Marica Bodrožić: Cseresznyefa asztal és régi érzelmek
Részlet a Napkút Kiadónál a közeljövőben megjelenő Európa-díjas regényből. (A szerk.)
*
A horvát származású német írónő, Marica Bodrožić (1973) főhősnője, a Szarajevóból elmenekült Arjeta és csaknem minden barátja földrajzi és metafizikus tranzittérben él. A délkelet-európai származás, a háború által szétrombolt szülőhaza, s az a kihívás köti össze őket, hogy idegenbe szakadva útjukat kereső és folyvást kérdéseket feltevő egzisztenciákként mindent újrakezdjenek.
A regény cselekménye egy hétnapos időszakot jár be, amelyben Arjeta az éppen birtokba vett új lakásában a bútorokat rendezi, dobozokat pakol ki, az égen tovahúzó fecskéket számolja és – a fotókkal teletömött műanyagszatyroktól ösztönözve – visszaemlékezik az egykori Jugoszláviában megélt gyermekkorára. Annak idején könnyű volt az élet, ő pedig biztonságban tudhatta magát – mind az isztriai tájakon, mint pedig a családja körében.
Ebből a boldogságból pusztán az emlékezés és a nagymama cseresznyefa asztala maradt meg. Marica Bodrožić hősnője alámerül egy tudatfolyamba, amely visszaviszi őt a múltba. Arjeta újfent szembesül egy civilizáció összeomlásának tragikus megélésével, a családja szétesésével, a kisöccsei halálával. De ugyanígy szembesül azzal is, ahogy Párizsban a fotográfus Arik és a közte fellángolt, erőpróbáló szerelem vakvágányra fut, s ahogy ő maga önhibájából gyermektelen marad.
Arjeta az emlékeibe merül, hogy tanuljon felejteni. Hét nap elteltével már nem érzi fenyegetőnek az őt körülvevő ürességet, hanem úgy fogja fel azt, mint egy ígéretes szabad teret, amelyben újból felépítheti magát. Azzal, hogy az írónő hét fejezetre osztja fel a regényt, a bibliai teremtéstörténetre utal. A főhősének sikerül egy új világ(szemlélet) megteremtése. Arjeta végül túllép a nyelv, a civilizáció és a szülőföld elvesztésén és a metafizikus hontalanságon. Képes csüggedés nélkül szembenézni az élettel.
Marica Bodrožić a hősnője saját bensőjében tett utazásának a kockázatáról mesél. Megtudjuk tőle: idő kell hozzá, hogy az ember eljusson a saját lényegéhez, hogy ne tagadja a sebezhetőségét, s hogy megtalálja a saját nyelvét. Mesél a barátság jelentőségéről, mesél súrlódásokról és olyan emberekről, akik a létezéssel együtt járó nehézségek dacára képesek egymásra találni és útnak indulni egy új cél felé.
A könyv 2013-ban elnyerte az EU Irodalmi Díját.
* * *
első nap
Odagyűlt az összes madár. Így megy ez mindig. Ha valahol új jövevényként feltűnök, odaszállnak a madarak és beszélgetni akarnak velem. Én sohasem akartam sokat beszélni. A sok beszéd mindig is fárasztott, s ha három mondatnál többet mondtam, olyannak éreztem a testem, mintha nem is az enyém lenne. Amikor elkezdődtek tudatom aprócska repedései, a beszédtől való kifáradás egyre kibírhatatlanabb lett a számomra. Lyukakat fedeztem fel az emlékezetemben. Az orvosunk rohamokat emlegetett. Pétit mal.[1] Így nevezte a szüneteket az emlékeimben. Olykor-olykor egy számomra ismeretlen erő hátrahúzta a fejemet. A családtagjaim szeme elől nem volt menekvés. És a kis rosszullét múltával a szüleim mindig azt mondták: a mi csillagnéző lányunk. Szavaik elporladtak bennem. Úgy tűnt, hogy mindenki észrevette. Különösen anyám tartott szigorú megfigyelés alatt, így ment ez heteken, hónapokon át, míg némiképp mindenki hozzá nem szokott az én kis rendellenességemhez. Abban a pillanatban, amikor a rohamaim felléptek, én magam nem voltam tudatában a dolognak. Csak később merültek fel kérdések, ismeretlen képek és mondatok. Valahányszor megtörtént, anyám imádkozni kezdett és megrázott. A környezetemben mindenkit arra ösztönzött, hogy jól tartsák rajtam a szemüket.
Akkor történt először, amikor hatéves voltam. 1978-ban. Milan bácsi és Sofija néni a nyár közepén eltűnt az életünkből. Bizsergést éreztem a tarkómban. Majd úgy tűnt, bezárul a homlokomban egy kör. Csipkedés a két szemem között. A harkály csipkedve a fán szórakozik. A verebek a kerti ágyásokban. A seregélyek a cseresznyefán. És vajon az én homlokomban mi csipked folyton? Választ nem kaptam, azt nem, de megtanultam beleélni magam a kérdéseimbe.
A lépcsőház felől hallom az új szomszédomat. Az udvarról a madarak csiripelését. Nagy zenebona már megint. A fákon. Nekem szól az üdvözlet. Különösen egy eperfát szeretek. Az új lakásom csendes. Berlin. Az a város, amelyben mindenki élni szeretett volna a fal leomlása óta. Az új szomszédom futó. Acélkék szeme van. Nagyon udvarias, egy minimalista nyugatnémet. Kinézetre barátságos, nincs érzéke a divathoz, úgy tűnik, mintha leragadt volna kicsit a nyolcvanas években. Már a lakás megtekintésekor találkoztam vele a lépcsőházban. Váltottunk egymással pár szót. Mondott valamit a fal leomlásának az évéről, valami lázról beszélt. 1989 láz volt. Valami ilyesmit mondott, azt hiszem. Mindenki Berlinbe igyekezett. Történelmi csábítások. Engem nem érdekelt a dolog. A bölcsészkaron tanultam, s nem Berlinbe vágytam, engem Párizs vonzott.
Apám ebből az alkalomból magyarázta el, mért tűnt el Jugoszláviából Milan bácsi. Politikai okokból menekült el, s a hetvenes évek vége óta Sofijával, a feleségével Versailles közelében, egy Meudon Val-Fleury nevű, erdőktől övezett helyen élt. Anyám és apám fontosnak tartotta, hogy mindig látogathassam a rokonaimat. Ezért aztán nyomban beleegyeztek és jóváhagyták, hogy Párizsban tanuljak filozófiát. Nagyapa diplomataévei óta hagyomány volt ez a családunknál. Mindenekelőtt anyám tartotta fontosnak, hogy ne csak elméletben tanuljak idegen nyelveket, hanem magában az életben, hogy jussak ki a világba, ahogy ő mondta. A párt ezt nem nézte szívesen. Anyámat nem engedelmességre nevelték, így aztán rá se hederített. Minden adódó alkalommal a tarvágási érvvel hozakodott elő, s mindenkinek, akár akarta hallani az illető, akár nem, kifejtette, hogy ez az egész régió, amelyben valaha – a Duna-Monarchiának hála – öt nyelv ismerete minden féleszű számára hétköznapi dolognak számított, egyszerűen és szívbemarkolóan provinciális lett. Vehemensen ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy minden olyan politika, amely a non plusz ultrát jelentő nemzetállamra épít, abszolút ostobaság, és bukásra van ítélve. A valóságban, vallotta, a nemzetállam egy legalsó kategóriás fikció. S amikor senki sem volt képes reagálni erre, ő elégedetten felhorkantott, és diadalittasan elmerült túrótortája egy darabjának élvezetébe. Engem Ausztria-Magyarország hidegen hagyott, hisz csak történelemkönyvekből ismertem a monarchiát.
A franciaországi utazásunkat megelőző békebeli nyár során apámnak sok tennivalója volt az egyetemen. Amikor végre befejezte az előadásait, jókedvűen becsomagoltunk a bőröndjeinkbe. Apám jogfilozófia szakos hallgatói az utolsó előadás után azonnal eltűntek, le délre. Anyám az öccseimmel már két hét óta Isztrián volt. Ahogy minden nyáron, most is először Inge nagyanyánkhoz utaztak a tengermellékre. A nagyi egyfolytában saját készítésű süteményekkel kényeztette őket, és vidékies szarvasgomba receptjeivel gondoskodott róla, hogy az unokái ne győzzék elég lelkesen hangoztatni iránta érzett szeretetüket. Ugyanakkor az egész családban a sült krumplijáról volt híres. Ez volt az egyetlen dolog, amit korábbról megőrzött, s ami minket az ő isztriai konyhájában német gyökereire emlékeztetett.
Máskor mindig én voltam az első, aki Isztriára utazott. A nagyi sült krumplijáért és szarvasgomba-orgiáiért az életemet is odaadtam volna. Azóta, hogy nagyapa már nem élt mellette, jó szakácsnővé fejlődött. Ám a kísértés, hogy egyedül elutazzak apával Párizsba, minden másnál nagyobb volt. Ennek az első franciaországi utunknak a beiratkozásom intézése és a rokonlátogatás volt a tervezett célja. Már előre örültünk a jóféle croissant-oknak és a francia café crème-nek, amelyet apa a lehető legkomolyabban a grande nation legfontosabb titkai és vívmányai közé sorolt. Filozófia ide vagy oda, apám véleménye szerint egy nép, amely nem képes jó kávét az asztalra tenni, előbb vagy utóbb a rövidebbet húzza, s áldozatul esik a természetes kiválasztódásnak. A dévajkodás és a boldogság hozott ki belőle ilyen mondatokat. A francia terep városról-városra, étteremről-étteremre haladó nagyszabású megközelítése és szondázása – így fogtuk fel ezt az egészet.
Öreg Škodánkkal országutakon haladtunk előre, s apám a gyerekkoráról mesélt nekem, a háború utáni idők éhínségéről, s arról, hogy mennyire büszke volt, amikor kis úttörőként kimondhatott egy-egy olyan nagy szót, mint antifasizmus. Később aztán emberek tűntek el, akiket a Csupasz-szigetre[2] hurcoltak, s apám úttörőkorának boldogsága mindörökre lecsúszott a falánk történelem torkán. Kis vendéglőkben ettünk, s apám előadta nekem Friedrich Schiller egyik versét, amelyet gyerekkora óta fejből tudott. Felmenőinek egy része a németnyelvű Bukovinából származott. Nekik és az Isztrián élő német nagyanyámnak volt köszönhető, hogy apám Schillert olvasott és rajongott a nyelvéért. Minket korán megtanított rá. Anyámnak legalább ennyire fontos volt, hogy franciául tanuljunk. Az ostrom előtt már német és francia költészetet fordított. A reggelinél mindig André Bréton és Nathalie Sarraute nyelvén kellett beszélgetnünk egymással. Anya néha kikérdezett bennünket, mi pedig olyankor, különösen a forró nyári délutánokon, amelyek a német nyelvnek voltak szentelve, Else Lasker-Schüler, Paul Celan és Nelly Sachs verseit mondtuk fel. Nála úgy voltak raktáron a versek, mint mások házában a kenyér. Franciából lefordította a szürrealisták egyik előfutárát, akit Saint-Pol-Roux-nak hívtak, s anyám már csak azért is szerette, mivel ő maga adta magának ezt a nevet. Később lefordított mindent Marguerite Duras-tól, s végül, még a háború kitörése előtt, André Bréton Nadja című könyvén dolgozott. Egy évtizeddel később aztán rábukkantam a könyvre Nadježda barátnőmnél Berlinben. Felfedeztem a könyvespolcán Duras-tól a Lol. V. Stein elragadtatásá-t is, Nadježda szinte az egész könyvet fejből tudta.
Apa fáradt volt. Nem tudott koncentrálni a vezetésre. Éjszakára megszálltunk Friuliban egy baráti családnál. Amikor továbbindultunk, mesélt még a Csupasz-szigeten levő fogolytáborról, hosszú idők óta ismét szóba hozta Milan bácsit és Sofija nénit. Engem elfogott a vágy, hogy lássam az arcukat. Milan bácsi építész volt, s a hetvenes évek vége felé antifasiszta emlékművei révén vált híressé az egész országban. Űrhajóméretű építményeit minden jugoszláv gyereknek fel kellett keresnie valamikor iskolásévei alatt, legkésőbb az úttörővé avatás után. Milan bácsi felváltva Split és Belgrád egyetemein oktatott, és igen kedvelt volt a hallgatói körében. Egyszer, kánikula idején, amikor minden állat tikkadtan a napon hever, és a hőség elől minden ember bemenekül a házak mélyére, dalmáciai házában találtak egy frissében nyomtatott szovjet újságot. Ez akkoriban nem csak illegálisnak számított, hanem életveszélyes is volt. A nagybátyámat letartóztatták, s egy többfős bizottság előtt órákig azt kellett ismételgetnie, hogy Tito okosabb, mint Sztálin. Egy hajszálon múlt, hogy nem kötött ki a hírhedt adriai pokolban, a Csupasz-szigeten, amelyen a büntetőtelep negyven éven át úgy volt része a Földközi-tengernek, ahogy a napsütés a nyárnak. Apa mesélt nekem egy belgrádi költőről, aki pár évvel később elnök lett. Ez az ember a nyolcvanas években felkereste a szigetet, de a valóságot illetően vaknak bizonyult. Nem látott mást, mint a délvidék pazar szépségét: pálmákat, mandulafenyőket és ciprusokat. Most ugyanaz a nap kísér bennünket, apát és engem, az utunkon, gondoltam. Kinéztem a mozgó autóból. Nagybátyám esete olyan volt számomra, mint egy elbeszélés, mint valami, amit a cenzúra kihúzott egy könyvből. Milan bácsi megúszta élve. Csoda volt ez, még azoknak a szemében is, akik buzgó áhítattal hittek a kommunizmusban, s azt a fasizmus egyetlen lehetséges és szükségszerű alternatívájának tekintették.
Ennek a csodának hosszú előtörténete van. Nagyhatalmú emberek álltak ki szegény nagybátyám mellett. Eleinte maga sem értette, ki segít neki. A titkosrendőrség két, három tessék-lássék kihallgatás után tudtára adta, hogy békén hagyják, ha hajlandó egyszer s mindenkorra elhagyni az országot. Még mielőtt rászánhatta volna magát a döntésre, visszavonták Sofija néni operaénekesnői megbízatását. Akkor gyorsan összepakoltak néhány holmit és öreg, mentazöld Ladájukkal eljöttek hozzánk. Még mindannyian el tudtunk búcsúzni tőlük. Első ízben éltem meg azokat a nyugtalanító önkívületeket, amelyek később mindennél jobban segítettek rátalálni önmagamra. De akkoriban én nem voltam benne ezekben a lyukakban, s minden, amit a gondolataimmal megérintettem, egy fekete semmi volt. Mindig azt gondoltam, hogy lassú léptekkel egyszerűen úgy mehetek át a lyukak felett, mint egy épp hogy befagyott tavon. De nem tudtam, hogy a lyukak valamikor felolvadnak, hogy az ember beszakadhat. Csak egy sejtésem volt mindig, egy tudás, amely azzal a reménnyel fonódott össze, hogy a bensőmben elérek egy jóllakottsági állapotot, egy olyan pontját a megváltásnak, amelyből nézve minden pontosan felismerhető – az utam, a teljesen saját térképem, a fegyverem a fekete semmi ellen.
Most tudom, hogy én akkoriban ezt az utat nem láthattam. Ez volt a vizsga. Mindenki egy olyan úton haladhat, amely már megvan, de csak azért van meg, mert mások kitaposták. Én a saját utamat csak csukott szemmel, a bensőmben levő sötét téllel tudtam megtalálni, amely addig ostromolta a térképemet, míg készen nem álltam rá, hogy lemondjak arról, amit az emberek közönségesen a jövőjüknek neveznek. E tekintetben mindmáig nem segít rajtam semmilyen lepecsételt útlevél, semmilyen egyszer megtanult nyelvtan.
A megváltás pontja el van dugva a bensőmben, s halántékom mögött beszél hozzám, megmutat mindent, ami előttem áll, anélkül, hogy pontos neveket közölne velem. Ez a pont énbennem most egy iránytű. Előzőleg sohasem vettem észre. Talán korábban is ott volt, valamilyen rejtekhelyen, a nyelvem másvilágán. Most megbízható, megmutatja nekem az utcát, a kicsi bevásárlóközpontot, az udvaron álló fát, a kavicsot a cipőmben. És össze van kötve az ujjbegyeimben levő ponttal, Nadježda fülével és gyengéd tekintetével, Ezra nevetésével, Mischa Weisband régi madárhatározójával. A pont mindig ott van, ahol semmi sincs és minden lehetséges, mindenütt, minden helyen, ahol számomra a bent és a kint valamilyen színtérként jelenik meg, úgy, ahogy annak idején az apám társaságában a nyár egyfajta végtelen időalagútnak tűnt előttem, a pillanat örökké tartóként, túl bármiféle behatároltságon.
Akkor is nyár volt, az a nyár, amikor elkezdődtek az én kis kihagyásaim, s anyám folyamatosan ellenőrizte a tudatom repedéseit. Fogalmam sem volt róla, mit jelent ez a búcsú Milan bácsitól és Sofija nénitől, s hogy mennyire végleges, csak évekkel később fogtam fel. Egy távoli rokonunk, egy kezdetektől fogva meggyőződéses partizán és kommunista a Második Világháború alatt a házában bújtatta egy zsidó partizánbarátját. Egy olyan időszakban, amikor már senki nem mert zsidóknak segíteni, a horvát fasisztákat pedig Ante Pavelić vezette, ez isten ajándékával ért fel. Benito Mussolini támogatta a fanatikus Pavelićet. Egész Európában már rég gátlástalan és becstelen embernek számított. Büszke volt a jasenovaci koncentrációs táborra. Nyolcvanezer ember vesztette ott az életét, és volt több Auschwitzba irányuló halálszállítmány is. Számtalan zsidó, cigány, szerb és horvát ellenzéki halt meg. A barát életben maradt, s az első adandó alkalommal köszönetet is mondott Milan bácsikámnak. Akkor már tekintélyes politikus volt. Egykori üldözőjét, Ante Pavelićet viszont távollétében halálra ítélték. Ez őt kevéssé izgatta, hisz Mussolinit követően igen hamar új pótapát talált magának. Argentínában Juan Domingo Péron védelme alatt állt. Amikor azt megbuktatták, Pavelić a spanyol Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo, közismertebb nevén Franco tábornok oltalma alá helyezte magát.
Apám már nem igazán tudta pontosan, hogyan sikerült Milan bácsinak és Sofija néninek sebtében elhelyezni a nagyi öreg konyhaasztalát a mentazöld Ladában. De még mindig igen pontosan emlékezett Sofija néni hatásosan irracionális sikolyrohamára, mondván, a nénikém, aki még a kedvenc ruhadarabjait sem csomagolta be, ragaszkodott hozzá, hogy az asztal velük menjen Franciaországba. Nem tudtam képet alkotni magamban arról, vajon milyen sors várt volna Milan bácsira és Sofija nénikémre a Csupasz-szigeten. Más emberek, fejtegette apám, hasonlóan ártalmatlan ügyek miatt a büntetőtelepre kerültek. Sokan aztán valamikor belevetették magukat a sziget szirtjeiről az Adria hullámaiba. Az öngyilkosság volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy méltósággal nyerjék vissza saját énjüket. Ez számomra sehogy se illett a mi országunkhoz, úgy hatott rám, mint ami nyilván más valahol történt meg, s nem tudtam elképzelni, hogy az a tenger, amelynek partjainál mi a boldog nyarainkat töltöttük, mások emberek sírjává lett.
Apám most mesélt először részletesebben az akkori időkről. Szinte hallottam isztriai nagyanyám ijedt zokogását, szinte ott láttam magam előtt Sofija nénikémet, az öreg Ladát és a cseresznyefaasztalt. Az országúton alig jött szembe velünk másik autó. Az eget táncoló kicsi felhők tarkították. Fecskéket láttunk, olyan sokat, mint még soha addig. Ez a mi nyarunk volt, ez az Európát átszelő utazás, az utolsó közös júliusi utazásunk. A múlthoz képest békés időket éltünk. Minden csendes volt e nyári utazás során, annyira csendes, hogy hallhattam a fecskék szárnycsapásait, úgy tűnt, még a szél is a fecskéket hallgatja, s a fakoronák hullámzására bízza rá magát, amely úgy belém vésődött, ahogy különben csak a tenger maradt meg bennem, a hullámok, amelyek nyaranta a lábunkon törtek meg, s amelyeket az öccseim fékevesztett nevetése követett, a jókedvük, s az a fáradhatatlan igyekezetük, hogy újra meg újra belevessék magukat a vízbe. Apa és én sokat hallgattunk. Úgy hozta a sors, hogy ez legyen utolsó közös utazásunk, utolsó, kettesben való közös hallgatásunk.
Egy hónappal később újból Franciaországba utaztunk. Ezúttal anyám és a testvéreim is velünk jöttek. Hangos családi utazás volt. Jókedvűen énekeltem az öcséimmel Lepa Brena Jugoszlávia-dalát. Minél idegenebb tájak jöttek, annál gyakrabban énekeltük. Ha egyikünk abba akarta hagyni, egy másik máris kezdte elölről. A Živela Jugoslavija című dal dicshimnusz volt az országunkról. Nekünk egyre ment, hogy propaganda-e vagy sem, a szöveg naiv volt, de jó kedve lett tőle az embernek. Apa azt mondta, Lepa Brena idősen nagyon csúnya lesz. Anya nevetett, mert ő nem tudta ezt elképzelni. Lepa Brena a mi jugoszláv Merilyn Monroe-nk volt. Tehát szóba se jöhetett, hogy esetleg beigazolódik, amit apa csak úgy vaktában mondott. De Lepa Brena nem csak a szépsége miatt volt fontos a jugoszlávoknak. Az emberek Romániában is tisztelték. A szabadság egyfajta előhírnöke volt. Testhez simuló, aranyozott ruhában 1984-ben Temesváron hatvanezer ember előtt énekelte egy darun ugyanazt a naiv dalt, mint mi a nyári utazásunk során. És azok az emberek, akik Temesváron megéljenezték, elsőkként mentek ki az utcákra és döntötték meg a gyűlölt diktátort – nagyanyám szavaival élve: ablakszerűen kitárt szívükkel. Ő biztos volt benne, hogy Lepa Brena nagyban hozzájárult a leküzdhetetlen leküzdéséhez. A mi Monroe-nk még mindig énekel. De sajnos apa akkori szavai beigazolódtak. Lepa Brena már nem szép, a dalairól igen keveset beszélnek, szilikonnal kitömött ajkairól és a botox-kezeléstől megbénult homlokáról annál többet. Apám akkoriban természetesen nem sejthette, hogy az énekesnőt nem a kor, hanem az efféle beavatkozások fogják elrútítani. Egyszerűen nem volt meg hozzá benne a képzelőerő. Nagyanyám a mai napig nem engedi leszólni Lepa Brenát. Nem más, csakis ő vezette el a románokat a szabadságba! És ezért kijár neki a tisztelet.
Az utazásunk után minden másként alakult, mint ahogy azt előtte gondoltuk. A kívánságaim luxuscikkekké váltak. Párizsba mentem egyetemre, de nem azért, mert így terveztem, hanem mert hamarosan nem volt más választásom. Annak idején boldog semmit sem sejtőkként tértünk vissza. A Galérie Lafayette-ben vásárolt csecsebecséket értékes zsákmány gyanánt vittük haza. A kertben ültünk és vidáman kávéztunk. Két nappal később megbetegedett a boszniai nagyanyám. A rákövetkező télen meghalt. Apámra rámaradt egy kis örökség, s ő ezzel a pénzzel folyószámlát nyitott nekem a Crédit Lyonnais-nél. Nem maradt sok időnk a gyászra.
Március közepén, egy csendes délutánon hirtelen lövéseket hallottunk. Az udvaron voltunk, a tavasz első napsugarai kicsalogattak bennünket. Az öccseim a folyónál játszottak. Én az elején biztos voltam benne, hogy a lövések a félig süket szomszédasszonyunk, Alina tévéjéből hallatszottak át hozzánk. A készülék rá volt kötve egy erősítőre – a szomszédasszony unokája Sex Pistols- és Ramones-rajongó volt. Alina néni állandóan régi filmeket nézett, s nekünk azokat teljes hangerővel kellett elviselnünk. Már délután elfogta az izgalom, amikor Hardy Krüger és Curd Jürgens megjelent a képernyőn, és megfeledkezett mindenről maga körül. A legendás neretvai csata[3], amely a jugoszláv partizánok számára fordulópont volt a háborúban, igazi mániájává vált, amelynek hódolhatott is, mivel az állami televízió szinte naponta megosztotta azt vele. Alina néni mindig csak Titóról és a híres csatáról tudott beszélni. Bár az idegeimre ment vele, kedveltem őt, mert ő volt az egyetlen, aki nem törődött a rohamaimmal, csak mondta mindig a magáét, nyomdakész antifasiszta monológokkal traktált, s ilyen módon természetes utálatot plántált belém az olyan nevek iránt, mint Hitler és Mussolini.
Ám azon a márciusi délutánon a lövések a legkevésbé sem megrendezett régi partizánlövések voltak. A legtöbb ember úgy volt ezzel, mint én. Egyikünk sem hitte, hogy valódi lövések lennének. Úgy tűnt, mintha az előző évben lezajlott szlovéniai tíznapos háborút áthelyeztük volna a Marsra, a Duna-menti és a vukovári eseményeket, a város totális lerombolását, az élelmiszerkombinátban történt mészárlást, amely novemberben még megrázkódtatásról és gyászról gondoskodott, egyszerűen a bolygónkon kívülre, egy másik galaxisba telepítettük volna.
A szüleim sem akarták elhinni, hogy városunkat reális fenyegettetés érheti. Aztán a dolog elkezdett mindennapossá válni. Hozzászoktunk az olyan történetekhez, amelyekben felnőtt férfiak halottak fejeivel futballoznak. Az öccseim is futballoztak, de egy normális bőrlabdával. Egy darabig nem is volt semmi baj. De aztán ráléptek egy aknára. Én véletlenül a közelben voltam. Pár utcával távolabb beültem a barátnőimmel egy kávéra. Hazafelé menet megláttam az öccseimet. A földön. Mért fekszenek az öccseim az utcán?, gondoltam, a földön fekszenek, és nem mondanak semmit.
Egy kisebb embertömeg csődült össze körülöttük. Két idegen lábszár között megpillantottam az öccseim lábát. Először a lábaikat láttam. Mindenekelőtt a lábaikat. Az öccseim lábai szépek voltak. És a lábujjaik is. Micsoda szép lábujjaik vannak, gondoltam. Olyan pihe-puhák és lágyak, mint a toll. Odamentem hozzájuk. Megcsókoltam a lábujjaikat. Micsoda szép lábujjaik vannak, gondoltam, és egy idő után már csak erre gondoltam. Már semmi másra nem tudtam gondolni, azt hiszem, így ment ez még napokig. Amikor hazaértem, anyám azt mondta, hogy vérzek. A szád, mondta, vérzik a szád. Nem, mondtam én, az öccseim vérzenek. Anyám semmit sem értett, ő azt hitte, hogy az öccseim a kertben játszanak. Megrázott. Mondj valamit! Már megint rohamod van, ordított rám. A fejem hátrahanyatlott. Néztem az eget. Az felhőtlen volt, a kékje olyan mély, mint a tenger. Elfogott a szédülés. Kirohantam a kertbe. A tavaszi nap vakított. Minden kavargott a fejemben. Anyám ordított. Alina néni hülye tévéje, mint mindig, most is szólt. Apám tűnt fel valahonnan, és most már ketten ráztak. Az óvárosban, mondtam. És akkor minden fekete lett, vaskosan rám borult a sötétség.
Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a szüleim sírnak. A szemeik természetellenesen nagyoknak tűntek a számomra, mint valami játék üveggolyók. Az öccseimnek sokkal szebb lábujjai voltak, mint nekem. Az én lábujjaim csúnyák. Nekik sokkal szebb lábujjaik voltak. Ikerfivérek. Említettem már? Az öccseim ikerfivérek voltak, és egyformán szép lábujjaik voltak nekik. Ők mindig duplán voltak jelen. Mindenben. Ez a dupla boldogság most elszállt. Mindörökre. Nem hallhatom többé nevetni őket. Néha csak az akkori hullámokat hallom. Azoknak a nyaraknak a tengerét. Gyerekkorunk augusztusi napjait Isztrián. A hullámok még jelen vannak az emlékezetemben. Elképzelem, hogy emlékezetem még egyszer vissza tudja adni a hullámhangokat, s fülem még egyszer hallhatja azokat. A vizet. A hullámokat. A bórát. A mi kedvenc bukószelünket. Ami egyáltalán a legkedvesebb szél. Hallom a fütyölését. De nem hallom a hangjait. Már nem emlékszem a hangjaira. Minden beszivárog a fejembe, ott szétszéled, ott egyre mélyebben megülepszik, és minden elmúló nap felülírja. Homok. Mit bizonyíthatok be ebből, mit jegyezhetek fel magamban arról a boldogságról, amely ott volt a boldogtalanságban? Ma Iljára is gondolok, az első szerelmemre, az öreg zsinagóga mögötti találkahelyünkre, arra, hogy talán Ilját sem fogom többé viszontlátni, ő azonban még mindig él. Őrzöm azt a néhány üveggolyót, amelyekkel akkor ajándékozott meg, amikor tizenhárom éves lettem. Én azokat – a fotókkal együtt – magammal hurcoltam országról-országra. Ilja is elhagyta az ostromlott várost. Anyámtól tudtam meg, hogy elveszítette legidősebb nővérét, s néhány év óta Kaliforniában él, egy Bakersfield nevű városban. Amikor az ostromlók elfoglalták állásaikat a Zsidó Temetőben, Ilja néhány napra eltűnt. Aztán hirtelen újra felbukkant. De a családja az első adandó alkalommal örökre elment, előbb Franciaországba, majd Amerikába, s én őt azóta már csak képeken láttam. Először alig ismertem fel, minden másként nézett ki rajta, sovány lett, homloka szigorúan redőzött. Csak a szeme csillogott még mindig ugyanolyan kópésan, mint annak idején a zsinagóga mögött.
Az ostromlók most már nap mint nap ott leskelődtek a városon kívüli magaslaton. Anya és apa nem akart elmenni. Semmiképp sem fogunk elmenni, mondta apa, itt maradunk, mondta anya. Itt van az otthonunk. Itt vannak a halottaink. Én soha többé nem ettem olyasmit, ami vérezhet. Nekem fel sem tűnt, hogy anyám éveken keresztül nem ejtette ki többé a száján az öccseim nevét. Ha róluk beszélt, akkor mindig a két gyerekeként emlegette őket, de az utóbb években ez is mindössze csak ötször fordult elő. Anyám jobban szeret hallgatni. Aztán fogja magát, és a minden átmenet nélkül a családnevünkön szólít. Signorina Filipo, mondja, s ezen a módon semlegesít, megfoszt a keresztnevemtől, mielőtt ismét korábbi dolgokat helyesbítene, vagy engem javítgatna, egyszerűen azt állítva, hogy már megint megcsalt az emlékezetem, hogy minden másként volt, teljesen másként, s nem úgy, ahogy én emlékezni vélek rá. Kedveském vagy szívecském, ahogy korábban szólított néha, nem hagyja el többé az ajkát. Anyám hébe-hóba meglátogat Berlinben. Egy éve hirtelen elkezdett fotókkal tömött műanyagszatyrokkal beállítani hozzám. Rendet raktam, mondta, s minden további magyarázat nélkül átnyújtotta az első kiló polaroidot. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a szatyorba, hogy láthassam, valamennyi kép az isztriai nyarak során készült. Mindegyik fotón a tenger világított kéken. Mindig ott volt a közelben. Akárcsak a homok. A mandulafenyők. A pálmák. Mostani költözködésemig megpróbáltam mindezt elfelejteni. Annak idején az első szatyrot egyszerűen felakasztottam egy ajtókilincsre Nadježda lakásában, s elhatároztam, hogy nem gondolok többé a tartalmára.
Öt év óta itt, Berlinben van az otthonom. Ez a harmadik költözésem. Még mindig nem mertem kutakodni a nagyanyám családja után. Német rokonaim közül senkit se ismerek. Még nem a halottaim. Mim van nekem itt? Kivé válhatok még ebben a nyelvből és csendből, tudásból és emlékezetből szövődő hálózatban? Nekem itt csak kartondobozaim vannak, halottaim nincsenek, csak élők vesznek körül. Húsz év óta először érzem magam otthon egy helyen. Egyre ritkábban van bűntudatom amiatt, hogy szívesen élek itt. Néha a semmitől vagyok boldog. Évek óta így képzeltem el magamban a boldogságot, csendben és csukott szemmel várom. Szeretem a fecskéket, Mischa Weisband öreg madárhatározó könyvét, Nadježda becsületességét, a fia mosolyát, amelyben az apja szemét látom felvillanni, főleg olyankor, amikor csak úgy ömlik belőle a szó, és a kerületünkben tett kis sétáink alkalmával azon helyt, ahogy ő mondja, mindent el akar mesélni, ami az iskolában történt vele.
Berlin hangos és csendes. Az udvar, ahol néhány fiatal és sok öreg fa áll, a madarak pedig, szinte egy másik földrészen, az emberektől elkülönítve élnek, túlnyomórészt csendes. Részévé válok ennek a gyengéd szélnek, amely megszólaltatja az udvar fáinak koronáit. Hallom énekelni a madarakat, a fakoronák a házaik. Itt laknak egész nyáron. Új lakásom nagy, szárnyas ajtóit magam mázoltam ki. A deszkapadló mézszínű. Már tudom, hogy hol nyikorognak a padlódeszkák. Az egész házban sajátosan szép csend uralkodik. Csak a nyugatnémet futó léptei hallhatóak olykor-olykor a lépcsőházból. Annyira megnyugtatónak találom barátságos lényét. Vajon honnan ered a barátságosság? Kinek köszönhető? Csendes első este új helyiségeimben. Nyárias levegő, de nem rekkenő hőség, nincs semmi a korábbi forróságból, nincs semmi, ami nyomasztóan vagy teherként hatna. Odakint, az ablakom előtt lassan leszáll a fakoronák közé az éjszaka. Ezüstnyárfák. Füzek. Még egy ősöreg eperfa is áll az udvaron. Berlin közepén. Az én hátsóudvaromon. Eleinte azt hittem, hogy ez ritkaságszámba megy, de Mischa Weisbandtól tudom, hogy több olyan hely is akad a városban, ahol eperfák állnak. Mindegyiket fel fogom kutatni. Akárcsak a császárfákat. Egész életemben madarak és fák a kísérőim. Egyszer majd szeretnék tenni egy nagy utazást, hogy meglátogassam életem minden fáját, s el szeretnék utazni az összes olyan országba, amelyekben azok a fák állnak, s nélkülem élik az életüket. Vajon megismernek majd? Párizs fái. (Mischa, az élet által számomra kiutalt madártudós mutatta meg nekem őket.) Zágráb fái. (Jana nénikém mutatta meg nekem őket, a Nemzeti Színház közvetlen közelében állnak a legkülönlegesebb vadgesztenyék.) Szülővárosom madarai és fái. (Az élet mutatta meg nekem őket.) A dunai város fái. A Duna-parti ligetben. Gyermekkorom és ifjúságom színhelyeinek a fái. (Az élet mutatta meg nekem őket.) Isztria és a nagyanyám eperfái (a fehér és a fekete gyümölcseikkel)! A birsalmafa. A meggyfa. A fosóka-szilvafa. Az élet. Az mutatta meg nekem őket. Az életnek mindig volt arca. Volt neve. Ember volt.
Vajon mi van azokkal a helyekkel, amelyeken születésem óta megfordultam? Még mindig ugyanazokon a fákon gyűlnek össze a madarak, ahol azt régebben, az én első akkorom idején tették? Nem. Nem minden fán. Gyermekkoromban azt hittem, hogy a fák örökké élnek. Amikor meghalt az egyik szomszédasszony, és a muzulmán temetőben röviddel a háború kitörése előtt megadtuk neki a végtiszteletet, hazafelé menet úrrá lett rajtam egy belülről jövő meglátás. Azt gondoltam, hogy a fák tovább hordozzák az emberek emlékezetét, hittem, hogy megőrzik azt, elsősorban vagy csakis a halottak számára. Ehhez azonban, képzeltem el magamban, egyre tovább és tovább kell nőniük, és senki se vághatja ki őket, semmilyen körülmények között. De aztán háború kezdődik és tél. Három év elmúltával kifogy a tüzelőanyag. A fákat kivágják. Télről-télre. Esik a hó. Az utak kifehérednek. A Galambok tere huzatos. A szél pedig fújja harapós orgonáját a levegőn át. Az emberek gumiabroncsokat és cipőket égetnek el, hogy főzhessenek maguknak valamit a nyitott tűzrakó helyeken. (A magasházakban megállapodásokat kötnek a sorrendet és az időtartamot illetően, és a háború végéig tartják is magukat ehhez.) Szél fúj. Sapkák repülnek el. Az emberek fáznak. Az ostrom folytatódik. Három éven át. A fák kidőlnek. Holtan zuhannak az utcákra. Az én képzeletemben kidöntött emlékezetek, most az aszfalton nyugszanak. A tél nem ismer könyörületet. A hópelyhek úgy hullanak alá az égből, mint egy hosszú kéz által előkészített átok. Már a gyerekek sem lelik örömüket a hópelyhekben. Amikor azok az arcukon landolnak, olyan érzést keltenek, mint valamilyen hideg rovarok. Olvadozva és rosszindulatúan megduplázzák a gyerekek szenvedését. A fák most parázzsá válnak a kályhában. Már nem lehetnek tanúk. Nincs fülük. Kiáltások hallatszanak. Emberek, akik összegyűltek a Galambok terén, megpróbálnak beszélni a környező hegyekkel. Az apám nem élte túl az ostromot. Anyám azt mondja, hogy sírt, amikor megtudta, hogy az emberek eleinte úgy néztek fel a hegyekre, mint valami régi istenekre, és beszéltek velük. Ezt itt egy európai, egy civilizált V-Á-R-O-S! Ilyesmit akartak mondani a hegyeknek. Ez a város nem egy vadon! A CI-VI-LI-ZÁ-CIÓ része! Én sose láttam az apámat sírni. Anyám is akkor látta először. Az emberek odakint tovább kiáltoztak. Figyeljetek ide! Ezt itt egy város! Ez itt VÁROS! Ez itt VÁROS! De a hegyek nem hallották őket. Második sírása apámnak már nem volt.
Az akkori fotók ma nem véletlenül kerültek a kezem ügyébe. Ez az első napom az új helyiségeimben, és az az érzésem, hogy az emlékezetem régi mágnesei önműködően mozgásba hozzák magukat. Az üres lakásban a mézsárga padlódeszkák békés benyomást keltenek. Hirtelen azt kívánom, hogy maradjon örökre minden ilyen üresen, és minden, ami felesleges, tűnjön el, és soha ne fészkelje be magát nálam. Mire van szükségem ténylegesen? Milyen színek tesznek boldoggá? És miért? Megtalálni a dolgok okát, ez az, amire törekszem, s nem az, hogy egyszerűen mindent csak begyűjtsek és lerakjak. Megnézni minden dobozt és árnyékot. Úgy élni, hogy bármelyik pillanatban eltűnhessek egy bőrönddel. Semmitől nem függeni. Képes leszek erre valaha? A kartondobozok még nincsenek kipakolva, jóllehet szilárdan elhatároztam, hogy ma legalább egyet-kettőt kiürítek. A fotók kényszerítenek bele a lelassulásba. Megállok. Nézek. A nézés mindent megváltoztat. Az első városom. Családi fotók. Párizs, fotók Arikról, aki a rue Fagon-on lefestett Nadježda társaságában. Fotók Nadježdáról, arról a narkotizált tekintetéről, amellyel mindig nézett, valahányszor Arik szóba került, mintha Arik meg tudta volna menteni egy fájdalomtól, amelyet azonban maga sem ismert, amelyet nem ismerhetett, s amelytől egyébként annak idején megsüketült volna. Fotók Hiromiról a Bölcsészkaron. Mi mindannyian Sophie vendéglőjében a Bastille-nál. A mindennapi találkozóhelyünkön. És fotók öreg barátomról, Mischa Weisbandról. És az ő Dorájáról, aki ott van mellette.
Eljövetelem után gyakorta megkérdeztem Mischát, hogy meglátogat-e majd Berlinben. Meg akartam mutatni neki Berlint, ahogy ő nekem annak idején megmutatta Párizst. De a kettőnk helyzete összehasonlíthatatlan. Én akkoriban nem ismertem Párizs utcáit, míg Mischa Charlottenburgban született. Amikor végre eljött Dorával Berlinbe, ő volt az, aki megmutatta nekem gyerekkora városát, az eperfákat a Schlossparkban, és a Weinbergspark császárfáit. Sem az egyik, sem a másik fáról nem gondoltam volna, hogy előfordul Berlinben. Mischa ismerte még az összes utcát, az összes parkot, az összes tavat. Amikor Nadeshdával és Dorával átvágtunk a Savignyplatzon, megéreztem, hogy tényleg helytálló, amit egyszer Dora Párizsban mondott nekem az ő Mischájáról. Weisband nem az az ember, aki képes lenne gyűlölni a gyerekkora utcáit és nyelvét.
Nézegetem az isztriai albumot. Fotók százai. Némelyiket anyám öreg, amerikai Brownie-jával vették fel. Egy egész évtized nyári fotói. A műanyagszatyrok, amelyeket anyám nekem hozott magával, az új dolgozószoba ajtaján lógnak. Négy ilyen szatyrom van. Az idők során anyám áthordta hozzám az egész korábbi világot. Félek megnézni őket. Elszomorít, hogy anyám válogatás nélkül mindent szatyorba gyömöszölt. Otthon alighanem szabályszerűen kifosztotta az albumokat, és figyelmetlenül belehányta a nyarainkat egy német drogérialánc műanyagszatyraiba. Így utólag árnyék vetül ezekre a fotókra. Nem maradt semmilyen rend. Ezt csinálja mindig, ha valamivel nem akar foglalkozni, ha csak félre akar nézni, először is minden összekuszál. Mindegy, hogy levelekről, fotókról vagy filmekről van-e szó, mindent belepakol egy kartondobozba, aztán valamikor kihajítja, anélkül, hogy még egyszer belenézne. Most mindenesetre nem dobott ki semmit. Pusztán hozzám delegálta a holmit. Eltávolította a saját látóteréből. És még csak ki se kell mondania az ezzel együtt járó követelést. Érzem, hogy megint eluralkodik rajtam a régi fuldoklási érzés. Ilyen volt az anyám mindig is, mindent kivár, nem beszél arról, amiről beszélni kellene. Egyszer már értettem ezt legalább. A fejemben kinyílt egy ajtó. Az akkori nyarakra szívesen emlékezem vissza. Anyám mindig elfordítja rólam a tekintetét, ha elkezdek kérdéseket feltenni. Azóta, hogy vége a háborúnak, nagyon jól tud hallgatni.
Valaki mindig fotózott. Ez így ment évről-évre, mintha nem a magunk, hanem az emlékezetünk számára lett volna szükségünk bizonyítékokra, bizonyítékokra közös nyári napjainkról, a bőrünkről, a nagy vacsoráinkról és a kicsike déli szunyókálásainkról. Emberek, akik valaha közel álltak egymáshoz, ülnek a fügefák alatt: ezek voltunk mi, így nézett ki a boldogság, csak le kellett szakítanunk a gyümölcsöket, annyira közel voltak, fénylőn és feszesen, a maguk csábosan lila érettségében. A ház mögött álló pálma látható az egyik fotón. És az öreg nyárikonyha is. A földieper. A grillezett, a rántott szardínia. Szinte érzem a hal illatát. Az érzékeim maguktól összefonódnak. A szép, öreg piactér Szent István kicsi templomával. Dalmácia napos szigeteinek fehér sziklái. A régi rómaiak és az ő birodalmuk, mindenütt ennek a másik kornak a nyomai, mindenütt, így mondta az anyám, egyik emberiségeszme a másik mellett. A velencei ablakok, az üvegmunkák, isztriai kő Velencében, igen, a mi kövünk nélkül semmire se mentek volna, anyám és a büszkesége, anyám és a megállapításai. De nekünk, gyerekeknek mindennél fontosabb, szebb és vadabb volt a vörös föld. Mindenütt ott van. A lábujjaink között. A fülünkben. A bórát követően minden vörös, porosan vörös a bőrünk, a föld a hajunkban, a szemöldökünkön, az orrunkban. Nem piszkosak vagytok, mondják nekünk, hanem tiszták, a föld tisztít benneteket. A nagyanyám fügefája alatt ülünk. És a gyümölcsök lilán fénylenek, miközben az asszonyok szentté avatják a földet. A föld jobban megtisztít benneteket, mint az ima, mondják. Mi nevetünk. Ez nem igaz, a pap tiltakozni fog. De rabul ejtő, amit a föld mond, jobban szeretjük, mint az összes szót, amikre megtanítanak bennünket, jobban, mint az összes ismert imát. A helységnévtáblák kétnyelvűek. A fejemben az olasz szavak utózöngéje, a nyári országutak különleges látványa, minden meg van duplázva, az egész élet mindig több mint egy egyes szám, a nyelv mondja ezt, ott áll a helységnévtáblákon. Gyerekként tanultam egy kis olaszt, és valahányszor boldogtalan voltam, Olaszországba akartam kivándorolni. A Giovannikhoz és Giovannákhoz. Messze el az Ivanoktól és az Ivanáktól.
Néha órákra eltűntem és mezítláb futottam a strandon, mindig a part mentén, északnak, feltétlenül ki akartam bírni gyalogosan Triesztig. Ha aztán egy vagy két óra múltán megéheztem, visszafordultam, s az anyám rájött, hogy mi történt, minden alkalommal megjegyezve, hogy már megint elszöktem, és megkérdezte, hogy újból meg akarok-e lógni Olaszországba. Egyszerűen felismerte a járásomon, az egész testtartásomon, amelyben visszatértem, elkedvetlenedve és boldogtalanul amiatt, hogy ilyen kevés bennem a kitartás és az erő.
A fotók, amelyeket szétteregettem a konyhaasztalon, reggel egyenest az ölembe hullottak, amikor fel akartam emelni a dobozokat, hogy átvigyem őket a másik szobába. Most az az érzésem, hogy ott vannak mindenütt, hogy anyám emlékezetet cipelt át a határon kilószámra, aztán lerakta nálam Berlinben. Láthatóan. Kikerülhetetlenül. Ő maga nem beszél sokat az ostrom előtti időkről, de arról is keveset, ami később történt. Nemrég elkezdett azokról a dolgokról beszélni, amelyek békeidőben esnek meg. A „béke” szót olyan, már-már rosszalló hangon mondja ki, amely új a számomra. „Az, amit most békének neveznek”, mondja, és én benne érzem minden szavában a megvetést, érzem, odáig jutott, hogy most már képes gyűlölni, esetleg anélkül, hogy annak maga is a tudatában lenne. Vagy csak úgy gyűlölhet az ember, csak akkor, ha nem is tudja, hogy gyűlöl?
Legutóbbi látogatása alkalmával egyfolytában ifjúkori barátomról, Mateóról mesélt. Mateo régebben Inge nagyanyámnál dolgozott a kertben. Most belépett egy olyan egyletbe, amelynek deklarált célja a nyelv megtisztítása. Mateót az isztriai nyarakról ismertem. Nagyon jóképű, szemérmes fiú volt. A faluban minden lány szerelmes volt belé. Egy kicsit én is, de nem azért, mert jóképű volt, hanem a szemérmessége miatt, s azért, mert Milánóba készült, hogy ott filozófiát tanuljon, nekem pedig jól jött volna egy szövetséges a határ túlsó oldalán. Máris egy cseppnyi Olaszországot láttam benne, s rábírtam, hogy szavakat tanítson meg nekem és csak olaszul beszéljen velem. Ő magyarázta el nekem azt is, hogy mit jelent tulajdonképpen a con sordino i polako[4] szófordulat, amelyet az öregek folyvást ismételgettek a falu terén, ha valaki heveskedni kezdett. A lassúság szent dolog volt a számukra. A nyarak komótossága ezeknek az öregeknek az erényévé vált, s gyermekkoromban én minden megtanultam tőlük a megfontoltságról, anélkül, hogy egyszer is kimondták volna ezt a szót, vagy hogy magyarázatokba bocsátkoztak volna. Ha minden ok nélkül rohanok egy busz után, még ma is eszembe jut az ő körültekintésük, megállok, mosolyognom kell magamon, mert elképzelem, hogy az öregek csak legyintenének a kezükkel, ha ekkora sietségben látnának, pont úgy, mintha itt és most azt akarnák mondani, hogy reménytelen eset vagyok. Ugyanakkor kedvelem és művelem is a lassúságot, ahol csak tehetem, hagyom, hogy vezessen. A lassúság az én nagy vágyakozásom és egy olyan tanítónénim, akitől soha nem szeretnék megválni.
Nem tudom, hogyan történhetett meg, hogy épp Mateóból lett – anyám legalábbis így véli – meggyőződéses nacionalista. Senki nem mondhat semmi rosszat az ő nemes nemzete ellen, jelentette ki anyám. Szinte tapintható volt a dühe. Amikor felidézte a régi nyarakat, tudni se akart róla. Egyszerűen megtagadta az emlékezést egy olyan időszakra, amelyben Mateo egészen normális fiatal ember volt. Anyám mindenre haragudott, aminek köze volt a múlthoz, s elég volt csak Mateo nevét említenem, a dühe máris úgy zúdult alá, mint nagy magasságból a vízesés. Az évek során felgyülemlett dühe felülmúlta az erőmet. Idegen lett a számomra, s hallgattam. De Mateóra gondoltam és Diogenésznek arra a mondatára, amelyet a fiú oly gyakran idézett: A rabszolgák az urukat szolgálják, a semmirekellők a mohóságukat. Vajon Mateo félénkségéből mohóság lett? És ha igen, akkor ez a mohóság minek a szükségétől térítette el az én ifjúkori barátomat?
A költöztető cég emberei felcipelték az összes holmimat az ötödik emeletre: egy öreg ruhásszekrényt, amelyet Charlottenburgban vásároltam a Június 17. utcai bolhapiacon, egy pompás virágmintás szófát, amely Nadježda ajándéka volt, és a nagyanyám isztriai asztalát. Azon terítettem szét a fotókat. Az asztal most már az enyém. Egy napon, a Meudon-ba tett hétvégi látogatásaim egyike alkalmával Sofija nénikém ünnepélyes hangon kijelentette, hogy nekem ajándékozza az asztalt. Tudtam, milyen sokat jelent a számára ez az emléktárgy. De ő nagyvonalú asszony volt, s neki és a férjének nem voltak gyerekeik. Hálásan fogadtam az asztalt. Milan bácsi és Sofija néni utánam küldették Párizsba. És amikor az asztal ott állt Hiromi lakásában, azt mondta a nénikém, vigyázz erre a szép darabra, a nagybátyád ennél az asztalnál kérte meg a kezemet.
Most lakom először ilyen magasan, régi berlini épület, ötödik emelet, az erkélyemről nézve a madaraknak nagy darab ég áll a rendelkezésükre, amely csak az övék. Senkivel sem kell megosztozniuk rajta. Számolom a fecskéket. Ma harmincötük repült el az ablakom előtt. Úgy érzem, mintha üdvözölnének, s elképzelem, hogy egy kicsi kékesfekete madár átrepül az elmémen. Talán segíthet abban, hogy a jelenben éljek. A nyár lehetővé teszi, hogy lassan maga az emlékezés is fellélegezzen. Szinte egy kicsit fel is vidít ez az új lélegzet, jóllehet feltett szándékom ellenére csak a régi fotókat néztem meg, és nem csomagoltam ki semmit. Pedig hány éve próbáltam már elfelejteni ezeket a fotókat. Kimegyek a konyhába és leülök a nagyanyám öreg cseresznyefa-asztalához. Nézegetem. Boldoggá tesz. Ha van emlékezete, és igaz a gyerekkori teóriám, akkor elég, ha egy ponton megkarcolom egy késsel. Akkor a cseresznyedeszka vérezni kezd és mesélni, előrukkol mindennel, amit a fa az utóbbi száz évben hallott és látott. De az asztal hallgat. Ahogyan gyerekként én is mindig hallgattam, valahányszor el akartam menni Olaszországba. De így is tudom, hogy az asztalnak megvan a maga belső ideje, amelyet megoszt velem. Nem azért, mert beszélni tud. Hanem azért, mert itt van. És hallgat.
Csengetnek. Nadježda virágot hoz nekem, sót, kenyeret, krémest a Nyugat Áruházából[5], és réti herét. A padlón ülünk és kávézunk. Az első, amit magammal hoztam a lakásba, egy kicsi eszpresszógép volt. Nadježda feláll, mosolyogva rám néz, azt mondja, hogy szép a lakásom, és kilép a balkonra. Itt ki fogsz tartani, mondja. Csak áll ott és ugyanabba az égbe tekint, amely ma harmincöt fecskét hozott elém. Tudom, hogy szeretem őt, még nem tudok mindent elfelejteni, ami közte és Arik között történt, de nem táplálok iránta semmilyen haragot. Egyszer majd eljön a pillanat, amikorra mindent elfelejtek, s csak a most és az az egy pillanat fog létezni, amely összeköt vele és a mosolyával. Ma tudom, hogy részéről menekülés volt a dolog. Szabályszerűen lelépett Párizsból. Nadježda szenvedett, megbánt és elmondott nekem mindent. Nem hangzott el köztünk a „vétek” szó. Néha úgy gondolom, hogy ínségünk ugyanabba a csapdába juttatott bennünket, Arik alattomos csapdájába. Ő nem a bizonyítható gonosz. De úgy állított fel szabályokat, hogy nem ismertette őket. Arik engedelmes marionettekként mozgatott bennünket. Bábuk voltunk a kezében. Belementünk a játékba. Fájt. Akkor ez volt az életünk. Én is sokáig eltitkoltam valamit Nadježda előtt, anélkül, hogy tudtam vagy sejtettem volna, hogy az ő Iljája az én Iljám is volt, az a fiú, akitől a régi zsinagóga mögött életem eddigi legszebb üveggolyóit kaptam ajándékba. Eleinte soha nem mondtam ki a nevét Nadježda előtt, kezdetben, amikor mindent elmondtunk egymásnak, és lefestettük egymás előtt az első szerelmet, az első cigarettát, az első csókokat. Számomra mindez Ilját jelenti. Első elmerülésemet egy másik ember meleg szemében. Első érkezésemet egy fiú tekintetében. Csak hosszú ideig nem tudtam, hogy az én Iljám Nadježda Iljája is volt, hogy mindkettőnk számára ő volt az az egy különleges ember. Az évek egybefolynak, ami megmarad, az már nem fáj, ami megmarad, az a szerelem csendesebbik oldala, az a rész, amely kiállja az időt.
A padlóra nézek, majd Nadježda szemébe, elmesélem neki, hogy számoltam a fecskéket, s hogy most egy hétig minden nap így teszek. Ma harmincöt volt, minden nap fecskéket akarok itt számolni, hét napon át, mondom. Ő mosolyog, azt mondja, te és a fecskék. Homlokon csókol. Én azt mondom, bizony, bizony, ezt fogom tenni, és addigra, a hét végére minden ki lesz csomagolva, és valaki leszek; valaki, akinek új címe van, valaki, aki kicsomagolta az összes kartondobozát, s akinek balkonja van, és rálátása a berlini égre és a berlini fecskékre.
Nadježda mosolyog és cigarettázik a balkonomon. Később majd elmegy Ezráért az iskolába, nálam fognak éjszakázni. Nadježda az egyik olyan ruháját viseli, amelyet még én varrtam neki Párizsban Hiromi irányítása mellett: egyszerű nyári ruha, térdig érő, pamut, meleg zöld, parányi sötétrózsaszín virágmintával. Jól áll Nadježdának, illik a könnyedségéhez, s illik ahhoz az új öröméhez, hogy ruhát hord. Régebben sose hordott ruhát. De én mindig varrok neki, ha megkíván egyet. Most jelmezeket tervezek a Kurfürstendamm Színház számára. Nadježda közvetítette ki számomra az állást, s én naponta biciklivel teszem meg az utat Wilmersdorf és Charlottenburg között. Néha, amikor szeles az idő, s a reggel hűvössége átsimít az arcomon, Mischa Weisbandra gondolok, a feleségére, Dorára, a barátságunkra, arra, hogy ezek az utcák Mischa első gyermekéveinek az utcái voltak, s hogy Mischa nélkül talán örökre elvesztettem volna Nadježdát. Mischa azt tanácsolta annak idején, hogy ne csináljak semmit. Hogy ez egyszer maradjak passzív. Így mondta. Passzív. Arik olyan, amilyen, de Nadježda a történtek dacára igazi barátnő, ő egy érzékeny ember, és szeret engem. Én pedig vártam, nem tettem semmit, egyszer aztán Nadježda mindent elmesélt. Meghallgattam. Sírtunk, és sokáig eltartott, míg elhittem neki, hogy nem ő volt az, aki szemet vetett Arikra. Arik volt az, aki – akárcsak engem – őt is célkeresztbe vette.
Fordította: Szalai Lajos
[1] Egyfajta epilepsziás roham, amelyre az a jellemző, hogy a beteg pár másodpercig nincs tudatánál, csak révedezik. (A ford. megj.)
[2]A magyarul Kopasz-szigetként ismert Goli Otok egy egykori jugoszláv börtönsziget, amelyen az épületeket az ott található kövekből építették. A börtönkomplexumot több barakk, egy karantén, egy kórház és több más létesítmény alkotta. A hivatalos adatok szerint 413 ember veszítette életét Goli Otokon. Hivatalosan a foglyok száma 16 ezerre tehető, azonban egyes becslések szerint a sziget 1988-ig tartó működése idején akár 32 ezer ember is raboskodott ott. (A ford. megj.)
[3] 1943 elején a jugoszláv partizánok a bosnyák hegyek között vívták legnagyobb csatájukat az egyesített német-olasz csapatokkal, amelyek igen nagy erővel vonultak fel és bekerítették őket. A rendkívül hosszú, súlyos küzdelem után az ellenséget egy csellel félrevezetve sikerült kitörniük a gyűrűből és megőrizni erőiket. (A ford. megj.)
[4] Con sordino (olasz): hangtompítóval, polako (horvát): lassabban – tkp. Halkabban és lassabban! (A ford. megj.)
[5] KaDeWe – Kaufhaus des Westens. Berlin legnagyobb (nyolc emeletes) és legismertebb áruháza. (A ford. megj.)
Illusztráció: Marica Bodrožić portréja
Cimkék: műfordítás, próza
