Pálinkás Mihály: A sapka
Az ágyamban fekszem, és az esti fények foltjait bámulom a falon. Testemet különös izgalom járja át, arra gondolok, amit Mónival megbeszéltünk. Izmaim önkéntelenül is megfeszülnek, gyomrom enyhén remeg. A belvárosi öreg ház első emeletére behallatszik az utcazaj, mert a forgalom este tíz körül is nagy, a fényfoltok a szobám falán is jórészt ettől és a szomszédos házakra szerelt fényreklámoktól származnak. Nemsokára indulni kell, fülelek, hogy anyu elaludt-e már. Hárman élünk a háromszobás, nagy konyhás lakásban, a bátyám egy vidéki város egyetemén tanul, és ritkán jön haza. Amúgy is öregebb nálam hét évvel, nem sok vizet zavar. Éppen apu is elutazott valami konferenciára. Apu, ha itthon van, akkor sincs itthon igazán, mert többnyire dolgozik a könyvekkel teli szobájában. Gyakran jár tudományos konferenciákra, esetenként külföldre is. Az idén nyáron elvitt engem Erdélybe, egy székely faluba valami néprajztudós szobrának a felavatására, amelyen ő mondta az ünnepi beszédet, és kiöltöztem én is, szép fehér blúzba, fekete szoknyába, de senki nem mondta apunak, hogy milyen szép lánya van.
Mondhatom, hogy anyám nevel, ahogy tud. Kamasz vagyok és nehéz eset, sok barátom, barátnőm van, szeretek együtt lógni velük itt-ott. Anyu elenged, nem parázik amiatt, hogy még tizenhat sem vagyok. Tudja, hogy vigyázok magamra, nem megyek bele hülyeségekbe, én pedig nem kötök mindent az orrára.
Amikor úgy érzem, anyu már alszik, kiugrom az ágyból, és hálóinges, korán fekvő jó kislányból pillanatokon belül bulizós csajjá változom. Mint Hamupipőke, akinek a történetét olyan szépen tudta elmesélni anyu, még kislány koromban. Élénk színű, rövid, kockás szoknyát húzok, amely – tekintettel a novemberre – vastagabb anyagú, mégis libbenős. Hagy guvadjon a szemük a srácoknak! Ezt jól kiegészíti a sötétbarna, finom treffmintás harisnyanadrág, a fodros-színes blúz. A gyors sminkben nagy gyakorlatom van már, amúgy is a leheletnyi smink híve vagyok. Szokásom még, hogy ilyen alkalmakkor megiszom egy gyűszűnyi rövidet, de tekintettel a körülményekre, ezt most kihagyom. Óvatosan nyitom ki az ajtót, ügyesen végiglopózom a hosszú előszobán, nem reccsen meg a parketta. Lassan fordítom a bejárati ajtó kulcsát, s a kabátot már kívül kapom magamra.
Kint nyirkos hideg van, jó lett volna sapkát, sálat is venni, de nem akartam fölöslegesen motoszkálni az előszobában, bár anyu jó alvó. Az utcán viszonylag nagy élet van, főleg fiatalok bandáznak, velem egykorúak is. Egy-egy étteremből, kocsmából zene szűrődik ki és intim hangulatú kékes-pirosas fények, úgyhogy már nem fázom. Igaz, sietek.
Móni a megbeszélt helyen vár. Puszi-puszi, és már indulunk is. A belvárosi utcákon éjszaka sem könnyű a haladás: az úttesten autók tülekednek, oldalukra fesztiválhangulatot festenek az üzletek reklámfényei. A járdákra kiömlik a különböző éttermek, kocsmák és alternatív helyek belvilága: zajok, árnyékok, emberek… Kerülgetni kell. Emiatt Mónival nem sokat beszélgetünk, de amúgy is mindent megcseteltünk már. Talán ma megtörténik!
Lényeg a lényeg, eljutunk a diszkóba, ahol már nagy a zsizsegés. Nagy terem, apró asztalok, durva vaslábú székek, de a forgó gömbök színes fényeket szurkálnak a félhomályba, a falakon retró tárgyak vannak (szenes vasaló, fura szedőkanál, régi kávéfőző, miegyéb) és nagy méretű fotók extrém kalandokról, bátor férfiakról és nőkről. Szóval a fíling megvan. Majd elfeledtem, a terem egyik oldalát hosszú ivópult foglalja el, mögötte négy-öt sürgölődő fiú és lány, jól áll nekik az egyenszerkó, ég a kezük alatt a munka, ahogy kibelezik a félliteres műanyagkorsók nejlonkígyóit, nyitják-zárják a sörcsapokat, fémes lapkával lecsapják a fölösleges habot a műanyagkorsók tetejéről, a kupicás poharak fölé döntik a röviditalos üvegeket, amelyekből sípszerű fémdugókon át éppen a megfelelő mennyiség kerül a pohárba, de közben elveszik a pénzt is a szomjazóktól, megcsörren a kassza, visszaadják az aprót. A pultnál egyelőre nagyobb a tülekedés, mint a terem közepén üresen hagyott tánctéren, pedig a lemezlovas kitesz magáért, váltogatja a vadulóst a simulóssal, de körülbelül tízenként visszatér a dí-áj-esz-szi-ó című örökbecsű, amelyre öblöseket tapsol a lemezvigéc, „gyerünk, gyerünk, belevaló lányok és tökös fiúk”. Móni odafurakszik a pulthoz, már kortyoljuk is a pálinkát, rá a sört. Szétnézünk a pult mellől, van-e valahol asztal, de nincs, így most én veszek sört és pálinkát. Móni közben mégis talált egy asztalt, libikókában integetünk egymásnak, Móni látja, hogy nem tudom egyedül elvinni az italt, otthagyja a cuccát az asztalnál foglalónak, jön, segít, sikerül, ülünk, iszunk és vigyorgunk. Beszélgetünk suliról, az ősökről, srácokról, semmi komoly. „Jön Krisztián?” – kérdezem, de Móni nem tudja, már itt kéne lennie, kár, mert ezzel csalt el Móni ma estére… Mellettünk nagy társaság, ha jól értem, angol suhancok, több asztalt is összetoltak, némelyikük zakóban van, de azzal együtt is slampos, kiabálnak, röfögnek, böfögnek, az egyik hányni is fog? Nem a legjobb helyen vagyunk. Azért elbámészkodunk rajtuk, rángunk a zene ütemére, nézzük a táncoló-viháncoló párokat, az összebújós számoknál melegedni kezd a combom, jó érzés, de olyan sóhajos is. „Menjünk táncolni” – ugrik fel Móni – „így nem lesz semmi!” Megfogja a kezem, húz, nekem kicsit idegen a szitu, bár vannak a tánctéren lány-lány párok. Billegünk egymással szemben, közben nézem az asztalnál maradt cuccainkat, Krisztián sehol… Lassú szám jön, lemerevedek, de azután Móni mégis átfog, engedek, lépkedek, érzem Móni illatszerét, nem adom át magam a zenének igazán. Egy srác Móni mellé lép, felsóhajtok, elengedem, mondom, az asztalnál leszek, Móni int, máris a srácra fonódik, harmonikus párnak tűnnek. Ücsörgök, nézelődök, észre sem veszem, hogy mellettem terem egy srác, „Helló”, mondja, „Jössz táncolni?”, és maga alá penderíti a magával hozott széket és néz az arcomba. „Kairi vagyok, de itt Borzosnak neveznek” – mondja, és most nézem csak, hogy hosszú göndör hajú, fekete srác, de nem is olyan mélyfekete a bőre, és az orra sem lapított, széles, mint a feketéknek általában. Az ajka sem túl vastag, de azért érzéki, nem kidolgozott izomkolosszus, inkább nyúlánk, szóval harmonikus, talán helyes fiú. Egy tánc belefér vele, mi bajom lehet, mondaná Móni, bólintok, azután én is odadobom neki a becenevem, és indulok a tánctér felé, ő utánam, meg akarja fogni a kezem, de elrántom. Látom, Móni is táncol még a srácával, én is bevetem magam, ezek az ugri-bugri táncok mennek nekem, kevés érintés, semmi szöveg a partnerrel, forgok is, ha a zene engedi, pörög a kockás szoknyám, villan a combom, bár félhomály van. Egyre többen vannak a táncolók, néha egészen elgabalyodok a sráctól. Élvezem. Nézegetem a táncolókat, vigyorgok Mónira és a srácra is, már egészen bemelegedek. Jön a lassú szám, indulnék az asztalom felé, de a fekete srác átfogja a derekam, nem a tenyerével, csak a karjaival, „jössz?”, kérdezi, megfogja a kezem, most már lassútáncolós helyzetben vagyunk, tetszik a szám, lazulok, lépkedek, jól vezet a srác, lassan hozzásimulok, arcom az ingéhez ér. Csiricsáré mintás, gallér nélküli ingben van, kellemes tapintású az anyaga, a srác illatszere sem taszító, bár kissé édeskés, kis teamécs-láng a tánctér porból és sok különböző testpárából összeálló illatködében. Nem beszélgetünk, és látom, Móni kiinteget felém a táncból, visszaintek neki.
A szám végén a srác azt mondja, igyunk valamit, így a pulthoz megyünk. Én a szokásos sör-pálinka kombinációnál maradok, ő sört és valami sárgás rövidet kér. Mindenki fizeti a magáét. Az italokkal elsasszézunk a táncolók között az asztalunkig, leülünk, „ekks!”, mondjuk, és iszunk. Nem tudom, mi legyen, szerencsére hangos a zene, nem nagyon hiányzik a beszélgetés. Móni, úgy látszik, felszívódott, bár a cucca itt van a székén, hol a táncolókat nézzük, hol a forgó fényeket, hol egymást, valamit beszélgetni kéne. Megkérdezem a sráctól, honnét jött, „Afrikából, egyenesen Afrika szarváról, Etiópiából”, mondja, „tudod, Kilimandzsáró, zsiráfok, bivalyok, elefántok”, és nevet, gondolom, unja, hogy mindenki ennyit tud Etiópiáról. Kiderül, hogy vízgazdálkodást tanul, és amióta Magyarországra jött, nem volt még otthon, lehet, hogy majd nem is megy vissza Etiópiába. Én is megmondom a gimi nevét, ahová járok, és mondom a keresztnevemet is, meg hogy apám tudós, és most Mónival vagyok itt. Kérdezem, tetszik-e Magyarország, azt mondja, „oké!”, szereti a pörgést, Budapestet, a szép lányokat, a jó helyeket. Megint nézzük egy darabig a táncolókat, azután hoz egy sört, pálinkával, és magának is az előző kört, ezt ő fizeti, nem koccintunk, csak emeljük a poharat, nem is megy húzósra se a pálinka, se a sör. Hülyeség részemről megkérdezni, szereti-e az itteni telet, csak legyint, az inge mögül előhúz valami bogarat, szép fekete kőből van csiszolva, vékony bőrszíjon függ a nyakában, azt mondja, amulett, ahogy kigombolja fölül az ingét, látom, egyáltalán nem szőrös a melle. Végighúzza ujjait az arcán, mintha csíkokat festene rá, majd kezével felborzolja a haját, eltorzítja arcát, „én vagyok a dzsungel királya, elrabolom a szűz lányokat”, mondja, és tenyerével ütögeti a kerekre nyitott száját, mintha harci jelet dobolna, nem túl mulatságos, de nem is ciki, heherészünk rajta. Újabb sörért megy, pálinka nélkül – már amúgy is kótyagos a fejem –, tetszik a lezser mozgása, az alakja. Kortyolgatjuk a sört, gyakran nézünk egymás arcába, és beszélgetünk mindenféle hülyeségről, például arról, hogy Etiópiában sok helyen fára akasztva érlelik a nyers húst, én meg kérdezem a maszáj harcosokról, mert olvastam egy érdekes regényt egy gazdag svájci nőről, aki beleszeretett egy maszáj harcosba, mire ő mondja, hogy a maszájok inkább Kenyában élnek, zákson, de legalább megdicsérem, milyen jól beszél magyarul. Egy jobb számra ismét táncolni megyünk, most már lassúzásnál is merészebben bújok hozzá, élvezem, hogy érzem az izmait, s persze a pálinkákat és a söröket is…
Egy idő után két ujját vízszintesen a szájához teszi, majd kicsit elhúzza ajkaitól, és kifelé mutat, kitalálom, „menjünk pöppenteni?”, kérdem, elvigyorodik, nem ismeri ezt a szót. Magunkra kapjuk a kabátot, kimegyünk a diszkó elé az utcára, amely ugyanolyan, mint néhány órával ezelőtt, csak a nyirkosság most még hidegebb. Sokan viháncolnak kint is, egy kisebb társaság éppen távozik, fiúk, lányok összegabalyodva, nyerítve, gurgulázva, talpcsattogással, de néhányan most érkeznek. Nem sokat bagóztam még, nem nagyon hiányzik, de kótyagosan bevállalós vagyok, és a srác cigije különleges: vékony fehér rudacskák, arany csíkkal és piros felirattal a füstszűrőnél. Szerencsére nem köhögtet meg a cigi, csak egyre jobban fázom, elnyomjuk a csikkeket, Kairi átkarol, simogatja a vállam, a karom, baromságokat duruzsol a fülembe, már az oldalvonalamnál tart, azután a nyakamra tér, kezdek melegedni, azután nem is tudom, hogyan, megcsókol, hosszan, a lábamban is érzem. Többször csókolóztam már, most is jólesik, és eszembe villan, amit Mónival megfogadtunk ma estére, de ez csak egy pillanat, nincs tervem rá.
Visszamegyünk a diszkóba, tánc, viháncolósak és simulósak, majd sör, megint pálinkával, lebegést érzek, Móni nincs sehol, Krisztián sincs, azt hiszem szédelgek, de kellemes, Kairi már olyan, mintha vele jöttem volna ide, tánc közben is csókolózunk, még egy kör, tánc, csókok, aztán egy lépcsőfeljárónál találjuk magunkat, mintha Kairi azt mondaná, „bújjunk el”, én vihogok, hogy itt hova lehet bújni? Mégis lehet valahova, szusszan egy bőrbetétes ajtó, egy sötét teremben vagyunk, csak egy nagy asztal és a körötte sorakozó székek körvonalát látom az utcáról beszűrődő fényben, s a falon megcsillan egy-egy kép üvege, egy tanácskozóteremben lehetünk, de honnét a fenéből ismeri itt a járást Kairi? Mindegy, itt vagyok vele, egyre szorosabban, csókolózunk, halkan, szinte torokhangon mond ezt-azt, csókolózunk, már a blúzom alatt jár a keze, libabőrös a karom, a mellem, Mónira gondolok, vajon mit csinálhat, s egyre vadabbak a csókok. Néhány széket odébb toltunk, az asztalhoz nyomódik a combom, Kairi velem szemben áll, csókol és simogat, én csak visszacsókolom, és kapaszkodni meg támaszkodni próbálok, gondolom, nekem is csinálni kéne valamit. Kairi megfogja a jobb kezem, és a nadrágjához hajlítja. Láttam már fütyit, néha véletlenül a bátyámét is, amikor öltözött, de „élőben” így még nem, hogy merev és mégis puha tapintású. Kíváncsian és meglepődve tapogatom, akkor éreztem hasonló meglepetést, amikor először egy kígyóhoz hozzáértem egy hüllőbemutatón, előtte nyirkosnak és hidegnek gondoltam a kígyókat, de az száraz és meleg volt. Selymes nedvességet érzek, azt próbálom szétkenegetni ujjaimmal, érzem, hogy ügyetlen vagyok, és még most sem tudom, mi lesz, hogyan lesz, de Kairi egy csók közben hátulról a szoknyám alá nyúl, ujjait a fenekem árkába tolva lehántja rólam combközépig a harisnyanadrágot, a bugyit, majd szinte még ugyanazzal a mozdulattal megfordít, egyik kezével a fenekem markolja, a másikkal gyengéden az asztalra nyom, közben nem beszél és nem értem, de én sem kiáltok vagy tiltakozom, ösztönösen széjjelebb tárom a lábamat, a bugyi és a harisnyanadrág engedi, és Kairi ott is simogatni kezd. Nem olyan jó, mint amikor magamnak szoktam csinálni, de a körülmények is mások. Az előbb még jobban éreztem magam, most belül remegés jár át, mint néha, ha nagyon izgulok valamin, itt vagyok az asztalra hajolva, és tudom, hogy meg fog történni, amiről Mónival fogadkoztunk, megtörténik, mint ahogy a filmekben is tudni lehet már ilyenkor, mi következik. Hirtelen fájdalmat érzek, de nem kibírhatatlan, elég az ajkamba harapnom, s arra koncentrálok, hogy ne sikamikázzak nagyon az asztallapon, ahogy Kairi lököd hátulról, két kezem széttárom, tenyerem az asztallapra tapasztom, mint egy béka. Kairi szuszog, nyög, egyre hevesebb, fáj, ahogy a farka mozog bennem, nem szörnyű, de a forró, bizsergő izgalom, amit akkor éreztem, amikor elkezdtük, már eloszlott. Nem tudnám megfogalmazni, valami halvány kellemeset érzek az ölemben a fájdalom mellett, de azért abbahagyhatná már!
Végre feltápászkodhatok, az ölem még fáj, a combomra kis vér kenődött, Kairi matat a farkánál, nem vettem észre, mikor húzott gumit, betekeri egy papírzsebkendőbe, az asztal alá dobja, reggel meglepődnek majd a takarítók. „Tündér vagy, tündér” – mondja, nem szólok, de hozzábújok, meztelen seggel, amit csak a szoknya takar, csak nehogy véres legyen, így inkább én is megtörölgetem magam papírzsebkendővel, én is eldobom az asztal alá, felhúzom a bugyit, sejtem, hogy véres lesz, de a harisnyanadrág talán megoldja. Ülünk az asztalon, Kairi ujjaival motoszkál a hajamban, puszilgatja a nyakamat, most nem jár át a bizsergés. Azt várom, megkérdezi, jó volt-e, de szerencsére nem, mert mit is válaszolnék, vagy csodálkozva megjegyzi, „nem gondoltam, hogy még szűz vagy!”, ehelyett azonban azt kérdezi, „kérsz cigit?”. „Nem kérek – mondom –,most csak bújnék”, s valóban hozzábújok. Ő sem gyújt rá, megfogja a kezem, „a dzsungel királya!”, mondja rekedtesen, s ülünk egymás mellett az asztalon, hallgatjuk a lentről felszűrődő zenét, próbálom kivenni, mit ábrázol a falon velem szemben levő kép, de annyit nem enged a félhomály.
„Menjünk!”– mondja, és lepattan az asztalról, én még ücsörögnék, de elindulok vele, már nem fogja a kezem. A diszkóban kevesen vannak, Móni holmija is eltűnt, leülünk az asztalhoz, bámészkodunk, aztán egy lassúnál Kairi felkér, összebújva lépkedünk, gyanakodva figyelem a mellettünk táncolókat, úgy érzem, mindenki észreveszi rajtam, mi történt, de egykedvűen átsiklanak rajtam a tekintetek, mint a világítótornyok fényei. Az ugrálóshoz nincs kedvem, „kérsz sört?”, kérdezi Kairi, „kérek”, visszaülünk az asztalhoz, nézelődünk, iszogatunk, punnyad a hangulat, eszembe jut, hogy megkérdezzem Kairitől, „gyakran mégy föl oda lányokkal?”, de nem kérdezem, ehelyett a holnapi napról beszélgetünk, Kairi vizsgára készül, nem ártana nekem sem tanulni. Néha megfogja a kezem, döcögős a helyzet. Kotorász a brifkójában, megtalál egy cetlit, szálkás, sovány betűkkel ráírja a nevét és egy telefonszámot, „mennem kell bébi, majd hívj fel”, mondja, „oké!”, mondom, puszi, aztán elüget. „A dzsungel királya”, nézek utána, s szedelőzködöm én is.
„Nem így képzeltem el, különösen a búcsúzást”, gondolom már az utcán, „megdugtak”, mondom félhangosan, többször is, s ettől röhögésinger jön rám, és Mónira gondolok, mi lehet vele, és Krisztiánra, ettől meg lebiggyedek, mindegy. Cudar hideg van, sietek.
Óvatosan fordítom a kulcsot a zárban. Hiába, anyu ott áll az előszobában, végtelen hosszúnak tűnik az előszoba, anyu pedig fehér, vagy inkább áttetsző a konyhai mosogató ideszűrődő neonfényében, felkattintja az előszobalámpát, élénkebb színeket kap a jelenet. „Hol voltál, kislányom? – sopánkodik – „nagyon idegeskedtem”. „Mónival buliztunk, itt nem messze”, mondom, „de miért nem szóltál, és miért nincs rajtad sapka, megfázol ebben a hidegben”, esmékel, bennem megint bugyborékolni kezd a röhöghetnék, végigfut rajtam, mi minden volt ma este, és akkor itthon ez a rohadt sapka a probléma, de tudom, ez neveletlenség, nem röhögök, hamukázok valamit, nem lényeges, anyu megnyugszik, lógtam már máskor is, fáradt vagyok, megyek a szobámba.
Gyorsan ledobálom a ruháim, a bugyit eldugom az egyik fiók mélyére, ahol anyu nem szokott kotorászni, holnap majd kilötybölöm hideg vízben, fölkapom a hálóingem, összegömbölyödöm a takaró alatt, figyelem, hogy a színes fényfoltok lustán mozognak a falon, mint a szavannán legelésző vadak, „miért nincs rajtad sapka?”, robban ki belőlem a halk röhögés, „miért nincs rajtad sapka?”, ismételgetem, amíg el nem alszom.
2017. január 7.
Illusztráció: Johana Trayanova fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
