póth tanár úr, a szerb tanszak docense és Canko Mladenov nyelvész, irodalomtörténész, az akkori bolgár lektor termékeny, tudományos vitájának, amely arról folyt, hogy Vazov csupán Jovan Jovanovics Zmaj, a kiváló szerb romantikus költő átültetésére támaszkodott vagy a szerbből oroszra fordító Vlagyimir Vasziljevics Umanov-Kaplunovszkij változatát vette alapul, avagy mindkettő ismeretében, mindkettőből merítve alkotta meg bolgárul Petőfi remekét. A tanulmány tulajdonképpen Georgi Veszelinov professzor 1966-ban megjelent Zmaj tanulmányára reflektált. A Szláv Tanszék könyvtárában lezajlott tudományos eszmecserében ifjonti hévvel és magabiztossággal jómagam is részt vettem. Talán ezért történt, hogy később Póth tanár úr tanulmánya különlenyomatát kedves szavakkal nekem is dedikálta.
Bő irodalma van Petőfi bulgáriai recepciójának, számomra azonban az érdekes filológiai búvárkodásokon túlmenően az az igazán izgalmas irodalmi és szociológiai kérdés, hogy miért mindmostanáig Az őrült a legnépszerűbb Petőfi költemény, sőt a legismertebb és legkedveltebb magyar vers Bulgáriában, amikor a magyar átlagolvasó ezt a költeményt alig ismeri. Zmaj a magyarul anyanyelvi szinten beszélő költő és kitűnő műfordító Petőfi főművének tartotta Az őrültet, Illyés Gyula is nagyra becsülte és a Felhő ciklus „csúcspontjának” és „összefoglalásának” nevezte a költőről írt életrajzában. Még azt is megjegyezte, hogy az „egész ciklus mintha ennek az egy versnek volna előtanulmánya vagy szaggatott folytatása”. Ám a hivatalos magyar irodalomtörténet, különösen a szocialista kritika hiányolta belőle a hazafias pátoszt és a demokratikus elkötelezettséget, bírálta a költő-forradalmár pesszimista világlátását.
Nos, én a költemény páratlan bulgáriai sikerét és töretlen népszerűségét nemcsak abban látom, hogy Petőfi, a zseniális magyar költő és forradalmár versét a bolgár irodalom óriása szólaltatta meg átütő művészi erővel, hanem abban is, hogy tartalmilag és formailag is ez a mű messze túlmutatott azon a konkrét történelmi korszakon, amelyben létrejött: Shakespeare-i hatást tükrözve nem rímben vagy időmértékes verssorokban, hanem drámai monológban, szabad versben robbannak ki az elmeháborodott antihős nagyhatású látomásai, gondolatai, érzelmi viharai. Petőfi bulgáriai irodalmi diadalútját 1891-től, amikor Vazov először publikálta fordítását a Dennica c. folyóiratban, és mindmáig eleven kultuszát természetesen számos más tényező is segítette: Pencso Szlavejkov versfordításai és a magyar géniusz világirodalmi helyét kijelölő tanulmánya, a Petőfi-Botev történeti-irodalmi párhuzam, továbbá olyan jeles költők, a bolgár irodalom későbbi klasszikusai ihletett tolmácsolásai, mint Geo Milev, Eliszaveta Bagrjana, Atanasz Dalcsev, Valeri Petrov, Petar Alipiev és a bolgár hungarológusok áldozatos tevékenysége, mint például Nevena Sztefanováé, Georgi Krumové, Nino Nikolové, Dimo Boljárové és másoké. De az utóbbi félszázadban az 1969 óta megrendezésre kerülő sumeni szavalóverseny is hervadhatatlan babérokat szerzett Petőfi költészetének. Nem véletlen, hogy Az őrült legutóbb is kiemelkedő, egyértelmű sikert aratott a tehetséges, fiatal színész, Alekszandar Gerdzsikov avatott előadásában.
Nem részesült ilyen elsöprő, egyértelmű sikerben Petőfi bolgár csillagpárja, Botev költészete Magyarországon. Csak 1970-ben jelentek meg összes versei Kenyér vagy golyó címmel. Minden költemény két fordításban Képes Gézáéban és Nagy Lászlóéban szerepelt. Akkoriban önmagát kínálta az összevetés. Vizsgálódásaim tömör összegzését a Nagyvilág c. világirodalmi folyóiratban közöltem. Nagy László a verssorok erejével hitelesen tanúsította, hogy Botev valóban nagy költő, s a magyar olvasónak nemcsak becsületszóra kell ebben hinnie, mert e kötetet megelőzően, úgy hiszem, a korábbi kinyilatkoztatásoknak nem volt még meg az aranyfedezetük. Nagy László szereti a hű fordítást, ragaszkodik az eredeti rímeléshez és ritmushoz, ügyel a formai jegyekre, ismeri a hangzás hatalmát, és van türelme, tehetsége, hogy mindezt érzékeltesse fordításában. Botev Hadzsi Dimiterje a bolgár irodalom Nemzeti dala. A bolgár közoktatás és az irodalomtörténet szerint is ez a legszebb költemény, sőt a Balkán-hegységet leíró négy sora a bolgár költészet csúcsa.
A bolgár és a magyar szépirodalomban – de, gondolom, bízvást tágíthatom a kört Kelet-Európára is – léteznek olyan lírai alkotások, amelyek sajátos üzeneteket hordoznak. Irodalmi hatásuk kevésbé érthető és érzékelhető, ha a művet társadalmi-történeti szövetéből kiszakítva, belső esztétikai értékeire lecsupaszítva vizsgáljuk, mert ezek közhelyszerűeknek, néha érzelgősöknek tűnhetnek; és részben valóban magukon viselik ezeket a stílusjegyeket, hiszen elementárisan, kevesebb áttétellel fogalmazzák meg annak a kornak a kívánalmait és hangulatát, amelyben létrejöttek. Népszerűségüket, korszakokon átívelő hatásukat annak is köszönhetik, hogy megszületésük óta a mai napig az adott társadalmi valóságra érvényes üzenetet tolmácsolnak. A kelet-európai történelem viszonylagos megkésettsége, ismétlődése, a társadalmi kérdések megoldatlansága mögöttes tartalmakat kölcsönöz az ilyen műnek, újabb, a régire épülő és azzal összecsengő értelmezést.
Szerintem ezeket a verseket a legnehezebb egyenértékűen lefordítani, hiszen rangjukat, súlyukat és az adott nemzet irodalmában, történelmében és a jelenben betöltött szerepüket főleg a művön kívüli tényezők adják. És lábjegyzetekkel még senkinek sem sikerült művészi élményt csiholnia s hevítenie. A Hadzsi Dimiterhez legalább olyan terjedelmű magyarázat szükségeltetne, mint amennyi maga az alkotás. Már maga a cím is érzelmeket vált ki a bolgár hallgatóságból – az idegenekből értetlenkedést. A hatást fokozó tulajdonnevek, a történelmi és földrajzi reáliák ellenkező reakciót váltanak ki az idegen ajkú és kulturáltságú közönségből. Például a Balkán főnév másodlagos jelentésében a bolgártól eltérően nincs semmilyen magasztos, erőteljes mellékzönge, csupán negatív jelentés: rendezetlenség és feszültség.
Nagy László a bolgár népköltészet mélyreható, termékeny ismeretében fordította le Botev balladáját, a Búcsút; másik két költőtársától, Faludy Györgytől és Képes Gézától eltérően érezte és tudta, hogy a „fekete” jelző használata funkcionális, benne visszacseng a népballadákban a rontó erőt szimbolizáló szín, tetszőleges szinonimákkal tehát fel nem cserélhető. Így ő „sötét ozmán száműzőt” fordít (Faludy átkos oszmán zsarnokot), Képes Géza vicsorgó török zsiványt). A hősi halál komorságát az eredetihez hasonlatosan Nagy László így ragadja meg:
„vérem a földön sötétül
fekete földön feketén”
Faludy György szerint:
„És véremet a barna föld
barna ölébe rejti el!”
S végül Képes Gézánál:
„ És barna vérem meglelik
a barna földben, jó anyám.
Faludy György átköltésében egy romantikus bajvívó jelenik meg előttünk, Képes Géza egy verselő forradalmi demokratát rajzol elénk – Nagy László érzékelteti a par excellence költőt, aki eszméiért a halált is vállalja.
Miért beszélek minderről Marin Georgiev újonnan megjelent magyar vonatkozású kötete a „Egy életre eljegyezve”. (Vencsan do zsivot) Az én magyar Európám” (Literaturen forum, Szófia, 2017.) kapcsán. Azért teszem ezt, mert meggyőződésem szerint Vazov Petőfi fordítása és Nagy László bolgár népköltészeti kötetei és Botev fordításai jelölik ki azokat a tájékozódási pontokat, azt a kulturális koordinátarendszert, melyben a magyar-bolgár irodalmi tények elhelyezhetők és megfelelően értékelhetők.
Marin Georgiev legfrissebb könyve vegyes műfajú gyűjtemény: irodalomtörténeti, irodalomkritikai írások, versek, versfordítások, élvezetes útirajzok, emlékek, szellemes gondolatforgácsok, naplójegyzetek sorjáznak benne kötetlenül. A végén a költő-műfordító barátai, alkotótársai vallanak róla, munkáiról, munkásságáról és dokumentumok, fényképek színesítik és teszik teljessé ezt a sajátos irodalmi kaleidoszkópot. Marin Georgiev irodalomtörténeti panorámáját az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc bulgáriai visszhangjával, pontosabban visszhangtalanságával kezdi. A tények ismertetésén túl keresi a bolgár írótársadalom némaságának okait. Miért csak Jordan Ruszkov vállalt egyedül szolidaritást a magyar felkelőkkel. 1956 vízválasztó volt nemcsak a magyar szellemi életben, de világviszonylatban is történelmet írt, sőt alapvetően változtatta meg a nyugati baloldali értelmiség viszonyát a Szovjetunióhoz és a kommunista eszmeiséghez. Georgievnek a 60. évforduló kapcsán írt esszéje világos okfejtéssel tárja elénk a korabeli bolgár társadalom képét. Érdekes, sőt mi több, helyenként izgalmas, lebilincselő az a leírás, emlékezés ahogy beszámol Magyarországról, úti élményeiről és a magyar irodalomról, írókról, műfordítókról, bolgaristákról és a magyarországi bolgárokról, a külhoni bolgár származású szerzőkről szerzett benyomásairól. Sokat elárul a költőről és a műfordítóról, hogy fordításai közül kit válogatott be ebbe, az ízlésvilágát reprezentáló kötetbe. Egy-egy verssel szerepel benne a klasszikusok közül Arany János és Márai Sándor, néhány költeményt olvashatunk Nagy László tanítványaitól és követőitől: Utassy Józseftől, Rózsa Endrétől és Kiss Benedektől, nekik, barátainak, költészete magyar megszólaltatóinak továbbá Juhász Péternek és Arató Györgynek szentelt magyar tematikájú verseit emelte be a kötetbe. Legtöbb lírai alkotással, a fekete bojtár, Sinka István szerepel, kinek költészetét önálló kötetben is bemutatta 2006-ban és 2010-ben. Igaza van a bölcs, nagy esztétikai érzékkel és tapasztalattal rendelkező Atanasz Dalcsevnek, amikor a fordítói kritériumról szól egy költői alkotás kiválasztásakor, mert bármilyen furcsán hangzik is, azt tanácsolja, hogy nem azt kell lefordítani, „amely az eredetiben a legszebb, hanem azt, amelyik hagyja magát lefordítani, azt, amelyik a fordításában lesz a legszebb.” Sinka a tanulatlan őstehetség lírájával ösztönösen rokonszenvezik Georgiev, pedig maga is tudja és érzi, hogy már idegen ez a hang a bolgár poézisben, ahogy a magyar irodalomban is különös archaikus, anakronisztikus zárványnak tűnik. Mégis jó volt a választás, mert a lényegi azonosulás eredményeképp igazi, ihletett gyöngyszemek születtek.
Úgy is meghatározhatnám ezt a közel 300 oldalas hungarológiai összeállítást mint a Nikolaj Kancsevről és a bolgár szépirodalomról szóló erőteljesen szubjektív, apró élettényekben gazdag vallomásos íróportré magyar vonatkozású folytatását, azzal a különbséggel, hogy ennek ezúttal jószerint két szereplője van: Juhász Péter és maga a szerző. Vitathatatlan tény, hogy Juhász Péter az 1960-as évektől a rendszerváltozásig, sőt a 90-es évekig meghatározó szereplőként tevékenykedett a bolgár-magyar irodalmi kapcsolatok terén. Színes, erős érdekérvényesítő személyisége révén széleskörű ismertségre és elismertségre tett szert a bolgár irodalmi és politikai körökben. Szerteágazó szervezői, szerkesztői és műfordítói és tudományos tevékenysége ellenére életműve nem mérhető, nem fogható Nagy Lászlóéhoz, akinek révén vált világirodalmi értékké Magyarországon a bolgár népköltészet és a klasszikus és a kortárs bolgár líra legjava, mert azt Nagy öntörvényű poétikai világának szerves részévé avatta. Nyílván nem lehet számon kérni a szerzőtől, hogy miért hiányoznak olyan műfordítók a portrék sorából, mint Fodor András, Kalász Márton, Karig Sára Dalcsev átültetői és a legtermékenyebb műfordító Szondi György, akinek Aleko Konsztantinov Baj Ganyoja, Zahari Sztojánov Feljegyzései és Nikolaj Kancsev, és nem utolsósorban Marin Georgiev „Se isten, se ördög” kötetét köszönhetjük. Nyilván nem akadémiai kapcsolattörténeti tanulmányt forgatunk a kezünkben, az írások személyes, meghitt élményekből fakadtak: ez a könyv erénye, egyben a jelzett egyoldalúság a fogyatékossága is, ami egy jövendő, javított, bővített kiadásban pótolható. Georgiev méltatói felvázolják és elemzik a jeles költő szervezői, lapszerkesztői, kiadói és nem utolsó sorban alkotói munkásságát. Tamási Orosz János kritikája a „Se Isten, se ördög” c. magyar nyelvű versválogatás értő és mélyenszántó elemzése. Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mi is Marin Georgiev eddigi életútjának legértékesebb, magyar vonatkozású eredménye, mi az, amivel máshoz nem fogható, egyedülálló, kiemelkedő tettet hajtott végre, mi munkásságának múlhatatlan erénye. Marin Georgiev 1995. október 11-én vitte véghez a magyar kultúra érdekében kifejtett legnagyobb hatású cselekedetét, amikor Göncz Árpádnak, az akkori magyar államfőnek személyesen nyújtotta át 33 kiemelkedő bolgár író tiltakozó levelét, amelyben kérték a hivatalos bulgáriai látogatáson tartózkodó legfőbb magyar közjogi méltóság közbenjárását a Szófiai Magyar Intézet érdekében, mert a Magyar Köztársaság szocialista-liberális kormányzata be akarta zárni. Ezt megelőzően Georgievnek kitartóan kellett küzdenie a bolgár köztársasági hivatal főnökének aknamunkája ellen, hiszen Zseljo Zselev elnök jó szándéka ellenére ezt a találkozót újból és újból kiiktatták a küldöttség hivatalos programjából. Georgiev kitartása, állampolgári bátorsága, pártatlan, ideológiai ellentéteken átívelő szervezőkészsége szükségeltetett ahhoz, hogy a bolgár szellemi élet szépszámú képviselőjét a közös ügy érdekében egy táborba gyűjtse. A véletlen úgy hozta, hogy a magyar államfővel korábban kialakult szoros kapcsolatom révén a Bolgár Országos Önkormányzat vezetőjeként jómagam is a magyar küldöttség tagja voltam és ekképp tanúja lehettem ennek a nemes akciónak. Göncz Árpád megtisztelt azzal, hogy útban hazafelé megkérdezte az én véleményemet is. A magyar államfő becsületére vált, hogy kormányzó pártja ellenére íróként, műfordítóként és valódi államférfiként következetesen kiállt a jó ügy mellett. A kormány végül nem zárta be az Intézetet. Így más helyszínen, de töretlenül végezhette továbbra is kultúránk külhoni ápolását és népszerűsítését a központ kicsiny, de elkötelezett csapata. Meggyőződésem, hogy ez volt és maradt mindmáig Marin Georgievnek a magyar kultúráért végzett munkássága legnagyobb eredménye, számunkra ez az ő elévülhetetlen érdeme.
Illusztráció: Marin Georgiev (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2015)
Cimkék: kritika, tanulmány
