Max-Pol Fouchet: A világ szépsége
Robert Doisneau-nak
Az első hidegek beálltával az emberek nem hallották többé.
A kályhák duruzsolása a jól szigetelt házakban, a szél koraősz óta szűnni nem akaró hangos, monoton éneke, és azok a készülékek, melyeket azért gyártottak, hogy hangokat és zenét közvetítsenek, túlharsogták a hangját úgy, hogy az ember azt hihette, a természet nagy halála idején senki sem hal meg.
A hangját? Ha azt hangnak lehet nevezni… Inkább csak szabályos időközönként ismétlődő, mindig egyforma nyikorgás volt. Ahhoz, hogy hallani lehessen, a nyár csöndje kellett, az a néma tespedtség, ami úgy csap le hirtelen a kertekre és a mezőkre, mint egy kéz, mely befogja a szájakat, megfékezi a szárnyakat és a szárnyfedőket.
Amikor száraz időben opál fény ragyogta be az eget, az a nyikorgó hang a rossz előhírnöke volt. Az öregek, akik már alig jártak el hazulról, így nem tudták elolvasni a falakra kiragasztott gyászjelentéseket, magukban mormolták saját maguknak: – Ki halt meg ma? – és ujjaik széthúzták a függönyt, hogy lássák elhaladni.
Melyik kerék csikorgott ennyire? Mind a négy, felváltva, vagy csak az egyik, amelyikre ezt a figyelmeztető szerepet osztotta a véletlen? A kerekek magasak voltak, majdnem ember nagyságúak. Egyetlen kerék mozgása se volt összhangban a többiével. Oldalra, jobbra-balra ingadoztak, alsó részük hol eltávolodott egymástól, hol a középpont irányába dőlt, aggodalommal töltve el az átutazó idegeneket, akik attól tartottak, mindjárt darabokra hullik az egész, ahogyan attól tart az ember, hogy valaki, akin kitört a fáradtság, vagy akinek megártott a bor, rögtön elesik.
A kerekek között, nyitott zárójelet formázó C-rugókra volt felfüggesztve a hosszúkás kocsi. Négy sarkában hornyolt oszlopok tartottak egy füzérekkel díszített peremű kis tetőt. Régóta lekopott róla a máz, és olyan matt fekete volt, hogy még a legderűsebb napokon se játszott rajta egyetlen fénysugár sem. A kocsiról az embernek minden bizonnyal egy bölcső jutott volna eszébe, de a hátsó, lenyitható ajtó patinás rézfogantyújával elrontotta a hasonlóságot; a kocsi belsejébe betoltak egy ládát, kétségkívül annak a súlya okozta a kerekek csikorgását, összevissza mozgását és azt, hogy úgy himbálódzott a kocsi, mintha tengeren járna.
Amikor a városi tanácsosok üléseztek, az újonnan megválasztottak nem mulasztották el már az első ülésszakon napirendre tűzni a halottaskocsi lecserélését, melynek kopottságán és nevetséges külsején szerintük nem győztek a turisták gúnyolódni. Jól megérdemelt nyugállományba kell helyezni és egy újra cserélni, jelentették ki. A régiek, hogy ne tűnjenek konzervatívnak, vagy nem szóltak semmit, vagy helyeseltek, de csak ímmel-ámmal, mert egyáltalán nem lelkesedtek az ötletért. Az öreg pók (így nevezték el a járművet) vitte az övéiket annak idején a lábai között, és anélkül, hogy bevallották volna, azt kívánták, hogy egy napon őket is az vigye ki a temetőbe, mintha a pók hasa magának a falunak a hasa lett volna, ahol a viták ellenére alapvetően családias légkör alakult ki. A halottaskocsi tehát tovább élt és nyikorgott.
Régóta (hogy ismét ez a szó kerüljön tollam hegyére) ugyanaz a ló húzta a halottaskocsit. A lovat születésekor a kényes Pompon névre keresztelték, de amint megbízták a négykerekű jármű húzásával, másik nevet kapott. Hogy megtiszteljék az utasokat, Bouquet-nak[1] nevezték el, kár, hogy nem kanca volt, mert akkor Couronne[2] lett volna. Az állat jó természetű, komoly, keménykötésű, kitűnő származású ló volt, egy kissé lőcslábú ugyan, de igásló-örökséggel a csüdjeiben. Bouquet nem csinált mást, csak várta a halottakat, a település költségén etették és csutakolták. Soha nem hőkölt vissza, még a legkegyetlenebb hidegekben sem. Rousset, a kocsis, csak annyit mondott neki bizalmasan: – Gyerünk, Bouquet! – és Bouquet-nak több se kellett, egyenletes léptekkel elindult, és húzni kezdte a kocsit, mindig ugyanazon hely felé.
Mégis a ló miatt történt meg a csere – vagy inkább a rendkívül hideg tél miatt, melynek áldozatául esett.
Míg a beköszöntő hideg minden évben új, a lovak és az emberek egyre öregebbek lesznek. A hó a szürke égben meglapulva várt a háztetők fölött, és több asszony is mondta: – Már nincs messze, érzem a csontjaimban. – Éjszaka havazott. Hajnalban, ébredés után mindenki láthatta. Az ég, mintha megszabadult volna a súlytól, kék volt. Fagyott. A hó jégpáncéllá változtatta az utakat.
Nehezen lehetett közlekedni, mivel a falu az alsó rész első házaitól a fent emelkedő templomig egyetlen meredek hegyoldal volt. Amikor az utak jegessé válnak, nagy a veszély, hogy az ember elcsúszik, akár felfelé, akár lefelé tart, csak a gyerekek szórakoznak iskolába menet vagy jövet azzal, hogy nagyokat bukfenceznek. A polgármester persze homokot szórat az útra, hogy az érdes felületen a lábak és a kerekek meg tudjanak tapadni, de ez nem mindig elég, ez csak illuzórikus, sőt hamis biztonságérzetet nyújt, amint azt Bouquet is megmutatta az esésével, ő, aki pedig soha még csak meg sem botlott.
A nagy testű ló erőfeszítései, hogy megpróbáljon felkelni, epilepsziás rohamhoz hasonlítottak. Szánalmas látvány volt ez az oly engedelmes állat, melyet mintha nyavalyatörés gyötört volna; orrlyuka füstölt, a szeme kiguvadt, s leheletétől pára vette körül a hidegben. Aznap kevés embernek volt lelkiereje hozzá, hogy a halottaskocsi után menjen, legtöbben a szobájukban maradtak egy csésze forró, reuma elleni gyógynövényfőzettel a kezük ügyében. A jelenlevők, felöltőjükbe behúzott nyakkal, mit tehettek volna? Bouquet a kocsirudak között összerogyva dühödten dobálta lábait minden irányba. Ha valaki segíteni akart volna neki, azt kockáztatta volna, hogy kap egy rúgást, vagy maga is elesik. Mindenki Bouquet és a kocsi körül állt tehát addig a pillanatig, amikor az állat, melyet sikerült megszabadítani a szíjaktól, feladta a küzdelmet, és reményvesztetten az oldalára dőlt.
Hamarosan megérkezett Simon, az autószerelő az autómentővel, melynek az emelődaruja arra szolgált, hogy kiemelje a karambolos vagy az árokba borult járműveket. A szöges gumik jól megtapadtak a jégen. Simon emberei egy-egy láncot tettek a zablakarikába és a rúdtartó szíj-karikába, majd a daru végén függő kampóhoz erősítették. Simon elindította a gépet. Bouquet csodálkozva, hogy már nem nehezedik teljes súlyával a talajra, tett még néhány görcsös mozdulatot, majd lassan emelkedni kezdett, mint egy nagy, húsból és csontból álló bója. Azután a daru óvatosan leeresztette, és függőlegesen négy lábára állította a lovat. Akkor vették csak észre, hogy egyik lába eltört, és hamarosan, amint az utak járhatóak lesznek, el kell vinni a mezővárosba, a vágóhídra. Kitöltötte az idejét.
A baleset után, amint az első haláleset bekövetkezett, mindenki meggyőződött róla, hogy az új ló nem fog megfelelni az elvárásoknak.
A feladat, bár könnyűnek tűnt, nem is volt olyan egyszerű. Sok tapasztalatot igényelt, de még több tehetséget. Bouquet mindkét tulajdonságnak birtokában volt, míg utódja nem. Az első még csak hagyján: remélhetőleg idővel majd megszerzi a szükséges tapasztalatot. A tehetség viszont egészen más. A lényeg, dörmögték az öregek, akik már százszor megmászták a meredek utat a gyászmenetben, nem az, hogy egyszerűen csak húzza a kocsit, hanem az, hogy tudja is húzni, vagyis megállás és zökkenők nélkül, folyamatosan, egyenletes léptekkel végig a hegyoldal teljes hosszán. Bouquet ehhez remekül értett. Lentről a templomig és az azt körülvevő temetőig járásának sebessége nem változott, állandó volt, négy erős lábát ugyanabban a ritmusban tette le egymás után, mint az elhunytat követő emberek. Ez a ritmus, melyet ezer közül is fel lehetett ismerni, az erő bizonyosságát adta az embereknek a lét törékenységével szemben, mások mintha a harsonákhoz csatlakozó nagydobok ünnepélyes hangját hallották volna benne az utolsó ítélet napján. Bouquet nemcsak odaszállította a halottakat a sírgödörhöz, hanem társaságul is szolgált nekik, míg elérték a béke küszöbét, patái olyan súlyosan kopogtattak az örökkévalóság kapuján, hogy semmi kétség nem fért hozzá: az ajtószárnyak kinyílnak. Ezzel enyhítette a családok bánatát, és azt sugallta az élőknek, hogy a halottaskocsi olyan eke, mely felszántja az időt, egyenes mozgása egyenes barázdát húz az időbe, mely majd meghozza termését. A vidék lakosai a legrégibb vallások pszichopomp állatait találták meg a lóban, melyek az őszi ködökben és a tudatalatti tüzében mindig készek feléledni.
És milyen volt az új ló? Semmiben sem hasonlított elődjére.
Talán a kerekek csikorgása bosszantotta, vagy a visszafogott sebesség tette türelmetlenné, amit ráerőltetettek, túl fiatal volt még és tudatlan, folyton változtatta a járását, hirtelen megállt a domb kellős közepén, közömbösen a szidásra, majd egyszerre csak ügetve elindult, olyan gyorsan húzva maga után az öreg pókot, ami meghaladta annak lehetőségeit. A tető tartóbordái olyanok voltak, mint a hajóárbocok a dühöngő óceánon, az elhunytak úgy rázkódtak a koporsóban, mint gesztenye a rostélyon. Röviden, a halált odadobta prédául a hánykolódásnak, rázkódásnak és zökkenőknek, ami a végső cél lelki nyugalmával merőben ellentétes volt.
A falut, mint a falvak többségét, főként idős emberek lakták, mert a fiatalok jobban szerették a városokat, ahol mozik, színházak és olyan városnegyedek vannak, ahol akkor táncolhatnak, amikor akarnak, nemcsak a vásárok idején. Mivel a hegyoldal meredek volt, az idősek csak lassan tudták megmászni, olyan tempóban, amitől nem újul ki a reuma és nem lobban fel a csúz. Így, amikor az új ló felgyorsult, gyakran jött létre üres tér a kocsi és követői között. Ezt az élők és a halott között hirtelen keletkezett űrt az emberek nem tudták elfogadni. Túlságosan is felidézte a felejtést, azokat a sírokat, melyeken elhervadtak a virágok, a koszorúkat, melyekről elvesztek a gyöngyök. Olyankor szaporázni kellett a lépteiket, szinte futni, hogy utolérjék a kocsit. A falu pedig nem akart se kifulladni, se hagyni, hogy a halottak sorsukra hagyva, magányosan érjenek a templomba.
Az új ló rakoncátlankodása kínos incidenseket eredményezett. Egy özvegy, aki megesküdött, hogy követi a férjét a sírba, annyira elment a kedve az élettől, kénytelen volt útközben megállni, nehogy megfulladjon. Ezt közölte is a gyászolókkal, és mindenki megértette. A derék plébánosnak, aki a szüzesség miatt elhízott, legalábbis ezt állította, és aki, ahogy illik, a temetési menet élén járt, annyira a sarkában volt a halottaskocsi, hogy előre kellett engednie, fittyet hányva az elsőbbségre, ami az embernek, főleg az egyházi embernek jár az állattal szemben, melyről még nem tudjuk, van-e lelke. Csak a ministránsfiúk – akik mindig hajlamosak az eretnekségre – lelték örömüket a ló csintalanságában, mert így ürügyet találtak rá, hogy futkározzanak, egyik lábukról a másikra ugráljanak, hogy a miseruha és a miseing csak úgy röpködött körülöttük, mintha balett-táncosnők lettek volna a kaszinóban.
A pap híveinek ösztönzésére úgy döntött, hogy támadásba lendül. Bejelentette, hogy részt kíván venni a városi tanács következő ülésén és felszólalni, saját szavai szerint „egy, a Hitet érintő súlyos ügyben”. Mindenki azt várta, hogy az a lóval és a halottaskocsival lesz kapcsolatban.
Az emberek kedvüket lelték beszédében, melyben összekapcsolódott a tréfás a komollyal, a mulandó a Szenttel. Ebben a testes férfiban egyrészt a szellem kincsei rejtőztek: szerinte a halottak hozzátartozóival és a bánattól sújtottakkal magas lóról beszélnek – másrészt a kultúra gyöngyszemei: az új négylábút az Apokalipszis négy lovához hasonlította, melyek semmi jót nem ígértek, s ez a legkevesebb, amit mondhatunk róluk. A ló ügye vesztett ügy volt, senkinek eszébe nem jutott, hogy a védelmére keljen, de nem így állt a helyzet a kocsival, melynek még mindig voltak hívei.
Az ellenállást gyanítva, a plébános patetikussá vált: „Testvéreim, sirattok-e egy halottaskocsit, amikor a mi Isteni Megváltónk az első, aki szenvedései által megérdemli könnyeiteket? Gondoljatok inkább a Golgota-hegyre! Gondoljatok a Kálváriára! Ki tudja, hogy a Keresztet nem egy halottas kocsiból származó fából készítették-e… Itt lent, a földön sajnos minden mulandó, a halottas kocsi épp úgy, mint az emberek!” Végül, visszaemlékezve egyik kollégájára, aki maga is híres prédikátor volt, tőle kölcsönözte perorációját: „A halottas kocsi haldoklik, a halottas kocsi meghalt!”
Nem sokkal később valóban így történt. Simonnak, az autószerelőnek volt a műhelyében raktáron egy kisteherautója, és felajánlotta. Az ajánlat a Közgyűlésen résztvevő urak számára komolynak tűnt. Testületileg elmentek megtekinteni a járművet, egyesek még ki is próbálták. A próba eredményével mindenki teljes mértékben elégedett volt: a furgon egyesben, mindenféle hóbort és szeszély nélkül, az emberi járással megegyező sebességgel ment fel a hegyoldalra. Az urak nagy többséggel eldöntötték, hogy megveszik és átalakítják. Az egészet, még a lökhárítókat is feketére festették, ami a mi vidékünkön a gyász színe, de fehér csíkokkal díszítették, melyek elegáns bordázatot képeztek, két oldalán pedig az acéllemezre ráfestették a Requiescat in pace három megnyugtató nagybetűjét: R.I.P.
Rip lett a gúnyneve. Úgy beszéltek a Ripről, mint azelőtt az öreg pókról, és el kell ismerni, a Rip vidámabb volt, mert ez volt a címe egy régi, nagysikerű operettnek, melynek az áriáit még sokan dúdolták. A furgon belsejében elhelyeztek két padot, hogy az elhunyt közeli hozzátartozói kedvükre elrejthessék könnyeiket a többiek szeme elől, és anélkül mászhassák meg a hegyoldalt, hogy az érzelmi kimerültséghez fizikai fáradtság is járulna. Négy, a négy sarokban elhelyezett műanyag tollbokréta tette teljessé a dekorációt.
Rousset, aki sokáig hajtotta a lovas kocsit, megszerezte a kamionvezetői engedélyt és sofőr lett, így dukált neki egy fekete posztó egyenruha a legszebb ébenfekete ellenzős sapkával. A múlt érdekes visszatéréseként neki adták az előző halottaskocsi csúfnevét. Lám, itt az öreg pók, kiáltottak fel, amikor temetés után belépett a Café de l’Espérance-ba. Valójában nem annyira viccelődés volt ez, mint inkább megállapítás, mivel Rousset-nek hosszú, vékony karja és lába volt, ráadásul volt valami pókszerű a mozdulataiban is, amit a gyászegyenruha még inkább kihangsúlyozott. A csúfnév öröklése távolról se mulattatta, inkább elszomorította; némelyek azt állították, az ítélte nőtlenségre is, mivel a faluban lakó fehérnépek szerint hullaszaga volt. Innen eredt az a tartós búskomorság, melyet semmi, még az alkohol sem tudott elűzni.
Vajon a falu nem érzett némi melankóliát? Bizalmas vallomások sejteni engedik, hogy igen. Korábban, Bouquet és a kocsi idejében legalábbis nyáron mindenki hallotta a kerekek és a ló patáinak zaját, és az volt maga az élet. Ami halálnak álcázva haladt ugyan, de senki sem dőlt be a látszatnak. A nyár attól a nyikorgástól nyerte el jelentőségét. Azzal volt mérhető a falvak nagysága, azzal a „tücsökkel a tücskök között”, azzal a patadobogással, mely olyan volt, mint a gabonacséplés a szérűkön. Most hogy igazodjanak el? A furgon hangja elvegyül a templomba tartó autók zajában. Motorjának zúgása összekeveredik más motorok zúgásával. Korábban annak ellenére, amit bizonyos monostorok szerzetesei kinyilatkoztattak, a halottaskocsi zaja ezt tűnt mondani mindenkinek: „Testvéreim, emlékezzetek, hogy élni kell!” – élni, ahogy a föld él, amely számára a halál alapjában véve csak látszat.
A templomtéren az emberek továbbra is megnézték a dombokat, mezőket, erdőket, utakat és folyókat, azt a tágas kört, amelyet fentről beláttak, de a kör már nem forgott körülöttük, a nagy kerék mozdulatlan volt, az ember azt hihette, nincs tengelye, ami körül mozoghatott volna. A falu elvesztette tengelyét, melynek recsegés-ropogását nemrég még hallani lehetett, ahogy a rovarokat hallja az ember, amint az ócska gerendák fájában percegnek, és kiássák titkos városuk járatait.
Most minden évszakban csöndes a halál. Zajtalanul halad el. Már csak a denevérek adnak ki olyan sípoló hangot a padlásokon és a csűrökben éjszaka, mint tegnap a kerékagy.
[1] Virágcsokor
[2] Koszorú
Károlyi Judit fordítása
Károlyi Judit a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Szőnyi István Zebegényi temetés (1928, részlet)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
