Jakab István: Élet a ládikában
Mondja, mit szeretne? Csak úgy elbeszélgetni? Nem pszichiátriáról jött, ugye? Mert akkor lehet szó róla. Nézze, megfordult itt már mindenféle, nem bizalmatlan ő, isten lássa lelkét, jaj, csak az ne. Szóval beszélni? Azt is lehet. Jobb lenne, ha üzletileg, de ha nem, hát nem. Szóval mire kíváncsi? Erre a szakmára? Hát jó, kiemelek belőle néhány momentumot.
Kezdjük mindjárt a közepén. Az a lényeg, hogy csak egy kicsit kell eltekinteni tőle, mármint, hogy mivel. Talán egy kicsit erős a cserszag, vagy más deszkáé, ki mit kíván, vörösfenyőt, annak a gyanta. Sokan előre mindent, pontról pontra. Még azt is, milyen szeggel, a díszfejen milyen motívum legyen. A megágyazáson kívül semmivel nem bíbelnek ennyire el. De így helyes, csak azt tudja ismételni, így helyes. Végül is ebben a legtöbb időt. A többi úgyszólván átmeneti állapot. Egy nőben vagy egy jó vacsora például, hússal, fűszerekkel, zöldekkel, kerek borral vagy sörrel, amivel öblítik. Lehet felőle akár víz is, bolond, aki azt issza. Az édes löttyök, legyint, és mégis mennyien, szörnyű elnézni a boltban a kosarukat. Alig bírják az egyre dagadtabb peteket, az egyre dagadtabbak. Már hozzájuk méretezik a frigót. Néha persze ő is, ha rossz a napja, energiailag, magába borít eggyel-eggyel, taurinizál, vagy mi, aztán pörög, mint a motordinamó. Hetekre föltölti magát. Pedig ez egy szelíd vállalkozás, de nagyon szerethető, hiszen itt már minden fölöslegest odahagynak. Nem így a tárggyal, mondja, mindent a legapróbb részletig. De gyártani! A deszka, ahogy passzol, az illesztések, hát nem gyönyörű? Semmi nyom, persze a politúr is teszi a magáét, meg a gondos eldolgozás. Hol már az eredeti durva deszkatárgy? Csak úgy ki a jurta mellé, vagy északon, ahol örök a fagy, a ház mögé, aztán hadd jöjjön az a dörmögő karmos állat.
Nem, itt ilyenről szó sincs, noha talán egyre kevesebben, csak ha a delikvens, a hozzátartozó előre spórol rá. Senki nem gondol itt kérem halandóságra. Kölcsönből a girlandok, fejealja selyempárna, szemfödél. Mindenben zeng a szépség, s minél kevesebb csurran-cseppen, annál inkább. Valóságos szimfónia, de semmiképp sem a gyászé, inkább hálás örömzene. Nem azért, na, ne gondoljak ilyet, hogy amaz elment, ne, az istenért. Persze az is lehet megkönnyebbülés. Mindenki után egy sóhaj az örökség, ami éppúgy elfújja a sárló fillért, mint az ölbe hullt milliárdokat. Aztán, hogy az milyen, embere válogatja. Ő sokszor elképzeli, őutána milyen lesz. Nem rossz ember ő, megteremtette, amire meg köll. Muszáj. Ha itt szétnéznek, akár adóhatóságilag, de csak így utcáról beesve, minek is, ja, nyelvészeti tanulmánynak, nyelvjárás, hm, hát gyűjtsék, vagy üzleti szándékkal, ez minden tekintetben tisztes vállalkozás. És hát a kiállítási darabok csábereje. Ő maga sem tud ellenállni. Néha csak egy könyvvel, egy-egy fejezet erejéig, máskor viszont, rekkenőben, egy egész sziesztát. Volt már, hogy elfelejtette megfordítani a táblát, és úgy ébresztették. Aztán vagy fél órát röhögcséltek. Kínos, még ma is pírban az orca, elé kapja a kezét, ne nézze. Szóval szereti a szagát, s hozzá kalkulálja a bomló testét… Egyszer ráütött az ujjára, s mielőtt leesett volna a körme, megszagolta. Hát hogy a bomlás ilyen jó illatú. Állandóan, mondhatni kényszeresen szagolgatta. Igyekezett úgy, hogy ne lássák, mert már így is híre ment, és bolondnak nézik, hadd tegyék. Hát nem kell belebolondulni az elmenetelbe? Ki bírja ki épp ésszel? Egy se. Elhessegetni, szőnyeg alá söpörni, vagy ami ma divat, úgy tenni, mintha örökké. Mintha mindenki az evés-ivás, dugás-vásárlás négyszögben. Néha strand, utazás. Na jó, akkor hatszög. Ettől kerek az élet? Nem, kérem, attól, hogy mind, de mind, hála a jó égnek, elmegyünk. Isten őrizz belőlünk egy morzsa maradékot. Elég terített az Úrnak asztala. Hulljunk csak, hulljunk, féregtelenül is. Szóval lassan, apránként, napról napra, vagy ha elfelejti, hétről hétre emeli az adagot. Hozzá kell szokni, mint a mérgekhez, hogy ne hassanak. Hogy ez az egy méreg ne. Persze nem méreg, csak mégse könnyen veszi be a gyomor. Na, az övé aztán nem. Most már nem nagyon jár haza, mert este elég sokáig. S ha lekapcsolja a villanyt, vagy beáll az ónos télidő, tényleg el- vagy inkább belesüllyed a semmibe, de jó az, végleges megszabadulás. Mert ő olyanba soha, hogy még egyszer újra, soha nem hinne. Büntetésként se. Mindent megtett az övéiért, életfeladatát becsülettel beteljesítette. Az út megfutva, kinagyítva lassul az a pillanat, amikor áttépi a selymes célszalagot. Már feszül rá a mellkasa. Egy ideje már ebben alszik, s mondhatja, soha egy ágyban se esett ennyire jól az álom. Néha még oldalra fordul, mocorog, de már megtalálta a helyét. S hogy hortyog, csak annyit tud hozzátenni, most még. Különben is, ki hallja? Az Öregisten? Hány szalagot játszhat le a sose számolt napjaiban a végtelen füle.
Most napi tíz-tizenkét óránál tart, ebből kivétel a műszak, a reggeli, az ebéd, s ha éhes, a vacsora húsz perce. Tizennégy óra fölé csak a nyugállományban tudja fölvinni, amikor átadja az unokának a boltot. Mert a lánya semmiképp se. Egyszerűen undorodik a gondolattól, hogy ezzel keressen, képzelje, ezt mondta, undorodik. De az, sodorja az ujjait, bezzeg kellett. Kenceficék, politúros autók, nagyvárosi élet csinn-bumm-cirkusza. Ötvenhez közelít, mégse szelídült meg. Kit érdekel? A műkörmöst? Mert képzelje, újabban egy nővel. Nyalókáznak, ujjacskáznak, és ki tudja, még mivel nem. Na, ez az undor.
Neki sajnos későn jutott eszébe, hogy ebben is lehetne. Azért kipróbálta, csak vágta a nő lábát az éle. Na persze könnyen megoldották, egy-egy fejaljjal, csak azt mondta utána, tata, maga megőrült. Mondtam neki előre, hogy meg, hogy extra lesz, most minek állapítja? Az orvos azt mondta, amíg közveszély nincs, szabadon járhatok. Különben is, hova tennének? A zárt osztályok tényleg bezárva, hehe, micsoda jópofa duma ez így, a spórolós cinizmus közepette. Ésszel él az ember, ha szociális. Ha meg nem, majd megteszik helyette mások. Szóval talán az unoka, ha ki nem töri a nyakát krosszozás közben. Állandóan az erdőben túráztatja a hegyen. Olyan sáros utána, úgy kell hidegvágóval kifejteni, mint egy gólemből. Két órát súrolja magát a zuhanyban, pedig mindenütt bőr fedi, fölpárnázott is. De valahogy átkúszik alatta, mert a sár kérem olyan, hogy az minden alatt. Az ellen kevés a vízhatlanság. Az éppúgy, mint a múlás gondolata, kirázhat tőle a hidegverejték. Az lehet a legszörnyűbb, sárban, iszapban. Ez a lüke meg egyenest nekimegy, sokszor kifarol, belezúg, gyűrődik alá a gépnek. Jó, semmi az, mint a puli, lerázza magáról, de akkor is. Szóval féltem, mert ha egyszer, akkor ki lép a sorba? Persze pénzzé is teheti a lánya őnagysága, aztán magába szippanthatják a lét a leszbi bárok, olyat is látott a világ eleget, hogy elúszik egy szó szerint összetákolt vagyon.
Szóval néha csak úgy nézelődik, a feje alatt a keze. Már arra is gondolt nemegyszer, hogy egyet ki a kert végébe. És aztán csillagos vagy azt potyogtatós nyári estéken. Míg rá nem zuhan az álom hullócsillaga. Micsoda sziporka az, egyszer látott egyet, amint fölrobban, tűzgömb, mondják, hát valóban, egyszer majd így robban szét a világ. Vagy így kezdődött? Nem mindegy? Ő személy szerint nem tudja elképzelni, vagy inkább nem is akarja. Elég otthonos egy ekkorára, kerít egy gömböt magunk köré, berendezkedni. Még ezt se nagyon győzni.
Illusztráció: Sírhely kőkoporsóval (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
