Csontos János: Írókorzó – Babics Imre
Írókorzó címen másfél tucatnyi félórás film készül magyar írókkal, költőkkel – minden esetben az alkotó élethelyszínein is. Kérdezőtárs: Csontos János, operatőr: Szabó Mihály. A beszélgetések szövegéből az Orpheusz Kiadó könyvet jelentet meg. Előzetesként kínálunk olvasóinknak néhány portrét – elsőként Babics Imréét. (A szerkesztőség)
* * *
CSONTOS JÁNOS: A bakonyszücsi temetőben vagyunk, a Babicsok családi sírjánál. De hát ez nem lehet a ti famíliátok, hiszen ti úgy költöztetek ide…
BABICS IMRE: Így van. Ez csak névrokon család – már kihaltak egyébként. Ugyanis a falut az 1700-as évek elején svábok és elsvábosodott horvátok, lipovácok telepítették be, és köztük volt – úgy látszik – ez a Babics család is. Ez nem ritka név délszláv vidéken.
CSJ: Azért jöttünk ide, mert téged is foglalkoztat élők és halottak traszcendentális viszonya. S volt egy olyan költeményed is, amely konkrétan Bakonyszücsre vonatkoztatva fogalmazódott meg.
BI: Több ilyen versem van, amely Bakonyszücsről szól, hiszen nagyon megihletett a falu és a környezet. Konkrétan ez a vers annak az ellentétét mutatja be, hogy ilyen szép helyen emberek mégis öngyilkosok lesznek. Mi viszi rá őket, hogy ilyen környezetben képesek legyenek eldobni maguktól ezt a csodálatos életet?
CSJ: A te költészeted eléggé nagy részben filozófiai költészet, miközben az érzékletesség is jelen van a műveidben. Mennyire fontos neked a teremtésbe vetettség?
BI: Igazából csak ez a fontos. Mélységesen hiszek abban, hogy Isten teremtette a világot, és ez természetesen meghatározza a verseim hangulatát is.
CSJ: Én a teremtést úgy képzelem, hogy rend van benne. Te is a rendnek a költője vagy, a rendet áhítod a verseidben. Szerinted fontos, hogy valamiféle tükörképe legyen a költészet a létezésnek?
BI: Mindenképpen, mert úgy látom, hogy világunk éppen a káosz felé halad. Rohamléptekkel. S úgy vélem, hogy az igazi költő feladata, hogy ezt a káoszt mindenképpen magakadályozza. Ha másként nem, akkor írott szavakkal és gyönyörű versekkel. Talán ez segít az embereken.
*
CSJ: A világháborús emlékműnél állunk, és a számos sváb név mellett felhívtad a figyelmemet két érdekes magyar névre.
BI: Amikor először láttam, már akkor megkapott ez a két név. Két hősi halott: Vasharapó Gyula és Vasharapó Rezső. Én, mint a hexameterek írója, a daktilusra különösen érzékeny vagyok, s milyen szépen hangzik, hogy Vasharapó Gyula… Egyébként ők nem is svábok voltak, hanem gondolom, patkolókovácsok – talán cigányok. Megkérdeztem amúgy a faluban, de senki nem tud róluk semmit.
*
CSJ: Ez a Bakony ölelte kis falu eredetileg sváb népességű, te viszont fővárosi vagy. Hogy kerültél ide?
BI: Teljesen véletlenül. 1995-ben olvastam egy hirdetést az újságban, hogy eladó egy kis ház, és nagyon vágytam akkor már a természet lágy ölére, hogy kiszabaduljak a városból. Sikerült megszereznem, s rá néhány évvel, 1999-ben leköltöztünk ide a családommal együtt.
CSJ: Ez egy radikális életmódváltással járt. Te vagy az egyetlen az ismeretségi körömből, aki ezt az értelmiségi exodust meg is valósította, nemcsak beszélt róla…
BI: Őszintén szólva nekem nincs akkora rálátásom az irodalmi életre, mint neked; de nem ismerek mást, aki valóban megtette volna ezt a lépést.
CSJ: Bakonyszücs ráadásul zsákfalu: innen már nem mennek tovább az autók és az emberek. Úgy gondolod, hogy te is végleg itt állapodtál meg?
BI: Nagyon úgy tűnik, de ennek csak anyagi okai vannak, mert ha tehetném, akkor egy görög szigeten fejezném be költői pályafutásomat. Valahol Ithakán.
CSJ: Mégsem csak alkotóháznak tekinted a bakonyszücsi házat: életvitelszerűen itt élsz, erdészetben dolgozol. Mennyire sikerül beilleszkedned a helyi közösségbe?
BI: Ami a beilleszkedést illeti – noha ez egy zárt közösség, és a svábok nem nagyon fogadnak be idegeneket, s bárkit, aki itt letelepedik, „gyüttmentnek” tartják –, engem valamilyen szinten elfogadtak, mert én mindig is dolgoztam velük.
*
CSJ: A bakonyszücsi kálváriánál vagyunk: igazán festői hely ezzel a fasorral együtt – számomra ez is a rendezettség képzetét kelti. Kedves neked ez a hely? Szoktál azon gondolkozni, hogy a te költészetedben is fontos szerepet játszhatnak ezek a stációk?
BI: Szeretek erre járni, mert rendkívül nagy békét sugároz ez a kálvária. A hársfákat az első világháborúban elesett katonák emlékére ültették még a régiek, akik maguk sincsenek már közöttünk. Az én költészetemnek nagyon fontos eleme a rendezettség. Én ezért írok kötött formában: akár hexameterben, akár rímes, időmértékes nyugat-európai stílusban, vagy más kötött formában, akár leoninusban is.
CSJ: Vagy haikuban…
BI: Haikuban, igen, természetesen. S ez a rendezettség, ami leginkább megihlet.
CSJ: Bennem nem is olyan régen tudatosult, hogy egy kálváriának tizennégy stációja van – éppen annyi, amennyi sora egy szonettnek. Gondoltál már erre?
BI: Most nagyon megleptél, mert erre nem gondoltam, hogy őszinte legyek. El kell mondanom, hogy a szonettet mint formát nem nagyon kedvelem: egy szonettkoszorút írtam mindössze, s azt hiszem, ezzel be is fejeztem ezt a fajta tevékenységet. Tudom, hogy ez neked nem tetszik, mivel te egy szonettregény alkotója vagy – de én valahogy ezzel nem vagyok igazán kibékülve.
CSJ: Ezt alaptalan szerénykedésnek tartom, mert aki életében már írt egy szonettkoszorút, nem lehet azt mondani, hogy érintetlen volna ettől a formától.
BI: Nem vagyok érintetlen, csak ahogy mondtam, nem túlzottan szeretem – ennyi az egész. Most szívem szerint egy teljesen különleges rímelésű versesköteten dolgozom: ez gyakorlatilag teljesen ismeretlen még a nagyközönség számára. S azt hiszem, hogy költő rajtam kívül ilyet még nem nagyon művelt.
*
BI: Megérkeztünk a hobbykertemhez: ez körülbelül száz méterre van a lakóházamtól. Azt szoktam mondani: közel van a hétvégi telkem, így aztán nem kell sokat utaznom.
CSJ: De hát ez több, mint hobbykert…
BI: Díszkert. Előremegyek…
CSJ: Jövünk itt az ösvényen, minden csupa bukolika és burjánzás – gondolom, hogy ez szándékos.
BI: Igen. Az őserő nagy híve vagyok. Egyébként egy kultúrdzsungelt szerettem volna létrehozni. Sikerült is, mert rengeteg itt a különleges díszfa és dísznövény. Aztán rájöttem, hogy ezt a kultúrdzsungelt létrehozták már a bencés szerzetesek és arborétumnak nevezik. Nem találtam ki semmi újat.
CSJ: Akkor ez itt egy arborétum, vagy valami szakrális kert is egyben?
BI: Szakrális kert is egyben, hiszen itt van hét dísztó, és ez a hét dísztó megfelel az én hét csakrámnak.
CSJ: Tehát a távol-keleti szellemiség jelen van itt, a bencések arborétumában.
BI: Így van.
*
CSJ: Egy bakonyi bambuszerdőben vagyunk. Én hasonló élményben Magyarországon csak egyszer részesültem:amikor Janesch Péter építész úr bambuszligetében jártam. Ő Japánból hozta haza ezt a fajta kultúrát. Te honnan?
BI: Én ugyan nem jártam Japánban, de nagyon szeretem a távol-keleti kultúrát. Nemcsak a távol-keleti költészetet – itt a japán haikuköltőkre gondolok elsősorban –, hanem a kertkultúrát is. Ott, ezekben az általam olvasott könyvekben találkoztam először a bambusszal, és nem Japánból hozattam, hanem rendeltem, mert az interneten ma már ez is megoldható. Jelen pillanatban ebben a kertben négyfajta bambusz található.
CSJ: Nemcsak a som piros, hanem a halak is ezekben a japán tavacskákban. Ezek jelképeznek valamit a hét csakrán fölül?
BI: Csak önmagukat adják, semmi mást. Egy dísztóba díszhal való, s ezek aranyhalak. Mutatnék ott egy vak aranyhalat, amiről egy haikut is írtam: Vak aranyhalam teljes életet él a társai között: évek óta itt van már, egyik nagy kedvencem.
CSJ: Honnan tudod, hogy vak?
BI: Látszik, hogy hályog van a szemén. Nem látja a táplálékot: csak tátog, és így sikerül ennie.
*
BI: Ez a legnagyobb tó – ez nyolc köbméteres.
CSJ: És egy szobor is van itt a közepén, érdekes csontmaradványokkal. Ennek van valami jelentősége?
BI: Ilyen önarckép.
CSJ: Komolyan?
BI: Próbáltam magamat ábrázolni. Ezek egyébként marhaállkapcsok, és ott a farka egy dámszarvasnak az egyik szarva.
CSJ: A sok kicsi hal között egy nagy is úszkál. Ez micsoda?
BI: Ő koji ponty: Japánban nagy népszerűségnek örvend. És ő már itt született, itt nőtt fel, és már itt él körülbelül tíz éve, a többiekkel együtt.
CSJ: Hogy is volt ez a hét halastó és hét csakra története?
BI: Miután már járatos voltam a hindu filozófiában, úgy gondoltam, hogy megmintázom egy kertben önmagamat. S mivel a hinduk szerint minden embernek hét csakrája van, hét dísztavat építettem, s ez jelképezi, hogy ez a kert én magam vagyok.
CSJ: Tudják a falusiak, hogy mi van itt belül? Jártak már itt?
BI: Nagyon kevesen. Tetszik nekik természetesen, de annyira nem érdekli őket a díszkertészet és a tájépítészet: nem nagyon foglalkoznak vele. De azt becsülték bennem, hogy azt a rengeteg követ, ami a hét tó felhasználásához kellett, személyesen, talicskával toltam ide. S mivel nem volt malterkavaró gépem, én magam kevertem be a misungot – úgyhogy látták, mennyit dolgozom, és ezzel nagyot nőttem a szemükben. Ha nem is a kerttel, legalább önmagammal.
CSJ: Ez a kert nemcsak azilum, hanem ihletforrás is. Ez hogy történik: kijössz ide, s megindulnak a semmiből a haiku verssorai?
BI: Én a verseimet nem itt írom, hanem otthon, a kanapén. Másrészt a hatalmas diófa alatt, amit nem én ültettem, írtam a Gnózis egy részét.
*
CSJ: Ez itt most egy másik kert: a házatok mögött vagyunk, éppen egy banánfa mellett. Ez is roppant egzotikus jelenség.
BI: Igen, itt lakunk, s ez a hátsó kert. Itt valamikor kecskéket tartottam éveken keresztül, remekül megtrágyázták a talajt, kiváló tápanyagot biztosítva az itteni növényeknek. Itt is van néhány különlegesség. Van itt egy télálló banán: évek óta itt van. Télre nagyon be kell takarni, de hatalmas leveleket hajt és imádom. Ez pedig, amit fogok, egy kínai leopárdfoltos bambusz. Ennek van távolabb egy hat méter magas példánya is. Van még itt egy málnás, arizonai ciprusok, virginiai mocsárcédrus, kaukázusi jegenyefenyő, spirálfűz, és ott egy kínai páfrányfenyő. Igyekeztem itt is létrehozni valami különlegességet.
CSJ: Minél tovább beszélgetünk, egyre inkább az a benyomásom, hogy te egy globalista férfiú vagy: földrészek, kultúrák nem számítanak neked, és a kertjeid is ennek a felfogásnak a lenyomatai…
BI: Valójában csak a növények tekintetében vagyok globalista – egyébként igazi magyar embernek érzem magam. S ezen belül pedig európainak. Azt, hogy európai vagyok, azt Ausztráliából nézve láttam meg először. Ugyanis jártam ott. S onnan nézve még egy ilyen közép-európai frusztrált valaki is európainak mondható.
*
CSJ: Túl azon, hogy volt egy ilyen vágy benned, hogy kivonulj a városból, az urbánus életmódból, mi vezetett téged arra, hogy ne csak természetközeli légy, hanem magad is megpróbáld ezt a természeti környezetet létrehozni?
BI: Szerény véleményem szerint ez egy esztétikai szenvedély nálam. Vágytam létrehozni valamit, ami kézzelfogható. Az írás mellett legyen olyasmi is, ami mondjuk él és virul, megszületik, elpusztul, virágot hajt, termést hoz, és után ősszel lehullajtja a leveleit. Valami ilyesmit, ami éppúgy megközelíti a teremtést, mint mondjuk egy vers megírása.
CSJ: Mégis látok ebben egyfajta feszültséget, ellentmondást: itt minden burjánzik, minden vegetáció valahogy azt a fajta teremtést dicséri, ami nem a renddel van összefüggésben. A költészeted viszont rendet akar csinálni a káoszból. Lehet, hogy azért egy picit a káoszt is létre szeretnéd hozni?
BI: Ha a növények burjánzását és egy kert bujaságát káosznak érzed, ennek ellent kell, hogy mondjak, mert én abban is rendet látok. Azt, amikor minden elfér egymás mellett, és szeretettel öleli át egymást. Úgy látom, a bujaságban ez a fontos.
CSJ: Lehet, hogy picit közhelyes a párhuzam, de nekem az Édenkert jutott eszembe: hogy itt élsz a feleségeddel a Paradicsomban, még a bűnbeesés előtt. Rosszul látom én ezt, vagy már inkább a bűnbeesés után vagytok egy picit?
BI: Szerintem a bűnbeesés után vagyunk. És nagy volt a mi bűnbeesésünk – és nemcsak nekem személyesen, de mindannyiunknak, akik létrehoztuk ezt a világot, amiben most élünk. Én ebben a világban próbálok az árral szemben úszni, és létrehozni egy aranykori létet, amennyire ez lehetséges. De hát mindenki gondolja el, hogy Magyarországon vagyunk 2016-ban, milyen világ vesz minket körül, milyen a globális világ… Ezen belül én próbálom megőrizni itt az archaikus létet, ami szerintem minden embernek nagyon fontos lenne. S ezzel talán – úgy érzem, de lehet, hogy tévedek – példát tudok adni. Nemcsak az írásaimmal.
*
CSJ: A bakonyszücsi horgásztó mellett állunk, itt nagy betűkkel ki van írva, hogy „Fürödni tilos!”, de hát te nem is fürödni szoktál a tóban, hanem úszni.
BI: Így van, rendszeresen megszegem a szabályokat. Időnként belevetem magamat ebbe a rendkívül hideg tóba, amit egy patak táplál. Kilencvennyolcban készült, és abban az időben arról a zsilipről szoktam hatalmas fejeseket ugrani a lakosok nagy örömére, ugyanis ők nem tudnak úszni, itt nem volt alkalmuk megtanulni. Én mutattam meg nekik, hogyan kell fejest ugrani.
CSJ: Ez itt egy mesterséges táj: bármilyen hihetetlen, ezek a szomorúfüzek csak tizennyolc évesek. De Számomra az is érdekes, hogy nagyjából akkor keletkezett ez a tó, amikor te Bakonyszücsre költöztél a feleségeddel, Zsuzsával.
BI: Csodálatos összefüggés ez: talán azért alakult ez így, hogy ne felejtsek el úszni. Mert én Budapesten, amikor a Gnózist írtam, minden hajnalban a lőrinci uszodában úsztam egy órát. Mostanában pedig a pillangózást kedvelem a legjobban: időnként át szoktam pillangózni a tavat.
*
CSJ: Amikor a költészetedet vizsgálja az ember – elsősorban a Gnózist, a nagy művet – az valahogy a Genezis korrekciójaként mutatkozik meg. Te ki vagy békülve a teremtéssel, vagy azt gondolod, hogy kell időnként korrekciókat végrehajtani rajta?
BI: A teremtéssel magával ki vagyok békülve. Ami nekem fájdalmat és békétlenséget okoz, az ember útja. Én úgy érzem, az ember azzal, hogy a technika útját választotta, lelépett a helyes ösvényről. És ez nem jó. Ezért szükséges az – úgymond – korrekciók alkotása, és a Gnózis talán ebbe a sorba tartozik. De hát remélhetőleg nincs egyedül, s követik majd más jelentősebb művek is.
Illusztráció: Babics Imre (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2015)
Cimkék: beszélgetés, esszé
