Németh István Péter: Egy első kötet margójára
(Kálomista Bence: Ez maradt utánad)
“Szerintem bátrak vagyunk.
Ha csak egyszer is ki mertük úgy igazán nyitni a szívünket,
ha csak egyszer is mertünk igazán sebezhetővé válni.” (KB)
Mindenekelőtt csöndesen örülök e könyvnek itt Tapolcán, hiszen egy, a városkánkban született fiatalember mutatkozik be, nem csupán a szólás vágyával, de gondolat- és képgazdag lírájának rokonszenves eddigi termésével.
Első látásra-hallásra testamentumi hangulatot ébreszt Kálomista Bence kötetcíme. Valaki hagyatéka fölött tart szemlét? Vagy a maga eddigi, de már meghaladott, túlélt dolgait veszi számba? Utóbbit azért – lévén egy elsőkötetesről szó –, reménykedjünk, nem kell túl komolyan vennünk. Mióta – harminc esztendeje – Virágnyi világvég címmel a bemutatkozásomra sor került, tudtam már, hogy az előttem járók, a kortársak, de az utánunk érkezők is mindig így tesznek: az opusz 1-be a teljes életüket szeretnék minden fölismerésével és hangulatával belegyömöszkölni, gondolván, hátha nem lesz második.
Kívánom: legyen, és nem jóslok tán könnyelműen: lesz. Abba már nyugodtabban bele lehet szerkeszteni mindazt, ami még nincs, de majd formálódik, s végül fennmarad. Elnapolhatja – akár évekkel, évtizedekkel az öntegezést/önmegszólítást: ez maradt utánad.
Legjobb volna Kormos István halállal szembeni kópésságát eltanulni: de utánam, uraim, mi marad?…/ már nem birizgál semmilyen titok, / én kezdettől magamra számítok. (Október)
Márai Sándor is számba vette Halotti beszédjében a legfontosabbakat, a Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet, Kosztolányi is Számadást készített ötven évével, s József Attilának alig a harmincon túl készült el a leltára.
De nézzük, tényleg, mit nyújt át Kálomista Bence tapolcai, kolozsvári – s minden olvasójának? Közérzetlírát, ám filozofikust. Élményeket s – ahogy Babitstól már elleshetjük – élménnyé vált filozófiákat. Fiatalember, aki a helyét keresi, térben és a jelen irodalmi életben egyaránt, a Balatontól a kincses város pályaudvaráig és felsőoktatási intézményéig, a Babes-Bólyai Tudományegyetemig. Lehet, hogy megtalálta. Vidékünkről indulva Szálinger Balázs tett meg hasonló utat. Őt – a zalait – is Kolozsvár-iskolaváros mutatta be költőként. Veszprém és Zala megye mindig barátsággal várta a határon túli szerzőket. Mára annak lehetünk tanúi, hogy mi, a határon inneniek kapunk invitáló baráti jobbot Mátyás király szülőháza felől. (Igaz, Kolozsvárott végzett tapolcai tanítóképzősök álltak a házsongárdi temetőben Reményik Sándor koporsójánál is, 1941-ben.) A mindenkori fiatalokat Villon óta honvágy kínozza saját hazájában is, kívánjunk hát egy dunántúli költőnek otthonérzetet vagy legalább meghitt vendéglétet. (Kosztolányi mondta: a vendég ugyan nincs otthon, de nem is idegen.)
Szinte
itt sem vagyunk már,
mégis itt tervezzük
leélni az életünket,
mert van egy hely végre,
hol elviselnek,
s megszokták
minden hibánkat,
de más egekről
sző ábrándokat a lélek,
a legtávolabb
képzeli magát innen.
A filozofikus költőalkat nem csupán distanciát teremt hús-vér önmaga és versében megjelent lírai énje között, de számára arra is alkalmas a líra, hogy legbensőbb fájdalmait s esendőségeit bevallhassa. Az élete huszonharmadik hóhullását hajdan megverselő Szőcs Gézától tanulhatta (?), hogyan lehet bátran életrajzi cserepekből minden narcisztikus túlzás nélkül pannót kirakni:
Biológiailag most kellene
erőm teljében lennem,
de huszonharmadik évem ellenére
repedezettnek s éjfeketének
érzem lelkem minden szegletét…
Valahol elromlott az életem.
Aki ezt ki tudja mondani, nem csupán a szólás terápiájában hisz, hanem még annál is ősibb mágiában! Nem csupán sejti, hogy a versbéli szavak által teremtett dinamizmus igenis képes az elromlott életet új energiákkal tölteni, hanem tudja, hogy igenis a főnevek és az igék helyes elhelyezésén múlik, hogy újra ép-egész létet ábrázoljon az elkövetkezendő tetteinkből kirakható mozaik. Miképpen a Kalevala egyik hőse, Lemminkainen széjjelszabdalt holttestét az édesanyja, úgy kell a költőnek a tulajdon életét a részekből összeraknia. Pontosan, szépen. S talán tudva tudja azt is, hogy csak errefelé tartva van komoly esélyünk a rossz kedély, a társtalanság, a szellemellenes közöny és a legfőbb rossz, a mulandóság ellenében. A világban való megsebződésünkre pedig nem szabad(na) öniróniával nézni, ahogyan Attila int: „ne légy komisz magadhoz”!
Tovább lapozva kötetét, rátalálunk apa-verseire. Az ő hagyatékával kell szembenéznie? Mégsem önmegszólítás a kötetcím? Babits Mihály szavaival kérdve, hát ő is megkapta azt a bút, amit fiatal lelkére mértek öltöny gyanánt? Katartikus verset szentelt édesapja emlékének. Fegyelmezett a konfessziójában, mutatja nekünk: a halott apák tovább élhetnek fiaik költeményeiben. S akkor már felelősek vagyunk értük az időben. (Az előtte szóló Farkas Árpád szerint az ő hűlő arcukon járunk.) Csak ami nincs, annak van bokra. Aki nincs már, annak a hiányát igyekszünk kitölteni versekkel üresedő szívünkben. S hogy ez tényleg így van, azért szavatol egy másik korai költeménye, amelyben a lélekhez az anyag olyannyira elválaszthatatlanul tartozik, hogy talán csak a színét nem nevezi meg a költő:
Biztosan az
otromba biológia
fintora, hogy
a terebélyesedő
érzelmektől
lelkem oly
anyagot termel,
melynek bűze
lassacskán elriasztja,
akit egyre
jobban szeretek.
Kiderül hát, a testamentumi hangulat nem onnan van, hogy Kálomista Bence ránk akarja hagyományozni ifjúságát, amit keserűnek talált, hanem hogy ő kapott nehéz és szomorú örökséget. Ha eddig nem tette, ne tegye koravénné. Írja csak ki magából, s ne csak úgy, hogy maga megkönnyebbedjék, de úgy, hogy vigye tovább, mert létezik teher, ami – s ez sem oxymoron, mint a Hegyi beszéd kinyilatkoztatásai – nem nehéz. Lehet, hogy már lebegő csilló-könnyűség.
Kálomista Bence szereti a szövegszerkesztő program által középre rendezett írásképet, a versszöveg karácsonyfa-szerű sziluettjét. S mennyi forma, játékos megoldás várja még! Említett képgazdagsága, feledteti, hogy még nem találjuk könyve oldalain a versformák szélesebb regiszterét. (A Szamos vagy a Balaton partján pedig gazdag hagyományra lelhet. Szálinger Balázs és Szőcs Géza vagy egy másik városkából, KAF hexameterei, dalai, szonettjei mind követésre – dehogyis utánzásra! – várnak. A költői mesterséget amúgy mindnyájan hóttig tanuljuk, legföljebb esetenként félretesszük a tanultakat, mint a béna, aki eldobja mankóit, ha éppen nem járni, hanem repülni akar.)
Kálomista Bence lírájának mégis van egy jól kipróbált, kényelmes öntőformája. Egy picinke. Az ősi távol-keleti s egyben a modern európaivá vált haiku. Magam is e háromkáival barátkoztam meg először, ezekkel a cetlikre vagy söralátétekre, noteszlapokra vagy sms-tárba rögzíthető tömör üzenetekkel. Nem egyszer filozofikus gnómák születnek, amolyan valóban japáni tűnődések, amelyek a pillanatban időtlen élményeket is rögzítenek. Szántszándékkal olyan darabokat idézek Kálomista Bencétől, amelyek az útról – nem kicsit Tao-értelemben – szólnak.
A sebesség nem
számít. Egyetlen lényeg:
mindig előre.
*
Egyszerre ezer
úton elindulhatnék –
hozzád érkezem.
*
Mérgezettek
a vizek, lábaim sánták
– repülni muszáj.
A margittai születésű nagyváradi költő, Horváth Imre bizonyította előttünk, hogy a „magyar ajkú haiku”-kal is milyen messze lehet érni, másképpen szólva több eposznyi oeuvre katedrálisa építhető fel belőlük. Kányádi Sándor körömversei, Bertók László miniatűrjei szintén ezt bizonyították, bizonyítják. A háromsoros költeményeket Miklós Pál tanár úr ismertette meg nemzedékemmel a hetvenes évek végén Zen és a művészet című könyvével, amit kiskatonaként zubbonyomban rejtegettem. Hogyan is gondolhattam volna, hogy negyven esztendő múltán lesz Terebess Gábornak haiku-tára, amely befogadja és számon tartja gyűszűnyi verseinket. Kálomista Bence már ily figyelemre is bizalommal számíthat. Pilinszky János szelíden tessékelte be a fiatal költőket az irodalomba, hogy járják végig bátran az útjukat, még ha ez az út labirintusnak bizonyul is.
Európai és távolibb filozófiák nem oltják ki egymást. Szerencsére ma már Hamvas Béla gondolatai alapvetések, s a mi dunántúli Várkonyi Nándorunk hagyatéka-hagyománya ugyanúgy eleven.
Kívánom Kálomista Bencének, hogy a szellem dolgai közt keresse továbbra is azt a legkisebb közös többszöröst, amely még emberségünk határain belül megragadható. Orwell, Kafka, Kurt Vonnegut és magyar rokonaik jó kísérők, hogy ne vétsük el az irányt, vagyis erényt. Akár sztrádán haladjunk, akár hengerelt földúton.
S ha lehet, válasszon magának közelebbi mestereket is, rájuk fütyülni ráér majd később.
Hiszem, olyan tanítvány, aki sokat lát és tanul ezután is, ám már sejdíti a lényeget. Legalábbis a következő miniatűrjének tanúsága szerint:
Magyarázattal
már nem – egy élettel még
tartozom neked.
Illusztráció: Grafikus részlet Kálomista Bence kötetéből
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
