Tanulmány

május 14th, 2017 |

0

Rigó Béla: Dózsa György alakja a magyar irodalomban

E közléssel emlékezünk a napokban elhunyt költőre s irodalomtörténészre. (A szerkesztőség)

A nemzeti hősök kultuszának alapjait a történetírás fekteti le, de igazában a szükséges információkat hordozni képes epika és/vagy a közönséggel interaktív kapcsolatot tartó dráma építi fel fokozatosan. A líra csak jelzi, ha valaki már bent van a köztudatban, és természetesen rá is erősít a kultuszhősök elfogadottságára, azzal, hogy motívumként használja a kultuszhősöket saját aktuális mondandójához. Ezeknek a hősöknek a kiválasztása és szentesítése nálunk a reformkor romantikájához kapcsolódik. Elég, ha a Himnuszt és a Szózatot vizsgáljuk meg, mindkettőben ott van a honfoglaló Árpád, a honvédő és gyarapító két Hunyadi, sőt szabadság-kód („pro libertate”) alatt Rákóczi is. Nehéz „behozni” valakit ebbe az exkluzív protokollba. Kölcsey például Zrínyivel próbálkozott, amikor az ő nevében dalolta el legfontosabb üzeneteit korához. (Persze a beavatottak sem mindig jönnek rá, hogy a Rebellis vers Zrínyije nem a Miklós, hanem a Péter.)

A lázadó parasztok mindenütt nehezen juthatnak be a kultuszhősök szűk protokolljába, bár példákat azért találhatunk rá. Az oroszoknál Pugacsovot maga Puskin protezsálta be egyenesen a világirodalomba. Népi kultusza inkább Sztyepán (Sztyenka) Razinnak volt. A jelenlévők közül is sokan hallhatták az örökzöld románcot, amelyben a kozák atamán feláldozza ifjú hitvesét, a perzsa királylányt Volga anyácskának. Egy szakaszát (Volga, Volga, maty rodnaja…) talán el is tudnánk énekelni.

A reformációval összekapcsolódó német parasztháborúk hősei máig irodalmi témák. Valaha egyetemi tananyag volt Engels levélvitája Ferdinand Lasalle-lal. Az alapító atyák akkoriban legjelentősebb politikai konkurense történelmi drámát írt Franz von Sickingenről (1859), aki egy lovagi felkelés vezére volt a parasztháborúk korában. Engels kritikájában – pozitív ellenpéldaként – Goethe Götz von Berlichingen (1773) című színművét hozta fel. Annak lovaghőse is kénytelen saját kezébe venni az igazságszolgáltatást, mert a császár gyönge ahhoz, hogy védelmet tudjon nyújtani a hatalmat elbitorló hercegekkel szemben. Götz élére áll a lázadó parasztoknak, akiknek céljával egyetért, egyre kegyetlenebb tetteiket azonban nem vállalhatja.

Dózsa tehát nem különleges jelenség az európai irodalomban, mégsincs hazai vetélytársa. Pedig lehetne Budai Nagy Antaltól Cserni Jovánon, Gubecz Mátén át Szegedinác Péróig, Hóráig és Kloskáig, vagy az 1831-es koleralázadás névtelenjeiig bárki. Kétségtelen, hogy köztük Dózsa volt a legnagyobb, de hát a német emlékezet sem azt mérlegeli, mekkora volt Geyer Flóriánhoz képest Kolhaas Mihály.

Dózsa György helyét költészetünk számára is elsőnek Eötvös József Magyarország 1514-ben (1847) című regénye jelöli ki. Ennek alapvető forrása Horváth Mihály A magyarok története című munkája, amely feldolgozza a téma addig ismert teljes irodalmát, és helyreigazítja az elődök csaknem egyértelműen negatív Dózsa-képét. Eötvös ezen az úton megy tovább. Figyelemre méltónak tarthatjuk, hogy – egy sajátos történelmi helyzetben – Dózsa hősi alakját egy Werbőczi-utód rajzolja meg – nem egyetértéssel ugyan, de mély empátiával. És ez nem véletlen. Eötvös, a politikus a centralisták elit csapata élén azért küzd, hogy Magyarországot megszabadítsa fejlődésének akadályaitól, többek közt saját tradícióihoz görcsösen ragaszkodó jogrendjének gúzsba kötő paragrafusaitól. Ezeknek túlnyomó része pedig éppen Werbőczi Hármaskönyvéből (1514)  eredeztethető. Hiszen a Dózsa-felkelés retorziójaként fosztották meg a jobbágyságot legtöbb korábban kiharcolt jogától. Ezek biztosították az elviselhető életet, és kínálták fel – elsősorban a mezővárosok révén – a kiemelkedés lehetőségeit. A keresztesháború is egy ilyen különleges lehetőség volt. Természetes, hogy a jobbágymunkából élő földesurak ebben is ellenérdekeltek voltak Dózsa korától Eötvös koráig. Utóbbi meg is fenyegeti saját osztályát: az egykori lázadás gonosztetteit a lázadók szenvedései váltották ki. „Ki is volna elég szemtelen, hogy az állapotot, melyben a magyar paraszt él, fölírni merészelné? De a törvényt a szegény nem a papírosban, melyet országgyűlésről-országgyűlésre összefirkálnak, hanem az emberekben látja, kikre a végrehajtást bízták. S azok nem zsarnokai e?” Az Eötvös-regény vitathatatlanul részese annak a mindmáig csodálható folyamatnak, amelyben a magyar reformkori nemesség – saját közvetlen érdekei ellenében – meghozta a nemzeti polgárosodáshoz szükséges törvényeket.

Eötvös regénye – politikai funkciója mellett – kiváló szépirodalmi alkotás (Pilinszky például egyik kedvenc olvasmányának vallotta). Tíz évvel a regény megjelenése után ennek alapján írt Jókai szomorújátékot Dózsa György (1857) címen. Ezért legerősebben éppen az Eötvös-táborból – Gyulai meg Csengery – támadják. És nem csak irodalmi hiányosságokért! Túlzottnak ítélik demokratizmusát is. Jókai viszonválaszában jogosan kérdezett rá, miért nemzeti bűn Dózsát költői tárgyul választani a „politikai csend idején”, amikor „egy kitörésre készülő zivatar küszöbén” Eötvös művét a legnagyobb elismeréssel fogadták. A „csend” a krími háború és Solferino között rövid életűnek bizonyul. Jókai színművét hamarosan Szigligeti Ede (Váradon nem kell őt bemutatni) dolgozza fel operalibrettónak Erkel számára. A következő tízéves évfordulóra, 1867-ben meg is volt a bemutató. Ezt a Jókai ellen elkötelezett Gyulai végképp nem tudta megbocsátani. Erkelbe persze nem mert belerúgni, csak Jókaiba, de nagyon gorombán. Gúnyversének (Egy drámaíró politikusra), maga a címe a legcsattanósabb pofon. Szerinte íróból politikai ripacs lett az 1869-ben már a második parlamenti ciklusát kezdő Jókai:

Megirtad Dózsa György-öt,
E rossz tragédiát;
Vadásztál benne tapsot,
De néma volt hazád.

Most már nem irsz, csak játszod
Siralmas szinműved’,
S karzat kicsinyje, nagyja
Tetszést rivall neked.

Kisűlt amit nem vártunk,
Mutatja a hatás:
Rossz drámaíró voltál,
De jó komédiás.

Mindez azonban a reformkor végi Dózsa-kultusznak csupán egyik ága. 1847 márciusában Petőfi is megírja a maga Dózsa-versét (A nép nevében). Épp úgy fenyeget, mint Eötvös, csak amíg a báró figyelmeztetésével el szeretné kerülni a népharag kitörését, addig a plebejus költő éppen annak bekövetkeztében reménykedik.

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

A verset bekeretező fenyegető költői látomáshoz konkrét politikai célokat kifejtő szakaszok kapcsolódnak. Megtudjuk, a nemesség hamis érvekkel indokolja kiváltságait. Ugyan őseik szerezték meg a hazát, de azt a nép munkája tartja fenn.

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Mindez nem egyszerű költői szózat, hanem pontosan címzett üzenet a pozsonyi diétára. Van azonban négy sor, amely számunkra különleges figyelmet érdemel:

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.

(Kiemelés tőlem R.B.)

Ez a gondolat egy év múlva szinte kísérteties pontossággal ismétlődik meg egy másik Petőfi-költeményben. 1848 márciusában már fellobbant Európában az a forradalmi futótűz, amelyet majd a népek tavaszaként tart számon a történelem. Pesten a „márciusi ifjak” is készülnek a várható nagy történelmi szerepre. Március 19-ére szerveznek egy bankettet sok résztvevővel, ahol természetesen Petőfi is fellép majd –az ünnepi alkalomra írt – költeményével. A vers március 11-ig elkészült. Bőséges szakirodalmához most hozzátenném, hogy a Dicsőséges nagyurak… tulajdonképpen egy Dózsa-szerep, amelyet – a megfelelő alkalmat kihasználva – magának írt a színpadot minden porcikájában érző egykori vándorkomédiás. Tavalyi versének kulcsszavait ismétlésekkel erősíti fel:

Tudjátok-e, mennyit kértünk / Titeket,
Hogy irántunk emberiek / Legyetek,
Vegyetek be az emberek / Sorába…
Rimánkodott a szegény nép, / hiába.

Állatoknak tartottátok / A népet;
Hát ha most mint állat fizet / Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat / Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel / Festi meg?

A lírai hős, a parasztvezér ezután saját táborához fordul, tegye azt, amit ilyenkor – ahogy egykoron is – tennie kell! Gyújtóhatású szavaiból mintha a legendás ceglédi beszédet hallanánk:

Ki a síkra a kunyhókból / Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat / Fogjatok!
Az alkalom maga magát / Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás / Órája!

Ezer évig híztak rajtunk / Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink / Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán / Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket / Ebédre!…

Amikor a költő eddig eljutott, ő maga jön rá, hogy bankettre ez túl erős, nagyon megfeküdné az egybegyűltek gyomrát. De egy remekművet csak nem barmolhat át saját alkotója! Inkább megpróbál a folytatásban visszatáncolni. Demonstrálnia kell, hogy ő és a mögötte álló tömeg még ezek után is kész az egyezkedésre. Ám saját lázító észérveivel szemben nem tud csak érzelmes-érzelgős indokokat állítani. Így jut el – tőle szokatlanul – a politikai giccs határáig.

Legyünk nagyok, amint illik / Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve / Nézzen ránk,
S örömében mindenható / Kezével
Fejeinkre örök áldást / Tetézzen. ,

Nem jár jobban, amikor a felajánlott nemzeti megbékélés feltételeit próbálja megfogalmazni. Ennek kínjait mi is átérezhetjük a vers ritmusában botladozva:

Felejtsük az ezer éves / Kínokat,
Ha az úr most testvérének / Befogad;
Ha elveti kevélységét, / Címerit,
S teljes egyenlőségünk el- / Ismeri.

Ez már rég nem Dózsa György monológ, inkább egy Petőfi-paródia. Jobb, mint Karinthy Talpramagyar Sándora. A politikus Petőfi – kényszerből – felülbírálta a költő Petőfit. Mint láthatjuk, nagyon nem sikerült. Nem csoda, hogy a vers végül fiókba kerül, helyette készül el – a kívánt nemzeti egység nevében és érdekében – a Nemzeti dal. Még szerencse, mert bankett helyett a forrongó utca adja majd a közönséget a premierhez – március 15-én.

Részlet a szerző Dózsa György alakja Ady, Juhász Gyula és József Attila költészetében –  előzményekkel és perspektívákkal című kiadatlan tanulmányából.

Illusztráció: Rigó Béla portréja (2016)

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →